Teleki Pál szerepe a második bécsi döntésben

Ünnepli az ország Erdély visszatérését. A bécsi döntés híre pillanatok alatt terjedt el az egész országban. Mindenütt lelkes tüntetések voltak, éltették Hitlert és Mussolinit, melegen ünnepelték a hongyarapító kormányzót, gróf Teleki Pál miniszterelnököt és gróf Csáky István külügyminisztert.” (Visszatért a Székelyföld, Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely. Pesti Hírlap, 1940. augusztus 31. 3.)

Leginkább ilyen és ehhez hasonló érzésekkel festette le – más sajtóorgánumokhoz hasonlóan – a Pesti Hírlap 79 éve, 1940 augusztus végén Észak-Erdély visszacsatolását a Magyar Királysághoz. A magyar sajtó a címoldalon közölte a revízió újabb sikerét, a közvélemény extázisban ünnepelte a magyar diplomácia újabb mérföldkövét. A sikert nemcsak Hitlernek és Mussolininek, illetve vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzónak és Csáky István külügyminiszternek tulajdonították, hanem Széki gróf Teleki Pál miniszterelnöknek is. Nem véletlenül.

A második bécsi döntés területgyarapodása a Magyar Világhíradóban (863/8.)

Teleki Pál revíziós tevékenysége 1938 és 1940 között

A magyar békedelegáció munkájában tevékenyen részt vevő Teleki Pál a trianoni békeszerződés érvénybe lépését követően igyekezett meggyőzni a külföldi diplomatákat a magyar területek elvételének jogtalanságáról, amelyet nem röpiratok, hanem idegennyelvű folyóiratok formájában, például a francia nyelvű Nouvelle Revue de Hongrie-ban vagy az angol nyelvű Hungarian Quarterly-ben közölt. A gróf elképzelése eredetileg – ahogyan a politikai paletta és a szellemi elit több képviselőjénél is – a történelmi Magyar Királyság visszaállításán alapult. Azonban már az 1920. májusi francia–magyar titkos tárgyalások rögzítették, hogy Kelet-Közép-Európában a politikai viszonyokat a nagyhatalmak határozzák meg, – amely a revízió kérdésére ugyanúgy kiterjedt – így hamar megfogalmazódott Telekiben a kompromisszumkészség szükségessége. Ilyen értelemben tehát minimálisan az etnikai revízió teljesülésével is „megelégedett” volna, amelyet a nyilvánosság számára nem ismertetett, hiszen addigra már a közvélemény a „Mindent vissza!” elvet vallotta, és az elit többi tagjától is ellentmondást nem tűrően elvárta ennek elismerését. Fontos szempontnak tekintette, hogy ne Németország, hanem a nyugati hatalmak – elsősorban az Egyesült Királyság és Franciaország – közreműködésével történjen meg a magyar határok megváltoztatása, azaz Felvidék déli, magyarlakta részének Magyarországhoz való csatolása. Azonban az első revíziós siker, az 1938. november 2-án bekövetkezett első bécsi döntés – habár francia és brit vezetés beleegyezésével, de – német és olasz közreműködéssel valósult meg.

Korábbi cikkeink az első bécsi döntésről:

Az első bécsi döntéshez vezető út: Olaszország és a magyar revízió

Felvidék visszacsatolása dokumentumok tükrében – Egy forráskiadvány ismertetése

Nők egy országos társadalmi akció élén – A Magyar a Magyarért Mozgalom (1938-1939)

Magyar idők a Felvidéken 1938–1945

1939. március 14-én a Csehszlovákiából kiváló Szlovákia okot adott arra, hogy Csehszlovákia megszűnéséből fakadóan a magyar kormány – értesítve Lengyelországot és Olaszországot – felrúgja az egyezmény egy részét, és elfoglalja Kárpátalját, amelyet négy nappal később meg is tettek.

