„A történelem a politikával foglalkozók legjobb tanítómestere” – interjú Joó Andrással

Joó András a 20. századi diplomáciatörténet és nemzetközi kapcsolatok szakértője, aki jelenleg a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársaként a Horthy-kori Kutatócsoport tagjaként tevékenykedik. A történésszel – részben a Kállay-féle aranyalappal kapcsolatban a Századok hasábjain nemrég napvilágot látott tanulmányának apropóján – Szeghő Patrik beszélgetett munkásságának fontosabb állomásairól.

Joó András a Máriapócs Nemzeti Kegyhelyen, a háttérben régi fatemplommal (2016)

Újkor.hu: Hogyan kezdtél el érdeklődni a történelem iránt? Hogyan lett belőled történész?

Joó András: A történelem édesapámat mindig nagyon érdekelte, édesanyám pedig történelem-magyar szakos tanár volt. A múlt iránti érdeklődés tehát gyakorlatilag kódoltnak tekinthető a családunkban, s mindez kihatott a gyermekkoromra is. Itt azt is megemlíteném, hogy késői gyerek voltam (apám 1921-ben született), így a második világháború időszakából – amellyel most foglalkozom – apámtól valóban megélt történeteket hallottam. A történelmi anekdoták és az otthoni múltidézgetések mellett, élénken megmaradtak az emlékeimben az édesapám által beszerzett idegen nyelvű történelmi képregények. Noha azokból semmit nem értettem, édesapám ezeket a történeteket a képek segítségével nagyon jól elmesélte. A Julius Caesar életét bemutató spanyol füzetecske mellett a frankok királyáról, Klodvigról szóló francia nyelvű képregény volt a legnagyobb kedvencem. Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumába kerülve kezdetben az irodalom foglalkoztatott jobban, s úgy gondoltam, majd egyszer magyar szakra jelentkezem, és talán regényeket fogok írni. A történelemtanárom hatására érdeklődésem végül más irányt vett, így már a második gimnáziumi osztálytól kezdve arra készültem, hogy az egyetemi felvételi kérelmemet az angol-történelem szakpárra adjam be. Mindkét tárgyból remek tanáraim voltak, és úgy festett, hogy jó eséllyel már elsőre felvesznek. Akkoriban még a jóval alacsonyabb hallgatói létszámok okán is nagy verseny zajlott az ELTÉ-re jelentkező felvételizők között. A sikeres felvételi hatalmas dolog volt számomra, de 1988 őszén előbb meg kellett kezdenem az egyetem előtt számunkra – úgynevezett előfelvettként – kötelező egy éves katonai szolgálatot. A rendszerváltás mint történelmi fordulópont számomra egybeesett a hadseregben töltött idővel és az egyetem megkezdésével. Ahogy mondogatni szoktam: elvtársként (a szokásos megszólítás „Honvéd Elvtárs” volt kezdetben) – vonultam be, de „úrként” szereltem le.

Melyik történeti korszak felé fordult az érdeklődésed az egyetemen? Kik voltak azok az oktatók, akik valamilyen módon hatottak rád ezen évek alatt?

Az egyetemen kezdetben még a középkorral és részben a kora újkorral kívántam foglalkozni. Elképzelésemnek megfelelően igyekeztem a kapcsolódó speciális kollégiumokat megválasztani, illetve pallérozgattam a latintudásom, amennyire időm csak engedte. Püspöki Nagy Péter volt az első olyan oktató, aki nagy hatást gyakorolt rám. Szakmai hozzáértése, tanári habitusa a máig is példaképként szolgál számomra, a magyar középkor egészen kiváló kutatója, akivel tartom a kapcsolatot a mai napig. Kiemelném még Szögi Lászlót is, aki felettébb szigorú oktató volt, és a történelem segédtudományaiba vezetett be. Az órái révén olyan hasznos tudásanyagra tettünk szert, amelyből sokra nemcsak emlékszem, de alkalmazom is a mai napig. Kétségtelen, hogy a szakavatott, kiváló előadói képességgel bíró oktatók mindig fel tudják kelteni az érdeklődést a saját korszakuk iránt.  Ez történt Gergely Jenő professzor úr esetében is, akinek a szemináriumai hihetetlenül érzékletesen mutatták be a Horthy-kort. Részben neki köszönhetően kedveltem meg a 20. századi témákat, és így került a korszak az érdeklődési körömbe.

