Toalett-történet avagy pár szó a civilizáció fokmérőiről

A vízöblítéses toalettet méltán nevezhetjük az emberiség egyik meghatározó találmányának, amely a civilizáltság, fejlettség fokmérőjévé emelkedett, s talán több életet mentett meg, mint a penicillin. Cikkünkben az illemhelyek történelmi fejlődését, a salakanyag eltávolításának módjait tekintjük át a különböző korokban.

 

Közillemhely maradványai az ókori Rómából

A legkorábbi írásos feljegyzések az emberi ürülék eltávolításáról több mint három és fél ezer évre nyúlnak vissza, de maga a Biblia is említést tesz a salakanyag elásásának fontosságáról. A népességnövekedéssel az emberi ürülék eltávolítása egyre nehezebb feladattá vált. Az első ókori civilizációk mind rendelkeztek valamilyen szennyvízelvezető rendszerrel, az illemhely kapcsán pedig a társadalmi hierarchiához idomulva születtek megoldások. A gazdagabb egyiptomiaknak nemcsak a fürdőkultúrájuk, de a mészkőből faragott illemhelyeik is kifinomultabbak voltak a köz- vagy félszabadokéinál. Az ürülék homokkal teli égetett edényekben gyűlt össze, ezek tisztítását és friss homokkal való feltöltését a házi rabszolgák végezték. Az első közös használatú, fából ácsolt latrinákban egy korsó víz segítségével szabadultak meg a salakanyagtól, amelyet égetett anyagcsatornák vezettek el.

 

12 A táboron kívül valami helyed is legyen, hogy kimehess oda.

13 És legyen ásócskád a fegyvered mellett, hogy mikor leülsz kivül, gödröt áss azzal és ha felkelsz, betakarhassad azt, ami elment tőled;

Mózes ötödik könyve – A törvény summája, 23. fejezet[1]

(Károli Gáspár fordítása)

 

 

Egykori garderobe kivezetőrendszere

Az ókori rómaiak már jóval fejlettebb szennyvízelvezetési rendszerrel rendelkeztek (Cloaca Maxima), amely – az ókori Hellászhoz hasonlóan – nemcsak az ürülék, de az esővíz elvezetését is szolgálta. A köztisztaság meghatározó szerepét bizonyítja Cloacina istennő is, akiben a szennyvízcsatorna védelmezőjét tisztelték. A római nyilvános latrinák lyukkal ellátott kőülések voltak, amelyek alá folyóvizet vezettek. Törlésre mindenki saját tengeri szivaccsal érkezett, amelyet egy botra illesztettek. A rómaiak egyes megoldásai a középkorra is átöröklődtek, bár a túlnépesedő Európa évszázadokig nem tudta kellőképpen megoldani a köztisztaság kérdését.

A garderobe kivezetőrendszere

A középkori kővárak megjelenésével alakultak ki az erkélyszerű, pottyantós toalettek, az ún. garderobe-ok. A toalett vagy a szabadba nyílt, vagy csöveken keresztül vezették ki az ürüléket egy gödörbe, egy vizesárokba, esetleg egy közeli folyóba. A virágzó középkor egyes szerzetesrendjei is előszeretettel építettek magaslati illemhelyeket elsősorban a vízparton, így a dagály elmoshatta az aznapi „termést”. A közhasználatú pottyantós toalettek esetében – a római megoldáshoz hasonlóan – a középkorban is sorba rendezett nyilásokkal találkozunk. Innen a legtöbb esetben közvetetten egy folyóba vagy tóba vezették el a salakanyagot, így azok vize nemcsak ocsmánnyá vált a partok mentén, de rothadó bűzt is árasztott magából, járványok és fertőzések gócává nőve ki magát.

 

Ökörfakóró - a jobbágyság "toalettpapírja"

Európa egyes sűrűn lakott városaiban előírásokkal szabályozták a magánházakban is népszerűvé vált garderobe építését és elhelyezését. (Többek között zárt kellett, hogy legyen és a szomszéd telkétől megfelelő távolságban kellett felépíteni.) Mindez az általános köztisztasági helyzeten cseppet sem javított. A középkortól egészen a 19. századig – amikor is az új előállítási módnak köszönhetően a papírkészítés olcsóbbá vált – gyapjúból, gyapotból vagy lenből készült kis szövetet használtak törlésre. Erre utal a toalett szavunk: a francia „toilette” szó kis szövetet jelent, amit a fésülködő komód (toilet table) lefedésére használtak. A szegényebbek egyébként szövetdarab helyett olyan nagy levelű növényekkel is beérték, mint a molyhos ökörfakóró, esetleg szalmával.

 

 

Kora újkori toalettszékekek (a jobboldali álfiók díszítéssel)

Újításai révén a 16. század az illemhely-forradalom korszakává válhatott volna, de gépesítés híján a korabeli termelési mód (az illemhelyek esetében) alkalmatlan volt a megfizethető tömegáru gyártására.  Az első újdonságot a fából készült, hordozható, legtöbbször dobozszerű, fedővel zárható ülő toalettszék adta. Ez nem volt más, mint egy szék, amelynek ülőfelületébe lyukat vágtak. Ez alá helyezték el a porcelánból vagy fémből készült bilit, amit a szék használata után kiürítettek. Utazáshoz – a kényelmesebb szállítás érdekében – egyes példányokat kétoldalt füllel láttak el. A toalettszék elsősorban a nemesi udvarokban terjedt el, a köznép körében továbbra is megmaradt könnyítési opcióként a pottyantós toalett, a vödör vagy a természet lágy öle.

 

17. század közepi, bársonyüléses, "luxus" toalettszék

Érdekességként megemlíthető, hogy Angliában VIII. Henrik külön királyi toalettmestert (Groom of the Stool) rendelt maga mellé, akinek a toalettszék állandó „készenlétben” tartása mellett a királyi végbél tisztogatása is munkaköri feladatai közé tartozott. A titulus az egyik legmagasabb rang volt és maradt is az angol, majd a brit királyi udvarban. A toalettmesterek gyakran váltak az uralkodók bizalmasaivá, informális tanácsadóivá, amit a munkájukban rejlő kényszerű bensőséges kapcsolat miatt könnyen megérhetünk. Az évek előrehaladtával egyre kiszámíthatatlanabbá és kövérebbé váló Tudor Henrik mellett azonban – akárcsak a királynévá válás és a lordkancellári kinevezés – a toalettmesteri pozíció sem volt egy életbiztosítás: öt toalettmesteréből kettőt árulás vádjával fejeztek le.

 

A Harington-féle vízöblítéses toalett ábrája (16. század vége)

A toalettszék mellett a 16. század a vízöblítéses toalett-tel is gazdagította az emberiséget. Ismereteink szerint Leonardo da Vinci állt elő először tervekkel a vízöblítéssel működő árnyékszékkel kapcsolatban, de az I. Ferenc francia király szolgálatában álló polihisztor elképzelését – mint oly sok egyéb ötletét is – a korabeliek fölösleges ostobaságnak, képzelgésnek tartották. A 16. század végén végül a valóságban is megszületett az első víztartállyal felszerelt öblítős illemhely Sir John Harington, reneszánsz író és fordító révén. Ötletéről Harington ábrákat is készített egy szatirikus írásához (The Metamorphosis of AjaxA budi átváltozása), amelyben a működési és működtetési elv mellett (pl. napi kétszeri lehúzást ajánlott: egyet délben, majd egyet este) kifejtette az ürülék és a szagok eltávolításának fontosságát a fertőzések elkerülése végett. Bár I. Erzsébet királynő kíváncsiságból beszereltetett egyet richmondi palotájába keresztfia, Harington találmányából, az azonban mégsem terjedt el széles körben. A nemesi körök megmaradtak a toalettszék, a köznép pedig a pottyantós illemhely vagy az ágytál mellett.

 

 

A Cummings (balra) és a Braham (jobbra) vízöblítéses toalettek (1770-es évek)

Évszázadokkal később – Harington ötletét továbbfejlesztve – végül Alexander Cummings, egy skót óramester jelentett be 1775-ben szabadalmat a vízöblítéses toalettre. Az általa megalkotott toalett hasonlatos volt napjaink toalettjeihez: pl. megtalálható volt benne egy S-alakú csőelvezetés, amellyel a cső alján maradó víz gátolta a csatornabűz terjedését. Cummings toalettje rézből készült és a rossz tömítés miatt nemcsak a víz, de a szennyvízcsatorna bűze is kiszivárgott az otthonokba; emellett télen a víz könnyen meg is fagyott a csőben. A szivárgás és a fagyás orvoslására pár évvel később a Joseph Bramah nevű lakatkészítő talált megoldást. Bramah – akit többek között a hidraulikus kovácssajtó[2] feltalálójaként is ismerünk – egy szelepes csappantyút épített a csésze aljába. Terméke azonban zajos volt, ráadásul az öblítés gyakran nem működött. A korai hibák ellenére a 19. század elején már ülőkarimával ellátott csészék is forgalomba kerültek. továbbá létrehívták az első szerelővállalkozásokat, amelyek az otthoni illemhelyekre szakosodtak. Nekik köszönhetően jelentek meg többek között a díszcsempék az illemhelyeken.