A baljós előjel

A kormányfő próbálta letagadni a két külpolitikai lépés tekintetében a revízió tényét a nyilvánosság előtt, amelyet a „legnagyobb veszélynek” nevezett. Barcza György londoni magyar követ Diplomataemlékeim című emlékiratában számot ad a Telekivel történő utolsó beszélgetésükről, amelyből kiderül, erősen bírálta a magyar közvélemény revízióval kapcsolatos álláspontját:

A közvéleményünk meg van őrülve. Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármely áron. Mármost aztán beszélj velünk! A németek ezt jól tudják, és erre játszanak, a rettentő revíziós propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák verekedni akarnak a németek mellett, a kormányzó nekik hisz, a revíziós áramlat és a katonaság ma egyek, ezek visznek a bajba. […] Anarchia van, mindenki politizál, főleg azok, akiknek nem szabadna, mert nem értenek hozzá. Jelszavak után futnak az emberek, és mindenki érzelmi politikát csinál. Hogy ebbe az ország belepusztul, azt nem akarják nekem elhinni.” (Barcza György: Diplomataemlékeim. 1911-1945. I. kötet. Budapest, 1994. 445–446.)

Emellett Teleki előre látta, hogy a Magyar Királyság be fog lépni a háborúba, és a németekkel együtt el is fogja veszíteni azt.

A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni.” (Barcza György: Diplomataemlékeim. 1911-1945. I. kötet. Budapest, 1994. 446.)

A miniszterelnök azzal is tisztában volt, hogy Erdély német segítséggel történő visszaszerzésével végképp a Harmadik Birodalom szövetségesévé fog válni:

Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elköteleztük magunkat a németeknek, akik majd aztán követelik az árát. És ez az ár a velük együtt való háborúzás lesz, az ország maga lesz az ára a revíziónak.” (Barcza György: Diplomataemlékeim. 1911-1945. I. kötet. Budapest, 1994. 446.)

Teleki kijelentései ellenére folytatta revíziós politikáját, azonban igyekezett mindezt német segítség nélkül végrehajtatni – amelynek sikerességében még ő maga sem igazán hitt.

Teleki Pál nyilatkozik a mikrofonnál (FSZEK Budapest Gyűjtemény 040979/Hungaricana)

Teleki elképzelése és Románia helyzete

Vjacseszlav Molotov, Szovjetunió külügyminisztere 1940. június 26-án felszólította Romániát, hogy adja át Besszarábiát és Bukovina északi részét. Két nappal később a szovjetek már birtokba is vehették az előbb említett két területet. A román kormány meghátrálása Bulgáriát az 1913-ban elvesztett Dél-Dobrudzsa, Magyarországot Erdély visszaszerzésére ösztönözte. Teleki jelezte a berlini külügyminisztériumnak, hogy a magyar kormány is szándékozni kíván tárgyalni Romániával a közös határok módosítása ügyében. Teleki Pál erdélyi főnemesi felmenőkkel rendelkezett, ezer szál fűzte a Romániához tartozó területtel, így személyes küldetésévé vált a visszacsatolása.

A miniszterelnök szem előtt akarta tartani, hogy a Magyarországhoz csatolt területeken minél kevesebb román állampolgár tartózkodjon. Ennek érdekében az 1926-ban Teleki gróf által alapított Államtudományi Intézet szakemberei kidolgoztak egy határváltoztatási javaslatot. Az új határmódosítás alapján 49-50 ezer négyzetkilométernyi terület – egy Kolozsváron átvezető széles területsávval, „bővített korridorral” összekapcsolt Székelyfölddel és a Partiummal együttesen – került volna a Magyar Királysághoz, amelyet memorandumok és térképek formájában Teleki július 4-én át is nyújtott Otto von Erdmansdorff budapesti német és Giuseppe Talamo olasz követnek. A német és olasz vezetésnek korábban jelezte, a magyar kormány a fegyverviselés esetleges megvalósulását is lehetségesnek tartja, amennyiben Románia elutasítja a határrevíziót. A német politika nem véletlenül támogatta a magyar revíziót, mivel az 1932-től kezdődő német–magyar közeledést honorálta Németország – ennek függvényében potenciális szövetségest véltek felfedezni Magyarországban. Viszont a Romániában lévő kőolaj-forrás hadászati értelemben elengedhetetlen volt a „Führer” számára, így igyekezett e két problémát félmegoldásokkal korrigálni – amiben közrejátszhatott az is, hogy a két államot, Magyarországot és Romániát is rá akarta bírni a második világháborúba történő belépésre.

Moszkva a magyarok területi követeléseit feltűnő módon támogatta ugyan, viszont Teleki Pál határozottan elutasította a szovjetek közeledését.

Románia abban bízott, hogy Adolf Hitler és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter figyelembe fogják venni németbarát politikájukat. Éppen ezért II. Károly román király nyugatbarát Gheorghe Tătărescu helyére Ion Gigurtu-t nevezte ki miniszterelnöknek, a román külügyminiszter Mihail Manoilescu lett. Manoilescu Olaszország és Németország tudtára adta, hogy innentől kezdve Románia a fasiszta politikát folytatja. Ugyanakkor kénytelen volt ígéretet tenni Berlinnek, hogy a határrevízió tekintetében engedményeket tesznek, és hajlandóak a magyar féllel is tárgyalni. Románia éppen ezért – a magyar kormánnyal megbeszélve – Szörényvárt (románul Turnu Severin) jelölte ki a magyar–román tárgyalás helyszínéül, hogy fenn tudják tartani a kapcsolatot a Bulgáriával Craiován tárgyaló delegátussal.

A második bécsi döntés aláírása (Wikipedia)

A magyar–román tárgyalás útja és a második bécsi döntés

A két fél közötti tárgyalássorozat 1940. augusztus 16-án kezdődött Szörényváron. A magyar delegáció vezetésére Teleki és Csáky a németbarát bukaresti magyar követ, Bárdossy László, későbbi miniszterelnök helyett Hory András varsói nagykövetet kérte fel. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a kormányfő személyes barátságot ápolt Horyval, és tudta, hogy nagyon jól ismeri Románia helyzetét, tisztában van a térség demográfiai és földrajzi viszonyaival. Ugyanakkor Csáky Istvánnal szemben erős aggályai voltak, elsősorban a németekkel való túlzott rokonszenve miatt. Elmondása szerint nem válthatta le a külügyminisztert, hiszen a nemzetiszocialista Németország rossz néven vette volna azt:

„[…] ha Csáky megy, ezt a németek ellenük irányuló kihívásnak fognák fel, és ha már komoly kérdésekben alkudozom velük, sőt gyakran nem engedek, nem akarom őket még feleslegesen is provokálni.” (Barcza György: Diplomataemlékeim. 1911-1945. I. kötet. Budapest, 1994. 449.)

A román delegációt Valeriu Pop kereskedelemügyi miniszter vezette. Míg a magyar vezetés elsősorban az etnikai alapú területi átrajzolás után kívánt egy esetleges lakosságcserét alkalmazni, a románok azzal érveltek, hogy Erdélyben szinte mindenhol román többség volt érvényben, ezért először magát a lakosságcserét kellene alkalmazni ahhoz, hogy a határok újrarendezésének kérdése végrehajthatóvá váljon. Manoilescu-ék maximálisan csupán 14 ezer négyzetkilométernyi területet engedtek volna át Magyarországnak, ami Telekiék számára elfogadhatatlan lett volna, hiszen a magyar igény ekkorra már 69 ezer négyzetkilométernyi terület átadására duzzadt. A kormányfő és a delegáció – élén Horyval – jogosan állította, a Pop-féle küldöttség időhúzásnak szánta ezt a fajta szemléletmódot, a területi átrendezés jogát – bízva a román vezetés németbaráttá átalakításának értékelésében – Hitlerre akarták átruházni. Így nemcsoda, hogy a Turnu Severin-i tárgyalás kudarcba fulladt.

