Teutonok és Magyarország – Recenzió

Pósán László egyetemi docens, a Debreceni Egyetem oktatója évtizedek óta kutatja Németország, a skandináv régió és a Német Lovagrend középkori történelmét. Számos tanulmány és több önálló kötet, monográfia szerzője, tanulmánykötetek szerkesztője. A MTA–DE „Magyarország a középkori Európában” kutatócsoport tagjának tavaly jelent meg a Magyarország és a Német Lovagrend a középkorban című monográfiája. A számos forrásanyagot és szakirodalmat felvonultató terjedelmes és informatív kötet a középkori Magyar Királyság és a Német Lovagrend politikai, diplomácia, katonai és gazdasági-kereskedelmi kapcsolatrendszerét mutatja be a 13–16. század közötti időszakra vonatkozóan.

Mivel a szerző szerint a Német Lovagrend magyarországi megtelepedésének okai, körülményei sem igazán érthetőek meg a korabeli keresztes eszme és a szerzetesi lovagrendek Magyar Királyságra gyakorolt hatásának pontosabb ismerete nélkül, így a monográfia bevezető fejezetében ezt a szerteágazó történeti kérdéskört mutatja be röviden. Próbálja árnyalni a korábbi évtizedek történeti irodalmának azt a sok esetben leegyszerűsítő nézetét, amely szerint a keresztes eszme a 12. századi Magyarországon még nem volt kifejezetten népszerű. A debreceni történész egyértelművé teszi, hogy mivel a középkor folyamán a keresztes háborúk maguk is peregrinatiónak, zarándoklatnak számítottak, így Magyarország bekapcsolódása a keresztes eszmevilágba aránylag korán megtörtént. 1107-ben Kálmán király öccse, Álmos herceg vállalkozott jeruzsálemi zarándoklatra, sőt már jóval korábban a szentföldi zarándoklatok is részben „magyar segítséggel” válhattak tömegessé: a kereszténységet felvevő magyar állam új szárazföldi útvonalat kínált a kelet felé vonuló csoportoknak, sőt adott esetben tömegeknek már Szent István korától. Ugyanakkor az is valószínű, hogy a magyar népességre a korábbi zarándoklatok és az első keresztes hadjáratok jóval erősebb és közvetlenebb hatást gyakoroltak, mint a szomszédos csehekre és lengyelekre, noha az említett országok uralkodói a német-római császár hűbéreseiként jóval hamarabb felvették a keresztet, mint a magyar királyok. Ráadásul a III. Béla keresztes fogadalmát megöröklő II. András királynak a keresztes hadjárat megindításával kapcsolatos „időhúzása” sem tekinthető kivételesnek, ahogyan azt a belpolitikai válságokkal küzdő francia királyok vagy épp II. Frigyes császár hasonló példája is mutatja. A szerzetesi lovagrendek kifejezetten korai magyarországi megjelenése is a keresztes eszme elterjedtségét jelzi. Tény, hogy a II. Géza uralkodása idején megtelepedő johannita és templomos lovagrendek, valamint a II. András által 1211-ben behívott Német Lovagrend sorait nem igazán gyarapították magyar származásúak, ám ennek valószínűleg „támogatáspolitikai” és az öröklési joghoz kapcsolódó okai lehettek. Magyarországtól eltérően Nyugat-Európa monarchiáiban ugyanis a a világi és egyházi előkelők is komoly támogatásban részesítették a lovagrendeket. A magyar öröklési jog ugyanakkor jóval szélesebb körű volt, így az utódok többsége nem kerülhetett olyan „egzisztenciális válságba”, amely más alternatívák – főleg a biztos megélhetést és magas társadalmi presztízst kínáló egyházi tisztségek és szerzetesi lovagrendek  – felé terelte volna a nemesi és katonáskodó rétegek fiait. Régiónk történeti fejlődési modelljének sajátosságai között említhető, hogy a nyugat-európai területektől (főleg Franciaországtól) eltérően az Orbis Latinus keleti területein az uralkodói hatalom alapvetően megőrizte erejét, a közhatalom nem vált magánhatalommá és megmaradt a közszabadok katonai szerepe is. Így a gregoriánus egyházreform által erőteljesen támogatott és mélyebb keresztény szakralitással felruházott miles Christi ideája is jóval szélesebb körben terjedt el a nyugati területeken, ahol a központi, uralkodói hatalom kárára egyfajta hatalmi dezintegráció és decentralizáció ment végbe. A latin kereszténység nyugati és keleti területei közötti államfejlődési és társadalmi különbségek így a lovagság és a szerzetes lovagrendek eltérő „társadalmi presztízse” kapcsán is megmutatkoztak. A keresztes eszme tartalmi expanziójának, a keresztes háború fogalmának kiterjesztése, tágabb értelmezése ugyanakkor már jóval általánosabb tendencia volt, amely a latin kereszténység keleti-délkeleti határvidékeként a Magyar Királyságot még inkább érintette.

