“Trial by media” – Richard Jewell balladája történészszemmel

Az Amerikai Egyesült Államokat számos belső válságjelenség gyengítette a 20. század végén. Az FBI tagjainak sok kihívásban kellett helyt állniuk. Mi köze ehhez a Richard Jewell balladája című film főhősének, a jámbor biztonsági őrnek? Lengyel Ádám cikke többek között erre a kérdésre adja meg a választ.

Az Egyesült Államok a hidegháborúból ugyan győztesen került ki a 20. század utolsó évtizedének hajnalán, de belső társadalmi helyzete nem volt épp problémamentes. Az 1990-es évek elején újra fellángoltak az etnikai ellentétek, melyek zavargásokba csaptak át (például 1992-ben Los Angelesben). Ezen felül az 1980-as években egyre szaporodtak a szekták és szélsőséges csoportok. Megjelent egy erős technológiaellenesség is, és az ehhez kapcsolódó anarchizmus is, ennek legjelentősebb képviselője az Unabomber néven ismertté vált Theodore Kaczynski.  

Ebben a nehéz helyzetben kellett volna helyt állnia az amerikai Szövetségi Nyomozó Irodának (Federal Bureau of Investigation, FBI) azonban – finoman szólva is – elbukott. 1992 augusztusában az idahoi Ruby Ridge-en kialakult patthelyzetbe avatkozott be katasztrofális következményekkel az FBI, majd ezt követte 1993 elején a közel egy hónapos híres/hírhedt wacoi ostrom, ahol szintén az FBI hibáinak is köszönhetően 76-an vesztették életüket. Az eseménysort színesíti az 1993 februári World Trade Center elleni merénylet, illetve az 1995 áprilisi Oklahoma City bombamerényletek.

És hogy hogy kapcsolódik mindez a Richard Jewell balladája című filmhez? Ezt fogom bemutatni ebben a filmelemzésben.

A film plakátja (Forrás: port.hu)

A Richard Jewell balladája (angolul szimplán Richard Jewell) az Egyesült Államokban 2019-ben bemutatott életrajzi dráma, mely Richard Jewell, az 1996-os atlantai olimpián elkövetett bombamerénylet fő gyanúsítottja elleni FBI nyomozást és a címszereplő életére gyakorolt hatását mutatja be. A filmet Clint Eastwood rendezte, aki az utóbbi időben főleg hőstörténetek drámai megfilmesítésével (például az Invictus, az Amerikai mesterlövész vagy a Sully) foglalkozik, és meglehetősen ügyesen nyúl a témákhoz. A Richard Jewell balladájához az alapot “American Nightmare: The Ballad of Richard Jewell” című Vanity Fair cikk, valamint Kent Alexander és Kevin Salwen The Suspect: An Olympic Bombing, the FBI, the Media, and Richard Jewell, the Man Caught in the Middle című könyve adta, amiből Billy Ray írt forgatókönyvet – az ő nevéhez fűződik például a Phillips kapitány című film forgatókönyve is. A film producerei közt feltűnik a Jonah Hill és az Oscar-díjas Leonardo Di Caprio neve is.

A casting remekül sikerült, a címszerepet játszó Paul Walter Hausser tökéletesen hozza Jewell karakterét, az ügyvédjét játszó Sam Rockwell és a Tom Shaw FBI ügynököt alakító Jon Hamm is kiválóan illik a szerepbe, illetve Kathy Bates (Jewell anyját alakítja) és Olivia Wild (Kathy Scruggs újságíró megformálója) is remek alakítást nyújt.

Kathy Bates és az általa megformált Barbara Jewell
(Forrás: Richard Jewell facebook oldal)

A film cselekménye kissé lassan indul be, de ez szükséges ahhoz, hogy bele tudjunk helyezkedni a történetbe. Richard Jewell egy törvénytisztelő, már-már butának mondható, bár inkább egyszerű ember, aki szeretne rendőr lenni. Végig követjük, hogy jut el oda, hogy irodai segédből egy egyetem kollégiumának biztonsági őre legyen, ahonnan azonban menesztik, mert túl komolyan veszi a munkáját és vegzálja a bulizó fiatalokat. Jewell végül állást kap az 1996-os atlantai Olimpiai Játékok biztonsági szolgálatánál. Itt is követhetjük, ahogy kissé túlbuzgó módon próbálja betartatni a szabályokat, és közben állandóan fenyegetést vízionál, ami végül valósággá válik. Egy csőbombát talál egy pad alatt, ami felrobban, és 2 ember életét veszti, további 111 pedig megsérül, azonban ez csak annak köszönhető, hogy Richard Jewell megtalálta a bombát és riasztotta a hatóságokat.