Ekkor Teleki döntés előtt állt: vagy kihasználja a szovjet támogatást, és antikommunista elvét hátrahagyva Sztálin segítségével hajtja végre a revíziót, vagy a németeket győzi meg a magyar igények jogosságáról. A kormányfő az utóbbit választotta, ennek érdekében gazdasági egyezmények és a zsidókérdés rendezésének, pontosabban a „nemzetidegen” zsidók kitelepítésének ígérete formájában tudatta Hitlerrel, együttműködik a német vezetéssel.

A tárgyalás hivatalos félbeszakadása előtt már megkezdődött a magyar csapatösszevonás a román–magyar határon augusztus 26-27-én. Ezzel elsősorban nem egy tényleges fegyveres beavatkozást készítettek elő, hanem a románokat nyomás alá akarták helyezni. Fokozta a feszültséget a szovjetek csapatösszevonása is a román határ mentén, amely Hitlert arra kényszerítette, hogy bekéresse a román és a magyar külügyminisztert, majd Mussolini és Ciano tette meg ugyanezt a Rómában tartózkodó magyar és román követtel. Egyik találkozó követte a másikat, amelynek végeredménye a németek és az olaszok egyoldalú döntőbíráskodása lett. Az 1940. augusztus 30-án, a bécsi Belvedere-palotában meghozott döntés értelmében 43 ezer négyzetkilométernyi terület került vissza, 2,5 millió lakossal, amelynek 52%-a volt csupán magyar.

A második bécsi döntés által visszacsatolt terület (Sárándi Tamás: Dél-erdélyi menekültek a második bécsi döntés után. Archívnet, 2016/4. )

Teleki Pál reakciója és a bécsi döntés következményei

A második bécsi döntés eredményének értékelése mindkét nép esetében végletes volt: a magyarok örömmámorban úsztak, a románok pedig csalódottan vették tudomásul az okmány aláírását, amelynek legdrámaibb jelenete Manoilescu elájulása volt. Teleki Pál azonban a lehangoltak táborát erősítette, amelyet Hory így mutatott be:

Arcán az elért eredmény feletti örömnek semmi nyoma sem látszott. – Azt hiszem, hogy a mai nappal be is fejeztem pályafutásomat – mondta minden bevezetés nélkül, halk, komor hangon. […] Teleki szavai nagyon megdöbbentettek, mert az mutatták, hogy vissza akart vonulni a közélettől. Levertségének okát csak később, akkor tudtam magamnak megmagyarázni, amikor módomban volt megállapítani, hogy a döntőbírósági határozat sokkal előnytelenebb volt részünkre, mint a Teleki által kidolgozott eredeti terv, és amikor megtudtam, hogy Ribbentrop Erdély északi részének visszajuttatása fejében a magyarországi német kisebbség szervezetének, a »Volksbund«-nak javára nagyon messzemenő és állami szuverenitásunkat sértő jogokat követelt és kényszerített a magyar kormányra.” (Hory András: Bukaresttől Varsóig. Budapest, Gondolat, 1987., 346-347.)

Teleki Pál 1941-es római látogatása alkalmával (Roger-Viollet/444.hu)

A magyar delegáció vezetője nem tévedett, Hitler elérte, hogy a német kisebbség – a Volksbund vezetésével – Magyarországon szervezkedési előjogokat kapjon, amely elsősorban a nemzetiszocialista eszme terjedését segítette elő, amelynek problémájával először Teleki akkor szembesült, amikor az erdélyi németeknek fenntartott három képviselői helyére a Volksbund emberei kerültek. Ezenkívül a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdély a román felmérésekkel és az eredeti tervekkel ellentétben nem volt egységes, gazdaságilag elmaradott volt, különösképpen a magyar többségű területek fejlődtek a legkevésbé.

