A tróntól a csatatérig: A szipojlázadás legismertebb nőalakjai

Idén november elsején volt 160 éve, hogy az indiai gyarmatbirodalom a Kelet-India Társaságtól közvetlenül a brit Korona irányítása alá került az 1857/1858-as szipojlázadás[1] következményeként. A lázadás – amelyet napjainkban a szubkontinens történészei az első függetlenségi háborúként emlegetnek – egész India történetére és sorsára rendkívüli hatással volt. Vezetőit hatalmas tisztelet övezi, s az eseményekben vállalt szerepük révén számos nő is a meghatározó és nagyra becsült történelmi alakok közé emelkedett. Az utóbbi évtizedek kutatásai révén mára számos olyan nő története került előtérbe, akik részesei voltak a felkelésnek. Az események vizsgálata során érdekes kérdéseket vet fel a nők helyzete, amelyek – közvetve vagy közvetlenül – hatással volt mind a brit, mind a helyi nők és gyermek sorsának alakulására. Az indiai asszonyok sok esetben álltak férjeik, fiaik, uralkodóik mellett a felkelés során, és az erkölcsi támogatáson túl sokuk az első sorban harcolt a függetlenségért.

1857 tavaszán kitört Brit-India egyik legnagyobb katonai konfliktusa a szipojlázadás, amelynek számos társadalmi oka volt. Ezek közül az egyik legfontosabb és legismertebb az a brit politika, amelyet az indiai fejedelemségekkel szemben gyakoroltak. Ennek elsődleges következménye volt az uralkodói udvarokban állandósuló angol jelenlét, a belpolitikába való beleszólásuk, sőt egyes államok bekebelezése, megszüntetése. Mindezek mellett általánossá vált a század első felében, hogy a britek nem fogadták el örökösként az indiai fejedelmek örökbefogadott gyermekeit. Ez a politika nem kizárólag az uralkodókat és fejedelemségek vezető rétegét érintette, de megpecsételte a nők sorsát is, több esetben arra késztetve őket, hogy harcba szálljanak a „hódítókkal” szemben. Azok az asszonyok, akiknek gyermekei elveszítették jogukat a fejedelemségük trónjára, gyakran csatlakoztak a felkelés vezetőihez. Közöttük találjuk Lakshmi Bait, Avantibait vagy épp Hazrat Mahalt. Mindhármuk életében közös vonás volt, hogy egy vészterhes, változásokkal teli világban próbáltak helytállni mind asszonyként és anyaként, mind pedig uralkodóként.

Lakshmi Bai (Forrás: wikipedia.org)

A fenti hármasból a legismertebb talán Lakshmi Bai ráni, vagyis Jhansi uralkodójának felesége. Eredeti nevén Manikarnikaként ismert nő marátha családban született, akinek neveléséről apja felettese gondoskodott, így az általános ismereteken kívül megtanult lőni, lovagolni és vívni is. Mindezekmellett a családot rokoni szálak fűzték a későbbi felkelés ikonikus vezetőjéhez, Nana Sahibhoz, egyes beszámolók szerint pedig Manikarnika egy másik vezért, Tantia Topet is gyermekkorától ismert. Manikarnika 1842-ben ment feleségül Jhansi mahárádzsjához, Gangadhar Rao Newalkarhoz, és ekkor kapta a Lakshmi Bai nevet. 1851-ben fiúgyermeknek adott életet, aki azonban néhány hónappal a születése után meghalt. Így a fejedelempár egy közeli rokon fiát, Damodar Raot fogadta örökbe, hogy biztosítsák a trónöröklést. A beszámolók szerint az örökbefogadáskor jelen volt egy brit hivatalnok, akit később a fejedelem levélben arra kért, hogy a halálát követően gyermekét tisztelettel kezeljék, a kormányzást pedig a ráni vegye át. Az adoptálást követően a mahárádzsa elhunyt, a britek pedig megtagadták Damodar Rao jogát a trónra, majd annektálták a területet. Ezzel nemcsak a gyerek esett el a tróntól, de a fejedelem felesége is elveszítette a lehetőséget, hogy magához ragadja a kormányzást. 1857 májusában azonban kitört a brit­–indiai történelem egyik legnagyobb lázadása, amelyet a szipoj katonák robbantottak ki. A ráni ekkor saját védelmére egy kisebb katonai egység felállítását kérte a brit politikai ügynöktől, aki ezt engedélyezte is. Lakshmi Bai egészen addig nem volt hajlandó fellázadni a britekkel szemben, amíg a felkelő 12. bengáli bennszülött ezred tagjai meg nem támadták az erődöt. A katonák ekkor megadásra kényszerítették a fejedelemségben élő briteket, akik közül mintegy 40­-60 európai tisztet, feleségeiket és gyermekeiket lemészároltak. A ráni részvétele azonban ezekben az eseményekben mindmáig kérdéses, ennek ellenére Thomas Lowe, brit katonai orvos India Jezabeljének nevezte a későbbiekben.

