Titkok, legendák, valóság? – Diplomácia a kommunista diktatúra idején

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának külügyi munkacsoportja immár harmadik alkalommal szervezett konferenciát az 1945-öt követő évtizedek diplomáciája, illetve hírszerzése témakörében 2019. szeptember 25‒26-án. A Titkok − Legendák − Valóság? Diplomácia a kommunista diktatúra idején című rendezvényen a kérdés hazai szakértői a külpolitika általános kérdéseit, a diplomácia és a hírszerzői munka összefüggéseit, a külügyben dolgozó káderek helyzetét, az egyházak nemzetközi kapcsolatait, illetve a kulturális diplomácia lehetőségeit és korlátait vizsgálták.

Általában a hidegháború alatti diplomáciáról

Az általánosabb kérdéseket fejtegető előadások sorát Sáringer János nyitotta meg, aki külpolitikai oldalról vizsgálta a szuverenitás kérdését. Kifejtette, hogy olyan fogalomról van szó, amit mindig a vizsgált ország adott szövetségi rendszerén belül kell értelmezni. Az 1945 utáni korszakra nézve megállapította, hogy a szuperhatalmak közötti viszonyt a szembenállás és az együttműködés együttes jelenléte határozta meg, a magyar külpolitikát pedig több tényező együttesen determinálta. Lányi Gábor János a hidegháborús időszak összképének „finomra hangolása” érdekében javasolta a vallástörténeti szempont érvényesítését a történetírásban. Az egyházak szerepét többek között a propaganda terén viselt hidegháborúban vizsgálta, példaként említve a magyar reformátusság szerepét a nemzetközi ökumenikus mozgalomban. Sz. Kovács Éva a külügyi munka és a hírszerző tevékenység összefüggéseit vázolta fel előadásában. Külügyi munka alá a diplomáciai és a külkereskedelmi tevékenységet sorolta, de a sajtótudósítók vonatkozó szerepére is kitért. Kiemelte, hogy a diplomáciai és a hírszerző tevékenységnek összehangoltan kellett volna működnie, ám teljes zökkenőmentességet sosem sikerült elérni.

Sáringer János előadása. Az asztalnál ülnek: Soós Viktor Attila, Pál István, Pál Zsombor Szabolcs. Forrás: NEB-fotó

Diplomácia és hírszerzés

Hasonló konklúzióval szolgáltak Hegedűs Gyula és Csorba László esettanulmányai, amelyek a londoni és a római magyar képviselet diplomáciai és hírszerző munkáját elemezték az 1950-es években. Banális belső ügyekből kiindulva sikerült rávilágítaniuk az időszak legfontosabb problémájára: a külügyi munkát végzők alulképzettségére és végső soron alkalmatlanságára, ami a központban meghozott személyi döntéseket minősíti. Pál István is a Londonban dolgozó magyar diplomata-hírszerzők munkáját vizsgálta, ám az 1980-as években. Meglátása szerint a britek nem mutattak különösebb érdeklődést hazánk iránt, de az ott szolgáló hírszerzők sem tudtak különösebb eredményt felmutatni.

Andreides Gábor egy folyamatban levő kutatásáról számolt be, amelynek egy, az olasz külügyminisztérium levéltárában talált jelentés képezte az alapját. A dokumentum olyan személyek listáját tartalmazz, akik az 1950-es évek közepén Budapesten a hírszerzéssel álltak kapcsolatban. Az iraton szereplő nevek azonosítása folyamatban van, prominens névre azonban egyelőre nem sikerült rábukkannia. Slachta Krisztina az NDK-ból hazánkba érkező turisták állambiztonsági megfigyelését, illetve ezen keresztül a két állam titkosszolgálatának kapcsolatait elemezte. Meglátása szerint a két szerv viszonylag intenzíven működött együtt az 1960-as években, de később a kapcsolat ellaposodott, rutinszerűvé vált. Orbán-Schwarzkopf Balázs a Közel- és Közép-Kelet irányában folyó magyar hírszerző munkába engedett bepillantást. Galambos István egy, az állambiztonság számára készült, külföldi személyek beszervezéséről szóló kézikönyvet elemzett. Előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a turizmus megnövekedésében a titkosszolgálat nemcsak veszélyt, hanem lehetőséget is látott. Mindenekelőtt olyan fiatalokat igyekeztek beszervezni, akik potenciálisan karriert futhattak be hazájukban.

