Történelmi töredékek – a harmadik mozaikhullám

Harmadik kötetéhez érkezett a Napi Történelmi Forrás Online Folyóirat és Műhely fiatal szerzőinek a mindennapi történelmet, és az azt olvashatóvá tevő forrásokat középpontba állító sorozata. Ahogy az első két tanulmánykötet (az elsőről szóló ismertető itt, a második ide kattintva olvasható), úgy most megjelent harmadik is egyszerre szólítja meg szakmabeli és érdeklődő, a szó legjobb értelmében tekintett laikus közönséget. A szerzők most is a műhelyhez kötődő fiatal társadalomkutatók, többségben történészek. Olyanok, akik már kutatóként jó ideje tevékenyek, és olyanok is, akik doktorjelöltként mutatják meg az olvasónak írásukkal, milyen hallatlanul izgalmas is a „mindennapok” történelme. Különösen, ha azt lehetőleg elsődleges forrásokból próbáljuk rekonstruálni, de legalábbis újraolvasni.

De miért „mindennapi történelem”, és miért lehet izgalmas? A műhelyhez köthető harmadik kötetnél is indokoltnak látszik feleleveníteni: mert komoly piaci igény van azokra szellemi teljesítményekre, amelyek a meglévő tudáselemeket újszerűen mutatják be illetve egészítik ki. Nem az a kérdés, hogy kinek is ír a történész valójában (és hogy miért ír a történész), és nem is szeretnék ebben a rövid ismertetőben felkanyarodni erre a széles és hosszú teoretikai autópályára. A hangsúly azon van, hogy az olyan kötetek, mint a Történelmi töredékek, képesek reflektálni azokra a „fogyasztói elvárásokra”, melyeket a múlt újszerű megszólításának igénye motivál. Ezek az elvárások nem pusztán az érdeklődő, hanem a szakmabeli közönség oldalán is megfogalmazódnak, illetve újra és újra felerősödnek, új vagy éppen újra-felfedezett kutatási megközelítések hullámain.

A mikrotörténelmi és mentalitástörténeti kutatások, az oral history-munkák, a nemiség problematikájának megjelenése a történetírásban, a XX. század szociológiájának egyes mikro-fókuszú irányzatai, vagy épp a történeti antropológia egyszerre historizáló és etnográfiai igényű elemző megközelítése: a sort hosszasan lehetne folytatni, a határok pedig az irányzatok között elmosódnak, sőt, azok sokszor művelőik szándékától hajtva kapaszkodnak egymásba. Az akadémiai igényű rendszerezés szándéka nélkül, hadd tekintsük ezeknek egyik lehetséges közös nevezőjeként a mindennapiságot, az évszámok mögötti, nem egyszer ismertetlent vagy töredékeket, ahogy a mostani válogatás címe is utal a tanulmányok alapozó mozzanatára. Azaz olyan „szövőanyagokra”, melyek a történelmi múltként hivatkozott szövetből való felfejtése aprólékosabb, a monolitikus történészi igény helyett szűkebb fókuszú, közeli pillantású, finom mozdulatokkal végzett munkát igényel. S úgy tűnik, ezek szélesebb megismerésére éppúgy van igény, ahogy a megismertetésükre is.

A Történelmi töredékek kötet egyik elvitathatatlan erénye – a két korábbi összeállításhoz hasonlóan –, hogy mind a szerzők témaválasztásaival, mind a kötet formai kiállításával, teljesíti ezeket az üdvözlendő elvárásokat. Mintha az itt tanulmányok formájában közölt „töredékek” önmagukban is válasszal szolgálnának arra az igényre, hogy a korábbi történelemolvasatokat – amik nemegyszer bosszantóan egyneműek maradnak a közoktatási keretekben – diverzifikálni kell, hogy a múlt történéseinek olyan rétegeihez is eljussunk, melyek megértése aktív értelmezői és kérdezői attitűdöt kíván, még az érdeklődők részéről is. A kötet számomra egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy a legtöbb szerző a közölt szövegével ezt az értelmezői hozzáállást jelenti meg. Ennek bátorsága nélkül pedig nem is lehetne szűk fókuszú történészi munkát végezni, függetlenül attól, milyen irányzat neve alá kellhet azt besorolni.