A Német Lovagrend által alapított Barcaföldvár (Marienburg) várának makettje a Dinyési várparkban. Forrás: Wikipédia

Az Árpád-kor magyar-német lovagrendi kapcsolatrendszerét bemutató fejezet a Magyar Királyság 12. századi külpolitikai törekvései és a balkáni hatalmi viszonyok bemutatása felől közelít a Német Lovagrend magyarországi behívásának kérdéseihez. Bizánc meggyengülésével, majd Konstantinápoly 1204-es keresztes elfoglalásával és a Latin Császárság létrejöttével jelentősen megváltoztak a Balkán hatalmi viszonyai. A 12–13. század fordulóján a Magyar Királyság és a bolgár-kun államalakulat közötti rivalizálás egyre látványosabb összeütközésekhez vezetett. A magyar állam délkeleti határterületi voltak a leginkább veszélyeztetett helyzetben az ellenséges bolgár és kun betörések miatt: a kun támadások leggyakoribb célpontja a Barcaság volt, amelynek a széles kiterjedésű határsávval, a gyepűvel érintkező területén több fontos kereskedelmi útvonal is áthaladt. II. András király 1211-es adománylevelében a nem sokkal korábban megalakult Német Lovagrendnek juttatta ezt a nagyjából 1600 négyzetkilométernyi területet. A lovagrendnek juttatott számos kiváltság (adózási, hadászati, nemesfémek bányászatával kapcsolatosak) mellett a területet a lovagok gyakorlatilag örökletes, szabad tulajdonként kapták meg. A lovagrend számára biztosított egészen kivételes előjogok, kiváltságok egyfajta megelőlegezett bizalomnak is tekinthetők a király részéről: nem csak defenzív határvédelemre, de akár katonai offenzívákra is alkalmas állandó fegyveres erőre volt szüksége a forrongó észak-balkáni térség közvetlen szomszédságában. András uralkodása idején a templomosok és a johanniták már kifejezetten gazdag és önálló, saját érdekeiket követő, csak a pápai főségnek engedelmeskedő lovagrendek voltak, míg a rövid múltra visszatekintő, ám a kezdetektől a Stauf-házhoz kapcsolódó német lovagrend támogatása és kölcsönös előnyöket biztosító felhasználása sokkal jobban illeszkedett a király dinasztikus és tágabb külpolitikai törekvéseihez is. Az erdélyi vajda joghatósága alól kivett Német Lovagrendet közvetlenül a korona alá rendelte, és a földvárak, valamint erődített városok építésére vonatkozó jogok biztosításából az is következik, hogy az uralkodó a gyéren lakott területre a lovagok mellett német telepesek behívásával is számolt. Az 1211-ben beköltöző lovagok és kísérőik, csatlósaik száma mindössze 100-150 fő lehetett, ám a területre a feltehetően a magdeburgi érsek és a bambergi püspök által támogatott hospes-toborzások és telepítések mellett Erdély német, magyar és székely többségű vidékeiről is telepedtek át a Barcaságba (ez utóbbit a király nem támogatta), mivel a kiváltságok egy része az ott élőkre is vonatkozott. A királytól és az erdélyi püspöktől kapott újabb kiváltságlevelek arról tanúskodnak, hogy a lovagok már egészen korán sikerrel vették fel a harcot a szomszédos havasalföldi területeken élő kunokkal, sőt az általuk emelt hat vár közül az egyik a Kárpátok túloldalán épült fel. A Marienburg/Földvár központú lovagrendi területen egy tucat új telepes falu jöhetett létre, ám a lakosságszám még a középkori magyar mércével mérve is igen alacsony, kb. 2200-2500 fő körül lehetett.