Amikor a szipojok elhagyták a várost, Lakshmi Bai átvette a kormányzást, és megpróbálta megmagyarázni tettei okát a briteknek. A fejedelemség egészen 1858 márciusáig békében élt tovább, ám Sir Hugh Rose megérkezése nagyban megváltoztatta ezt a helyzetet, mivel a a brit parancsnok az állam irányításának átadását követelte. Az uralkodónő ezt elutasította, és kijelentette, hogy népével együtt harcolni fog a függetlenségért. Ezzel megkezdődött Jhansi ostroma, Lakshmi Bai pedig Tantia Tope segítéségét kérte, aki bár küldött csapatokat a fejedelemség számára, ám a beavatkozás nem hozta meg a várva várt sikert. Így az uralkodónőnek menekülnie kellett otthonából, s a legendák szerint az éjszaka leple alatt fiával a hátán lóra szállt, és kíséretével elhagyta a palotát.

A ráni lovasszobra Solapurban (Forrás: wikipedia.org)

Ezt követően csatlakozott Tantia Topehoz és csapatához, akikkel elfoglalták Kalpi városát. Itt védelemre rendezkedtek be, amit a brit támadás idején maga a ráni felügyelt, ám a vereség után a felkelők és vezéreik újra menekülni kényszerültek, ezúttal Gwaliorba, ahol Lakshmi nem tudta rávenni a felkelés többi vezetőjét, hogy a város védelmére összpontosítsanak. Egy újabb vereséget követően, 1858 júniusában azonban a szipojlázadás legismertebb nőalakja életét vesztette. Halálára többféle magyarázat is létezik: az egyik szemtanú beszámolója szerint az út mentén, sebesülten ülő Lakshmi Bai rátámadt egy brit katonára, aki leszúrta őt. Egy másik magyarázat szerint a súlyosan megsebesült nő nem akarván, hogy a teste majd ellenfelei kezére kerüljön, megkérte a helyieket, hogy égessék el. Hugh Rose tábornok a legveszélyesebb lázadó vezérnek nevezte a ránit, halála után húsz évvel pedig Malleson ezredes azt írta róla, bármit vétett is a britek ellen, minden indiai láthatta, hogy tetteit a Kelet-India Társaság viselkedése váltotta ki.

A szipojlázadás történetének másik híres nőalakja Hazrat Mahal bégum – azaz fejedelem feleség –, aki több forrás szerint kurtizánból lett Avadh (másként Oudh) uralkodójának hitvese. Amikor a britek 1856-ban annektálták a fejedelemséget, királyát pedig száműzték Kalkuttába, a bégum volt az, aki átvette az állam irányítását. Mindebben segítette, hogy a korabeli leírások szerint rendkívüli tehetséget mutatott a szervezés és az irányítás terén. A szipojlázadás során Hazrat Mahal csatlakozott a felkelőkhöz, csapatai pedig rövidesen elfoglalták Lakhnaut, ahol fejedelemmé kiáltotta ki fiát. Ettől kezdve a felkelés többi vezetőjével szövetkezve elsődleges célja Avadh brit uralma alóli felszabadítása lett. Lakhnau visszafoglalását követően azonban csapataival együtt vissza kellett vonulnia, majd a felkelés visszaszorulása miatt Nepálba menekült, ahol élete hátralevő részét leélte. (1879-ben hunyt el.) Fia, Birjis Qadar 1887-ben, Viktória királynő jubileuma alkalmából bocsánatot nyert, és hazatérhetett családja egykori otthonába.

A harmadik nőalak akiről szót kell ejteni Avantibai, vagyis Avanti Bai Ramgarh ránija volt. Bár életéről nem sokat tudunk, de a fennmaradt források szerint rendkívül független nő volt, aki kitűnő képzést kapott íjászatból, vívásból, diplomáciából és államvezetésből. Mindezek miatt vehette át férjétől a fejedelemség irányítását, amikor a britek betegsége miatt a férfit alkalmatlannak nyilvánították az uralkodásra, két kiskorú fia közül pedig egyiket sem fogadták el örökösnek. Minden igyekezet ellenére a britek 1851-ben végül átvették az állam irányítását a „királynőtől.” Amikor 1857-ben kitört a lázadás, a ráni önként csatlakozott a szipojokhoz, és mintegy négyezer fős sereget vezetett a Kelet-India Társaság csapatai ellen. Közben eltávolította a fejedelemség britpárti vezetőjét, és visszavette az irányítást. Noha Kheri mellett katonai ismereteinek köszönhetően még legyőzte a Társaság csapatait, de 1858 tavaszán a ráni serege súlyos vereséget szenvedett. Ezt követően elhagyta Ramgarht és a közeli erdőségben bujkált, ahonnan rendszeresen rajtaütött Charles Waddington táborán. A fejedelemasszony helyzete azonban egyre bizonytalanabbá vált, így Avatibai súlyos döntésre szánta el magát: 1858. március 20-án Ramgarh ránija öngyilkos lett, hogy elkerülje a rabságot, életének története azonban megmaradt az emlékezet számára.