Izgalmassá tett mindennapok, izgalmak a mindennapokban

Az imént a „mindennapi” fogalmat használtam a Töredékek-kötet kapcsán. Megint csak mellőzve a szakszerű rendszerező igényt e kifejezésre a történetírói vertikumban, arra hívom fel a figyelmet, hogy a mindennapiság e tanulmányok többségében nem (sem) a klasszikus történetírás száműzöttjeinek nézőpontját jelenti. A mindennapiság a történelmi múlt olvasatában sokkal inkább abban jelenik meg e tanulmányokban (ha nem is az összesben), hogy a klasszikus történelmi szemlélet jelentette olvasat mögött, a makro-események sűrűjében, hogyan ventiláltak szervezetek, személyek, vagy épp egyszerre nagyon is konkrét és ugyanakkor szimbolikus intézmények is (erre példa a Postások és pilóták-blokk szövegei, illetve a budapesti metróhálózat keletkezéstörténetével és néhány más beruházással foglalkozó írás). Másfelől viszont a mindennapiság a szerkesztői ambíciót is jelöli: a múlt szeleteinek olyan szempontú újraolvasását vagy a meglévők kiegészítését, melyek mentén a korábbinál több rejtett „szövőanyag” tárul fel azokról. Ezt pedig – a korábbi kötetekhez hasonlóan – a tanulmányoknak adott fogalmak köré rendezése, ekképpen pedig tematikus csoportosítása adja meg.

Rögtön hozzá kell tenni: ez éppúgy mutat egyenetlenséget, mint a korábbi kötetekben, mintha csak a tanulmányok rendelkezésre állása döntött volt a tematikus csoportosításról. A leginkább egységesnek ebben a kérdésben a második, az állatokkal foglalkozó fejezetet érzem, az itt közölt három – egymástól egyébként markánsan eltérő – szövegnél érvényesül a legkövetkezetesebben a tematikai vezérfonal. Hasonlóan képes „belakni” a számukra kijelölt korpuszt a Budapest két arca-blokk és a Postás-blokk két szövege – a többi fejezetnél ugyanakkor a tematikai elrendezés elsősorban laza sorvezető. Mindez persze nem hiátusság: a Töredékek ezzel a szerkesztési sajátossággal azt is megmutatja, még a szűkebb, témaorientált fókuszoknál is mennyire illékony lehet az a határvonal, amit a múlt olvasási módjára és vezérfogalmára, kijelöl magának a történész.

De – messzemenőkig figyelmen kívül hagyva a kifejezés retorikai erejét – izgalmas-e az a „mindennapi történelem”, amely a kötet írásaiban elevenedik meg? Azonnal meg is kerülöm a kérdést, mert helyesebb, ha úgy tesszük fel: a téma, vagy a tárgyalás módja kölcsönzi-e a történelmi múlt e módú olvasásának izgalmát? A válaszom az, hogy is-is. Ebben pedig benne rejlik a szubjektivitás vállalható kategóriája is, így az „izgalmasságot” még véletlenül se keverjük össze a „jelentőséggel” – éppen hogy ne ennél a kötetnél kanyarodjunk vissza a múlttal való, monolitikus jellegű foglalatossághoz.

Hiszen nem pusztán arról van szó, hogy egy adott érdeklődő olvasó számára mi lehet „izgalmas” téma, melyik tanulmányt választja ki elsőként majd másodikként a kötet 15 írása közül. Hanem arról is, hogy a mozaikokkal való avatott játékban, a kutató vállaltan dönt arról (és e választásnak nyilvánvaló jelei vannak, például a rendőrkutyákról szóló írásban), melyik kirakós darabkára fordít nagyobb figyelmet. Azonban a személyes preferenciákon túli „izgalmasságon” túl a tárgyalás módja is azzá avathatja a témát – vagyis az a vonatkozás, hogyan sikerül illeszteni a tanulmány szövegét az adott tematikus hívószóhoz. Azt, hogy ennek a két vonatkozásnak a dinamikája mennyire fontos a végeredmény szempontjából, számomra a repülőszázadról írott munka mutatja a leginkább: a szöveg akkurátusan részletező, helyenként a repülőszázadok szervezésének bürokratikus mélységeiig leásó első fele ha nem is éles, de észrevehető kontrasztban van a tanulmány második felének visszaemlékezéseivel, mely – véleményem szerint – önmagában talán erősebb is az elsőnél. Anélkül viszont nem nyerné el az olvasásához szükséges kontextusát.