Az atlantai Centennial Olympic Park a robbantás után (Forrás: allthatsinteresting.com)

Richard Jewell azonnal nemzeti hőssé válik, televíziós interjút készítenek vele és újságok közlik hőstettét, azonban ezzel párhuzamosan az FBI látókörébe is kerül, mint potenciális gyanúsított, a The Atlanta-Journal Constitution című lap újságírója, Kathy Scruggs pedig testi örömökért cserébe kiszedi – azért annyira nem kellett győzködni – a nyomozást vezető Tom Shaw-ból, hogy Jewellt gyanúsítják. Másnap a lap címoldalon közli riportját, amiben a korábbi hőst gyanúsítják az FBI-ra hivatkozva a merénylettel – Richard Jewell élete pedig pokollá válik. A filmben innentől végig követhetjük, hogy próbálja az FBI törvényes és törvénytelen eszközökkel is beismerő vallomásra kényszeríteni Jewellt. Az ember akaratlanul is megsajnálja a címszereplőt, akiről nézőként tudja, hogy nem lehet ő a robbantó – és erre szépen sorban a film többi szereplője is rájön, az anyját leszámítva, aki természetesen végig hisz fia ártatlanságában.

A film végére az FBI kénytelen ejteni a vádat – bár Shaw bevallja, hogy biztos benne, hogy Jewell a merénylő –, az újságíró Kathy Scruggst megalázó helyzetbe hozza Jewell ügyvédje, amikor a szerkesztőségben hordja le azért, amit tett. Végül Jewellből rendőr lesz, és a film zárásaként azt is megtudja, hogy elfogták a valódi tettest, Eric Rudolphot – 2003-ban. Richard Jewell végül 2007-ben, 44 évesen hunyt el, szívroham következtében.

Eric Rudolph, az igazi atlantai robbantó (forrás: history.com)

A történet igazából három, egyenként is nagyon izgalmas szálra bontható. Az első, és legegyértelműbb a személyes dráma. Richard Jewell csak egy egyszerű ember, aki szereti a hazáját és szeretne rendőr lenni, hogy másokat is a szabályok és a törvény betartására ösztönözhessen. A filmben végig egy jámborlelkű, kedves emberként jelenik meg – még az Olimpiai Parkban randalírozókkal szemben sem alkalmaz erőszakot. Ami felróható Jewellnek, az a túlzott ragaszkodása a szabályokhoz és azok betartásához. A film és Paul Walter Hausser játéka remekül megfogja a leírásokból és interjúkból ismert Richard Jewell személyiségét, és ez segíti mind a film átélhetőségét, mind a történelmi hitelességét.

A második szál a talán leginkább megosztó, ez pedig Kathy Scruggs szerepe. Az ő szerepe miatt kapta a legnagyobb médiavisszhangot, főleg, mivel lefeküdt az FBI ügynökkel információért. Ezt a The Atlanta-Journal Constitution főszerkesztője hamisnak és szexistának bélyegezte. A karaktert játszó Olivia Wild védelmébe vette a karaktert, ugyanakkor kinyilvánította abbéli véleményét, hogy csak az ő karakterét kritizálták, és az FBI ügynökét nem, holott mindketten részt vettek az ellentmondásos aktusban. Az újságírónő drogtúladagolásban életét vesztette 2001-ben, így őt nem tudták megkérdezni arról, hogy is élte meg az eseményeket.

Zajlik a vizsgálat (Forrás: Richard Jewell facebook oldal)

Véleményem szerint azonban ez a szál egy – történelmi szempontból – fontosabb dologra világít rá az újságírónő karakterén keresztül: a média gátlástalanságára. Scruggs már a film elején úgy kerül bemutatásra, mint egy sztorihajhász újságíró, aki bármin és bárkin átgázol, csak hogy egy jó sztorihoz jusson és híressé váljon. Ez a fajta újságírás valahol az 1890-es években gyökerezik, és erősen kapcsolódik a magyar származású Pulitzer József tevékenységéhez. A média véleményformáló ereje azóta is folyamatosan nőtt, és az újságok és más orgánumok véleményformáló ereje is egyre erősödött, miközben az újságírók egy része csak nagy, látványos, számukra is elismerést hozó sztorit akart írni – természetesen a kollégáknál gyorsabban.

