Tell Vilmos – Svájc nemzeti hőse

A világszerte ismert Tell Vilmos Svájc leghíresebb „szülötte”. Hőstetteit szobrok, színdarabok és operák hirdetik, történelmi hitelessége azonban már régen megdőlt, emiatt felmerül a kérdés, hogyan válhatott éppen ő Svájc nemzeti hősévé.

 

Az almalövés (Forrás: wilhelm-tell.geschichte-schweiz.ch)

Tell Vilmos története – a különböző irodalmi és képzőművészeti alkotásoknak köszönhetően – már a 18. század óta széles körben ismert szerte a világon. Az elbeszélés szerint Hermann Gessler, az egyik svájci őskanton, Uri helytartója eszközeiben nem válogatva, zsarnoki módszerekkel hajtotta be a lakosságtól az adókat a Habsburgok számára. A maga és az általa képviselt család iránti tisztelet megkövetelése érdekében a kalapját egy botra akasztotta az altdorfi piactéren, hogy minden arra járó illendően köszönthesse azt. Ezt a „kötelességét” mulasztotta el a számszeríjával arra sétáló vadász, Tell Vilmos. Mivel Tell kiváló íjász hírében járt, ezért Gessler ehhez mérten szabott rá büntetést, választás elé állította a vadászt: az vagy lelő nyíllal egy almát a fia, Valter fejéről, vagy kivégzik. Tell kiállta a próbát, de kezében egy második nyílvesszőt is készenlétbe helyezett, méghozzá Gessler számára, arra az esetre, ha elvétette volna az almát az első lövéssel.

 

Tell kiugrik a hajóból (Forrás: wilhelm-tell.geschichte-schweiz.ch)

A kiváló lövést látva Gessler kíváncsian tudakolta meg a második vessző célját. Tell őszinte válasza nem maradt megtorlatlanul: a zsarnok letartóztatta és egy hajóval Küstnacht várába hurcoltatta. A Vierwaldstätti-tavon való átkelést azonban megnehezítette egy hirtelen támadt vihar. A helyismerettel nem rendelkező katonák félelmükben eloldozták Tellt és átadták neki a hajókormányt, hogy biztonságban kijuthassanak a szárazföldre. Számításukban azonban csalatkozniuk kellett, mivel Tell csak önmagát mentette ki, kiugrott egy part menti sziklára (Tellsplatte), a hajót pedig visszalökte a tajtékzó hullámok közé. Szökését követően gyalog Küstnachtba sietett, az erdőösvényen (Hohlen Gasse) bevárta Gesslert, majd a rejtekhelyéből lelőtte „a második nyílvesszővel” az utált helytartót.

 

Tell lelövi Gesslert (Forrás: wilhelm-tell.geschichte-schweiz.ch)

Tell cselekedetét követően szabadságharc bontakozott ki Svájcban. Ekkor került sor a Rütli esküre, ahol a három őskanton képviselői, Rudolf Stauffacher Schwyzből, Walter Fürs Uriból és Arnold vom Melchtal Unterwaldenből hűséget esküdtek egymásnak és kölcsönös segítségnyújtást ígértek az elnyomó urakkal szemben. A történet egyes változataiban Tell Vilmos Uri képviselőjeként vagy az együttműködés kezdeményezőjeként vett részt az esküszövetség megalapításában. A Rüttlin történtek után a szabadságharc hagyománya szerint a bátor alpesi nép kivívta függetlenségét.