Árpád-házi Boldog Erzsébet (V. István lánya) – Forrás: Wikipédia

Szentek, postások, hippik, cigányok – sokszínű töredékek

Az első, Szentek és „próféták” címet viselő blokk két írása közül az első Kanyó Ferenctől egy Árpád-házi Boldog Erzsébettel foglalkozik – V. István lányával, nem pedig III. András szintén ekként hivatkozott lányával. A kötet 15 tanulmánya közül talán ez az egyik legtipikusabb történészi munka – a szónak legjobb értelmében, és elsősorban a formájára, a gazdag de kritikus forráshasználatra vonatkoztatva. Már a címe sejteti: szerzője egy alternatív, már-már cinikus olvasatát adja az életútnak (amennyire ehhez források vannak), amelyben a „hős” apácaként és szeretőként egyaránt feltűnik, olyan személyként, aki – kirajzolhatóan – a maga javára kívánta fordítani korának eseményeit. A tanulmány nem pusztán azért fontos, mert egy kevésbé ismert Árpád-házi személyt állít fókuszába, hanem azért is, mert szerzője mer feltételezni és következtetni a forráshiány ellenére is, úgy, hogy amik pedig rendelkezésre állnak, azokat összerendelő módon használja. A blokk másik írása szintén egy részben emlékezeti kérdéssel, mégpedig Széchenyi dualizmus kori kultuszával foglalkozik, főként a jóval sikeresebb Kossuth-imázzsal való összehasonlításban, elsősorban annak 1894-es halála utáni források alapján. Túl azon, hogy az első magyar vasútvonalat Széchenyi és Kossuth jelenlétében avatták fel Vácott, más indokoltságát viszont nem látni a váci lokális fókusznak a szövegben. Bea Csaba tanulmányának legérdekesebb része a következtetései, amelyben bemutatja, hogyan jelenik meg a századforduló környékére az antiliberalizmus (Kossuth liberális éthosza) a helyi lapban.

Ahogy utaltam rá, az egyik legjobb blokknak tartom az Állatok háborúban és békében címűt. Ebben Selley Bernadett írásában a lovak Egyiptomban betöltött szerepével foglalkozik, és véleményem szerint, az egész kötetre nézve is ez az egyik legjobban sikerült munka, már ami a tematikus hívószónak való megfelelést illeti. Nem pusztán a forráshasználat miatt, hanem azért, mert a szerző képes munkáján belül is elegánsan fókuszpontot váltani: a lovak ókori Egyiptomba való kerülésének történetébe a kádesi csata feldolgozása, és a lovak azon belüli szerepének bemutatása könnyedén és elegánsan integrálódik.

Hogyan kerültek a lovak az ókori Egyiptomba? – forrás: NTF.hu

Topor István szintén a lovakkal foglalkozik tanulmányában – legalábbis látszólag. Ő ugyanis Fadlallah el Hedad Mihály, egy szír származású személy fontos magyar lovas szakemberré váló alakján keresztül közelít a Monarchia lótenyésztésének világához. Az írás nem szokatlan következtetéseivel – a magát később magyarként identifikáló férfi identitásváltásáról nem lehet sokat tudni –, hanem az életút magyar szakaszának rekonstrukciójára irányuló igényével és igen gazdag képi illusztrációjával hívja fel magára a figyelmet. A blokk harmadik írásának szerzője, Tóth Eszter Zsófia, korábban is számos munkájával megmutatta érzékenységét a kulturális tartalmak társadalmi fogyasztásának kérdései iránt, itt pedig a szocializmus évtizedeinek rendőrkutya-történetét kapcsolja össze egy, korábban népszerű tévésorozat befogadói percepcióival – igaz, csak érintőlegesen, s vállalt személyes motivációval. A harmadik állatos tanulmány viszont pusztán regiszterszerepe miatt is fontos: a rendőrségi-bűnügyi forrásmunkák és korabeli újságcikkek oly módon oldódnak eggyé benne, hogy abból a szocialista közelmúlt újabb olvasata lett a rendőrkutyák történetén keresztül.