A középkor iránti érdeklődésed ellenére a doktori képzést az akkori Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen kezdted meg, ahol az első világháború előtti nemzetközi kapcsolatok témájában írtad és védted meg a doktori értekezésed. Mi okozta ezt az éles váltást?

Időközben beláttam, hogy a latin nyelvet nem tudom elsajátítani olyan magas szinten, mint a klasszika-filológusok – az angol nyelvtudásom révén viszont könnyen érthetővé és kutathatóvá váltak számomra más korszakok elsődleges forrásai. Fiatalon megfontoltam a diplomáciai pályát is, annak ellenére azonban, hogy az akkori Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemre kerültem, a történelemtudománytól nem távolodtam el. Az első világháború közvetlen előzményeiről addig még kevesebb magyar nyelven íródott szakmunka készült el. A kutatási tervem kezdetben eléggé ambiciózus volt, ugyanis nagyívű áttekintésben szerettem volna bemutatni Ausztria–Magyarország, Németország és az Egyesült Királyság diplomáciai kölcsönhatásait 1900 kezdetétől és 1914 júniusáig. A nemrég elhunyt Diószegi István professzor úr felvetésére azonban a témát kellőképp leszűkítettem, majd Sipos Péter iránymutatása és tanácsai mellett az értekezés elkészült. Mindebben az angoltudásomon felül a német nyelvismeretem is segítségemre volt. Az utóbbi évtizedben francia nyelvtudásomat is igyekeztem karban tartani, ami diplomáciatörténész számára elengedhetetlen. Bár szépirodalmi művek olvasására kevés időm marad, viszont kikapcsolódás gyanánt azért szívesen olvasgatok vagy előszeretettel nézek dokumentumfilmeket idegen nyelven.

Joó András (jobbra) 2017. május 2-án, a VERITAS-estek sorozatban, a Budapesti Gazdasági Egyetem Aulájában (Markó utca) a „Magyarország és az angolszász hatalmak, 1900–1945” címmel rendezett vitán Jeszenszky Géza és Marinovich Endre társaságában.

Ha már a nyelvtudásnál tartunk, a doktori képzést követő mintegy másfél évtizedben oktatói feladatokat is vállaltál. Ezt lefedte a nyelvtanítás is, miközben a nemzetközi kapcsolatok oktatójává is avanzsáltál. Miként emlékszel erre az időszakra?

Igazából a doktori képzés teljesítését követően több éven át nyelvtanárként dolgoztam a NATO Békepartnerségi Katonai Nyelvképzőközpontban, amely később integrálódott a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetembe, a mai Nemzeti Közszolgálati Egyetem jogelődjeinek egyikébe. Itt katonatiszteket, sőt még pilótákat is oktattam angol nyelvre és szaknyelvre, s noha ez az időszak nem a történészi munkához kapcsolódott, tapasztalatszerzésre alkalmas volt, kiváltképp, mert külföldiek, elsősorban britek és amerikaiak is kollégáim voltak az oktatóközpontban. Eme átmeneti időszakban azért arra is törekedtem, hogy előbb-utóbb a történészi pályát folytassam. Ennek is köszönhető, hogy az akkor frissen alapított, de azóta sajnos már meg is szűnt Általános Vállakozási Főiskolára kerültem 2003-ben, ahol a nemzetközi kapcsolatok, majd nemzetközi tanulmányok szakokhoz kapcsolódó történeti tárgyakat oktattam. Magyar és angol nyelven egyaránt volt szerencsém oktatói tapasztalatokra szert tenni. Elsősorban a diplomáciatörténet, biztonságpolitika, nemzetközi kapcsolatok kérdéskörébe eső tárgyakat tanítottam. Az itt töltött évtizedben számtalan olyan témában mélyedhettem el, amely túlmutatott a doktori értekezésemen. Olyan tágabb szemléletre, szélesebb rálátásra és oktatói tapasztalatra tettem szert, amelyet a későbbiekben is kamatoztathattam, többek között óraadóként a Corvinuson és újabban a Milton Friedman Egyetemen oktatva. Utóbbinak jelenleg is óraadó oktatója vagyok, s számomra az oktatás egyfajta felüdülést jelent a kutatómunkát követően.