Tulok Péter, Andreides Gábor, M. Madarász Anita, Hegedűs Gyula. Forrás: NEB-fotó

A hírszerzői tevékenység „személyes oldalát” három előadó vizsgálta. Neuspiller György hozzászólásában egy Olaszországban dolgozó magyar külkereskedő karrierjét elemezte. Munkáját mind szakmai, mind hírszerző szempontból negatívan ítélték meg, disszidálási szándékát is sejtették, mégsem léptek fel ellene. Ennek miértje további kutatásokat igényel. Cúthné Gyóni Eszter egy egyházi „vonalon” bevetett ügynök pályáját mutatta be, a Pápai Magyar Intézet tevékenységét is vázolva. Krajcsír Lukács egy brit baloldali aktivista szerepére hívta fel a figyelmet, aki az 1980-as években vállalta az együttműködést a csehszlovák titkosszolgálattal. Az ügynöknek főleg elemző munkája ismert, operatív tevékenységét csak találgatni lehet.

Államközi kapcsolatok

A „klasszikus” államközi kapcsolatokról két előadás szólt. Pál Zsombor Szabolcs az 1970-es évek magyar‒portugál viszonyát ismertette. Az 1974-es „szegfűk forradalma” után Budapestről kiemelt relációként kezelték az országot, ám a későbbi konszolidáció és Portugália Nyugat melletti újbóli elköteleződése nyomán kölcsönösen csökkent az érdeklődés. Kovács Csaba a jugoszláviai magyar külképviselet munkáját elemezte, alapvetően az ott élő magyar kisebbség szempontjai alapján. Felvázolta a követség kulturális, illetve a határ átjárhatósága érdekében végzett munkáját.

A külügyi terület funkcionáriusai

A külügyi területen dolgozó funkcionáriusok, káderek témájában is több előadás hangzott el. A Rákosi-korszak felső szintű vezetői közül Bank Barbara Molnár Erik, Soós Viktor Attila pedig Berei Andor külügyi munkáját mutatta be. Előbbi két alkalommal volt külügyminiszter, 1947‒1948-ban fontos pártmegbízatással, ekkor ugyanis a kommunistaellenes középvezetők eltávolítását kellett levezényelnie, 1952‒1953-ban azonban pusztán reprezentatív funkciókat kellett ellátnia. Utóbbi több súlytalan miniszter mellett volt államtitkár, illetve miniszterhelyettes a külügyi tárcánál 1951-ig, így a Külügyminisztérium „szürke eminenciásának” is tekinthető. Demján Dániel Ferenc a belgrádi követség élén 1947‒1956 álló személyek életútját elemezte, kimutatva, hogy a fő követelmény velük szemben a párthűség volt. Hasonló megállapításra jutott Ring Orsolya is, aki a Rákosi-korszakban működő Külügyi Akadémiáról tartott előadást, kiemelve, hogy a jelöltek túl alacsony előképzettsége miatt a várttól jóval elmaradtak az intézmény által produkált eredmények. Szilágyi Gábor a kommunista pártközpont külügyi osztályának vezetőit mutatta be, rámutatva, hogy az osztály apparátuson belüli fajsúlyosságát jelezte az élén álló személyek rátermettsége, hozzáértése. Hornyák Máté a tárcánál az 1970-es években lefolytatott fegyelmi eljárások alapján vázolt fel tömören néhány, a diplomaták hétköznapjaiban felmerült visszásságot.

Sáringer János, Soós Viktor Attila (állva), Pál István, Pál Zsombor Szabolcs. Forrás: NEB-fotó

Kulturális diplomácia

A politikai kapcsolatokon túl vizsgálat tárgyát képezte a kulturális diplomácia is. M. Madarász Anita brit‒magyar viszonylatban ábrázolta a problémát, a British Council magyarországi irodájára összpontosítva. Kiemelte, hogy az iroda ellehetetlenítése a magyar kultúra szovjetizálásával együtt folyt, és még az 1956 utáni viszonylagos enyhülés sem tette lehetővé a BC visszaengedését Budapestre. Csatári Bence a könnyűzene külkapcsolatait intéző Interkoncert tevékenységét elemezte, rámutatva, hogy az sokáig szinte kizárólag a keleti országok irányában tevékenykedett, majd a későbbiekben, a lehetőségek kibővülésével nőtt meg az igény a nyugati viszonylatokra.

