„Történetkutató, egyetemi oktató, aki a 19. század történetével foglalkozik” – interjú Pajkossy Gáborral

Pajkossy Gábor történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének egyetemi docense idén töltötte be 65. életévét. Pályafutásáról, az egyetemi oktatásról és kutatásairól Cúthné Gyóni Eszter és Marchut Réka beszélgetett vele.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. Örömmel üdvözöljük partnereink között a Modern Magyarországot, amely az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Doktori Iskolája Új- és Jelenkori Magyar Történeti Programjának online folyóirata. A doktori program sokszínűségének megjelenítésére hivatott elektronikus kiadvány az elmélyült műhelymunka keretében megszületett legszínvonalasabb, a tanszék oktatói által lektorált tanulmányok megjelentetésére vállalkozik. A folyóirat hangsúlyos részét képezik a 19. és 20. századi magyar történelemmel foglalkozó jelentős munkákról készült recenziók, valamint a program tudományos életével kapcsolatos rendezvényekről és eseményekről tájékoztató beszámolók. A lap külön fejezetben oktatókkal és kutatókkal készített beszélgetéseket is közöl. Jelen interjú a Modern Magyarország 2016. évi 1. számában jelent meg eredetileg. A lapszám teljes terjedelmében elérhető a borítóra kattintva.

Modern Magyarország: Mikorra vált nyilvánvalóvá a történelem iránti érdeklődése? Mikor fogalmazódott meg Önben, hogy történész lesz?

Pajkossy Gábor: Kamasz koromban építész akartam lenni, aki műemlékvédelemmel foglalkozik, és ezért a gimnáziumban matematika–fizika tagozatra jelentkeztem. Hamar kiderült azonban, hogy nem vagyok jó matematikából, viszont egész jó vagyok történelemből, és akkor fokozatosan – 15-16 éves koromtól kezdve – érdeklődésemnek kitüntetett tárgya a történelem lett.

A családjának milyen szerepe volt abban, hogy a történész szakma felé orientálódott?

Itt a szüleim szerepét emelném ki, akik egy olyan családban voltak filoszok, amelynek tagjai alapvetően természettudományos érdeklődésű emberek voltak. Anyám is, apám is tekintélyes könyvtáros volt, anyám Szekfű tanítványa, és nála doktorált. Indulásomat sokban megkönnyítette, hogy mindkettőjüket sokan tisztelték és szerették, és a könyvtárakban, levéltárakban nagyon kedvesen bántak velem, ami nem annyira a személyemnek, hanem inkább a szüleimnek szólt.

Nagyapám szerette volna, ha természettudományos pályára lépek, öcsém így is tett, elektrokémikus lett. De a nagyapám nagyon nyitott volt például a művészettörténet iránt, ő jól tudott görögül és latinul is. Odahaza tehát nem állt szemben a humán és a természettudományos műveltség.

Mikor kezdte az egyetemet?

1969-ben jutottam be a ELTE bölcsészkarának angol‒történelem szakára, és 1974-ben végeztem, történelem‒levéltár szakon.

Kik voltak azok a későbbi pályatársak, akikkel együtt indult és hatással voltak Önre?

Akkoriban a gólyákat úgynevezett tanulmányi csoportokba sorolták be: a 11 angol–történelem szakos hallgató alkotta az 1/1-es csoportot. Egészen kiváló csoport volt a mienk. Közülük történészként a legnagyobb karriert Klaniczay Gábor futotta be, aki ma a CEU professzora, nemzetközileg elismert történész. Rév István az Open Society Institute igazgatója. Gazdik Gyulából politológus, Közel-Kelet szakértő, Csákvári Ferencből a Hadtörténelmi Közlemények főszerkesztője lett, és így tovább. Ring Éva is évfolyamtársam volt, őt már a levéltár szakon ismertem meg. A velem egy évjáratba tartozó kollégáim közül mindössze Gyáni Gábor hiányzik – ő ugyancsak 1974-ben, ám Debrecenben végzett és ebben az évben ismertem meg. Alattam járt Erdődy Gábor és Csorba Csilla, Karsai László, Draskóczy István, kettővel alattam Poór János, eggyel fölöttem Pók Attila és Donáth Péter. Talán így jellemezhetném az elhelyezkedésemet az évfolyamok egymást követő sorában.


Pajkossy Gábor. Kép forrása: ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék Facebook-oldala

Hogyan találta meg a kutatási témáját?

H. Balázs Évától kaptam azt a témát, amelyből a szakdolgozatomat, később pedig a bölcsészdoktori disszertációmat írtam. Ebben az országgyűlés által kiküldött, 1791 és 1793 között működő közpolitikai vagy közjogi bizottság elaborátumaival foglalkoztam. A témaválasztásból azonban jól kitapintható, hogy a reformkor története már akkor is érdekelt: akkoriban ugyanis tartotta magát az a vélekedés – magának a Professzor Asszonynak is az volt feltételezése –, hogy a reformkor kezdetei egészen idáig nyúlnak vissza. A magam szerény eredményei végül inkább azt igazolták, hogy ezekben a törvénytervezetekben valójában a magyar rendiség utolsó fellobbanása manifesztálódott.

A megszakítottság–folyamatosság vitába illeszthető ez a gondolat.

Igen. Én inkább a megszakítottság álláspontját képviselem. Az mondhatnám, hogy „mérsékelt diszkontinuista” vagyok, a kontinuitás híveivel szemben.

Kit/kiket tekint mesterének?

Többen is voltak, és nemcsak az egyetemen. Elsőként mindenképp H. Balázs Éva professzor asszonyt említeném, aki meghatározó szerepet játszott pályám alakulásában: már azt is ő javasolta, hogy a bölcsészkarra jelentkezzem. Másodikként Szabad Györgyöt említem. Kiváló, méltán népszerű előadó volt, kitűnő kutató és rendkívül széles ismeretekkel rendelkezett a 19. század közepének magyar történetével kapcsolatban. Szabad szenzációs órákat tartott Kossuthról, az önkényuralom történetéről, a kiegyezéshez vezető útról, ezeket a speciálkollégiumokat, mintegy elszántságunkat is tesztelve, szombat reggelre hirdette meg: az órákat rendre tucatnyian látogattuk.

A Magyar Országos Levéltárban Sashegyi Oszkártól kezdve Trócsányi Zsoltig számos kiváló idősebb, tapasztalt történész–levéltáros kollégával találkoztam, akik nagy szeretettel tanítottak meg a szakma alapjaira. Aztán a Történettudományi Intézetbe kerültem: itt Hanák Péter lett a főnököm, nagyon jó főnököm. Rengeteget beszélgettem Vörös Károllyal, és nagyon sokat tanultam tőle, aki – azt mondhatnám – a társadalomtörténeti nézőpont megalapozója volt a magyar történetírásban. Óriási tárgyi, levéltári tudással rendelkezett, remek beszélgetőpartner volt, nagyszerű mesélő. Őket mind a mestereimnek tekintem.

Ön szerint mitől történész egy történész?

Eredetileg levéltáros akartam lenni, a történésszé válásom folyamata jó néhány évig eltartott: talán 35 éves korom tájára váltam – úgy ahogy – történésszé. Mostanában már jó néhány éve egyetemi oktatóként határozom meg a foglalkozásomat, vagy azt mondom, hogy történelmet tanítok a Bölcsészkaron. Mára a történész szó teljesen devalválódott. A BA-s egyetemi hallgatót is történésznek nevezik, pusztán azért, mert történelemmel foglalkozik. Én magam más okból is idegenkedem attól, hogy a történész megnevezést magamra alkalmazzam. A történész (ha a szó eredeti értelmében vesszük) nem csupán szaktudományos munkákat jelentet meg, hanem határozott elképzeléssel, vízióval rendelkezik az emberiség történetének a kívánatos irányáról, és képes olyan munkákat írni, hogy utána a szakmabeliek, de a nagyközönség is másként lássák a világot vagy legalábbis annak egy részét. Én a magam státuszát történetkutatóként, egyetemi oktatóként határoznám meg, aki a reformkorral vagy a 19. század történetével foglalkozik, és azt oktatja az egyetemen.

Az elődök közül, a 20. században kiket tekint történészeknek?

Nemzetközi viszonylatban ilyen volt Eric Hobsbawm, a 20. század egyik legnagyobb történésze, akire ezek a kritériumok mind ráillenek. Magyar részről Szekfű is az volt, bár én egyáltalán nem rokonszenvezem sok mindennel, amit ő kifejtett. Feltétlenül nagy történésznek tartom Szűcs Jenőt, Kosáry Domokost, Szabad Györgyöt, Hanák Pétert, és akik velem szemben nyilván vállalnák is, hogy történészek.

Voltak-e olyan életszakaszok, olyan pillanatok, amikor úgy gondolta, hogy talán mást kellett volna választani? Vagy egyenesen vezetett az út a pályán?

Egyenes volt, eltekintve az említett kamaszkori kitérőtől, ami utólag tévútnak bizonyult. Szerencsém volt, hogy sokakkal ellentétben nyomban arra a helyre kerültem, ahová szerettem volna, az Országos Levéltárba, azon belül is a legnagyobb presztízsű osztályra, az úgynevezett feudális kori kormányhatóságok osztályára. Ez mindjárt az egyetem után történt. Majd nagyon gyorsan – talán túl gyorsan is – átkerültem a Történettudományi Intézetbe. Akkoriban, az 1970-es évek közepén újrakezdődött Kossuth Lajos összes munkáinak kiadása (az ún. kritikai kiadás): legjobb tudomásom szerint H. Balázs Éva hívta fel Hanák Péter, a projektet irányító osztályvezető figyelmét rám.

A szakterületén kívül milyen egyéb témák érdekelték/érdeklik?

Mint már említettem, először a francia forradalom korával foglalkoztam. Levéltárosként persze 16–18. századi forrásokat kellett segédletelnem, céduláznom. Amikor a Kossuth-kötet összeállításával megbíztak, egyértelmű volt, hogy a reformkorban kell elmélyülnöm, és most is a reformkor, 1848–1849, az önkényuralom és a kiegyezés, nagyjából az 1830 és 1875 közötti, tehát a reformkor kezdete és a dualista rendszer megszilárdulása közti közel fél évszázadban mozgok otthonosan. Egyszer volt egy kitérőm: nyolc évvel ezelőtt felkérést kaptam arra, hogy foglalkozzam a nem sokkal korábban elhunyt Lőcsei Pál, Nagy Imre híve életpályájának 1956 és 1958 közötti, drámai fordulatokban gazdag szakaszával. Eredetileg úgy gondoltam, hogy a szükséges kutatást néhány hónap alatt elvégzem, eredményét tanulmányban foglalom össze: a feladat végül – megszakításokkal – évekig fogva tartott, és aztán a kutatás eredményeként végül egy kismonográfia született. (Pajkossy Gábor: Lőcsei Pál a forradalomban és a megtorlás idején, 1956–1958. Bp. 2013.) De ez volt az egyedüli kitérő az életemben, és nem szándékozom már ehhez hasonló kalandokba bocsátkozni.

A Kossuth-forráspublikáció volt az első nagy munkája. (Kossuth Lajos iratai 1837. május – l840. december. S. a. r. Pajkossy Gábor. (Magyarország újabb kori történetének forrásai. Kossuth Lajos összes munkái VII.) Bp. 1989.) Ez körülbelül mennyi időt vett igénybe? Mennyire volt nehéz ez a munka? Módszertanilag hogyan dolgozott?

1979-ben fogtam hozzá érdemben a munkához és 1982 nyarára produkáltam egy házi vitára bocsátható szöveget. Miután a lektori vélemények beérkeztek, a javított és véglegesnek szánt szöveget 1984 őszén nyújtottam be az Akadémiai Kiadónak. Az akkori kiadási viszonyokkal függ össze, hogy a kézirat csak öt évvel később jelent meg. Persze ez alatt az idő alatt is javítgattam, finomítottam a szöveget. Tehát azt mondhatnám, hogy összesen négy-öt évi munka volt benne.

Akkor ez gyors volt, tekintve, hogy mekkora nagy munkáról van szó.

Lehet, de hol vagyok én Barta Istvántól?! A Kossuth kritikai kiadás elsősorban az ő nevével forrt össze: 1948 és 1966 között tíz(!) kötetet rendezett sajtó alá és jelentetett meg. Mindenesetre itt szólni kell külön arról, hogy akkoriban a forráskiadó teljesen más technikai feltételek között dolgozott. Barta – nem lévén még xerox – kézírással másolta le a kiadandó szöveget a levéltárban, ezt legépelték, ezután Barta visszament a levéltárba és összeolvasta a gépiratot a kézirattal. Én már valamivel jobb helyzetben voltam, mert volt már xerox, gépelni természetesen tudtam, de gépírónő nélkül, számítógép hiányában nyilvánvalóan nem tudtam volna megoldani a feladatot. Akkoriban természetes volt, hogy az Intézet rengeteg gépírónőt foglalkoztat, akinek az a dolga, hogy a kutatók munkáit legépelje.

Innen nézve hogyan tekint a mostani kutatási feltételekre?

A mostani technikai feltételek mellett – mármint a számítógép megjelenésére gondolva – egy csomó munka hárul az emberre: a másolástól egészen a lektorálásra kész szöveg leadásáig magának kell előállítania mindent. Ez azonban sokkal megnyugtatóbb a közlés, a jegyzetek és általában a munka színvonala szempontjából. Sokkal többet foglalkozhat az ember a szöveggel, akár saját szövegről legyen szó, akár másnak a munkájáról. Régebben, ha az ember tanulmányt írt, kézírással készítette el az első változatot, legépelte, ezt kézzel javította – szerencsés esetben ez lett a végleges, de mindenképpen az utolsó előtti változat (én legalábbis így dolgoztam). Ma 8-10-szer is végigmegyek egy szövegen, mielőtt azt kiadnám a kezemből, a fáradság nem több, viszont sokkal többet tudok vele foglalkozni.

A kutatói, alkotói munkát hogyan tudja összeegyeztetni az oktatással, és hogyan hat egymásra a kettő?

Természetesen nagyon nehéz összeegyeztetni. Amikor átkerültem az Egyetemre – 1991-től fogva tanítok, korábban kétszer tartottam megbízott előadóként szemináriumot, 1992-től főállásban vagyok az ELTE-n – az első két-három év nagyon nehéz volt, meg kellett szoknom, hogy mi is az oktatás, és milyen feladatai vannak az oktatónak. Szemben a kutatóintézeti munkával, itt hétről hétre produkálni kell, legalábbis a szorgalmi időszakban és a vizsgaidőszak jó részében. Mindig minden órára készülni kell, később is, újra és újra készülni kell, mindmáig készülök is (persze már van bizonyos rutinom). Az új feladatkör sokkal jobban megtanított gazdálkodni az idővel, és a publikációs tevékenységem is javult. Egyetemi oktatóként többet publikáltam, mint kutatóintézeti munkatársként (bár a publikációs listám így sem valami hosszú): ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy a Kossuth-kiadással foglalatoskodva sok anyagom gyűlt össze, amelyeket később már könnyebben tudtam tanulmányokban feldolgozni. És persze a rendszerváltás óta egyre inkább érvényesül a publish or perish parancsa, amely ugyancsak intenzívebb teljesítményre sarkallja az embert.  

Oktatóként milyen módszereket alkalmaz az óráin?

Az egyetemi oktatás minden szintjén tartottam és tartok órákat, és mindig más és más technikák alkalmazására van szükség, mert mindig mások a célok. Nagyon szeretek előadni. Az előadásaimon a Gergely András szerkesztette tankönyv (Magyarország története a 19. században. Szerk. Gergely András. Bp. 2005.) egy vagy több fejezetét adom elő. A tényanyag megtanulható a tankönyvből, én inkább a problémákra, a kulcsfontosságú kérdésekre koncentrálok. Ami a BA-s gyakorlatokat illeti, ott azt szeretném – és talán néha sikerül is – elérni, hogy a hallgatók tudjanak tájékozódni a rendelkezésre álló szakirodalomban, vegyék észre, hogy a szakirodalom nem egy egységes valami, hanem különböző megközelítésmóddal, értékszemponttal, különböző forrástájékozottsággal bíró történészeknek egyfajta versengése, és hogy próbálják az azonosságok mellett a különbözőségeket is felfedezni.