Ezek a felsőoktatásban eltöltött évek mennyiben befolyásolták, hogy a kutatási területed az első világháború előtti nemzetközi kapcsolatokról a második világháborúra helyeződött át?

A váltás részben a véletlen adta lehetőségek megragadásának eredménye volt. Sipos Péter, doktori értekezésem korábbi bírálója hívta fel a figyelmem egy kutatói ösztöndíjra, amelyet a Politikatörténeti Intézet hirdetett meg politikusok életrajzával kapcsolatban. Kállay Miklós miniszterelnök (1943–1944) életével külön akkor még senki sem foglakozott, így éltem a lehetőséggel. Egy részletes életrajz megírásához azonban akkor még kevés – és részben hozzáférhetetlen – forrás állt csak rendelkezésemre, így a kutatásom a külügyi aktákra épült, és Kállay külpolitikáját próbáltam nagyobb vonalakban egy tanulmányban áttekinteni, eleget téve ezzel az ösztöndíjban vállalt kötelezettségeknek. A kéziratot a Politikatörténeti Intézetben a korszakkal foglalkozó történészek megvitatták, majd a kutatás folytatásra buzdítottak, s így egy újabb évre megkaptam a kutatási ösztöndíjat. Öt év munkája, kutatásai nyomán – és a konzultációt követő kiegészítések révén – nemcsak a téma kerekedett ki, de a nyelvezet is finomodott egészen addig, amíg végül a kutatásom eredményeit a Napvilág Kiadó könyv formájában is kiadta.

Jelenleg a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa vagy. A Horthy-kori Kutatócsoport berkében milyen kutatással foglalkozol?

E pillanatban is a Kállay-kormány időszakát boncolgatom, ugyanis a források szemszögéből ez a periódus továbbra sem igazán feltárt még: több kapcsolódó külföldi irat csak az elmúlt években, de másfél évtizednél nem régebben vált kutathatóvá. Ezek az elsősorban az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban fellehető források különösen fontosak lehetnek, mert az 1943-as és a tragikus 1944-es év diplomáciatörténete inkább a titokban és a  háttérben zajló folyamatokat jelenti, amelyet jobbára ideiglenesen fennálló szervezetek vagy az eseményekbe gyakran csupán véletlenszerűen belecsöppenő személyek bonyolítottak, s még ha nem kevés tekintélyes diplomatánk részt is vett mindebben, ők sem működhettek semmiképp a békeidők klasszikus diplomáciájának kritériumai szerint. A monográfiám megjelenése után is, látva mennyi fehér folt maradt még, továbbra is a megkezdett úton kívántam folytatni a kutatómunkát, ami a VERITAS Intézet alakulásánál meghirdetett profilba (magyar történelem nagy fordulópontjainak jobb megismerése) jól illeszkedett.

Kállay Miklós miniszterelnök emléke előtt tisztelgő koszorúzás Kállósemjénben a felújított Kállay-kúria felavatásának alkalmával 2016 áprilisában. Marinovich Endre, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgató-helyettese és Joó András (Háttérben a Kállayak családi sírkápolnája látható)

Ha már ezt a két évet megemlítetted, megkérdezném, a német megszállás kérdésében mi a történészi álláspontod?

Szem előtt tartva a külföldi források viszonylagos feltáratlanságát, véleményem szerint hitelt érdemlő végkövetkeztetést levonni arról, hogy közelebbről és igazán pontosan milyen körülmények, mechanizmusok vezettek az 1944 tavaszának német megszálláshoz, jelen pillanatban nem lehet. Az igaz, hogy az ország katonai megszállására vonatkozó német tervek korábban elkészültek, de hangsúlyozni kell, hogy a megszállás időpontja egyáltalán nem volt kőbe vésett. A végleges elhatározást Hitler csak március elején hozta meg, s a terv végrehajtása jelentős kockázatot hordozott magában. Első elgondolásában Hitler határozott, komoly katonai fellépést szorgalmazott Magyarországgal szemben, de ekkor a jól értesült és nála sokkal megfontoltabb német hírszerzés meghatározó alakjai – például az osztrák-német Wilhelm Höttl – közvetett módon lebeszélték erről. Ekkor tette magáévá azt az alternatív megoldást a Führer, amely végül bevált, mert nem provokált ki Magyarországon érdemi ellenállást, továbbá a megszállás gördülékenyen, a tervezettnél jóval kisebb erővel ment végbe. Kardinális kérdés az események megértésében, hogy a titkos háttérdiplomácia színterén mi zajlott, azaz mi lehetett például konkrétan is az az utolsó csepp a pohárban, ami felgyorsította a megszálláshoz vezető lépéseket. Amint említettem, a magyar ellenállás mértéke vagy hiánya nem volt magától értetődő. Az egész lépés jelentős rizikóval járt, hiszen minden elhatározás, lépés akár új helyzetet is teremhetett a háború menetében. Mi, történészek gyakran úgy értékelünk egyes eseményeket, hogy azok elkerülhetetlenek voltak. A mozgásteret leszűkítő vagy a folyton csak a kényszerpályát emlegető szemlélettel kevéssé tudok azonosulni, ugyanis a politikában a döntési helyzet mindig fennáll, és egy-egy apró lépés nyomán is akár máshogyan alakulhatnak a történések. A német megszállással kapcsolatban tavaly a Clio Intézet szervezésében nagy érdeklődés mellett lebonyolított, többórás, nyílt történészvita zajlott le, amelynek hossza manapság egészen példátlan a hazai történelemtudomány színpadán. Ott is hangoztattam, hogy sokkal jelentősebb mértékű külföldi forrásfeltárásra lenne szükségünk ahhoz, hogy végkövetkeztetésekbe bocsátkozzunk. A külföldi kutatómunka azonban nemcsak időigényes, de tetemesebb anyagi vonzata is van, amelyet valamilyen célzott kutatói alap, támogatás nagymértékben elősegíthetne. Nem beszélve arról, hogy sokkal sűrűbben kellene építgetnünk a szakmai együttműködést külföldi kutatókkal, különféle intézmények bevonásával. Mindkét területen bőven volna mit tennünk.

Magyarország külföldi megítélése egyébként milyen mértékben változott meg a Kállay-kormány idején?

Az ország megítélése az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát elfogadó Hitler-ellenes koalíció tagjainak körében rossz volt, hiszen Magyarország egy ellenséges szövetség része volt. Általában elmondhatjuk, hogy háborúban túlzottan nagy elnézést alkalmazni egy ellenséges ország esetében nem kifizetődő. Attól kezdve, hogy a hadiállapot beállt, Magyarországnak a legrosszabbra is fel kellett készülnie. A Kállay-kormány megítélése 1943 nyarának békepuhatolózásai révén pozitívan változott. Londonban ekkor már azon gondolkodtak, hogy mely kisebb szövetségesek választhatók le hamar Hitler táboráról. Romániához jóval nagyobb reményeket fűztek, hiszen ők nagyobb haderővel vettek részt a Szovjetunió elleni hadműveletekben, ugyanakkor területeket is vesztettek, de végül Bukarestet 1943-ban és 1944 tavaszán sem lehetett még rávenni a kiugrásra. Ugyanakkor az a megalapozatlan vélekedés is sokak által osztott volt, hogy a régióban népfelkelés törhet ki, s mind Romániában, mind Magyarországon leváltja a háborúban megfáradt, elégedetlen lakosság a fennálló rezsimeket. Egyébként a Churchill által felállított Special Operations Executive-ban többen kommunistaszimpatizánsok voltak, s a szovjetbarát szemléletmódjuk a Magyarországról szóló jelentéseikben is visszaköszönt. Gyakorlatilag Kállayék kiugrással kapcsolatos erőfeszítéseinek 1943 ősze előtt esélye sem volt. 1943-ra politikai és diplomáciai téren a brit külügyminisztérium alárendeltségébe kerülő SOE végre-valahára konszolidálta az apparátus működését, és így hatékonyabban, komolyabb kompetenciával kezdtek foglalkozni Közép-Európa és azon belül Magyarország kérdésével.  A titkos háttérdiplomácia frontján ekkor történt csak valódi előrelépés, továbbá az Olaszország elleni szövetséges hadművelettel is megváltozni látszott a katonai helyzet. Magyarország katonai szempontból ekkor felértékelődött, hiszen megfogalmazódtak – főleg Churchill részéről – azok az elképzelések, amelyek a mediterrán országból kiindulva, Közép-Európán keresztül kívántak gyors sikert elérni Németországgal szemben. 1943 őszétől kezdve napirenden maradt, hogy alkalmas pillanatban Magyarország kiugrik a háborúból. 1943 szeptemberében a Szövetségesek átadták Veress Lászlónak, a külügyminisztérium egyik alacsonyabb rangú tisztviselőjének az úgynevezett titkos fegyverszüneti megállapodás feltételeit, amelyek a tényleges kiugrás pillanatában léphettek volna érvénybe. Ez alapján Magyarország többek között nem állt volna ellen a Szövetségesek (értve ez alatt az angol–amerikai csapatokat) haderejének, amikor azok elérték volna határait. Veressnek semmilyen felhatalmazása nem volt egyébként a magyar külügytől bármilyen megállapodás elfogadására, és nem is írt alá szó szerinti értelemben semmit sem, ugyanakkor a „megállapodás” feltételeit gondosan bemagolta, és a fejében őrizve vitte magával Budapestre. Ebben a kész helyzetben Kállayék nem bírálták felül ezt a lényegében csupán feltételes és rejtett megállapodást, amely – a lehetőségekhez mérten – jelentős diplomáciai eredménynek mondható, sőt maga után vonta az ország kedvezőbb megítélését is.