Egyházi külkapcsolatok

A protestáns egyházak külkapcsolatait két előadó vizsgálta. Isó Gergely az evangélikusokról, mindenekelőtt Ordass Lajos nemzetközi tevékenységéről, kapcsolatrendszeréről beszélt, kimutatva, hogy püspöki székébe való 1956-os visszahelyezésében ez az elem fontos szerepet játszott. Földváryné Kiss Réka a reformátusokra, elsősorban Tóth Károly püspök tevékenységére összpontosított, az Egyházak Világtanácsában játszott magyar szerepre is utalva. Az alulról jövő kezdeményezések kudarcra ítéltségére mutatott rá Wirthné Diera Bernadett az Unum katolikus közösség svájci és magyar ága között felújítani remélt kapcsolatok történetével, ami idehaza „egyesülési joggal való visszaélés” ürügyén kiszabott szankciókkal ért véget.

Földváryné Kiss Réka, Sáringer János, Soós Viktor Attila, Pál István, Pál Zsombor Szabolcs. Forrás: NEB-fotó

A ’40-es évek hatalmi harcai

Több előadó az 1940-es évek közepének hatalmi harcairól, illetve ennek külpolitikai vetületéről, valamint a demokratikus magyar külpolitika esélyeiről és annak meghiúsításáról beszélt. Tulok Péter a Budapesten dolgozó diplomaták 1944‒1945-ös embermentő tevékenységének ismert és kevésbé ismert oldalait ismertette, Ivánfi Miklós pedig a békeelőkészítő tárgyalás elfeledett alakját, Pásint Ödönt idézte fel. Ötvös István a háború során külföldre került magyar vagyon hazajuttatása körüli vitákat, a Pénzügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium és az államvédelem sajátos érdekei által motivált összetűzéseket mutatta be. Erdős Kristóf Laky László bécsi elrablása és letartóztatása példáján keresztül ábrázolta a kommunistaellenes, demokrata meggyőződésű külügyi vezetők elleni retorziókat. Nyári Gábor az 1945-ben emigrációba szorult magyarság szerveződései (Müncheni Magyar Iroda, Magyar Harcosok Bajtársi Közössége, Magyar Szabadság Mozgalom) nyugati szövetségesek felé történő kapcsolatkeresési kísérleteiről számolt be, rámutatva, hogy nem sikerült közös fellépést elérni a menekült magyarság képviselete érdekében. Sz. Nagy Gábor a kommunista pártlap, a Szabad Nép Vatikánnal kapcsolatos tudósításait elemezte. A pápai állam negatív ábrázolásában két elem emelhető ki: egyrészt kárhoztatták, hogy a háborús bűnösök elítélésével szemben a megbocsátás mellett állt ki, másfelől egyre inkább az „amerikai imperializmus” kiszolgálójaként mutatták be.

Erdős Kristóf. Forrás: NEB-fotó

A bipoláris világrend vége

Egy előadás szólt a korszak végéről, a bipoláris világrend megdőléséről: Máthé Áron az 1989-es páneurópai piknik hátteréből villantott fel néhány elemet. Mindenekelőtt a magyar‒román viszonyra fókuszált, amelyet egyfelől a menekültkérdés, másfelől az 1956-ig visszamenően különleges pártközi kapcsolatok, a titkosszolgálati aktvitás, illetve az Erdély története kiadása körül az 1980-as évek második felében kialakult konfliktus határozott meg.

Mint a fentiekből látszik, a kétnapos konferencia résztvevői számos problémát érintettek. A szervezők szándéka szerint az elhangzott előadások alapján tanulmánykötet készül – reméljük, hogy az érdeklődők mihamarabb kézbe vehetik.

Szilágyi Gábor – Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Idén hetven éve nyitották meg a recski kényszermunkatábort. Ez a szomorú évforduló adta az ötletet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB)
Támogasson minket