A felkelésben résztvevő nők között természetesen nemcsak fejedelmek feleségei vagy uralkodó asszonyok voltak. Többek között említésre méltó Azizun Bai, a kánpuri kurtizán és  Jhalkaribai, Lakshmi Bai harcosa is. Azizun Bai Kánpurban – Tantia Tope és Nana Sahib központjában – élt a felkelés idején, ahol kurtizánként dolgozott egy bordélyházban, s egyes források szerint férfiruhában harcba szállt a britekkel. Háza nemcsak, találkozóhellyé lépett elő a felkelők számára, de egyfajta fegyverraktárt is működött. James Hope Grant brit ezredes beszámolóiból tudjuk, hogy Azizun egyetlen mosolyával képes volt bátorságot önteni a harcolókba, egy homlokráncolással pedig vissza tudta küldeni a csatamezőre a gyávákat. Grant leírása szerint Azizun rózsás arccal és mosolyogva, teljes fegyverzetben ült lóháton a csatamező közepén. További visszaemlékezések a jótékonyságát emelték ki, és arról számoltak be, hogy a nő tejet és édességet osztott a fáradt, sebesült szipojoknak. Sorsáról biztosat nem tudunk: egyesek szerint brit fogságba került, és szigorú büntetéssel nézett szembe, mivel a kánpuri felkelés egyik szervezőjeként tartották számon. Ezt tetézte, hogy valószínűleg személyesen is ismerte Nana Sahibot, a felkelés egyik legismertebb vezérét.

Jhalkaribai ezzel szemben egy teljesen más életutat járt be. Bár róla sem tudunk túl sokat, az indiai hagyomány szerint Jhansi környékén született egy faluban 1830-ban. Már gyerekkorában nagy akaraterőről, illetve bátorságról tett tanúbizonyságot, és a tradicionális nevelés mellett lovagolni és harcolni is megtanult. A fejedelmi udvarba férje, a katona Puran Singh révén került, aki bemutatta őt Lakshmi Bai ráninak. A találkozás után Jhalkaribai bekerült a fejedelemasszony nőkből álló katonai csapatába, ahol kíváncsisága, tanulás iránti vágya, bátorsága segítette az előmenetelben. A hadsereg tagjaként az 1857–1858-as események szerves résztvevője volt, s a város elestekor Jhalkaribai magára öltötte a ráni díszes ruháit, és Lakshmi Bainak adta ki magát a betörő britek előtt, így biztosítva a fejedelemasszonynak elegendő időt a menekülésre. Életének korai szakaszához hasonlóan további életútja és halálának pontos ideje sem ismert, egyes források szerint 1858-ban halt meg, míg a hagyomány úgy tartja, valamikor 1890 körül hunyt el.

Összeségében az 1857–1858-as szipojlázadás női vezéreiről és harcosairól mindmáig rendkívül keveset tudunk. Azok, akiket név szerint is ismerünk általában fiatal lányok, asszonyok voltak, akiket a felkelés leverése után különféle megtorlás ért. Korukra, nemükre való tekintet nélkül sok esetben sújtották őket halálbüntetéssel, sokukat pedig a csatamezőn ért a halál. Mellettük azonban ott voltak azok a nők is, akik nevét nem őrizte meg semmilyen feljegyzés, nyilvántartás vagy visszaemlékezés sem. India azonban ma már számos helyen és módon próbál a „névtelenekről” is megemlékezni: szobrok, festmények, iskolák, parkok, bélyegek, filmek mutatják be az első angolok ellen vívott függetlenségi háború női alakjainak életét és dicsőségét.

Kovács Márta

Felhasznált szakirodalom:

Alison Blunt: Embodying war: British women and domestic defilement in the Indian ‘Mutiny’, 1857–8. Journal of Historical Geography, 2000/3. 403–428.

Badri Narayan: Women Heroes and Dalit Assertion in North India: Culture, Identity and Politics. Sage Publications, 2006.

Bernard A. Cook: Women and War: A Historical Encyclopedia from Antiquity to the Present I. ABC Clio, 2006.

Vinayak Damodar Savarkar: The Indian War of Independence of 1857. London, 1909.

[1] A szipoj brit hadseregben szolgáló indiai származású katona.

Ezt olvastad?

A gyarmati India lakossága már a 19. század közepe óta küzdött eltérőintenzitással a függetlenségéért. A második világháború alatt ennek erőssége
Támogasson minket