Egy nemrég publikált tanulmányodban a Kállay-féle aranyalap történetét mutatod be. Mit lehet tudni az alap történetéről?

1944 tavaszához közeledve Magyarország német megszállásának esélye megnőtt, ugyanakkor a Vörös Hadsereg megjelenésével is számolni lehetett. Ilyen kilátások mellett Kállay tanácsosnak látta, ha egy jövőbeli megszállás nyomán esetleg emigrációba kényszerülő kormányzat működéséhez előre biztosítsa a kellő anyagi fedezet. Ennek érdekében közel 6 millió svájci frank értékű aranykészletet juttattot ki Svájcba. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen mértékben, de feltételezhetően jelentős arányban magyar iparmágnások adták össze a fedezetet Chorin Ferenc közreműködésének köszönhetően. Ebbe a rendelkezési alapba tehát a közvagyon mellett magánvagyon is beépült, amelynek a kezelésével három diplomatát, Bakách-Bessenyey György akkori berni követet, Vladár Ervin genfi főkonzult és a Svájcban élő Wettstein János nyugalmazott követet kérték fel. Hármójuk együttes beleegyezése kellett ahhoz, hogy az alap magánjogi keretek között szabadon kezelhető vagyonná alakuljon át, és egy majdani emigráns kormány rendelkezésére álljon.  A három megbízottnak az alap működési szabályait sem sikerült tisztázni 1944 márciusára, amikor is a németek megszállták az országot. Bár Wettstein János nem akadályozta az alap megnyitását, utóbb a kezelésben már nem vett részt. A Kállay-féle aranyalap később megmaradó részét – mintegy 1,2 millió svájci frankot – a megmaradt kezelők 1947-ben Nagy Ferenc kormányfő képviselőjének átadták, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy annak az akkori miniszterelnök saját rendelkezési alapjába kell kerülnie. Pár hét múlva azonban Rákosiék megzsarolták és lemondásra kényszerítették a Svájcban tartózkodó Nagy Ferencet. Ekkor az átvétellel és a további kezeléssel megbízott berni követ, Gordon Ferenc lemondott, de az egyik banki széfkulcs nála maradt, miközben a másik kulcs már (korábbi közös megegyezés alapján) Rákosi Mátyás voltaképpeni kinti megbízottjához (Száll Józsefhez) került (Szállról nemrég kitűnő monográfiát írt Andreides Gábor). Mivel Gordon megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó átadni a széfkulcsot, a magyar kormány perre vitte az ügyet. 1949-ben a svájci bíróság kimondta, hogy Gordon köteles átadni a kulcsot a magyar állam megbízott képviselőjének. Ez meg is történt, de az alapot kezelő bank ekkor a kezelési szerződésben foglaltakra hivatkozva megtagadta a széf kinyitását, egészen addig, amíg a svájci külügyminisztérium nyomásának engedve végül a széf mégis megnyílt, akkor már a Magyar Népköztársaság képviselői előtt.

