Tudomány és szenvedély – Jankó János portréja

„Ez az arc nem egy fiatal, harminötéves ember arca. Kemény, hideg koponya, kopaszra nyírott fej, sűrű fekete szakáll, a cvikker mögül éles, kutató tekintet villan felénk, szája szenvedélyt, energiát mutat. A fiatal férfi derűje helyett valami személytelen, hideg szenvedélyt s makacs, kitéríthetetlen akaratot, hajszolt élettempót ami mindhalálig jellemezte első cikkének megjelente, első tanulmányútja után.” jellemezte Jankó János nekrológjával megjelent arcképét Ortutay Gyula. Inspiráló, izzó személyiségét, kivételes munkásságát röviden bemutatni szinte lehetetlen, az alábbiakban mégis erre vállalkozunk.

Fájdalmasan rövid életének munkában eltöltött alig több, mint tíz évébe páratlanul gazdag tudományos tevékenységet sűrített. „Mindig azt tette, amit meggyőződése szerint tennie kellett, s kutatásai, a tudomány érdekében olykor meghökkentő kockázatokat, kemény ütközéseket, személyi konfliktusokat vállalt.” (Paládi-Kovács 1993. 297.)


Jankó János arcképe – Néprajzi Lexikon Jankó János szócikke, mek.oszk.hu

Ifj. Jankó János 1868. március 13-án született Budapesten, a kor ismert festőművésze, karikaturistája, id. Jankó János fiaként, akitől nemcsak szorgalmát, de rajzkészségét is örökölte.

Amikor az érettségi után az orvosi egyetemre iratkozik, már beszél németül, angolul, franciául és olaszul. Egy év sem telt el, amikor inkább a földrajz és természetrajz tanulmányozása felé fordul, s elhatározza, Afrika-kutató lesz. 1888-89 során kétszer is felkeresi a kontinenst, azonban a sors másfajta életutat szánt neki, fiatalkori álma nem teljesült.

Legfőképpen utazásai eredményeként született meg Benyovszky Móricról, a nagy utazóról szóló tanulmánya, amellyel elnyerte a doktori címet 1890-ben. Ezután a budapesti egyetemen a földrajz tanársegédjeként dolgozott, s tizenegy éven át töltötte be a Földrajzi Társaság titkári posztját.

Bár a földrajz és természettudományok iránti vonzalma nem csökkent, egyre inkább a néprajz kerül érdeklődése középpontjába. 1892-ben jelenik meg monográfiája a Kalotaszegről, majd ezt követően Torda, Aranyosszék, Torockó feldolgozása következett, melyek az első magyar néprajzi tájmonográfiák. (Balassa 1975. 17-18.)

1893 végén nevezik ki a Néprajzi Múzeumhoz segédőrnek. „Amikor először belépett az intézetbe, akkor jelent meg ott utoljára nagybeteg elődje, Xantus János.” (Balassa 1975. 19.) A Magyar Nemzeti Múzeum folyosóján két évtizedig tárolt gyűjteménnyel 6000 tárgyat vett át, melyeket akkorra egy Csillag utcai bérlakásban helyeztek el. Részletes revíziót követően, három év alatt 20 000 tárggyal gazdagította az addig oly hányatott sorsú gyűjteményt, s gondoskodott méltó elhelyezéséről.

Elképesztően rövid idő alatt valósította meg az Ezredéves Kiállítás Néprajzi Faluját, mely előképének a korszak nagy ipari és kereskedelmi kiállításai tekinthető. 24 ház készült el a Városligetben a Széchenyi-fürdő és a tó közötti területen, utcásan felépítve, melyből 12 magyar és 12 nemzetiségi. A falu központjában községháza, aiskola, óvoda, csárda és templom állt. A hat hónapig fennálló falu lebontása után a tárgyi anyaga a Néprajzi Múzeumot gazdagította. (Balassa 1975. 94-103.)


Matyó ház – Forrás: Néprajzi Lexikon Milleniumi Kiállítás Néprajzi Faluja c. szócikke,mek.oszk.hu

Nagy fordulópontja életének 1896 – ekkor járt ugyanis először Helsinkiben, Pétervárott, Moszkában és Nyizsnyij-Novgorodban. Már az Ezredéves Kiállításon kapcsolatba került Zichy Jenővel, így örömmel fogadta ajánlatát, vegyen részt harmadik expedícióján. Lehetősége nyílt az oroszországi múzeumok anyagának megismerésére, betekinthetett az orosz szakirodalomba, s hosszabb-rövidebb terepmunkát végezhetett. 1897-98-ban a Kaukázustól a Volga deltájáig, majd onnan a szibériai Tobolszkig utazott, végül az osztjákok szállásterületeit járta be. Másfél év után hazaérkezve, azonnal belevetette magát a magyar halászat eredetéről szóló munkája megírásának. (Balassa 1975. 24-26.) Munkatempóját jól mutatja, hogy egy év leforgása alatt befejezi gyűjtései feldolgozását és magyar és német nyelven megjelenteti munkáját (A magyar halászat eredete. Bp-Leipzig, 1900).

Bár érezte, lassítania kellene munkatempóján, újabb és újabb gyűjtőutakra vállalkozott. A Kelemen-havasokban, 90 km-es, egynapi szekerezés után érkezett Borszékre. Beteg szíve 1902. július 28-án, szeretett hivatása végzése közben, életének 34. évében hagyta cserben.

Fantasztikus eredményeit erős szembeszél ellenére érte el. Herman Ottóval egész életében elkeseredett harcban állt, s ahogy Balassa Iván megjegyzi, a magyar néprajztudomány hatalmas vesztesége, hogy kettejük közös munkájára sosem került sor. Korát messze meghaladó módon határozta meg a fejlődés gátjaként a kutatás alapfogalmai tisztázatlanságát, és az utánpótlás-nevelés hiányát – mivel a néprajznak nem volt egyetemi katedrája. Kezdettől fogva hangsúlyozta: „Anyagomat kizárólag a nép között való közvetlen gyűjtésből merítem” – ezzel elsőként fektette le a néprajztudomány alapforrását ilyen kategorikusan. (Balassa 1975. 32.) Pontosan feljegyezte „tollbamondói” nevét, személyes adatait, azonban az elmondásokon túl személyes megfigyelésire is nagymértékben támaszkodott – ennek tanúbizonysága rengeteg ház- és udvarfelmérése, tárgyrajza és fényképe. Képes volt egyaránt gondolkodni tájban, népcsoportban, szociális rétegekben és háztartásnyi egységekben. Mint írja, „ismerjük meg a környezetet, amelyben élünk és éltünk, keressük fel néprajzunknak úgy nyugati, mint keleti forrásait, lássunk tisztán, lássuk az igazságot” (Jankó Jánost idézi Paládi-Kovács 1993. 296.)


Osztják vejsze – Vasárnapi Újság 1900. május 27. 47. évf. 21. szám. 344.epa.oszk.hu

Kortársi feljegyzések gyakran szólnak szenvedélyes, lobbanékony természetéről: „Lobbanékony természete sok ellenséget szerez neki, de azokat is lefegyverzi tiszteletreméltó ambicziója s az az önzetlen s nemes nagyratörés, mely csak a tudomány érdekét nézi.” Eltéríthetetlen akaratát jól példázza, hogy a lakosság tiltakozása ellenére is koponyákat ásatott ki éjjel a chanti temetőkből, antropológiai gyűjteménye számára – amellyel azonban rendkívüli szolgálatot tett a hazai antropológia fejlődésének. (Thirring Lajost és Korompay Bertalant idézi Paládi-Kovács 1993. 298.)

Ahogy Paládi-Kovács Attila, akadémikusunk fogalmaz tanulmányában, Jankó János „nehéz ember” volt, akinek „Konfliktusai egész életében főként abból adódtak, hogy kevés megértést tapasztalt felvállalt ügyei iránt, kevesen értették meg céljait, felfokozott élet- és munkatempóját.” Geográfus kollégái, atyai támogatói (Lóczy Lajos, Thirring Gusztáv) azonban mindvégig támogatták, ahogy a jegenyefürdői „etnográfus telep” is, s ragaszkodással követték fiatal kollégái, Semayer Vilibáld és Bátky Zsigmond is. (Paládi-Kovács 1993. 301-302.)
Végezetül, személyiségét, gyűjtőútjainak hangulatát, Jankó szenvedélyét és emberségét jobban példázva, mint bármennyi életrajzi adat, álljon itt egyik, a mai fülnek már-már meseszerű magánlevele, szibériai gyűjtőútjáról (Közreadják: Hála József – Kodolányi János (szerk.): Úton a szibériai atyafiakhoz: Jankó János oroszországi levelei. L´Harmattan, Budapest, 2001. 80-84. Documentation Ethnographica 16.):
 

Kludik Imrének

Tomszk 898. IX. 25.

Kedves Barátom Kludik Imre!

 

A fene emlékszik rá, hogy a nevedet hogy irod, a fene emlékszik arra is, hogy mikor írtam neked, a fene törődik vele, hogy hallgatásomért haragszol-e vagy sem, ez mind kolbász barátom, mert mire most irok s az emberi számitás szerint megvalósulható jóslatot hirdetek neke: okt. 25-30. közt otthon leszek!

Hát ez is elkövetkezett. Mért nem írtam? Mert olyan helyen voltam 2 ½ hónapig, ahol se pósta se távíró. És hol voltam! Hiába mondom meg, a magyar mappákon aligha van meg, hanem tudod mit, ide rajzolom a mappát aztán keress egy Ázsia térképet, keresd meg Szibiriát, Tobolszkot és Tomszkot s aztán egyeztesd össze a kettőt.

Tehát elindultam egy szál csolnakon Tobolszkból, lementem Demjankáig ami 250 km. ott bementem az 1. számú folyóba, annak a neve is Demjanka, e folyón tettem 300 verstet (= 300 km.) onnan a 2. számú Szalüm völgybe az őserdőbe 600 km., onnan a 3. sz. Nagy-Jugán nevü völgybe 1200 km., csolnakon tettem meg 68 nap alatt kerek 3000 km. utat, melyből 2000 km.t az őserdőben töltöttem.

Szurgutban hajóra ültem és 1 hét alatt Tomszkba érkeztem, ahol ma ép egy hete ülök. A 68 napos csolnak utban éjjel is mentünk 60 napot s így ez idő alatt a jelzett terület osztjákságát alaposan megismertem. Ezért nem adtam hirt magamról se neked se másnak. Hanem hát ha sokáig hallgattam, most – megjutalmazlak. Azt nem mondhatom el hogy a 68 napon mit csináltam, de azt igen, hogy eg napon mit csináltam. Azt hiszem nem lesz érdektelen, de arra kérlek, a kellő pillanatban távolitsd el a kis feleségedet magadtól, tudod vannak az ethnografiának olyan disznó részei is, amelyek nem hölgyeknek valók.

*

 

Aug. 30. 898. Kedd. 1100 kmre a legközelebbi vasútállomástól, 600 km.re az első posta állomástól. Osztják utam legtávolabbi pontja. Bent az őserdőben a Nagy Jugán folyó mellett áll Kolszamovi jurta; az orosz Kupeczen kívül itt előttem más ember nem járt, tudós vagy ethnográfus épen nem. Mikor csolnakom megállt a jurta magas partja előtt, egyszerre kiszaladt a háznak mind a 12 lakója – megbámulni minket. A szolgám, – aki nagy, de igen jámbor ökör – előre ment, azt kérdezték ki, ki vagyok. Magasrangú tisztviselő, mondta ő; akkor gänsemarschban mind levonultak a csolnakomhoz, tisztességtudóan levették a kalapjukat s mondák oszták anyánknyelvén:

  • Jimuten (Jó napot!)

Felmentem a jurtába. Rettentő nyomor képe tárult elém; ezek az emberek 20 nap óta nem ettek egy falat kenyeret, egy latnyi hust, egy darab halat! Régi csontokat törtek lisztté amik jobb időkből maradtak a kutyák eleségéből, ezt a lisztet keverték erdei bogyóval s ezt adták gyermekeiknek, míg maguk mérges erdei gombákat ettek, hogy részeg mámorba essenek s ne érezzék az éhezést; teának pedig valami szárított gazt öntöttek nyakon forró vízzel.

Az igaz hogy ez a kép aztán megölte azt a tervemet, hogy még 100 versttel mélyebbre nyomuljak az őserdőbe, de azzal is tisztában voltam, hogy ahol ilyen kiéhezett had van, ott az ethnografusnak bő aratása lészen.

Leültem a házban egy túskóra s körülnéztem; elég friss medvebőr volt kiteritve a gyékényen.

– Hej öreg, mikor lőtted a pupit (medvét)?

– Két hónapja

– Aztán volt-e nagy vecserka (medveünnep)?

– Volt bizony! 41/2 napig tartott.

Láttam, hogy az öreg nagyon furakodik hozzám s nézi a szivaramat (1 kopekes komisz szivar, a legjobb ami Szurgutban kapható volt).

– Mit nézel öreg?

– Hogy milyen jó szaga van annak a cigarettnek (szivar)!

Azzal egy szivart a szájjába dugtam s a magamét égő végével odatartottam (másik vége a számban volt); a két kezemmel megcsíptem a két piszkos pofáját (mintha czwikipuszit adnék) s rákiáltottam.

– No, szívjad öreg-

Az öreg rágyújtott, leült, s borzasztó büszkén pöfékelt, a többi 11 osztják meg a czvikipuszin úgy röhögött, hogy azt hittem, okádni akarnak.

– A vecserkán volt e muzsika?

– De volt ám. Pengettük a nárszjuxot keményen.

– Hol van a nárszjukh?

– Itt la!

Átadta. Tiszta őskori pompás darab! A hurjai rénszarvasinból valók, a húrfeszitők madárcsontból, a hurmadzag csalánrostból, a zengő szekrény kédrus fából. Ilyen sincs még Európában! Az öreg rendre mutogatta a részeit, ez a teteje, ez a feneke, ez a két lába, ez a (asszonyka párdon egy pillanatra kérem menjem el ) segge, ez a segge nyilása (no már viszajöhet aranyos) ez a hasa, ez a rovása, a mi szépen sorra belekerült a jegyzőkönyvembe.

– Te öreg, tudod-e mikor jó az a cigaretta,

– Mindig uram! Jelentette ki határozottan ő.

– De hát még egy pohár vodki után!

Az öreg szeme felcsillogott, mert akkor már huztam ki a zsebemből a flaskót.

– No igyátok ki!

Az öreg felállt, előkeresett egy fakanálkát, teleöntötte s a tehetetlen vak apjának nyujtotta át, az öreg elém czammogott, elmondta nyujtottan a „pászibót” (köszönöm) s aztán kiitta. Jött sorra maga az öreg majd a fiai és az asszonyok. A 6 éves kis kölyök nem volna Khanta (osztják) ha a 3 dcm. Hosszú kés nem lógna az oldalán, s ha a vodkit nem inná úgy, mint az apja.

– No öreg, játszd el most a Khantajekht (osztják táncz.)!

Az öreg játszani kezdte; én ezt a tánczot – ami az osztják nemzeti táncza – már egy előző jurtában megtanultam. Egyszer csak kiugrik a felnőtt fia s elkezd tánczolni.

– Durák! (= szamár) nem jól tudod, kiáltottam, így kell! S azzal kiugrottam a platzra s elkezdtem táncolni. Az osztjákjaim egy pillanatig csak néztek, aztán apraja-nagyja mind felugrott s járta velem a Khantajekhtet eszeveszettül. Mind kidült mellőlem; de meg is volt ám a barátság pecsételve! Körbe ment megint a vodkis kanál.

– Hadd lám a ningjekhtet! (női táncz) mondom.

E tánczban két férfi felöltözködött nőnek ( a nő soha nem tánczol) s ezek aztán tánczban utánozták a női munkákat végtelen humorral, a varrást, edény puczolást, főzést, csalántépést, szoptatást s végül (madame, egy pillanatra legyen kegyes távozni) az egyik utánozta a kakálást, mire a másik felboritotta s ezzel vége colt a táncznak. Ezt se látta még európai! (Madame, ha úgy tetszik, hallgathatja tovább!)

– Hát a pupijekht hogy megy öreg?

Három ember kiállt, az öreg elkezdett muzsikálni, azok énekelni és tánczolni. Az öreg hirtelen abba a hagyta a zenét s oda kiáltott a afiataloknak:

– Nem jó! Vegyétek fel a maszkot!

Előkerült három nyirkéreg maszk – ilyen sincs még Európában – s folyt a verselés.

– Aztán hányszor éneklitek el ezt a dalt a vecserkán?

– Amig a hús és vodki tart.

– Mit 41/2 napig folyton ezt éneklitek?

– Hallod-e Tatja – kiált az öreg a kis lányára – add ide a pupi-jux-ot (medvefa).

A kis lány egy botot adott elő; 4 éle van, a végén medvefej; az éleken rovások.

– Látod uram, ennél a medvénél – s a friss bőrre mutatott – 230 verset énekeltünk.

Hiszen ez is felfedezés! Európában erről se tud senki!

– Hány ilyen botod van, öreg?

Előkerült 3 darab.

– Van-e tédd öreg?

– Nincs uram

– Hát czukrod bele?

– Hogy volna.

– Hát pereczed hozzá?

– Mért gunyolódsz uram? 20 nap óta nem ettünk; még lőporom sincs, amivel a gyerekeimnek madarat lőhetnék.

Intettem a szolgámnak, az már tudta, ilyen esetekben mi a dolga. Hozott egy fél tégla teát, két font czukrot, 2 füzér pereczet s félfont lőport (1.50 R. érték).

– Öregem, a 3 mazk meg a 3 pupijukh az enyém, ez meg a tied. Meg vagy elégedve?

– Pászibo.

Barátom, oly mohón estek a falásnak, hogy igazán megesett rajtuk a szívem. Az öreg azonban nem mozdult, láttam, valamit akar még. Aztán elczammogott a sarokba, előhúzott egy dobozt, abból kivett egy rongyköteget, azt kibontotta s kihuzott belőle egy olyan hosszú, de felevékony csontot mint a kis ujjam.

– Te uram, nem vagy te osztják?

– Nem,

– Az anád sem volt az?

– Igazad van öreg, a 77. nagyanyám az lehetett.

– Hát figyelj ide uram, ezt a csontot neked adom, mert nagy jóltevőnk valál.

(Aranyos, menjen el egy perczre!)

– Micsoda csont ez? Kérdem én.

– Pupi – mony – tox (Medve mony csont).

– Aztán mitől jó ez?

– A régi osztják hit azt tartotta, ha ebből nyilat csinálunk elég azt kilőnünk, czél nélkül is vad hull elénk; mióta keresztények lettünk, büntetésből a medvefaszcsont ez ereje megszűnt, de máig is szerencsét hoz annak, akinek adjuk.

Hiszen ez kincset érő felfedezés!

(Aranyos – szabad már!)

Megöleltem az öreget, s kapott még 2 pakli dohányt

 

*

 

Édes öregem! Ilyen napom volt nekem 68! S csodálod-e ha azt mondom, hogy mikor elhagytam kis csolnakomat s gőzhajóra léptem, s eltünt a szemhatáron az utolsó sziget is, szemembe könnyek tolúltak s feledve minden fáradalmat és veszedelmet (mert volt az is bőven) lelkem visszasirt az én derék, jámbor, becsületes, tisztességtudó őszinte osztjákjaim közé, vissza vágytam az őserdőbe, hol mindennap ujat hozott elém, hol soha egy kemény szóra sem volt szükségem, honnan egyetlen rossz emléket sem hoztam magammal, s hol – házasságomon kívül – életem legboldogabb szakaszát töltöttem…..

Vége, vége! Álom volt. Vissza kell térni a reális életbe, a létért való közdelembe, az intrikák kereszttüzébe.

Egye meg a fene! Mondom még egyszer.

Csak egy visz haza az én édes jó kis feleségem és a fiacskám, no meg az a néhány jó barátom, aki maradt s akik kutyaliter kevesen vagynak, de akik közé téged is oda számitalak.-

Annak okából vedd tudomásul, hogy pesti lakásom Soroksári u. 25. III. em. lesz; a feleségem oda már okt. 15-20 közt beköltözik, ha érkezésem napja érdekel, tőle megtudhatod; a pályaudvaron ne várj; zaj nélkül mentem el 15 hó előtt, zaj nélkül dolgoztam 15 hónapig, zajtalanúl akarok megérkezni most. Ha pedig te ott vagy, lárma lesz, az bizonyos! Hanem otthon szívesen látlak kis feleségeddel és fiaddal (semmi faxnizás nem lészen); nagyon fáradt vagyok s így az első hetekben látogatásokat nem teszek, de annál szivesebben traccsolok egy-két estét azokkal, kik a távollétemben is jó barátaimnak maradtak és bizonyultak. Tehát vagy eljössz hozzám, vagy röndérrel állíttatlak elő.

Kedves feleséged ő nagysága kezét és homlokát (ha megengedi) csókolom kis fiadat s téged ölellek

 

s maradok a te régi hived.

Jankó

 

Ebből a levélből egy sort se szabad a lapoknak adni!

J.

 

Remélem, Jankó János elnézi ezt nekem.

 

 

Filkó Veronika

——-

Felhasznált irodalom:

 

Balassa Iván: Jankó János. Budapest, 1975. Akadémiai Kiadó. (A múlt magyar tudósai)

Paládi-Kovács Attila: Jankó Jánosról – száz év múltán. Ethnographia. 1993. Vol. 104. No.2. 289-301.

Hála József – Kodolányi János (szerk.): Úton a szibériai atyafiakhoz: Jankó János oroszországi levelei. L´Harmattan, Budapest, 2001. Documentation Ethnographica 16.

Ezt olvastad?

Németh Balázs tősgyökeres nagykőrösi család első gyermekeként született 1931. július 8-án. Az Arany János Református Gimnáziumban tanult, 1949-ben érettségizett, majd