Mennyire mások a mai diákok, hallgatók, mint mondjuk a pályája elején?

Úgy gondolom, hogy az MA-s hallgatók színvonala semmiben vagy nem sokban különbözik a húsz évvel ezelőtti megfelelő korosztály felkészültségétől, képességeitől. A BA-s hallgatóknál számolnunk kell azzal, hogy első- vagy másodévesen még nem szokták meg az egyetemi követelményeket, nehezen alkalmazkodnak hozzájuk.

Szerencsésnek tartja ezt a kettéosztottságot, tehát a 3+2-es rendszert?

A formát illetően, ahogyan az megvalósult, vannak kétségeim. A tantervek kidolgozói (akik a szakmából, az egyetemi szférából kerültek ki) mintha arra törekedtek volna, hogy lehetőség szerint mindent zsúfoljanak bele a BA-s képzésbe. Egy-egy kollégám azt állítja, hogy a Gergely-féle egyetemi tankönyv anyaga nem sajátítható el a BA-s rendszerben, és éppen ezért a vizsgán a nagyközönségnek szóló összefoglalásokat kéri számon.

Mi az, ami örömet szerez Önnek a tanításban?

Mint már említettem, szeretek előadást tartani. Kevésbé szeretem a BA-s gyakorlatokat. Az ember a saját szövegét jobban kontroll alatt tudja tartani, a gyakorlatokon a kitűzött cél megvalósítása sokszor nehézségbe ütközik. Különböző okokból: felkészületlen a referens, egyszerűen a tervekkel ellentétesen alakul az óra stb. Nagyon szeretem, hogy az MA-s és a PhD-s képzésen olyasmivel foglalkozhatok, ami engem is nagyon érdekel. Évről évre tartok kutatásmódszertan órát (MA), más kurzusok keretében az országgyűlés 1861-től fogva digitálisan is hozzáférhető nyomtatványai alapján egy-egy törvény létrejöttét, egy-egy vita lefolyását elemezzük. PhD-szinten iratokat, immár kéziratokat, részben latin és magyar, de főleg német szövegeket olvasunk és elemzünk. A 19. századdal foglalkozó kutatónak nemcsak németül kell tudnia, de el is kell tudnia olvasni a gót betűs írott és nyomtatott szövegeket. Tapasztalataim szerint egy szemeszter alatt jól, vagy legalább úgy-ahogy, mindenki el tudja sajátítani ezt a képességet, ami számomra is örömet jelent. Végül tartok olyan kurzust is, amely a történeti források kiadásának kérdéseivel foglalkozik. Itt aztán tényleg azt csinálhatom, amit szeretek.

Milyennek tartja a PhD-oktatás jelenlegi állapotát?

Fájdalommal látom, hogy egyre kevesebb 19. századdal foglalkozó PhD-dolgozat születik. Eleve jóval kevesebben jelentkeznek 19. százados témákkal. Másfelől viszont örömmel látom, hogy milyen érdekes 20. százados dolgozatok születnek. Magyarország 20. századi története mindig is érdekelt, de amikor én a pályámat kezdtem, még a két világháború közötti időszakkal való foglalkozás is bizonyos politikai akadályokba ütközött.

Látja annak különösebb okát, hogy miért csökkent az érdeklődés a 19. századi témák iránt?