Joó András a német megszállás okairól Borhi László nagy visszhangot kiváltó cikke nyomán az ELTE Gólyavárban lefolytatott tudományos vita során, előadás közben (résztvevők: Borhi László, Ungváry Krisztián, Joó András, Gellért Ádám, 2019. május 28.)

Szerinted miért nehéz a Horthy-kort értékelni?

A Horthy-korral kapcsolatban – kiváltképp Horthy személyét illetően – markánsan megosztott a történészszakma és a közvélemény is. Érzelmek nélkül szerintem a szakma sem tud feltétlenül hozzányúlni az időszakhoz, amelyet egyéni és kollektív sorstragédiák sokasága is kísért, s gyakorlatilag eltérő mértékig  szinte mindenkinek akadhat személyes, családi értintettsége is a tragikus sorsfordulók kapcsán. Nagyon nehéz teljesen elvonatkoztatni mindezektől, s bár törekedni kell az objektivitásra, a szubjektív elem megjelenítését a történész mégsem háríthatja el magától. Sziszifuszi munkának bizonyul a múltkutatás, hiszen objektíven kívánunk hozzáállni az időszakhoz, görgetjük a követ felfelé, azaz kutatunk, elmélyedünk, és gyakran a munka végén eszmélünk rá, hogy a szubjektív elem bizony mégis benne van az értékelésünkben. Közép-Európában, így nálunk is, az Egyesült Királysághoz vagy az Egyesült Államokhoz képest a történelemszemlélet teljesen eltérő, ugyanis az angolszász vitakultúra révén ott sokkal inkább lehet érzékeny kérdésekről is higgadt és nemes szellemi párbajt vívni, esetleg a nemzeti történelem nagyságait komoly, olykor akár egyes kérdésekben lesújtó kritikával illetni. Errefelé ez annyira nem divat és komoly sértődésekhez vezethetnek egyes viták, a megütött hangnem miatt is például.

És mi a helyzet a Horthy-kor kutathatóságával?

Nagy mértékű forrásfeltárásra van szükség, amelyet az is nehezít, hogy számos forrás megsemmisült, szétszóródott vagy elkallódott, esetleg magánhagyatékokban „pihen”. Több, a korabeli eseményekben valamilyen módon szerepet játszó személy vitt magával iratokat az emigrációba, s ha szerencsénk van, az utódok megőrizték azokat. A hagyatékok felkutatása azonban hosszas utánajárást, olykor szerencsét is igényel, feldolgozásuk pedig személyes kapcsolatfelvétel nélkül lehetetlen.

Tudnál ilyen, az második világháborúhoz kapcsolódó és meglelt hagyatékról példát említeni?

