Új kérdésfeltevések a nőtörténetben – interjú Czeferner Dórával

Milyen út vezet a nőtörténeti kutatáshoz? Milyen fehér foltok vannak ezen a területen? Milyen módszerrel lehet ezeket kutatni? Czeferner Dórával, a Pécsi Tudományegyetem doktorandájával Vér Eszter Virág beszélgetett.


Czeferner Dóra. Fotó: Tálos Sarolta (Charlot Photography), Mosonmagyaróvár, 2016.

Újkor.hu: Honnan indult a pályád? Mikor kezdtél érdeklődni a történelem iránt?

Czeferner Dóra: A történelemmel való első találkozásom egész kisgyermekkoromra tehető. Tanárcsaládba születtem, amelynek nőtagjai szinte kivétel nélkül a pedagóguspályát választották hivatásuknak. Édesanyám történelemtanárként a népmesék mellett magyar mondákat olvasott fel nekem és az öcsémnek, így általános iskolás korunkra mindkettőnket „megfertőzött” a magyar történelem iránti szeretet. Emlékszem, az alsó tagozatos irodalom órák legnagyobb élményeit a történeti témájú mondák, legendák olvasása jelentette számomra. Ebben az időszakban édesanyám gyakran vitt magával az általa tartott történelemórákra, ahol – miközben többnyire a hallottak lerajzolásával töltöttem az időt – izgatottan próbáltam megjegyezni az elmondottakat.

Talán furcsának tűnhet, de úgy alakult, hogy életem első történelemtanára édesanyám lett ötödik osztályos koromban. Mivel azonban egy viszonylag kicsi, vidéki iskolába jártam, ez akkor nem tűnt szokatlannak, sőt, visszatekintve rendkívül inspirálóan hatott. Ahogy az is, amikor néhány évvel később, már kisgimnazistaként Szirányi Péter óráit hallgattam, aki az általa, a mosonmagyaróvári Kossuth Lajos Gimnázium diákjainak kidolgozott módszertan szerint, saját tankönyvéből oktatta nekünk a történelmet. Ez alapvetően azt jelentette, hogy a gimnázium első évében nem a hetedik osztályosok számára előírt tananyagot sajátítottuk el, hanem a történelem segéd- és rokontudományaival foglalkoztunk részletesen. Szerencsésnek tartom magam, ugyanis a középiskola felsőbb évfolyamaiban a sajnos nemrég, fiatalon elhunyt Sántha Lászlótól tanulhattam, aki szintén arra törekedett, hogy a maximális teljesítményt hozza ki diákjaiból, s a tananyagot nem az ismert középiskolai, illetve a kétszintű érettségire felkészítő tankönyvekből, hanem egyetemi jegyzetek alapján oktatta. A történelem iránti elkötelezettségem tehát – nyilvánvalóan az egyéni érdeklődés mellett – alapvetően olyan tanáregyéniségeknek köszönhető, akiknek segítségével nem csak jelentős mennyiségű ismeretanyagot sajátítottam el, de a kitartásuk, szakma iránti szeretetük is meghatározó volt, s a mai napig is az számomra.


Czeferner Dóra. Fotó: Fedeles Tamás, Prága, 2015.

Miért a történészi hivatást választottad?

A gimnáziumi érettségi előtt óriási dilemma előtt álltam, ugyanis a történelem mellett nagyon szívesen foglalkoztam idegen nyelvekkel, különösen az angollal. Humán beállítottságom révén, és angol tagozatos osztályba járva évekig úgy gondoltam, hogy az egyetemen a történelem mellett e nyelv ismeretét szeretném elmélyíteni. A továbbtanulással kapcsolatos végső döntés azonban igen nehéznek bizonyult, ugyanis ebben az időszakban szűnt meg a kétszakos képzés, s bevezették a Bologna-rendszert. Végül 2006-ban a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának anglisztika szakjára felvételiztem. Az egyetem kiválasztásában szintén szerepet kapott a családi háttér, hiszen a szüleim is Pécsett töltötték főiskolás éveiket.