A következő, Postások és pilóták a forradalomban blokk két tanulmánya közül Becsei Attila az akkori Magyar Királyi Posta 1917 és 1920 közötti történetére koncentrál. Figyelemre méltó vállalkozás bemutatni egy olyan robosztus szervezet működését, belső ellentmondásait, mint a posta, és azt, hogyan ásták alá az időszak ideológiai és forradalmi viharai a működését. Becsei írása – ahogy a kötet szinte valamennyi munkája – egyértelműen több, mint krónika: ez a tanulmány nem más, mint egy kiválasztott, emblematikus szervezet túlélésének története, ami azért is különösen érdekes szöveg, mert e történet ívének felrajzolásához a forrásokat nemcsak rekonstrukciós céllal kellett hogy használja a szerző. A postáról szóló írás szerintem a másik olyan kiemelkedő szöveg, amelyben az értelmezői magatartás adja a forrásfeldolgozás koherenciáját. Ennél némiképp ellentmondásosabb – mint említettem – a Tanácsköztársaság repülőcsapatairól szóló Tóth Bálint-szöveg, amely egyszerre az alakulatok működéstörténeti lajstroma és emlékezéstextus, az abban megszólaló repülősök okán. A szűken választott fókusz mögött az aprólékos feltárást ezek a közölt töredékek teszik inkább érdekessé.

A prágai nyilas vesszőfutás krónikája a Diplomáciai krízisek blokk első, Miklós Dániel jegyezte írása, melynek egyik kétségen kívüli erénye a tömörsége. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, amiért a szerző is jelzi, hogy a források ugyan egyrészt hiányosak, másrészt nagyon is gazdagon állnak rendelkezésre. A prágai főkonzulátus nyilasok irányította működését és külpolitikai törekvéseit bemutatni Szálasitól indulva, a lényegi mozzanatokra fókuszálva, kitérve a háború utáni törekvésekre: ez egy nagyon erős és céltudatos, alkotó módon megvalósított válogatást sugall a források között a szerző részéről. Szintén jelentős előzetes elemzői munkát feltételez Krajcsír Lukács írása az 1957-es szíriai krízisről, melyre – a brit és amerikai levéltárak vonatkozó részeit csak nemrég nyitották meg – nem túlzás a magyar nyelvű hiánypótlás jelző. A téma fontosságát és aktualitását adja, hogy az akkori szíriai krízis nem pusztán az 1956-os magyarországi események tükrében jelentette a nagyhatalmak egyik lehetséges erőpróbáját, hanem segíthet megérteni a mostani, 2011-ben kirobbant válság és fegyveres harcok korábbi geopolitikai feszültségeit is. A felvonultatott ismeretanyag és a téma földrajzi-geopolitikai jelentősége miatt, ez az írás a kötet egyik leginkább makro-léptékű munkája, melynek – forrásértékén túl – jelentőségét adja az is, hogy reflektál a közel-keleti Amerika-kép a jelenben is ható, akkori megváltozására is.

Egy évvel 1956 után, Szíria már akkor a nagyhatalmak ütközőzónájába került – Forrás: pixabay.com

Az „új” Budapest két arca fejezetben Balogh-Ebner Márton írása az 1945–1947-es időszak budapesti lakáshelyzetének egyik igen sajátos szegmensével foglalkozik, mégpedig a főváros lakásügyi nyilvántartásaival, különösen az akkori szovjet-orosz erők tagjainak, valamint az új pártelitnek kiutalt lakásokkal – utóbbi kérdését a szerző hamar háttérbe is sorolja, bevallottan azért, mert egyelőre nem lehet azokra megbízható adatokat közölni. Balogh-Ebner ugyanis egyszerre dolgozik kvantitatív jelleggel az általa bemutatott iktatókönyvek feldolgozásával, és visz munkájába egyfajta kvalitatív szemléletet, például minisztertanácsi jegyzőkönyvek elemzésével. Reflexív, kérdező és egyben (ön)értékelő írás egy fiatal kutatótól. Ezek a megállapítások részben igazak Kalmár Miklós írására is, aki főként a Rákosi-rendszer nagyberuházásaival, elsősorban a metróépítés, a kettes vonal kérdéseivel, és a Népstadionnal foglalkozik. A kötet egyik leghosszabb tanulmánya megint csak nem pusztán a történetiség miatt, a beruházások tényszerűségeit narratívába öntve válik érdekessé, hanem amiatt az építészeti kitekintés miatt is, mely a kor szellemiségének megfelelve, a pártállami emberképet jelenítette meg ezekben a nagyberuházásokban, mérettel, enteriőrrel, domborzattal.