Példának okáért ott van a már említett Wettstein János követ emigrációban megőrzött hagyatéka, amellyel jómagam is foglalkoztam. Wettstein egyébként a trianoni magyar békedelegáció naplóját vezette, sőt a békediktátum aláírásakor is jelen volt. A hagyatékából került elő a magyar békeküldöttség naplójának egyetlen ma ismert és hiteles magyar nyelvű verziója. Ez egy fantasztikus felfedezés és újdonság volt a magyar történelemtudomány számára, de túlélése magánemberek, az utódok gondos odafigyelése nélkül lehetetlen lett volna. Egyébként a békeküldöttséghez kapcsolódóan másik napló is keletkezett, de ennek a magyar eredetije időközben elveszett más írott anyagokkal együtt, így annak csupán angol nyelvű fordítása maradt ránk. A Zeidler Miklós által összeállított forráskötetbe (A magyar békeküldöttség naplója) már mindkét variáns bekerült. A követ egyébként a Horthy-korban nagyívű diplomatapályát futott be, fontos posztokon szolgált Németországban, Csehszlovákiában, majd Svájcban. Magánlevelezése rendkívül érdekes, hiszen olyan sokatmondó háttérinformációkat tartalmaz, amelyekre a hivatalos dokumentumokban aligha számíthatunk. A másik jelentős hagyaték a sokoldalú személyiséggel bíró Ullein-Reviczky Antalhoz, a Horthy-kor egyik kiemelkedő diplomatájához tartozik. Ullein-Reviczky Antalt Teleki Pál és Bárdossy László miniszterelnöksége alatt a külügyminisztérium sajtófőnökeként alkalmazták, majd Kállay Miklós idején a miniszterelnök sajtófőnökévé lépett elő. Feladatai közé tartozott többek között a sajtóirányítás szempontjából jelentős főszerkesztői értekezletek működtetése 1942 szeptemberétől. Ullein-Reviczky lánya egyébként Magyarországon él, és számomra engedélyezte a hagyaték személyes áttekintését is. Az Ullein-Reviczky, mint sajtófőnök elnöklete mellett 1942-43-ban hetente tartott főszerkesztői értekezletek jegyzőkönyveit 2007-ben én adtam közre a Magyar Távirati Iroda és a Napvilág Kiadó gondozásában. Megjegyzem, ez a hallatlanul érdekes anyag is szerencsés véletlenek folytán maradt csak fenn korábban az MTI-ben, ahol egy eldugott polcon hevert végül. Frank Tibor professzor úr kutatott korábban a diplomata és sajtófőnök életével és működésével kapcsolatban, közreműködött  Ullein-Reviczky Antal emlékiratainak angol nyelvű kiadásánál is, melyet a szerző leánya – Ullein-Reviczky Lovice Mária – fordított angolra az eredeti francia kiadás alapján.  Az emlékirat  Svájcban jelent meg 1947-ben, magyar nyelvű kiadása egészen 1993-ig váratott magára. A kordokumentum a második világháborús évek egyik fontos forrása.  Frank Tibor az angol fordításhoz bevezetőt írt és két hosszabb tanulmányt közölt korábban Ullein-Reviczkyről. Jelenleg áll szerkesztés alatt egy általam készített hosszabb portré, mely hamarosan intézetem évkönyvének a lapjain lát majd napvilágot. Az egykori diplomata egyetemi tanári címmel is rendelkezett különben, francia nyelven egy igen alapos könyvet írt a trianoni békeszerződés területi rendelkezéseiről is a nemzetközi közjog szempontjai alapján. Több olyan személyiséggel érdemes lehet még foglalkozni, akiknek pályaképe egyben igen jó korrajz is.

Joó András Honoré de Balzac síremléke mellett állva a párizsi Père Lachaise temetőben, 2013 tavaszán

Zárszóként, véleményed, meglátásod szerint, mire jó a történelem?

Noha a politikai döntéshozatallal kapcsolatban rengeteg érdekes döntéselméleti kérdéssel foglalkozó cikk és új kutatási eredmények is publikálásra kerültek az elmúlt évtizedekben a társadalomtudományok, a pszichológia és a nemzetközi kapcsolatok területéről, mégis úgy vélem, a történelem a politikával foglalkozók számára még mindig a legjobb tanítómester. Mondom mindezt azért, mert tapasztalati úton leszűrhető tanulságokat csak a történelemtudomány tud nyújtani, feltéve, hogy a múltat valóban alaposan megismerjük, feldolgozzuk, és nem csupán felületesen foglalkozunk vele. A politikai pályára készülők számára kiváltképp hasznos lehet, ha a történelem kérdéseiben elmerülve egy-két történeti értekezést maguk is papírra vetnek. Mindez a látókörüket számottevően kiszélesítheti, bár az efféle „aktív” történelmi elmélyültség mára sehol sem túl jellemző már a politikában mozgók körében. A jövőre vonatkozó világos és előremutató víziójuk is leginkább azoknak lehet, akik a történelmi perspektívát sem nélkülözik. Jelenünk, amelynek szemlélete meghatározza döntéseinket most, az a múltunknak, így a történelmünknek egyfajta produktuma, bár újra és újra azt szeretnénk hinni, hogy egy-egy nagy fordulópont után lehetséges a tabula rasa. Ez erős és elterjedt meggyőződés volt még, amikor a pályám elindult.

Szeghő Patrik

A cikkben szereplő fotókat Joó András bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

A rádiót nemcsak hallgatjuk, hanem mint technológia meghatározza mai életvitelünket. Csak gondoljunk bele, hogy internetünket wifin keresztül osztjuk meg, és