Meggyőződésem szerint egy idegen nyelv akkor sajátítható el a legtökéletesebben, ha nyelvtanának legapróbb részleteit is jól ismerjük, így nyelvészet szakirányra jelentkeztem, aminek a fordítói feladataim ellátásakor most is nagy hasznát veszem. Egyetemi tanulmányaim megkezdése után azonban rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudok elszakadni a történelemtől. Angol szakosként is igyekeztem minél több irodalom- és kultúrtörténeti tematikájú kurzust hallgatni, azonban ez nem tudta betölteni az űrt, ami a gimnáziumi történelemórák után maradt…

2007-ben – az oktatási rendszer jellegéből adódóan minor szakként – vettem fel a történelmet, amit életem egyik legjobb döntéseként értékelek. Oktatóimtól ebben az időszakban számos pozitív visszajelzést kaptam, ami tovább erősített abban, hogy az alapszakos diplomám megszerzését követően kizárólag a történelemmel szeretnék foglalkozni. Három évvel később (2010) pedig felvételt nyertem a PTE BTK történelem diszciplináris mesterképzésére, ahol a 18–20. század története speciális program keretében kezdtem meg a tanulmányaimat és nőtörténeti kutatásaimat.


Czeferner Dóra. Fotó: Fedeles Tamás, Pécs, 2016.

Egyetemi tanulmányaid során kik hatottak Rád inspirálóan az oktatók közül?

Angol szakos hallgatóként Najbauer Noémi és Vöő Gabriella órái gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Angol, illetve amerikai irodalom- és kultúrtörténetet oktattak, s már az első néhány szemináriumukon megragadott az, hogy részletes vers- és novellaelemzések mellett hosszabb (kultúr)történeti folyamatok bemutatására vállalkoztak, amibe természetesen a hallgatókat is igyekeztek aktívan bevonni.

A történelem szakon két olyan tanár egyéniséget ismerhettem meg, akik több történész-generáció pályáját is meghatározták. Természetesen Katus Lászlóról és Ormos Máriáról van szó. A birtokukban lévő óriási ismeretanyag mind az előadásaikon, mind pedig a vizsgákon nagy hatást gyakorolt rám, ezeket egyetemi éveim legmeghatározóbb élményeiként tartom számon. A történész szakma iránti lelkesedésük, elkötelezettségük és kitartásuk pedig mindannyiunk számára példamutató kell, hogy legyen.

Mikor vállaltál elsőként oktatói tevékenységet a PTE BTK-n?

2011-ben, az Újkortörténeti Tanszék demonstrátoraként tartottam életem első egyetemi előadását. Alapszakos történészeknek beszéltem a dualizmuskor oktatási rendszerének jellegéről és a nőnevelés intézményes kereteinek kiterjesztéséről. Sokat és nagy lelkesedéssel készültem az előadásra, amelyet a később is én tarthattam, ekkor már kiegészítve a korszak gazdasági fejlődésének témakörével. Szintén graduális hallgatóként, a PTE Grastyán Endre Szakkollégiumának tagjaként két online kurzus megtartásában is részt vehettem, amelynek köszönhetően az angol nyelvű oktatás területén is értékes tapasztalatokat szereztem. Ezek az Egyesült Államokbeli Saint John’s University, a dél-koreai Kyungpook National University és a PTE együttműködésének keretein belül realizálódtak. Az elmúlt években a társadalom- és gazdaságtörténeti szemináriumok mellett lehetőségem nyílt speciálisan nőtörténeti témájú szemináriumok oktatására is, amelyeken a saját kutatásaim eredményeit is a hallgatók elé tárhattam. Idén augusztusban pedig a Magyar Rektori Konferencia által japán egyetemi hallgatóknak szervezett nyári egyetemen fogok órákat tartani szintén angolul, amit izgatottan várok.

Mennyiben tudtál merítkezni későbbi oktatói pályádon azokból a mintákból, melyeket a családodban láttál? Milyen szempontokat tartasz fontosnak az oktatás során?

A kutatás és a publikációs tevékenység mellett rendkívül fontosnak tartom az oktatást, hiszen ez lehetőséget biztosít arra, hogy a hallgatókat is megismertessem a legújabb eredményekkel. Ezen kívül a szemináriumokon folytatott közös munka kiváló alkalmat nyújt arra, hogy az ott megfogalmazott kérdések új impulzusokkal gazdagítsák saját vizsgálódásomat, új szempontok kerüljenek a kutatásom homlokterébe. Vagyis a megszerzett tudás átadását kulcsfontosságúnak tartom.

Édesanyámat figyelve már egészen korán kialakult bennem a tanári szakma iránti szeretet. Néhány évig biztosra vettem, hogy nyelvtanár leszek, aztán a dolgok mégis másként alakultak. A családban látott minták nagy hatást gyakoroltak rám, minden esetben igyekszem következetesen dönteni, s a kurzusokat úgy felépíteni, hogy a hallgatók a legtöbbet profitálhassák belőlük.

Ha illethetem kritikával az egyetemi történészképzését, néhány dolgot mindenképp szeretnék kiemelni, bár azt hiszem, e megjegyzések talán valamennyi felsőoktatási intézményre érvényesek kisebb-nagyobb mértékben. A köztörténeti ismeretek elsajátítása mellett ugyanis rendkívül kevés idő állt rendelkezésre a módszertani kérdések megvitatására, a történész szakma gyakorlati oldalának megismerésére, főleg a 19–20. század tekintetében. Múzeumi és levéltári (gyakorlati) ismereteket csak minimális mértékben szereztünk, praktikus tanácsokat alig kaptunk. A saját óráimon éppen ezért igyekszem ezekre a kérdésekre nagy hangsúlyt fektetni, hogy a hallgatók ne érezzék magukat olyan elveszettnek első levéltári látogatásaik alkalmával, mint én éreztem. Fontos lenne továbbá a modern, az egyetemi könyvtárakból, sőt sok esetben otthonról is elérhető idegen nyelvű adatbázisok megismertetése és rendszeres használata, amelyekről tapasztalataim szerint a hallgatók többsége nem is hallott.

Mikor határoztad el, hogy nőtörténettel szeretnél foglalkozni?

Az érdeklődés kezdete szintén általános iskolai éveimre vezethető vissza, s némiképp az otthoni családi környezet is generálhatta. Apai nagyanyám és anyai dédnagyanyám azon nők közé tartoztak, akik szűkebb lakókörnyezetükben először vállaltak fizetett munkát, gyermekként rendszeresen hallgattam a történeteiket arról, hogy miként tudták összeegyeztetni a munkát tradicionális szerepeikkel, a háztartással, két, illetve három gyermek felnevelésével. Emellett a történelmi érdeklődésű lányok nagyrészéhez hasonlóan én is faltam az Erzsébet királynéról, Viktória királynőről és a magyar történelem meghatározó női személyiségeiről szóló írásokat. Az angol és amerikai irodalom szemináriumokon is igyekeztem női szerzőkkel foglalkozni, többek között a Magyarországon talán kevéssé ismert Christina Rossetti munkásságával és verseivel vagy éppen a lengyel emigráns szerző Anzia Yezierska pályájával és karakteres női hősöket felvonultató regényeivel, amelyeket minden angol nyelvvel és amerikai irodalommal foglalkozó diáknak ajánlanék.


Konferencia az Andrássy Egyetemen (Raum und Identitaet in Wandel) 2014-ben. Fotó: Katharina Haberkorn, Budapest, 2014.

Mesélnél részletesebben a doktori kutatásodról?

2010 óta foglalkozom osztrák–magyar polgári feminista nőegyletekkel és a női/feminista sajtóval a 19–20. század fordulóján, illetve az első világháború időszakában. Szintén ekkor, alapvetően hobbiként kezdtem a francia nyelv elsajátításába, aminek most már nagy hasznát veszem, hiszen a nőmozgalmi aktivisták levelei között számos francia szöveg is felbukkan. Amint utaltam rá, hosszú ideje foglalkoztatott a női munkavállalás története, ami Magyarországon alapvetően még mindig megíratlan. Egy-két munka született csupán a 20. századhoz köthetően, azonban ezek jobbára az 1980-as években jelentek meg, megérett az idő tehát ezek újragondolására, az új kutatási eredmények beépítésére. Egy ilyen típusú kutatás elvégzése azonban túlságosan tág téma lett volna nemcsak egy szakdolgozat, hanem egy doktori disszertáció kereteihez képest is. Éppen ezért döntöttem amellett, hogy a kérdést a feminista egyesületek által megjelentetett sajtótermékek alapján vizsgálom. Ehhez az újsághírelemzés és a diskurzusanalízis metodológiáját használom, amelyek eszköztárát még angol szakosként sajátítottam el a nyelvészeti szemináriumokon. Számos nőtörténeti kutatásnál tapasztalom sajnos azt, hogy a szerzők véletlenszerűen támaszkodnak a legkülönbözőbb profilú női/feminista lapokban fellelhető írásokra, sőt néhány esetben a forráskritika alkalmazását is erőteljesen elhanyagolják. Ezzel, s azon hagyományos társadalomtörténeti megközelítésmóddal is szakítani szerettem volna, amely szinte kizárólag a cikkekben olvasott információk tartalmi elemeinek leíró jellegű elbeszélésére fókuszál, s egyúttal mellőzi a gazdasági-kulturális-társadalmi kontextus elemzését. Sokkal inkább a Gyáni Gábor által megfogalmazott elvet igyekszem szem előtt tartani, amely az újságot nem csupán „kivonatolandó betűhalmaz”-ként értelmezi, hanem a szövegek tartalmi, intertextuális elemeinek vizsgálata mellett figyelmet fordít az újság összeállításának, publikálásának folyamatára, az ezeket meghatározó tényezőkre, a publicisták és a szerkesztők személyére, valamint a lapkiadó vállalatokra és végül az olvasók lehetséges társadalmi összetételére is.

