“Tudsz valamit egy fickóról, aki egy szájharmonikát nyekerget?” – 50 éves a Volt egyszer egy vadnyugat

50 évvel ezelőtt, 1968-ban mutatták be a western műfaj nagy klasszikusát, a Volt egyszer egy vadnyugatot. A történet központjában a vasút megépítéséhez szükséges földterület birtoklásáért folyó harc áll, a háttérben viszont egy személyes bosszúhadjárat is mozgatja az eseményeket. A filmnek négy főszereplője van: a hidegvérű gyilkos, Frank (Henry Fonda), a harmonikázó idegen (Charles Bronson), az értékes földterületet megöröklő özvegy, Jill (Claudia Cardinale), és a helyi bandita, Cheyenne (Jason Robards).

A western filmek fénykora az 1930-as és az 1960-as évek közé tehető. Ez a műfaj arra volt hivatott, hogy bemutassa az Amerikai Egyesült Államok létrejöttének történetét és a nyugati határok kiterjesztéséért folyó küzdelmet a 19. század második felében. A filmek cowboyok, törvényen kívüliek, őslakosok és a letelepedni készülők konfliktusait mutatják be, vagyis a civilizáció és a vadnyugat ellentétét. A középpontban pedig általában egy magányos hős áll, akinek önzetlensége és bátorsága táplálja a vadnyugat mítoszát, ami fontos részét képezi az amerikai történelemnek. Ez az úgynevezett manifest destinyhez kapcsolódik, amivel az amerikaiak igazolták a nyugati expanzió létjogosultságát. Eszerint ugyanis az amerikai nép arra hivatott, hogy Isten áldásával kiterjessze a civilizációt a kontinens addig őslakosok által benépesített „érintetlen” és „vad” területeire.

John Gast 1872-es, American progress című festménye,
amely az új nyugat modernizálásának allegóriáját ábrázolja (Forrás: wikipedia)

Az első western egy tizenkét perces némafilm volt 1903-ban, The Great Train Robbery címmel, majd ezt követte számos hasonló alkotás (itt megtekinthető). A műfaj a harmincas években vált igazán népszerűvé a hangosfilm megjelenését követően. Ehhez az évtizedhez köthető többek között a klasszikusnak számító Hatosfogat (Stagecoach, 1939) bemutatása, illetve John Wayne, mint magányos amerikai western hős felemelkedése. A western az ötvenes években érte el népszerűségének csúcspontját, ekkor ugyanis több film készült ebben a műfajban, mint az összes többiben együttvéve. Természetesen ez nem volt véletlen. Egyrészt ekkor kezdte meg hódító útját a televízió Amerikában, amit jól mutat az, hogy míg az évtized elején mindössze 3 millióan, a végén már 55 millióan rendelkeztek saját készülékkel. Ez a tendencia nyilvánvalóan növelte a filmek iránti keresletet. A western pedig azért kapott vált jelentősebbé, mert már nem csak szórakoztató funkciót látott el, hanem a hidegháborús időszakban politikai jelentősége sem volt elhanyagolható. Népszerűsége annak volt köszönhető, hogy az ötvenes évek Amerikáját a konformitás, a tradíciókhoz való visszatérés jellemezte. A western pedig beleillett ebbe a szemléletbe, hiszen a dicső amerikai történelem kezdeteit mutatta be és egy jóval „egyszerűbb” világot, amire a második világháború borzalmai után sokan kellemes nosztalgiával gondoltak vissza.

John Wayne a Hatosfogat című filmben (Forrás: tarnmoore.com)

A Volt egyszer egy vadnyugat 1968-ban azonban már egy haldokló műfaj egyik utolsó nagy dobása volt. A hatvanas években ugyanis olyan radikális változások következtek be Amerikában, amelyek még a mai társadalomra is nagy hatást gyakorolnak. Ezt az évtizedet ugyanis a társadalmi problémákkal való szembenézés és a szabadságjogok kiterjesztése jellemezte. Martin Luther King Jr. polgárjogi mozgalma ekkor ért el jelentős eredményeket a faji megkülönböztetés csökkentése érdekében, illetve újabb lendületet vett a feminista mozgalom is. Továbbá 1965-ben Amerika közvetlenül beavatkozott a vietnámi konfliktusba, aminek következtében az évtized végére egyre több háborúellenes megmozdulás szerveződött. A vietnami háború miatt ugyanis az emberek elkezdték átértékelni az amerikai terjeszkedés mitikus voltát. A háború ugyanis rengeteg értelmetlen áldozattal járt mindkét oldalról, amivel a televíziónak köszönhetően mindennap szembesültek, a társadalom nagy része egyre inkább háborúellenessé vált.

Ezzel pedig a western műfaj csillaga is kezdett leáldozni, hiszen a filmek által megörökített nyugati erőszakos terjeszkedés rengeteg őslakos életébe került, ami a hatvanas évek társadalmi változásainak és a vietnámi események tükrében már kezdte elveszteni korábbi romantikus töltetét. Amerikában tehát a hatvanas években már nem igazán igényelte a nézőközönség a western filmeket, Európában azonban továbbra is népszerű műfaj maradt. Ennek következtében Olaszországban kezdtek vadnyugati filmeket gyártani, ezeket pedig az amerikaiak „spagettiwesternek” nevezték el, utalva elkészítésük helyszínére. Sergio Leone volt a műfaj nagy úttörő rendezője, a Volt egyszer egy vadnyugaton kívül többek között az ő nevéhez fűződik a nagy sikerű Dollár-trilógia (Egy maréknyi dollárért (1964), Pár dollárral többért(1965), A Jó, a Rossz, és a Csúf (1966)) is. Szakított a tradicionális amerikai western filmekben szereplő önfeláldozó amerikai hős mítoszával, történeteiben ugyanis gyakran elmosódik a pozitív és a negatív karakterek közötti határ, a pozitív hősök is gyakran rendelkeznek sötét múlttal. Ezzel igyekezett valósághűbben ábrázolni az amerikai western filmek által mitizált vadnyugati hősöket. Leone filmjeit pesszimizmus itatja át, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző erre a műfajra. Szereplői hús-vér emberek, akik gyakran hibáznak és küzdeni kényszerülnek egy olykor igazságtalan világban.  A karakterek így közelebb kerültek a nézőkhöz, jobban azonosulni tudtak velük.

Sergio Leone és Henry Fonda a Volt egyszer egy vadnyugat forgatásán (Forrás: cinematheia)

A Volt egyszer egy vadnyugat egy amerikai történelmet bemutató trilógia első részeként készült el. A film cselekménye lassan bontakozik ki, viszonylag kevés párbeszédet tartalmaz, de a rendező folyamatosan fenntartja a feszültséget és a drámai hatást az arcközeli képekkel, és az ikonikus zenékkel. Ennio Morricone külön zenei témát írt minden szereplőhöz, amik illenek a jellemeikhez. A hatvanas években elindult társadalmi változásokat Leone filmje is tükrözi. Ennek sarkalatos pontja például a Claudia Cardinale által megformált karakter, Jill McBain alakja is.

Jill McBain szerepében Claudia Cardinale (Forrás: wikipedia)

Jill, New Orleans egykori prostituáltja, aki újdonsült férjéhez és annak családjához érkezik egy vadnyugati kisvárosba, készen arra, hogy új életet kezdjen. Érkezése előtt nem sokkal azonban a családot meggyilkolja Frank (Henry Fonda) bandája. A magára maradt özvegy pedig az értékes, az épülő vasútvonal által érintett földterület birtokában a kegyelmet nem ismerő, üzleti érdekek által vezérelt Frank célpontja lesz. Sergio Leone korábbi filmjeiben nem voltak hasonló, kidolgozott női karakterek, Jill viszont egy erős, önmagáról gondoskodni tudó özvegy, aki valójában a történések középpontjában áll. Nála is megfigyelhető azonban a „sötét múlt”, ami oly jellemző Leone karaktereire.

Az egyetlen férfi, aki törődik Jillel a jólelkű bandita Cheyenne (Jason Robards), aki megismerkedésükkor is éppen szökésben van. A pozitív és negatív karakterek közötti határ elmosódására talán ő a legjobb példa, hiszen egy gyilkosról van szó, aki emberi oldalát megmutatva segít Harmonikának és Jillre is egyenlő félként tekint. Cheyenne azért sodródik bele az eseményekbe, mert becsületét igyekszik megvédeni Frankkel szemben.

Cheyenne (Jason Robards) és Jill (Claudia Cardinale) (Forrás: pinterest.com)

Jill azonban nem iránta, hanem a titokzatos harmonikás (Charles Bronson) iránt kezd érdeklődni, akit viszont kizárólag csak a bosszú hajt. Cheyenne-hez hasonlóan ő is a körülmények áldozata. Véletlenül csöppen bele a földterületért vívott harcba, neki személyes motivációi vannak Frank ellen. A harmonikás egy rejtélyes idegen, akiről a film végéig csak annyit tudunk, hogy „mikor beszélnie kéne játszik, és beszél, mikor jobb lenne ha játszana.” Az ő személyisége is kettős; gyilkos, hiszen a film nyitójelenetében tanúi lehetünk annak, ahogy megöli Frank embereit, viszont pozitív karakterként könyvelhetjük el. Ez többek között abban a jelenetben nyilvánul meg, amikor segít az állomás építésében, noha tisztában van vele, hogy ő már nem lesz része annak az új világnak. A személyével kapcsolatos feszültséget tovább növeli az is, hogy Franknek sem árulja el kilétét, csupán már régóta halott emberek neveivel dobálózik a film végéig.

Charles Bronson a harmonikás szerepében (Forrás: directexpose.com)

Frank karaktere mutatja a legjobban, hogy Leone tudatosan igyekezett változtatni a korábbi berögződéseken. Henry Fonda mindeddig a melegszívű, kékszemű pozitív hős szerepében tetszelgett, a Volt egyszer egy vadnyugatban azonban a rendező a hidegvérű, kegyelmet nem ismerő gyilkos, Frank karakterét osztotta rá. Egy üzletember képviseletében teszi a dolgát, azonban annak helyét sosem fogja tudni átvenni, hiszen ő is, ahogyan a többi férfikarakter is már egy letűnt kor képviselője.

Frank szerepében Henry Fonda (Forrás: villains.wikia.com)

A négy főszereplő közül valójában csak Jillnek van jövője. Jill vonaton érkezik, elegáns ruhában egy durva, férfiak uralta koszos kisvárosba, mint a civilizáció jelképe. A többi karakter nem tart sehová, hiszen ők a régi vadnyugat képviselői, amit hamarosan már az üzletemberek fognak uralni. A civilizáció a női karakterrel, a vasúttal és a vízzel érkezik meg.  Ezt az utolsó jelenet is jól reprezentálja, amikor Jill elfogadva új szerepét, vizet visz a vasútépítő munkásoknak. Csak ő marad talpon, a többi főszereplő már nem része ennek az új világnak.

A Volt egyszer egy vadnyugat tiszteleg a letűnőben lévő western műfaj előtt, bemutatja a régi vadnyugatot, ugyanakkor már az új, civilizált világ győzelmét hirdeti. Véleményem szerint egy időtálló klasszikusról van szó, ami ötven év távlatából is tartogat mondanivalót a nézőknek.

Kocsor Margit

Ezt olvastad?

Kilenc évtizeddel ezelőtt, 1928-ban adta át a forgalomnak Horthy Miklós kormányzó a csepeli vámmentes kikötőt, amelynek a tervezése és felépítése