Trianon után: Csonka vágányokon veszteglő sorsok

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés létrejötte után közel száz évvel jelent meg Dékány István Trianoni árvák című könyve, amely új láncszemekkel gazdagítja a magyarság emlékláncolatát történelmének e sötét korszakáról.

Dékány István Budapesten született 1940-ben. Az ‘56-os forradalomban való részvétele miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Az ELTE jogi kara helyett a Marx Károly Közgazdaságtudományi agrár szakára irányították, majd az ország valamennyi egyeteméről és főiskolájáról kizárták. Később a Debreceni Tanítóképzőnek a SZOT Iskolára kihelyezett tagozatán, az egri tanárképző főiskolán, majd az ELTE bölcsészkarán szerzett diplomát. Volt operaházi némaszereplő, pályaudvari rakodó, segédmunkás, kocsikísérő, anyagbeszerző, munkásszállási népművelő. Dolgozott kerületi népművelési csoportvezetőként, a független filmszövetség főtitkáraként, közösségi televízió főszerkesztőjeként. Harminc önálló dokumentumfilmet, ismeretterjesztő sorozatot készített, ez az első könyve.

A Trianoni árvák nem történészi munka, viszont a kötet létrejötte mögött rengeteg tájékozódás, levéltári kutatás áll, korabeli újságcikkek, az érintettek napló bejegyzéseinek, visszaemlékezéseinek feldolgozása. A kötet részletesen körüljárja az országcsonkításban szerepet játszó nemzetiségi konfliktusokat, illetve a békeszerződés aláírását megelőző geopolitikai stratégiai játszmákat, de igazi középpontjában az utódállamok területéről kiutasítottak állnak, akik nem esküdtek fel az új, számukra idegen hatalomra és hónapokon, sőt éveken keresztül laktak vagonokban, emberinek nem nevezhető körülmények között.

Kép forrása: www.ArtNews.hu

A kötet első fejezete a nemzetiségek helyzetét mutatja be a történelmi Magyarországon, rávilágít, hogy mivel a középkorban több idegen nép olvadt bele a magyarságba, a soknemzetiség struktúrája milyen folyamatokat generált a magyar történelem évszázadainak előrehaladtával. A nemzetiségek részéről erősödő belső feszítő folyamatnak az egybeesése az antant nagyhatalmi törekvéseivel az első világháború végére együttesen ásta meg az Osztrák-Magyar Monarchia sírját.

Amikor az utódállamok kezdték kialakítani a saját hatalmi gépezetüket a megszállt területeken, kiutasítottak minden vezető beosztásban dolgozó tisztségviselőt, az alacsonyabb rangban szolgáló alkalmazottaknak pedig felajánlották, hogy maradhatnak, amennyiben hűségesküt tesznek az új állam szolgálatára. Ezt azonban nagyon sokan megtagadták, így távozniuk kellett hivatalaikból és el kellett hagyniuk szülőföldjüket, megindultak az anyaország felé irányuló menekültáradat első nagy hullámai.

A hivatalos statisztikák szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember menekült az ország belső területeire, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott (110 ezer fő) és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, 121 ezer fővel. 1924-ig az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal szerint összesen 350 ezer menekült érkezett. Az, hogy a békeszerződés évében a legnagyobb menekültek száma, ahhoz nagyban hozzájárult a trianoni békeszerződésben szereplő, úgynevezett optálási jog. Ez a jog biztosította bizonyos ideig, hogy a más állam fennhatósága alá került emberek dönthettek, mely ország állampolgáraként akarnak élni. A menekülés emberi vonatkozásairól Babits Mihály írt lírai életképet:

,,Jaj, uram, jól ismerem én is ezt a képet: fölvert, kétségbeesett emberek, otthagyva egész életük, földjeik, vagyonkájuk, a betegnek ágya, a gyerekeknek játékja, kiverve a mezőn, jajgatva, és körös-körül a szabad ég bosszantó nyugalma, a hideg holdvilág, a közönyös hegyek, a blazírt tücsökszó, vészes fehérséggel fut az országút, egy baljós nyúl fut át, ki törődik a szegény Emberrel? Maga baja, maga bolondsága! (Babits Mihály: A repülő falu, részlet)

Ezzel a hatalmas tömegű menekültáradattal kapcsolatban fontos megcáfolni két, széles körben elterjedt sztereotípiát: egyrészt nem tudni, hogy pontosan milyen arányban voltak azok a menekültek, akik hivatalukat követték, amelyeket kiutasítottak az utódállami hatóságok és mennyien voltak azok, akik egyszerűen eljöttek. Másrészt nem minden menekült volt egyúttal vagonlakó. Egyes becslések szerint körülbelül 40–50 ezer fő fordult meg közülük vagonokban és 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt ezeken a rendező pályaudvarokon, félretolt vasúti kocsikban.

Kép forrása: www.valtozomult.blog.hu

A kötet következő fejezetei a vagonlakók életét mutatják be. A menekülők igyekeztek minél több holmit bezsúfolni a vagonokba, akik több vagont kaptak igyekeztek elszeparálni a dolgaikat: az egyikben ,,laktak”, a másikban hozták bútoraikat, berendezési tárgyaikat. A vagon megszűntetni látszott a társadalmi különbségeket, egyformán tengődött sorsa jobbra fordulásában bízva egyetemi tanár és munkásasszony. A sajtó azonnal reagált a helyzetre és az újságok hasábjai megteltek szívszorító, megdöbbentő, felháborító történetekkel, minden lap a saját olvasótáborához mérten válogatott a sorsok között.

Kép forrása: www.kepkonyvtar.hu

A menekültek ügyének kezelésére létrehozott Országos Menekültügyi Hivatal nemcsak számbavételükkel foglalkozott, hanem az állásközvetítéstől kezdve a házépítésektől, a segélyezések intézésén át számos tevékenységgel igyekezett segíteni a menekültek beilleszkedését, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem mindig tűnt egyértelműnek. A beköltözési moratórium (a magyar kormány a repatriálás mellett döntött, annak okán, hogy az eddig érkezett emberek többségének sem megoldott a lakhatása) és a szükséglakások építésének hatására a vagonlakók száma 1922. júliusra 2200 főre apadt. Az utolsó vagonlakó azonban csak 1927 februárjában tudott kiköltözni a vasúti kocsiból.

Napjainkra egyre többet tudunk meg ennek a tömegnek a beilleszkedéséről, társadalmi megítéléséről, de a velük történtek nagy része még ma is elmondatlan, hiányzó történet. Ebben a kötetben sok emberi sorsot, történetet találunk leírva, csak a betűk mesélnek. A képi világ a könyvhöz csatolt DVD-mellékleten jelenik meg és a menekültek névsora nem hagy kétséget bennünk afelől, hogy a történelem viharai milyen mértékben befolyásolhatják az egyén sorsát, életének körülményeit, lelki világát.

Dékány István könyve felhívta a figyelmemet az emlékezés fontosságára, arra, hogy időről-időre felsoroljuk a neveket, akiknek áldozata nélkül kialudt volna a hazaszeretet fáklyája.

Rinner Anita

Ismertetett kötet adatai: Dékány István: Trianoni árvák. Budapest, Noran Libro Kiadó, 2018. 608 oldal + DVD.

Ezt olvastad?

Olaszország csupán a 19. század második felében lépett be a világpolitika színpadára hasonlóan az 1871-ben létrejött Németországhoz. Miközben birodalomépítő terveket