 

Eskü a Rüttlinél (Forrás: wilhelm-tell.geschichte-schweiz.ch)

A monda jelentőségének megértéséhez meg kell vizsgálnunk a régió történelmi hátterét. A Frank Birodalom felosztása után a svájci magterület a Német-római Birodalom részévé vált, a területre pedig szemet vetett a Lüzernt és Belső-Svájcot korábban megszerző Habsburg-család. A német területeket Itáliával összekötő Szent Gotthárd-hágó megnyitásával nagy mértékben megnőtt a terület gazdasági és stratégiai jelentősége, amit a Habsburgok igyekeztek minél jobban saját érdekeiknek megfelelően kihasználni. Ezért küldtek például helytartókat az egyes kantonokba, akik például az adók beszedését bonyolították le. A zsarnoki módszerek és a mérhetetlenné váló adók azonban kiváltották a svájciak ellenállását. 1291-ben a három őskanton – Uri, Schwyz és Unterwalden – esküszövetségre lépett egymással a Habsburgok ellen, ezzel kezdetét vette Svájc függetlenedésének hosszú folyamata. 1314-ben Lipót herceg megszállta a kantonokat, a következő évi morgarteni csatában azonban alulmaradt a svájciakkal szemben. Az 1386-os sempachi csatában pedig újabb vereség érte a Habsburgokat, így a svájciak biztosítani tudták a császároktól korábban megszerzett kiváltságaikat. Az 1499-es sváb háborúban sikerrel álltak ellen I. Miksa császár visszacsatolási kísérletének, függetlenségük hivatalos elismerésére azonban csak a harminc éves háborút lezáró vesztfáliai békében került sor, 1648-ban.

 

Az esküszövetség alakulása 1291 és 1797 között

A svájci függetlenségi küzdelmek történetét látva egyértelművé válik, hogy Tell Vilmos személye és köré épülő történet kiválóan alkalmas volt arra, hogy a Habsburgok elleni évszázados szembenállás népszerű, könnyen értelmezhető jelképévé váljon. Az egyetlen óriási probléma ezzel kapcsolatban az, hogy Tell Vilmos létezésére és történelmi hitelességére eddig semmiféle bizonyítékot sem talált a történelemtudomány.

Hősünk egy oberwaldeni írnok, Hans Schriber tollából származó Fehér Könyvben kerül először említésre majdnem 200 évvel a feltételezett események után. Schriber 1434 és 1478 között a sarni városháza írnoka, majd jegyzője volt. Az 1468-as nagy sarni tűzvészt követő években állította össze a Fehér Könyvet, melybe a kancellária több oklevelét bemásolta, a végére pedig beillesztette saját krónikáját az esküszövetség kialakulásáról. Néhány évvel később, 1477-ben megszületett az első Tell-dal, amelyet később több történetíró (Melchior Russ, Heinrich Brennwald) is szerepeltett krónikájában, s a mítosz csakhamar ismertté vált a korabeli írástudó elit körében. E krónikák közül is kiemelkedik Petermann Etterlin Kronika von der loblichen Eydtgnoschaft című írása. Amellett, hogy az almalövés első ábrázolását is tartalmazza, Etterlin változata vált a későbbi szerzők munkájának alapjává.[1] A 15. századi krónikák leplezetlen célja volt megcáfolni a Habsburgok azon állításait, miszerint az esküszövetség törvénytelenül, a rendiség felbomlasztásával és a nemesség elpusztításával jött volna létre. A krónikások azonban Tell történetével a nemesség zsarnokuralma és a helytartók hanyagsága elleni jogos lázadást kívánták igazolni.

 

Tell Vilmos szobra Altdorfban (Forrás: pinterest.com)

Az eseménysor kronológiai elhelyezését Aegidius Tschudi Chronicon Helveticum című munkájához kötjük, amely 1307-re datálta Tell történetét. Tschudi révén a felszabadító-hagyomány központi elemévé emelkedett a történet, amelyet a krónikás időben az eskü és a helytartó várának elfoglalása közé ékelt be, ezzel is legitimálva a zsarnok I. Albert meggyilkolását.

Bár Tschudi műve csak 1734 és 1736 között jelent meg nyomtatásban, a svájci társadalom előtt a vakmerő íjász története már a 16. században széles körben ismert volt, amit a képzőművészeti ábrázolások, a Tell-kápolnák (Bürglein, Viewaldstättersee), a szobrok (az első Altdorfban keletkezett) és a különböző népi színdarabok –  mint például az 1512-es uri Tell-játék – is bizonyítanak. A hagyomány elterjedésében szerepet játszott, hogy a Burgundia elleni győztes háborút követően több európai uralkodó is svájci zsoldosokat fogadott fel, ami hozzájárult az olyan katonadalok és bátorító röpiratok elterjedéséhez, amelyekben rendszerint kiemelt helyet kapott Tell Vilmos.

Johann Heinrich Füssli: Tell Vilmos lelövi Gesslert (1750)

(Forrás: e-manuscripta.ch/zuzneb)

Népszerűsége a 17. századra egy időre megcsappant, elsősorban a reformációnak köszönhetően, mely elvonta a figyelmet Svájc alapításának kérdéseiről. Mindebben továbbá az is közrejátszott, hogy az 1653-as parasztháborúban a lázadók Tellt választották a felkelés jelképévé, ugyanakkor a három Tell imposztor megjelenése sem növelte Vilmos ázsióját.[2] A felvilágosodás korában Tell megítélése ellentmondásos maradt: noha vitathatatlanul továbbra is őt tekintették a szabadság megtestesítőjének, egyre több kritikus hang kérdőjelezte meg személyének történelmi hitelességét. 1760-ban jelentette meg Uriel Freudenberger szerzőtársával, Gottlieb Emanuel von Hallerral a Der Wilhelm Tell, ein dänisches Mährgen című értekezését, melyben kifejti, hogy az oly nagyra tartott nemzeti hős almalövése valójában az északi mondavilág egyik történetének átvétele csupán. Az alma lelövésének motívuma több dán, norvég, izlandi és angol eredetű mondában is előkerült, legkorábbi említése pedig az 1200 körül keletkezett Gesta Danorumban található. A történet szerint Harald norvég király az egyik legkiválóbb íjászát, Tokkot kényszerítette büntetésből arra, hogy a fia fejéről lelőjön egy almát. Ez a történet nagy valószínűséggel a baseli zsinat (1431-1449) idején kerülhetett Svájcba, de a korábban már említett Schriber akár padovai tanulmányútja vagy a milánói udvarban töltött évei során is találkozhatott vele. A meggyőző bizonyítékok ellenére Freudenberger és Haller állítása széles körű felháborodást váltott ki, Johann Kasper Lavater és Johannes von Müller írásainak hatására pedig valódi Tell-kultusz alakult ki Svájcban. A hangsúly ekkor azonban már a zsarnokölőről az erényes polgárra és az önfeláldozó apa alakjára helyeződött át. A kultusz terjedését táplálták a sorban megjelenő színdarabok Johann Jacob Bodner, Josepg Ignaz Zimmermann, majd Johann Arn Bühl tollából, valamint Johann Heinrich Füssli képei.[3] Munkáiknak köszönhetően Tell Vilmos egyszerre testesítette meg a szabadságot kivívó hőst és az elnyomottak védelmezőjét, s mindezekmellett a szabadságvágy jelképévé vált az ancien régime Európájában.

 

                     A Kistanács pecsétje, rajta Tell Vilmos számszeríjjal és az almát tartó fia                                 

(Forrás: de.academic.ru)

A legenda a felvilágosodás korára már nemcsak Svájcban, hanem az egész nyugati világban elterjedt, életének feltételezett színhelyei pedig turisztikai célpontokká váltak. A zürichi fegyvertár által birtokolni vélt legendás számszeríj az arra felé utazó kiemelkedő vendégek elsőszámú látnivalójává avanzsált.[4] 1766-ban a francia drámaíró Antoine-Marin Lemierre papírra vetette Guillaume Tell című színpadi művét, de a témával Voltaire is foglalkozott (Les Scytes), Louis de Jaucourt pedig külön bejegyzést írt Tellről az Enciklopédiába. Az egymás után keletkező operákat és színdarabokat megszámlálva nem túlzás azt állítani, hogy Tell Vilmos a 18. század második felében nagyobb népszerűségnek örvendett Franciaországban, mint saját hazájában. Ennek tetőpontja a nagy francia forradalom idején érkezett el, amikor Brutus mellett Tell Vilmos vált az ellenállás szimbólumává, a király szökését követően pedig a zsarnokölés legitimálásában játszott fontos szerepet. A történetet a forradalom különböző csoportjai azonban eltérő módon értelmezték és használták fel: Jean-Pierre Claris de Florian darabjának Gesslerét a jakobinus diktatúra végén és a Direktórium időszakában például Robespierre-rel azonosították.

A francia forradalom eszméinek terjedésével és Napóleon hadaival szemben Svájc védtelen maradt. A koalíciós háborúk idején újonnan létrehozott Helvét Köztársaság névre keresztelt francia testvérköztársaság megalkotói is felhasználták a svájci eredetmítoszt külpolitikai céljaik elérésére.[5] A köztársaság új, francia mintájú polgári alkotmányának nyilvános tervezetén Gessler híres kalapja és a bot is szerepet kapott, az állami levélpapíron és a Kistanács pecsétjén pedig maga Tell Vilmos szerepelt. A helyzetet bonyolította, hogy mind a franciák, mind a francia megszállással egyre kevésbé szimpatizáló, majd azzal nyíltan szembe forduló svájciak is Tell Vilmost tűzték a zászlajukra jelképként.

 

  A Helvét Köztársaság alkotmányterve (Forrás: de.academic.ru)

A Tell-jelkép aktualitása a napóleoni háborúk alatt és azokat követően sem veszett el. A 19. század első felében jelentek meg a történet és a kapcsolódó színdarabok angol nyelvű fordításai, amelyek gyorsan elterjedtek az angolszász világban, elsősorban Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. Ezek a fordítások felettébb szabadon kezelték és értelmezték a történetet, így a történetbéli Habsburg önkényt az angol verziók a francia forradalom terrorjával azonosították, de például James Shariden Knowles drámája révén önálló angol változatok is napvilágot láttak.[6]

 

Friedrich Schiller (Forrás: pinterest.com)

A legismertebb és a legnagyobb karriert befutó feldolgozás mégsem a korábban említett országokból származik, hanem német területen íródott, egészen pontosan a weimari költőfejedelem, Friedrich Schiller tollából. 1804-ben megjelent drámájában Schiller a természetjogra hivatkozva próbálta legitimálni a zsarnok meggyilkolását, de mivel még ezt sem érezte elég nyomós indoknak, ezért Tellt nem is szerepeltette az esküszövetség létrehozásában. Sorai ugyanakkor felmagasztalták az Alpok hegyi népét, ami ráerősített arra az addig is uralkodó véleményre, miszerint Svájc egy bevehetetlen alpesi erődítmény, mely történelmi sikereit lakói különleges erényeinek köszönheti. Műve hihetetlen népszerűségre tett szert szerte a világon, sőt egyes életrajzírói ezt tartják a legnagyobb hatású munkájának. Az első világháború idején Schiller drámája a szabadtéri frontszínházak repertoárjának visszatérő darabjává vált, amivel a katonák harci morálját próbálták növelni.

 

Gioachino Rossini (Forrás: pinterest.com)

Amit az irodalom tekintetében Schiller, azt zenei téren Rossini érte el 1828-ban debütáló operájával, amellyel ismertségben maga mögé utasította Jean-Baptiste Perlissier, Henri-Montan Berton és R. C. Guilbert de Pixérécourt hasonló témájú műveit.