Ez vezetett oda, hogy a média aktuális nyomozásokról igyekezett információkat szerezni, és gyakran a bűnüldöző szerveket megelőzve ítéletet mondani a gyanúsítottak felett – az angol nyelvben megjelent a „trial by media” kifejezés a 20. század második felében, ami leginkább „média általi tárgyalásnak” fordítható, azonban ez nem csak tárgyalást, hanem média általi ítéletet is tartalmaz. Scruggs is gyakorlatilag elítéli Jewellt, már az előtt, hogy az FBI egyáltalán kihallgatta volna.

Paul Walter Hausser Richard Jewell szerepében (balra) és az igazi Richard Jewell (Forrás: hetediksor.hu)

A harmadik történetszál pedig az FBI nyomozásáé, és számomra ez a legérdekesebb része a történetnek, gyakorlatilag a Jewell elleni nyomozásban kulminálódnak az FBI problémái. Az FBI, ahogy már a bevezetőben utaltam rá, legsötétebb korszakát élte a ’80-as, ’90-es években, és ennek a „csúcsát” jelentették a 2001. szeptember 11-i terrortámadások. Ezen problémák már igazából J. Edgar Hoover uralkodásával kezdődtek – és nem véletlen használom az uralkodás kifejezést. Az FBI vezetője politikusokat, például John F. Kennedy elnököt (!) zsarolta saját céljai érdekében, és folyamatosan, már-már paranoiába hajlóan ellenségeket keresett. Először a szervezett bűnözésben, majd a kommunizmusban talált célpontot.

Azonban 1972-ben Hoover elhunyt, és az Egyesült Államok vezetői bosszút álltak az FBI-on – szétverve a korábbi, működő rendszert és betagozva azt az Igazságügyminisztérium alá. Ez hozott pozitív változásokat, például jogszerűbb működést, ugyanakkor pont azt a korábbi hatékonyságot szüntette meg, ami az FBI-t legendássá tette Hoover idejében. Ráadásul a kommunizmus gyengülésével az FBI elvesztette az egyértelmű ellenségképét is, aki ellen harcolhatott, a ’80-as évektől pedig az FBI hibát-hibára halmozott. Rengeteg befagyott nyomozás maradt a szervezetnél, és egyre nőtt a frusztráció az alkalmazottak közt.

A modernkori olimpiák 100. évfordulóját és a hellenizmus ünneplő szobor Centennial Olympic Park-ban
(Forrás: southernspaces.org)

Ezt a frusztrációt, és a Hoover-érából örökölt determinisztikus gondolkodást testesíti meg Shaw ügynök, aki személyes felelősséget érez a robbantás miatt – mivel ő volt a beosztott ügynök arra az estére – és igen gyorsan eldönti, hogy Richard Jewell a tettes. Erre persze rásegít a gyanúsított viselkedése, egyszerűsége. Viszont azt is látjuk a filmben, hogy az FBI, ha falba ütközik a nyomozás során, inkább úgy csűri-csavarja a szálakat, hogy még mindig passzoljon Jewellre a profil – például a magányos merénylő profiljáról, ami egyébként helyes kiindulási vonal volt, változtatnak arra, hogy volt egy tettestársa, amikor a bizonyítékok arra mutatnak, hogy Jewell egyedül nem tehette.

Külön érdekes a filmben, hogy az FBI tulajdonképpen az antagonista szerepébe kerül, holott sorozatokban és más filmekben pont a tévedhetetlen, és a törvényt minden áron szolgáló és őrző imázsát erősítik a szervezetnek.

A Richard Jewell balladája egy érdekes biográfia, ami amellett, hogy bemutatja Jewell szenvedését, rámutat a sajtó gyakran káros működésére és szerepére, és arra is, hogy a determinisztikus gondolkodás és az előítéletek milyen károsak lehetnek. A film történelmi filmként számomra ugyanakkor többről is szól, mint Jewell kálváriája, ugyanis kiválóan reflektál a ’90-es évek amerikai médiájára és bűnüldözésére is.

Lengyel Ádám

Ezt olvastad?

Joó András a 20. századi diplomáciatörténet és nemzetközi kapcsolatok szakértője, aki jelenleg a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársaként