Túszszedési akciók a Tanácsköztársaságban

„Hogyan határozták meg a túsz fogalmát a korszakban illetve hogyan ágyazódott be a túszszedés gyakorlata a Tanácsköztársaság rendszerébe?” – tette fel a kérdést Gellért Ádám a Clio Intézet Tanácsköztársaság 100 év után előadás-sorozatának nyolcadik, szokás szerint Budapest Főváros Levéltárában lezajlott rendezvényén. Mint a kérdésből is látszik, a 2019. június 24-én megtartott eseményen – a betegség miatt távol maradó Bödők Gergelyt helyettesítő – Gellért Ádám, a Clio Intézet társ-ügyvezetője valamint Vörös Boldizsár, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa a Tanácsköztársaság túszgyűjtőakcióit vitatták meg.

Gellért Ádám egyetértett Bödők Gergely azon korábbi megállapításával, hogy miközben a túszszedésnek terjedelmes memoárirodalma van, a róla szóló szakhistoriográfia szegényes. Ennek kapcsán két szakirodalmi tételt emelt ki. Bödők a Múltunk 2014/4-es számában megjelent tanulmányában az április 20–21. túszszedési akcióra, valamint a Tanácsköztársaság túszainak elitjére, a „kegyelmes urakra” fókuszált. B. Müller Tamás Vörösterror az Országházban, 1919 kötetében pedig egy szűk, lokális keresztmetszetben vizsgálta a kérdést.

Gellért szerint rendkívül áttekinthetetlen az, hogy ki számíthatott ekkoriban túsznak, ahogy az is, hogy ezekre a túszokra milyen nemzetközi jogi és belső nemzeti szabályozás vonatkozott. Ennek megvilágítására öt példán keresztül (német gyakorlat Belgiumban, osztrák–magyar túszszedés elvi kérdései a déli fronton, orosz túszszedési akciók Nyugat-Poroszországban és Kárpátalján, valamint a polgárháborús túszszedés az orosz polgárháborúban) értékelte az első világháború túszszedési gyakorlatát. Az előadó arra a következtetésre jutott, hogy a túszszedés általános volt minden fronton, alapvetően ugyanolyan módon és eszközökkel hajtották végre, tehát olyan gyakorlatot jelentett, ami áthagyományozódott a forradalmi időszakra is szerte Európában.

Gellért Ádám

Az első világháborús túszszedés gyakorlatának tovább élése viszont nem csupán a forradalmi erőszaknál tetten érhető, hanem szerb, cseh és román viszonylatban is, ugyanis a magyar területeket megszálló haderők éltek ezzel az eszközzel, sőt hivatkozási alapot is teremtettek a Tanácsköztársaság számára ennek alkalmazására.

Az előadó kiemelte, hogy a terror fogalma alatt nem csupán a gyilkosságokat érti, hanem más szabadságmegvonó intézkedéseket is, így a túszszedést is. Az első probléma, amivel a kutató a Tanácsköztársaság túszszedésének bemutatásakor szembesül, az, hogy a Tanácsköztársaság alatt nem határozták meg a túsz és a politikai fogoly fogalmát, formáljogilag nem teremtették meg a túsz fogalmát, és nem szabályozták jogszabályban ennek menetét. Ennek demonstrálására Gellért a fogolytörzskönyvekben meglévő kategorizálásra hívta fel a figyelmet, ahol különböző fogvatartottaknál anélkül szerepel a „túsz”, „ellenforradalmár”, „politikai fogoly” meghatározás, hogy ezeket bárhol definiálták volna. A Forradalmi Kormányzótanács április 26-i ülésén is csupán általánosságban, „túszszámba menő” emberekről volt szó. A túsz legszabatosabb megfogalmazását Kunfi Zsigmond a Vörös Újságban megjelent május 27-i cikkében adta, ahol „egyénileg ártatlan emberekként” határozta meg a túszokat, akik „csak az osztályszolidaritás erejénél fogva felelnek a mások cselekedeteiért”.

Gellért Ádám

Általánosságban megállapítható, hogy a túszszedés alapvetően a volt állami, katonai, egyházi vezetőkre, valamint a gazdasági szféra kiemelt szereplőire terjedt ki. Gellért külön foglalkozott a zsidó túszok kérdésével. Szántó Rezső, a Vörös Hadsereg III. hadtest politikai osztályának vezetője a Tanácsköztársaság utáni kihallgatása során tett vallomása szerint Kun kifejezetten a „zsidó nevű” „burzsujok” összeszedését szorgalmazta. A zsidó túszok kérdésével élénken foglalkozott az izraelita sajtó is az 1920-as évek elején. Utalt Kosztyó Gyulának, a Clio Intézet munkatársásának kutatásaira is, aki kimutatta, hogy  a beregszászi túszgyűjtő akció során is felülreprezentáltak voltak a zsidók származású túszok.

Gellért előadásának második felében a rendszer túszszedési gyakorlatáról volt szó. Szerinte a Tanácsköztársaság túszgyűjtő akciói kapcsán nem állítható fel általános érvényű protokoll, mivel folyamatos viták, hatásköri konfliktusok jellemezték ennek végrehajtását. Az alapvető vita tárgya az volt a Forradalmi Kormányzótanácson belül, hogy mennyire legyen kemény diktatúra a Tanácsköztársaság rendszere. A túszok kérdése legrészletesebben április 26-án jelent meg a Forradalmi Kormányzótanács ülésén, ahol Kunfi Zsigmond és Garbai Sándor a terror csökkentése mellett foglaltak állást, míg Kun Béla radikálisabb álláspontot foglalt el. A Budapesti Munkás- és Katonatanács május 3-i ülésén viszont már Kun lépett fel mérséklő erőként: „a túszokat nem kell legyilkolni” – válaszolta Schurek János felvetésére. Május közepén a Tanácsköztársaság megkezdte a túszok szabadon engedését, melynek eszmei hátterét  Kunfi május 27-én, a Vörös Újságban megjelent cikke adta meg: a Tanácsköztársaság „túszokat szedett, amikor a földbirtokos- és tőkésosztály jellegzetes képviselőit életükkel tette felelőssé azért, amit a polgárság ellenforradalmi elemei a Tanácsköztársaság intézményei vagy hívei ellen bárhol is tennének”). Néhány héttel később, június 14-én viszont Rákosi Mátyás ismételten a túszszedési gyakorlat szigorítását követelte („engedékenységgel osztályharcot megvívni nem lehet”), megelőlegezve a június 18-án kezdődő újabb erőszakhullámot. Az elvi kérdések mellett általános problémát jelentettek a hatásköri viták mind horizontálisan a különböző népbiztosságok között, mind vertikálisan a vidéki tanácsok és a budapesti központ viszonylatában.

Vörös Boldizsár előadása

Gellértet követve Vörös Boldizsár a vörös terror eszmei megalapozásáról szólt. Abból indult ki, hogy meg kell vizsgálni, hogy a Tanácsköztársaság vezetői milyen célok mentén cselekedtek, és ez miképp következett a jövőképükből. A Tanácsköztársaság vezetésében részt vevő két párt eszmei alapjait áttekintve megállapította, hogy a szociáldemokratákra elsősorban August Bebel hatott, míg a kommunistákra Buharin 1918 májusában megjelent A kommunisták (bolsevikiek) programja című műve gyakorolt nagy hatást. Miközben a két koncepció jövőképe nagyrészt megegyezett, az oda vezető utat radikálisan máshogy képzelték el. Amíg Bebel óvatosan fogalmazva, homályban hagyta az átalakulás mikéntjét, addig Buharin nyíltan meghirdette a proletariátus diktatúrájának szükségességét, aminek célja, hogy vaskezű hatalomként megfojtsa a burzsoáziát és a földbirtokosokat. Ebben a modellben a kizsákmányolók mint társadalmi réteg megsemmisítése két módon valósulhatott meg: vagy beilleszkednek dolgozóként az új társadalmi rendbe, vagy ellenforradalmárokként fizikailag likvidálják őket. Habár Buharin a forradalom nemzetközi győzelme esetén a diktatúra megszüntetésével és az állam elhalásával számolt, egyértelművé tette, hogy a kötet megírásának időpontjában nem erről az időszakról van szó. Tehát a bolsevik koncepció szerint az erőszak alkalmazása szükséges volt, sőt azt annál erőteljesebben kell használni, minél nagyobb veszély fenyegeti a szovjet hatalmat.

Az MTA BTK TTI főmunkatársa ezt követően megállapította, hogy az oroszországi kommunista magyar hadifoglyok fórumaként szolgáló Szociális Forradalom újság alapján a magyar kommunisták adaptálták ezt a szemléletet. Így Szamuely Tibor mind 1918 májusában, mind júniusában a burzsoázia elleni kegyetlen fellépést szorgalmazta a lap hasábjain.

Vörös Boldizsár

A túszszedés hivatalos politikai eszközként az 1918. szeptember 4-én meghirdetett vörösterrorban szolgált. Reflektálva Gellért megállapításaira Vörös kiemelte, hogy túszszedésnek nem csupán első világháborús, hanem forradalmi előzményei (francia forradalom, párizsi kommün) is voltak, amikkel a munkásmozgalom vezetői is tisztában voltak. Mivel a terror hamarosan már a párttagokra is veszélyt jelentett, 1919 elején a vörös terror mérséklésére került sor, ennek megfelelően a Vörös Újság 1919. március 18-i számában arról adott hírt, hogy Oroszországban nincs szükség már terrorra a megerősödő államhatalom miatt. Az erős államhatalom és az erőszak alkalmazásának kapcsolatrendszere később is az erőszakalkalmazás legfőbb tényezője maradt a Tanácsköztársaságban. Emellett viszont az előadás végén az is kiderült, hogy az erőszak alkalmazását több szinten sürgették, hiszen mind Buharin kötete, mind Szamuely cikkei megelőzték a vörös terrort. Vörös előadásának összegzésekor kiemelte, hogy a Tanácsköztársaság vörösterrorja az eszmei megalapozásból eredt, s nem a világháború brutalizációjából. Utóbbi csupán úgy kapcsolódhatott a terrorba, hogy a háború során eldurvult emberek számára lehetőséget adott erőszakos hajlamaik kiélésére.

A korábbi előadásokhoz hasonlóan az előadók mondandóját most is élénk eszmecsere követte. Gellért Ádám és Vörös Boldizsár egymás előadására reflektálva leszögezték, hogy a párizsi kommün túszszedési akciói megjelentek a korabeli kiadványokban, gondolva itt mind a napi sajtóra, mind Marx A polgárháború Franciaországban című művére. Gellért kérdésére Vörös kiemelte, hogy az Oroszországból hazatért kommunisták nem csupán a terror elméleti hátterével ismerkedhettek meg, de mint az orosz polgárháborúban részt vállalók, annak gyakorlati megvalósulásával is. A közönség részéről több kérdés is felmerült, így hogy beszélhetünk-e a Károlyi-időszak alatt túszszedésről, s mit tudhatunk a vörös- és fehérterror áldozatairól, illetve milyen túszszedési gyakorlat volt jelen a „hideg napoknál”. Gellért szerint a népköztársaság időszakában nem beszélhetünk túszszedésről, inkább csak néptörvények által szabályozott internálásról és rendőrhatósági felügyeletről, amely alapján főleg közéleti személyeket tartottak házi őrizetben. Ezek az intézkedések pedig egyéniesített, s nem tömeges   kényszerintézkedések voltak. A vörös- és fehérterrorra reagálva a Clio Intézet társ-ügyvezetője kiemelte, hogy ennek feldolgozása folyamatban van az intézet részéről, a előbbi kapcsán 2019 őszére, utóbbiról 2020 első negyedévére ígért eredményeket. A „hideg napokra” reagálva Gellért Ádám leszögezte, hogy az 1942. januári razziát nem jellemezte túszszedés, viszont a második világháborúban jelen volt. Ennek kapcsán a közönség soraiból Fóris Ákos szögezte le, hogy a Honvédség részéről mind az 1941. áprilisi délvidéki bevonulás alkalmával, mind a szovjet hadműveleti területen adtak ki túszszedésre vonatkozó parancsokat, melyek általában nemzetiségi alapon vagy antiszemita előítélet alapján határozták meg a túszok körét. Erre reflektálva Vörös felhívta a figyelmet arra, hogy a különböző rezsimek milyen eltérő ideológiai alapállásból és szempontok alapján határozták meg a túszok csoportjait.

Az előadás-sorozat következő eseményére június 28-án kerül sor, amin A Magyarországi Tanácsköztársaság propagandája címmel Szabó Viktor előadását hallgathatják meg az érdeklődők Vörös Boldizsár opponenciája mellett.

Fóris Ákos

A felvételeket a Clio Intézet bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

„Képzeljük el, hogy egy reggel arra ébredünk, hogy puccs történik az országban, az új hatalom statáriumot hirdet, bezárja a bíróságokat,