Nem tudom. Lehet, hogy mi oktatók sem vagyunk elég vonzóak, nem törekszünk arra, hogy magunkhoz vonzzuk a tehetséges hallgatókat. Annak idején Szabad György tudományos felkészültsége, lelkiismeretes tanári munkája és vonzó személyisége egyaránt közrejátszott abban, hogy körülötte valóságos iskola alakult ki. És még valami miatt volt Szabad attraktív: meggyőződéses demokrata volt a pártállam idején is, aki, anélkül, hogy élt volna a célozgatás eszközével, sőt inkább kerülte azt, gondosan felépített előadásain keresztül képes volt azt is nyilvánvalóvá tenni hallgatói (legalábbis az erre fogékony hallgatói) előtt, miként vélekedik az 1960‒1970-es évek Magyarországának politikai berendezkedéséről. 

Milyen ideológiai kötöttségekkel kellett szembenéznie a kutató pályájának az elején?

Nekem semmivel, akkor már a marxizmus eszköztárának az elsajátítása nem volt kötelező.  Akik a 20. századdal foglalkoztak, azoknak természetesen igen, ideológiai és politikai kötöttségekkel is.

Úgy tudom, hogy Történettudományi Intézet ilyen szempontból szabadabb légkört teremtett, mint az Egyetem.

Magam is így láttam és látom: az egyetemi korlátokat persze a pályájukat itt kezdő kollégáim jobban ismerik. Az Intézetben szabadon lehetett olvasni a Neue Zürcher Zeitungot és a Spiegelt – olvastam is rendszeresen. Az Intézet vezetése pedig végig védte Szabó Miklóst, a később politikussá vált történészt, a politikai rendőrség nyomásával szemben. Ránki György, az ügyvezető igazgató, majd igazgató bele volt ágyazva a nemzetközi tudományosságba, ilyen háttérrel egyfelől megengedhette magának, másfelől úgy érezte, hogy kötelessége is megtenni, hogy védje a munkatársait. Több idősebb intézeti kollégámmal szemben ugyanakkor a Kar részéről ellenérzés érvényesült. Hanák Péter például 1956-ig itt tanított a Karon, azután 1972-ben tarthatott először előadást, igaz, később már fokozatosan beleágyazódott a Kar életébe. Szűcs Jenővel szemben is érvényesült egy ilyesfajta elzárkózás.


Pajkossy Gábor. Kép forrása: ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék Facebook-oldala

Milyen szakmai kapcsolatot tart fenn külföldi kollégákkal, illetve határon túli kollégákkal, intézményekkel?

Nem nagyon tartok fenn kapcsolatot. Két olyan amerikai magyar történészt tudnék említeni, akivel szakmai kapcsolatban álltam, és akinek sokat köszönhetek. Az egyik Deák István, a new york-i Columbia Egyetem professzora, akivel még Kossuth-monográfiája kapcsán kerültem kapcsolatba. Deák nevét monográfiái, professzori működése, konferencia-előadásai mellett a New York Review of Books és a nagyközönség által kedvelt más folyóiratok hasábjain a 20. század történetére vonatkozó könyvekről írt összefoglaló esszéi is világszerte ismertté tették. Vermes Gábor, a Rutgers Egyetem tanára – Tisza-monográfiáját itthon is jól ismerik – életének 18 évét szentelte annak, hogy Magyarország 18–19. századi, 1711–1848/49 közötti történetét az itthon megszokottól eltérő módon összefoglalja. Ez szakmai kapcsolatot teremtett köztünk. A munka előbb magyarul jelent meg. Sajnos, Vermes Gábor 2014 márciusában meghalt, és már nem érhette meg, hogy a Central University Press kiadásában az angol verzió is megjelenjen.

A korszellem hogyan dolgozik a történész munkájában? Lehet-e ettől függetlenítenie magát a történésznek?

Nem, valószínűleg nem. Én történészként arra törekszem, amikor éppen a választott téma szükségessé teszi, hogy a magyar történelmet állandóan európai összefüggéseiben, kölcsönhatásaiban, összehasonlítva vizsgáljam. Nyilvánvaló, hogy nagyon fontosnak tartom azt, hogy Magyarország csatlakozzon Európához. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan vállalkozás, olyan lehetőség Magyarország számára, amely évtizedek óta nem létezett. Elkeseredve látom azt, hogy milyen széles körben hódít az a nézet, hogy az egyesült Európa nem egy siker-, hanem egy kudarctörténet. Elkeseredve látom, miként erősödik Magyarországon a provincializmus, az elzárkózás, a xenofóbia, és olyan politikák lesznek népszerűek, amelyek a választóközönségnek nem a tájékoztatására, nevelésére koncentrálnak, hanem sokkal inkább a legrosszabb ösztönökre apellálnak. És szomorúan látom azt, hogy az az eszmei-politikai rendszer, amelynek én is híve vagyok, a modern liberalizmus, lassan szitokszóvá válik Magyarországon, holott a liberalizmus, a liberális jelző a nagy nyugat-európai demokráciákban, mind a konzervatív, mind pedig a demokratikus baloldali pártok esetében természetes összetevő. Ezek a nézeteim óhatatlanul érvényesülnek a munkáimban is, azokban a munkáimban is, amelyek más korszakról szólnak. Mindazonáltal hangsúlyozom: 19. százados kollégáimmal nagyon sokan – különböző pártokban – valamilyen politikai szerepet vállaltunk a rendszerváltás idején; ma is eltérően gondolkodunk ugyan azokról a fejleményekről, ami Magyarországon folyik, de szakmailag, a 19. századi közös témánkat illetően általában egyet szoktunk érteni.

Mit gondol a mostani történetírás helyzetéről? Milyen feladata van ma a történetírásnak?

Akkor először tisztáznám a magam pozícióját. Hagyományos, ha tetszik, mainstream történész vagyok, akit a politika, a politikai eszmék, a politikai struktúrák, a társadalmi nyilvánosság foglalkoztat. Ugyanakkor az elmúlt 30 év egyik legnagyobb vívmányát abban látom, hogy a társadalomtörténet-írás teljes körű polgárjogot nyert, intézményesült. Számos kitűnő társadalomtörténeti nézőpontú munka születik, ezeket érdeklődéssel olvasom. Új vonásnak tekintem még, hogy fellendült a művelődéstörténet kutatása, az életmódkutatás. A fiatalabb, ma 30-40 éves generáció az én generációmhoz képest történelemelméleti kérdésekben sokkal tájékozottabb. Az én generációmban a marxizmustól való idegenkedés sokszor egyfajta általános elméletellenességgel társult, ami persze nem volt jó. Természetesen vannak olyan kiváló kollégáim, akik kifejezetten érzékenyek a történelemelméleti kérdések iránt (Klaniczay Gábor, Gyáni Gábor, Kövér György). Ma örvendetesnek látom, hogy mind többen és többen tájékozottak elméletileg is, és amellett jelentős kutatási tapasztalattal rendelkeznek.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

A legsürgetőbb teendőm egy hosszabb ideje tartó munka befejezése. A Kölcsey Ferenc minden munkái című sorozatban (ez a kritikai kiadás) azokat az írásokat jelentetem meg, amelyeket Kölcsey Wesselényi védelmében írt élete utolsó hónapjaiban. Megszakításokkal már két évtizede dolgozom ezen. Kellene néhány hónap, amikor tényleg csak erre tudok koncentrálni. Másodiként bölcsészdoktori disszertációm továbbfejlesztését említeném. Szeretném ezt újabb kutatások figyelembevételével és saját kutatásaimat is elmélyítve és folytatva, kismonográfiává formálni és megjelentetni. Több mint negyedszázada vagyok adós Kossuth 1844 és 1847 között keletkezett beszédei és írásai (a kritikai kiadás keretei közötti) megjelentetésével, noha az iratok túlnyomó részét összegyűjtöttem, szövegüket rögzítettem. Ezt a régi adósságomat is le akarom róni. Végül szeretném a reformkori rendi és társadalmi nyilvánosság kérdéskörével foglalkozó tanulmányaimat, további új tanulmányokkal bővítve tanulmánykötetté, vagy esetleg monográfiává formálni. S ez nem egy ambíció nélküli terv.

Cúthné Gyóni Eszter és Marchut Réka

Ezt olvastad?

A múlt történéseinek felfejtése, értelmezése felelősségteljes feladat, többszintű forráskezelést, adatfeldolgozást igényel. Ezt mutatom be a következőkben az OSZK Plakát- és