 

 Rossini híres Tell Vilmos nyitánya

Történész körökben ennek ellenére tovább nőtt a kétely Tell Vilmos létezésével kapcsolatban. Joseph Eutyon Kopps 1845-ban publikálta az esküszövetség történetét feltáró kutatásainak eredményeit, amelyekből világosan kiderült, hogy az 1291-es szövetségi levél és Tell története időben és történetileg is összeegyezhetetlen. Bár ettől kezdve a kutatók körében ez a felfogás vált uralkodóvá, a közvélemény csak jóval később tudta elfogadni hősének mitikus eredetét. A 19. század második felében több emlékművet is emeltek Tell tiszteletére (Lugano, Lausanne), a róla szóló drámák pedig gyakran játszott darabokká váltak a színházakban. Háttérbe szorítva a felszabadító-hagyomány mitikus elemeit, az esküszövetség létrejöttének 600. évfordulóján, 1891-ben a szövetségi levél keltezési dátuma alapján augusztus 1-jét tették meg nemzeti ünneppé Svájcban. A 20. század viszont új lehetőséget teremtett az egyre inkább háttérbe szoruló hősnek, önálló márkajellé nőtte ki magát: 1907-ben kiadták a róla készült első bélyeget, jellegzetes számszeríja cigarettadobozon köszönt vissza, később pedig egy sörfajtát is elneveztek róla. 1931-től Vilmos számszeríja a svájci eredetű termékek könnyen beazonosítható, általános származásjelévé vált világszerte.

 

Svájci emlékérem Tell Vilmossal (Forrás: pinterest.com)

Maga a mítosz komoly szerepet utoljára a két világháború között kibontakozó Szellemi Országvédelem (Geistige Landesverteidigung) mozgalmában kapott. A mozgalom a német náci és az olasz fasiszta eszmék elleni szellemi harcot tűzte ki céljául és ennél fogva nagy hangsúlyt helyezett Svájc függetlenségére és kulturális sokszínűségére.

Tell Vilmos alakja természetesen ma is részét képezi a svájci nemzettudatnak és lakói mindennapjainak, amit az 1966-ban Bürgleinban létesített Tell-múzeum, a kiadott emlékérmék, a Vilmos kalandjairól szóló játékfilmek és sorozatok, valamint az évente megrendezett Tell-játékok is bizonyítanak, az íjász mitikus eredetét azonban mára már senki sem vonja kétségbe.

Rudolf Veronika

 


[1] de Capitani, François: Wilhelm Tell. In: Historisches Lexikon der Schweiz. (http://www.hls-dhs-dss.ch/textes/d/D17475.php)

[2] A lüzerni csata után három paraszt Tell Vilmosnak és társainak öltözve meggyilkolt egy gazdag és magas rangú lüzerni polgárt, másnap pedig ugyanabban a kosztümben jelentek meg a misén, kérkedve „hőstettükkel”. Ezt követően a hatóságok betiltották a parasztháború alatt született Tell-dalokat.

[3] Bővebben Jurt, Joseph: Wilhelm Tell vor Schiller. In: Pandaemonium Germanicum Nr. 9. 2005. 23-46.

[4] Pabis Eszter: A történelem helyszínei: külföldi utazók a XVIII. századi Svájcban. In: Klió 14. évf. 2. sz. 2005.

[5] A Direktórium által megbízott Brunne tábornok a terület három nagyobb egységre való felosztását vázolta fel: a Rodai Köztársaságot Lausanne központtal, Helvét Köztársaságot Aarau fővárossal, valamint a Belső-Svájcból és Graubündenből álló Tellgaut. A tervezet végül nem valósult meg.

[6] Lerner, Marc H.: William Tell’s Atlantic Travels in the Revolutionary Era. In: Studies in Eighteenth-Century Culture Vol. 41. 2012. 85-114. 

MentésMentés

Ezt olvastad?

Divéky Adorján a lengyel–magyar kapcsolatok szakértője, kiváló kutató és oktató, a Debreceni Egyetem Kelet-Európa tanszékének első vezetője volt. Munkája máig