A magyar–román ellentét a határmódosítás után még jobban elmérgesedett, több áldozatot követelő atrocitásokra került sor. Ennek következtében a Romániában maradt magyar lakosság az anyaországba kívánt menekülni, amelyet Teleki először elutasított, később befogadta a nagyjából 200 ezer menekültet. Emellett a miniszterelnök a két Kolozsváron tartott értekezleten Észak-Erdély reintegrálását tartotta elsődlegesnek. A térség lakosságának szociális segítséget nyújtott ellenszolgáltatás, például munka fejében. Habár a magyar nyelv lett Észak-Erdély hivatalos nyelve, a román nyelv oktatása kötelező maradt a magyar középiskolákban és a felsőoktatásban annak érdekében, hogy a végzett szakemberek adminisztrálják a területet, lakosaival érintkezni tudjanak. Ugyanakkor Teleki érezte a román lakosság integrálásának kudarcát, hiszen például a színromán lakosságú Pribékfalván csak magyar nyelvű állami elemi iskola működött.

Telekinek Erdély visszatérésében óriási szerepe volt, azonban kénytelen volt ennek érdekében a németekkel együttműködnie, amely a vártnál nagyobb német igények teljesítéséhez vezetett. Emellett Teleki ígéretéhez híven ugyan csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez (Olaszország, Németország és Japán mellé), ám Nyugattal fenn kívánta tartani a diplomáciai kapcsolatot, amelyet a kormányfő halála valamint a háborúba való belépés után Magyarország elvesztett. Így Teleki politikai koncepciója, miszerint a revíziót a háborúba való belépés nélkül kell véghez vinni, végül csődöt mondott. Ráadásul Magyarországnak először az 1945. évi moszkvai fegyverszüneti egyezményben, később az 1947. évi párizsi békeszerződésben is le kellett mondania az 1937 után megszerzett területeiről, így Észak-Erdélyről is.

További cikkeink a “visszatért Erdély” történetéről:

,,A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert” – az 1940-es erdélyi bevonulás

Észak-Erdély visszacsatolása: „horthysta-fasiszta terror” vagy rosszul finomhangolt adminisztráció?

Zalai honvédek Erdélyben – Recenzió

Erdélyi menekültek Magyarországon 1939−1944 között

„Elvárható, hogy tárgyilagos hangnemben vitázzunk egymással” – interjú L. Balogh Bénivel

Felhasznált irodalom:

Ablonczy Balázs: A miniszterelnök élete és halála. Teleki Pál (1879–1941). Budapest, Jaffa, 2018.

Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Budapest, Osiris, 2005.

Barcza György: Diplomataemlékeim. 1911–1945. I-II. kötet. Budapest, Európa–História, 1994.

Diplomáciai Iratok Magyarország külpolitikájához 1936–1945. V. kötet. Összeállította: Juhász Gyula. Budapest, Akadémia, 1962.

Erdélyország, I. évf., 3. szám (2010)

Gróf Teleki Pál: Beszédek 1939. Budapest, Stádium, é. n.

Horthy Miklós: Emlékirataim. Budapest, Európa, 2012.

Balogh Béni: A magyar–román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, Pro-Print, 2002.

Balogh Béni: A második bécsi döntés. Rubicon, 2010/1. különszám (2010.)

Romsics Ignác: Erdély elvesztése 1918-1947. Budapest, Helikon, 2018.

Romsics Ignác: Nemzet, állam, régió. Tanulmányok Erdélyről és a Kárpát-medence interetnikus kapcsolatairól a 19-20. században. Kolozsvár, Komp-Press, 2013.

Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Budapest, Osiris, 2002.

Zeidler Miklós: Francia–magyar titkos tárgyalások 1920-ban. Rubicon, 2014/6. szám (2014.), 77–81.

Hertelendy Gábor

Ezt olvastad?

A formailag 1944. november elején megalakuló Kisegítő Honvéd Karhatalom (KISKA) az 1944 szeptemberében Lakatos Géza miniszterelnök rendeletével létrejött Nemzetőrség utódja