Józsa György, 1957 tavaszán kivégzett egykori nemzetőr peréről szól György Sándor írása a Forradalmak keleten és nyugaton blokkban. György elképesztő rekonstrukciós igénnyel eleveníti fel az ügyet, előzményeitől kezdve, és mutatja be a statáriális eljárást, amelynek célja a Józsán való bosszúállás volt. A szerző értelmező végkövetkeztetése szerint, ami lezajlott – és amit rekonstruált –, lényegében a Rákosi-kor koncepciós pereivel megegyező forgatókönyv szerint történt meg, egy torz, szürreális eljárásrendben, melynek kimenetele sem lehetett másmilyen. Ezzel szemben Zrufkó Réka tanulmánya a ’60-as évek lázadó amerikai ifjúsági kultúrájáról egészen más léptékű jelenségekre koncentrál. Nem egyértelmű számomra, hogy Zrufkó az itt röviden bemutatott mozgalmakat és eseményeket mennyire tekinti egymástól eltéréseket mutató „kultúráknak”, mivel azokra gyakran összefoglalóan, „ifjúsági ellenkultúra” néven hivatkozik. Emellett tanulmánya elsősorban bevezető írásnak kiváló, egy évtized fontos mozzanatainak felelevenítésével és néhány oda vezető, alapvető társadalmi változás megfogalmazásával. Az ellenkultúrával (kultúrákkal?) részletesebben, ennél is fókuszáltabban foglalkozó műveket azonban nem helyettesítheti.

Egy, az I. világháború viszontagságaiban fogant rendelet körüli félreértést oszlat el Hajnáczky Tamás „kóborcigányokkal” foglalkozó tanulmánya az azonos című blokkban, melyben azt mutatja be, milyen jogi eszközökkel próbált a helyzeten változtatni az akkori belügyminisztériumi apparátus. A szerző szerint azonban – más nézetektől eltérően – nem merült fel a letelepítés, pusztán a vándorló életmódot folytató cigányok összegyűjtése, illetőleg (köz)egészségügyi helyzetüknek javítása. Szintén a cigánysággal, szűkebben az esztergomi cigánysággal foglalkozik a kötet utolsó tanulmánya, Miklós Tamásé. A szerző szerint a Horthy-kor – és ez a roma holokauszt tükrében lehet lényeges – közegészségügyi és közrendészeti kérdésnek tekintette a romák letelepítésének ügyét – akik, ez világosan kiderül a tanulmányból, akkor sem leltek otthonra, amikor hatósági úton próbálták őket Esztergom térségében letelepíteni. Számomra épp ezért a tanulmány különösen azon részei izgalmasak, amikor Miklós azt dolgozza fel, hogyan fogadták az egyes térségek lakói vagy képviseletei a cigányok oda telepítésének ügyét, és milyen, „nemzetvédelmi” és „térségvédelmi” szempontokra hivatkoztak az ellen. A munka így mind a két világháború, mind a magyarországi cigányság történetéhez hozzá tud tenni.

Mit terveztek az I. világháború alatt majd a Horthy-korszakban a vándorló cigányokkal? – Forrás: NTF.hu

Látható tehát, hogy „sokhangú” kötet a Történelmi töredékek, a sorozat harmadik darabja, mind a választott és feldolgozott témák, mind a szerzők koncepciói és reflexív hajlandóságuk alapján. Számos kiváló és számos jó tanulmány olvasható a célkitűzéshez, és az említett „fogyasztói elvárások” kielégítéséhez méltóan igényes kialakítású kötetben. Ezek egyrészt módszereikben és szemléletükben is példaként szolgálhatnak más kutatók számára is – és itt szándékosan nem történészt írok –, másrészt hozzájárulnak ahhoz, hogy a múlttal való foglalatoskodás (végre) kiemelkedjen az iskolai tanórák obskúrusságából, és mindenki számára érdekfeszítővé tegye a múlt töredékeinek megszólítását, rejtett szöveteinek felfejtését.

Juhász Péter

Ismertetett kötet: Történelmi töredékek. Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból III. Szerk. Balogh-Ebner Márton – György Sándor – Hajnáczky Tamás. Budapest, Gondolat Kiadó, 2019. pp. 367.

Ezt olvastad?

Jóllehet, a legtöbb középkori magyar uralkodót Fehérvárott, az egykori koronázóbazilikában helyezték végső nyugalomra, azonban az is közismert, hogy számos királyunkat