 

A nagy áttörés: a Crapper-féle vízöblítéses toalett

A vízöblítéses toalett hiányosságait végül Thomas Crapper, egy gyáripari vízcsőszerelő oldotta meg. A legjelentősebb újítást a lehúzókarhoz illesztett úszógolyó adta, amely lehetővé tette az erőteljes öblítést, majd a tartály automatikus újratöltését. A szag megszüntetése érdekében különböző szelepeket és a tetőre kivezetett légelvezető csövet is beszerelt. Thomas Twyford porcelánkészítővel társulva különböző formájú, díszített, egyrészes porcelán toalett csészék gyártásába kezdtek. A Crapper-Twyford-féle víztartályos, öblítős porcelán illemhelyek csak a 19. századtól terjedtek el szélesebb körben, mivel a többség luxusnak és felesleges pénzkidobásnak tartotta beszerzésüket.

 

 

Twyford-féle díszített porcelán toalett csészék

Crapper újítása előtt pár évtizeddel mutatták be a „földes” száraz toalettet, amely víz helyett a kar meghúzásakor agyagfölddel temette be az ülőlyuk alá került emberi piszkot. A modern iparvárosok szennyvízcsatornája – köztisztasági és közegészségügyi megfontolásokból – a 19. század végére a teljes várost behálózta. A folyóvíz és a szennyvízelvezetés bevezetésével párhuzamosan egyre több háztartásba szereltek be vízöblítéses illemhelyet; a közillemhelyeken (angol nyelvterületen) megjelent a foglalt/szabad zárfelirat.

 

„Földes” száraz toalett a 19. század közepéről

A jól ismert WC elnevezés a water-closet szót rövidíti, amely az angolszász országokban népszerű beépített szekrény, a closet nevéből ered. Az első vízöblítéses illemhelyek ilyen beépített szekrények helyére kerültek, hiszen a viktoriánus házak építésekor még nem tartottak fenn külön teret a nagy- és kisdolgok elvégzésére. (Német nyelvterületen az első szótagot használva „Klo”-nak nevezik az új típusú, öblítéses illemhelyet.) Az első vécépapírtekercseket az Egyesült Államokban gyártották le a 19. század végén, Európában csak az első világháború után terjedtek el. A vécépapír – különösen a puha jellegű – sokáig luxusterméknek számított, a munkásosztály körében pedig sokáig jellemző maradt az olcsón hozzáférhető újságpapír használata.

 

Viktoránuskori polgári fürdőszoba a 19. század végén

A köztisztasági és közegészségügyi igényeket figyelembe vevő szakszerű városrendezéshez illeszkedő találmány jelentős mértékben hozzájárult a járványok (pl. kolera, tífusz, vérhas) megfékezéséhez és a víz tisztántartásához. A vízöblítéses toalett nemcsak a személyi higiénia és egészségünk fenntartásának alappillére, de a társadalmi-gazdasági fejlettség jól látható mutatójává is vált. Ami számunkra mindennapjaink megszokott kiváltságát képezi, az a harmadik világ 2,5 milliárd lakója számára olyan hiányt jelent, amelybe az emberi ürülékkel terjedő fertőzések révén évente milliók halnak bele. Becsüljük hát jól meg porcelántrónusunkat és a mögötte lévő köztisztasági infrastruktúrát, mert az az emberi haladás egyik megkérdőjelezhetetlen mérföldköve.

 

Közillemhelyek a 19. század végi New Yorkan

Szeghő Patrik

 

Külső hivatkozások:

http://www.localhistories.org/toilets.html

https://www.plumbingsupply.com/flushingtoilethistory.html

https://www.geocaching.com/geocache/GC37M98_history-of-the-flushing-toilet-the-water-closet?guid=b5836ba0-ea69-434c-b12e-2215acf394c6

http://www.ultimatehistoryproject.com/the-advent-of-the-flush-toilet.html

http://toilet-guru.com/flush-history.php

http://www.oldhouseonline.com/articles/the-history-of-the-toilet

http://www.cbsnews.com/news/world-toilet-day-highlights-the-importance-o...

 

Kapcsolódó cikkek:

Mindennapi fehér kenyerünk – egy szelet haladás

Az első földalatti vasút​

„Az istenek szomjaznak…” – Járványok az első világháború idején​

A tehén és a vírus – a védőoltások rövid története​


[2] Sajtó alatt nyomásra, préselésre, tekerésre alkalmas gépet értünk, amelyet – a kalapácsot kiváltva –  fémek megmunkálására használnak.

Rovatok: