Túlélni a túlélést – Az Akik maradtak című filmről

Szeptember 26-án mutatták be a mozik Tóth Barnabás Akik maradtak című filmjét. Az F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című műve alapján készült alkotás két ember, a szülész–nőgyógyász Aladár (Aldó) és a 16 esztendős Klára különös kapcsolatán keresztül mutatja be a második világháború után fokozatosan kiépülő kommunista diktatúra éveit.  

A történet három évvel a háború után kezdődik. Az emberek Szabad Népet olvasnak, a rádió a „szocialista építésről” beszél, az iskolában – ahol már mindenki tudja, hogy a következő évben már kötelező lesz orosz nyelvet tanulni – már Rákosi Mátyás arcképe függ a falon. Egyre érezhetőbb a kommunisták térnyerése, amit néhányan örömmel, mások félve fogadna. Újra születőben van egy totalitárius rendszer, mely ismét megpróbáltatás elé állítja a 20. század első felének generációját.

Aldó szerepében Hajduk Károly, a jobb szélen a rendező, Tóth Barnabás (Forrás: mediatanacs.hu)

Aladár – vagy ahogy a filmben nevezik: Aldó –, a zsidó nőgyógyász a lágerből tért haza. Erről ugyan nem tesz említést, de az alkarján lévő tetoválás erről tanúskodik. Feleségét és két gyermekét a vészkorszak idején elvesztette, azóta önkéntes és csendes magányba vonult pesti otthonába. Nem érez gyűlöletet. Gyakran ellátogat az izraelita közösség árvaházába, ahová élelmet és apró csecsebecséket visz. Bár a történet során nem derül ki, vélhetőleg így próbálja kárpótolni magát a gyermekei elvesztése miatt. Egy rendelés során ismeri meg Klárát, akinél az átélt élmények miatt (a gettóban szemtanúja volt húga halálának) késik a nővé érés. Mindketten magukban hordozzák a gyász jelét. A lány szintén elvesztette a családját, azóta nagynénje, Margit neveli. Klára azonban meg van győződve arról, hogy szülei egyszer még visszatérnek hozzá.

Klára és Aldó  (Forrás: port.hu)

A fájdalmait lázadó természetével leplezni igyekvő kamaszlány és a csendes, megtört orvos találkozása fordulatot hoz mindkettejük életébe. Egymásra találásuknak célja van: feldolgozni azt, hogy ők életben maradtak, míg szeretteiket elvesztették. Az egész történet alapja gyakorlatilag egy magányos férfi és egy árván maradt kamaszlány találkozása, amely mintha sorsszerűen történne meg. Mindketten szeretnének új életet kezdeni, miközben körülöttük már körvonalazódni látszik a kommunista diktatúra. Míg Aldó nem beszél, addig Klára tagadja a fájdalmas igazságot, hogy egyedül maradtak, mégis az ő karaktere mutatja ki igazán az érzelmeit: amikor végignézi Aladár családjáról a fényképalbumot és zokogásban tör ki, vagy amikor csak annyit kér, hogy valaki megölelje.

Aldó és Klára (Forrás: port.hu)

Klára pótapját kezdi látni Aldóban, és egyre több időt tölt a férfi társaságában, végül hozzá költözik. Kapcsolatuk elmélyül, és egyre feltűnőbbé válik, így próbálják együtt túlélni azt, hogy a háborúból lassan felépülő ország fenyegető tempóban csúszik bele a Rákosi–rendszerbe. Az újabb önkénybe elmerülő társadalomban együttélésük egyre elfogadhatatlanabb. A háttérben ott az egyre fojtogatóbbá váló légkör: a feljelentések, a beszervezések, az éjszakai elhurcolások, és a csengőfrász világa, ám mindez lassan adagolva szövődik bele a cselekménybe, amely apróbb jelenetekkel érzékelteti a történelmi helyzet változását.

A film nem kimondottan történelmi mű, ezért is bocsánatos a rendező részéről az a történelmileg nem pontos rész, amikor Aldót pesti otthonában meglátogatja egy ismerőse, aki elmeséli, hogy a családjával egy vidéki faluba telepítették ki. A nyugati és déli határsávból történő kitelepítések az alföldi tanyavilágba 1950 nyarán kezdődtek, a fővárosi kitelepítések pedig a következő évben. A film cselekménye 1948 és 1950 között zajlik, és csak utalásokból lehet tudni, hogy a Rákosi-éra melyik évében járunk éppen (a csengőszó hallatán eluralkodó félelem az 1950-es évre enged következtetni, a köztudatba ugyanis az 1950-es években került be a „csengőfrász” fogalma), azonban a történet 1950-et követően három évet ugrik (a film végén a rádió mondja be Sztálin halálát), így 1951, a budapesti kitelepítések éve már nem része a történetnek. Az ezzel kapcsolatos másik észrevétel, hogy a kitelepítettek nem hagyhatták el a kijelölt kényszerlakhelyet, és amikor 1953-ban Nagy Imre megszüntette a lakhely-elhagyási tilalmat, az egykori kitelepítettek évekig nem mehettek vissza sem a korábbi lakhelyükre, sem pedig Budapestre. Azonban egy-egy elejtett szó, cselekedet vagy tárgy (pl. a Szabad Nép olvasása, a lehallgatástól való félelem, a szomszéd éjszakai elhurcolása, Rákosi arcképe a falon) hitelesen mutatja be a háború utáni Magyarországon uralkodó állapotokat.

Aldó és Klára a parkban (Forrás: port.hu)

Bár a történet a holokauszt utáni újrakezdést állítja középpontba, Tóth Barnabás alkotása nem szokványos holokauszt témájú film – mint pl. Szilágyi Andortól A rózsa énekei, amelyben nyilas pártszolgálatosok zsidókat terelnek a pesti utcán –, sokkal inkább egy humánus és optimista hangvételű alkotás két emberről, akik a szeretteik elvesztése után is képesek voltak új életet kezdeni. A rendező mégis a huszadik századi magyar történelem egyik legsötétebb korszakába helyezi a film történetét, anélkül, hogy a személyes dráma háttérbe kerülne a történelmi tapasztalatokhoz képest.

Csarnai Márk

Ezt olvastad?

1953. november 25-én került sor az angol és a magyar válogatott összecsapására a londoni Wembley stadionba. Európa két ekkoriban talán
Támogasson minket