II. Frigyes a sólymával. Forrás: Wikipédia

Az 1213–1222 közötti évek forráshiányos periódusnak számítanak a Német Lovagrend magyarországi története szempontjából: valószínűsíthető, hogy miközben a lovagrend és nagymestere, Hermann von Salza a Német-római Birodalomban épp ebben az időszakban vált komolyabb politikai tényezővé, II. Frigyes támogatásának és adományainak köszönhetően, Magyarországon 1216-tól kezdődően fokozatosan megromlott II. András és a rend viszonya. III. Honorius pápa azon rendelkezése, amely megtiltotta a lovagrendnek a világiaktól feltételekhez kötött adományok elfogadását, már önmagában is kiváltotta a magyar király nemtetszését. A viszony elmérgesedése azonban az ötödik keresztes hadjárathoz köthető, amelyet II. András még Egyiptom megtámadása előtt, 1218-ban megszakított és visszatért Magyarországra. Miközben a király döntését sem a pápa, sem a többi uralkodó nem nézte jó szemmel, a derekasan harcoló teuton lovagok presztízse egyre nőtt, a következő években számos pápai és császári adományban, kiváltságban részesültek. II. András és a magyar egyháznagyok viszont egyre komolyabb veszélyt láttak a Német Lovagrend súlyának szinte permanens növekedésében. Bár a király 1222-es adománylevele megerősítette a rend kiváltságait, sőt újabbakkal is bővítette azokat, ám az irántuk való bizalma már nem állt helyre. A Barcaság feletti egyházi joghatóság kapcsán a pápaság és az erdélyi püspökség között is komoly ellentétek feszültek: a Szentszék végül 1224-ben Szent Péter birtokába és különleges védelmébe vette a lovagrend Kárpátokon inneni és túli területeit, amely II. András szemében akár a jövőbeni territoriális függetlenedés reális veszélyét is jelenthette. A király így 1225-ben először katonai erővel megszállta a lovagrendi területet, majd – Róma ellenkezése dacára és a szentszéki vizsgálódások ideje alatt – kiűzte az országból a német lovagokat.

A Német Lovagrend állama 1260-1410 között. Kép forrása: Wikipédia

Annak, hogy a lovagrend visszahívását a királytól többször is kérő Apostoli Szék mégsem lépett fel keményebben András ellen, több oka is volt: 1226-ban Konrád mazóviai herceg a német lovagokat behívta országába a határterületet pusztító pogány poroszok megfékezésére. Másrészt a mongoloktól egyre inkább fenyegetett kunok egy része hajlandónak mutatkozott a kereszténység felvételére a Magyar Királyság közvetlen szomszédságában. A német lovagokkal való korábbi konfliktusaik miatt ezt a folyamatot inkább csak hátráltatta volna a lovagrend délkelet-erdélyi jelenléte, miközben a domonkosok által elindított térítő tevékenység aránylag sikeresnek bizonyult, 1227-ben kun szállásterületen hozták létre a magyar egyházszervezet alá rendelt milkói püspökséget. II. Frigyesnek az univerzális császári hatalom visszaállítására/kiépítésére tett erőfeszítései pedig hatalmi rivalizálást vetítettek előre Róma és a birodalom között, így a megváltozott külpolitikai-hatalmi konstellációban már nem állt a pápaság érdekében a magyarokkal való viszony elmérgesítése. A 13. század utolsó évtizedeiben a Szentföldről fokozatosan kiszoruló, majd Akkon 1291-es eleste után a székhelyét először Velencébe, majd a poroszországi Marienburgba tevő lovagrend ugyan megpróbálkozott még párszor a Barcaság visszaszerzésével is (diplomáciai úton), ám IV. Béla és IV. (Kun) László sem tette ezt lehetővé számukra. A 13–14. század fordulóján már a porosz és a livóniai területek váltak a súlypontját a Mediterráneumból a Balti-tenger partvidékére helyező Német Lovagrend hatalmi bázisává.

Az Árpád-ház kihalását és Károly Róbert trónra lépését követően, az Anjou-korban az Alsó-Visztula környékén államépítő tevékenységet folytató Német Lovagrend és a Magyar Királyság kapcsolatrendszere a kelet-közép-európai régió hatalmi viszonyainak változásaival összefüggésben alakult. Pósán László rendkívüli alapossággal mutatja be ezt az időszakot is. Nyomon követhetjük, hogyan alakult, változott, formálódott a meglehetősen pragmatikus lovagrendi külpolitika azokban az évtizedekben, amikor a régióban Csehország és a Luxemburg-ház, illetve Bajor Lajos császár révén a Wittelsbachok számítottak a legfőbb szövetségesének, míg Magyarország általában a Łokietek-dinasztia Lengyelországa és Litvánia szövetségesi tömbjét támogatta. Jelentős változásokat hozott, hogy a francia hegemónia árnyékában az avignoni pápaság is több kérdésben a Német Lovagrenddel szemben foglalt állást. Egy évszázad elteltével, 1330-ban fordult elő ismét, hogy magyar seregek csaptak össze német lovagokkal: ekkor a lengyel hadat segítő erőként együtt törtek be a kulmerlandi területekre. Az 1335-ös visegrádi királytalálkozó és a magyar, valamint a cseh király döntőbíráskodása, majd az 1343-as kaliszi béke rendezte a komolyabb hatalmi ellentéteket, így a Német Lovagrend Bajor Lajos császár állandó támogatását élvezve még nagyobb erővel fordulhatott a pogány litvánok ellen. A német-római császárság élén történt dinasztiaváltás, Luxemburgi János fiának, Károlynak a trónra lépése és a lengyel-litván kapcsolatok megromlása után újabb külpolitikai irányváltások történtek, amelynek legfőbb hozadéka a lengyel-lovagrendi és magyar-lovagrendi kapcsolatok normalizálódása és az egyre nagyobb területi kiterjedéssel bíró Litvánia „közös ellenséggé” válása lett. A szerző részletesen bemutatja a IV. Károly császári és dinasztikus ambícióiból fakadó konfliktusokat, a Litvánia elleni lengyel (-magyar) és lovagrendi hadjáratok eseménytörténetét, a III. Kázmér halálát követő magyar-lengyel perszonálunió létrejöttének körülményeit és I. (Nagy) Lajos Litvánia elleni sikeres hadjáratát is. A korszak magyar-lovagrendi kereskedelmi kapcsolatait ismertetve egyértelművé teszi, hogy milyen fontos szerepet játszott a magyarországi réz távolsági kereskedelme a porosz területek felé, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a lengyel uralkodók gazdaságpolitikai döntései is óriási befolyással bírtak ebben a térségben.

Marienburg/Malbork vára. Forrás: VisitMalbrok

Luxemburgi Zsigmond személyében a Német Lovagrend legfontosabb szövetségesi dinasztiájának tagja került a magyar trónra 1387-ben. Ezek az évtizedek magukkal hozták a magyar-lovagrendi kapcsolatok elmélyülését, szoros politikai és gazdasági szövetséggé válását. Zsigmond magyar királyként és brandenburgi őrgrófként is érdekelt volt a német lovagokkal való jó kapcsolatok fenntartásában, 1410–1411 előtt elsősorban a magyar királyi hatalma miatt volt szüksége a lovagrendi szövetségre, a későbbi évtizedekben pedig a középkori univerzális császári hatalom feltámasztására irányuló törekvései kapcsán számított a teuton lovagok segítségére. A rend pedig ugyancsak rá volt szorulva a király, majd császár politikai-katonai támogatására, mivel az 1386-ban létrejött lengyel-litván perszonálunió erőteljesen megváltoztatta a térség hatalmi viszonyait, Jagelló (Jogaila) megkeresztelkedése, Hedvig királynővel való házassága és királlyá koronázása pedig megingatta a lovagrend litvánok elleni harcának keresztes ideológián alapuló legitimitását. Pósán László behatóan ismerteti az 1409-től meginduló lovagrendi-lengyel/litván háborúskodást, amelyben Zsigmond – bár a Lovagrendet fegyverrel is támogatta – saját birodalmi céljainak és a nyugati egyházszakadás felszámolására tett erőfeszítéseinek árnyékában igyekezett békéltetőként fellépni (ekkor és a későbbi konstanzi zsinaton is). Bár Zsigmond az 1396-os nikápolyi csatavesztést követően hiába próbálkozott a lovagrend Magyarországra történő visszahívásával, 1429-ben sikerült elérnie, hogy egy német lovagi „kontingens” érkezzen a Szörényi Bánság és az Al-Duna vidékére, hogy ott megerősítsék a törökkel szembeni szárazföldi és dunai határvédelmet. Ezeknek vezetője a szörényi báni tisztséget is megkapó Nicolaus von Redwitz lett, aki Zsigmond udvarában a lovagrend állandó követe, majd számos magyarországi és birodalmi tisztség, méltóság viselője is volt. Az 1432-es török támadás és a védelmi kiadások előteremtésének hiányosságai azonban az al-dunai határszakasz lovagrendi védelmének fokozatos feladásához, majd a lovagok poroszországi hazatéréséhez vezettek.

A Lengyel-Litván Unió kiterjedése 1386-1434 között. Forrás: Wikipédia

A kötet Hunyadi-korral foglalkozó fejezete nem csupán esemény- és diplomáciatörténeti összefoglalását adja a Zsigmond halálát és Habsburg Albert rövid uralkodását követő Habsburg-Jagelló vetélkedésnek, majd Hunyadi János kormányzóságának, hanem részletesen bemutatja a magyar-lovagrendi/porosz gazdasági kapcsolatok alakulását a 15. század első felében. A jórészt porosz kalmárok által bonyolított távolsági kereskedelemre kifejezetten károsan hatottak a lengyel uralkodók Krakkó érdekeit szem előtt tartó intézkedései, amelyek a lerakat jog bevezetésével sokszor nehezítették a porosz-magyar kereskedelmi kapcsolatokat is. A két terület közötti kereskedelmet alapvetően a porosz Thorn és a magyar Kassa uralta. Hunyadi Mátyás uralkodása idején a politikai kapcsolatok újra intenzívekké váltak, sőt komoly magyar-lovagrendi szövetséghez is vezettek, hiszen a Habsburgokkal szövetkező Jagellók Lengyelországa közös ellenségnek számított. Miután hosszú ellenségeskedés után Mátyás végül az 1479-es olmützi békeszerződésben kiegyezett a Jagellókkal, a lovagrenddel való szövetsége felbomlott, a kapcsolatok megszakadtak.

Pósán László a könyv utolsó fejezetében a Jagelló uralkodók időszakának kapcsolatait tárja az olvasók elé: II. Ulászló 1490-es megkoronázásával a Jagelló-dinasztia a hatalmas lengyel-litván államszövetség és a Cseh Királyság mellett immár Magyarország trónját is megszerezte. A lovagrenddel való kapcsolatok alapvetően hűvösek maradtak, bár a cseh-magyar és a lengyel-litván Jagellók közötti ellentétek, feszültségek és az előbbieknek a Habsburgokkal való együttműködése a lovagrend számára biztosított némi mozgásteret a (kül)politikai manőverezésre. Miután 1525-ben II. Lajos közvetítésével Brandenburgi Albert nagymester békét kötött Lengyelországgal, áttért a lutheránus hitre és lemondott nagymesteri címéről. A Lovagrend szekularizációjával Kelet-Poroszország világi hercegséggé alakult.

A monográfiát záró függelékben a szerző ismerteti a német területeken továbbra is működő lovagrend Magyarországra történő sikertelen visszatelepedési kísérleteit az 1702–1731 közötti időszakból.

Hendrik Dávid

A kötet adatai: Pósán László: Magyarország és a Német Lovagrend a középkorban. Debrecen, 2019. (Memoria Hungariae 10.)

Ezt olvastad?

A magyar arisztokrácia szerepei. A szándékosan választott címmel két tudományterület, lazán interdiszciplináris keret és kutatási aspektus jelzésére vállalkozom. Míg a