A fentiek tekintetében fontosnak tartom, hogy profiljuk, céljaik és munkamódszereik tekintetében három nagyon hasonló egyesületet sikerült a vizsgálódás középpontjába állítanom, ezek magyar vonatkozásban az 1896-ban alapított Nőtisztviselők Országos Egyesülete és az 1904-ben létrehozott Feministák Egyesülete, osztrák tekintetben pedig az 1893-tól működő Allgemeiner Österreichischer Frauenverein. Az általuk publikált periodikák (A Nő és a Társadalom, A Nő, Neues Frauenleben) között szintén erős hasonlóság mutatkozik, mind tartalmi vonatkozásban, mint pedig az összeállítás gyakorlatával kapcsolatosan.


A PTE BTK KTDT tanulmányútja Krakkóban. Fotó: Böhm Gábor, Krakkó, 2013.

Disszertációmban tehát a fent említett lapok tartalmi elemzését végzem 1907 és 1918 között, s foglalkozási csoportonként vizsgálom, hogy a szerzők miként interpretálták a gazdaság egyes ágaiban alkalmazott nők munkakörülményeit, előrelépési lehetőségeit stb. Meggyőződésem, hogy egy ilyen irányú kutatásnál nem hagyhatók figyelmen kívül a sajtóelemzés eszközei, hiszen nem mindegy például, hogy a női építészmérnökök karrierlehetőségeiről egy rövid hírben vagy egy sokkal hosszabb, analitikus jelleget mutató publicisztikában számolnak-e be. A kutatásomban a publicisták személye is alapvető szerepet kap, hiszen az említett lapok rengeteg külföldi szerzőt kértek fel cikkírásra, s nem meglepő, hogy egy orosz nemzetiségű publicista teljesen másképp interpretálja a nők adott szakmán belüli kereseti tevékenységét, mint például egy német vagy egy francia szerző.

Kitérnél azokra az újdonságokra, eredményekre, amelyeket korábbi kutatásaid során sikerült feltárni?

Vizsgálódásaim megmutatták, hogy a hazai nőtörténeti szakirodalom két állítása is bizonyos mértékű korrekcióra, kiegészítésre szorul. Az egyik szerint az első világháború előtti nőmozgalom alapvetően az angolszász minták követésére épített, én magam azonban úgy vélem, hogy az angol és amerikai példák mellett sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott a német irányvonal, amely szinte kivétel nélkül pozitív színben tűnik fel a forrásokban. Az Amerikai Egyesült Államok szerepe a nemzetközi nőszervezetek közös munkája miatt fontos, azonban a jelentős társadalmi, gazdasági és kulturális különbségek miatt az USA-beli példák magyar viszonyokra történő adaptálása rendkívül nehézkes lett volna. Érdekesség, hogy bár a tisztviselőnőket leszámítva az angol nők munkakörülményei mindig követendő példaként tűnnek fel a forrásokban, az osztrák–magyar polgári feminista egyesületek kifejezetten elítélték az angol militáns szüfrazsettek választójogért folytatott erőszakos harcát, aminek az általuk publikált lapokban rendszeresen és határozottan adtak hangot.

A szavazati jog problematikája átvezet minket a másik kérdéskörhöz: az újonnan publikálandó szakkönyvekben tudatosítani kell(ene), hogy a női választójog egyáltalán nem tekinthető a korabeli nőmozgalom legfontosabb céljának, ez csupán egy eszközként jelenik meg, melynek segítségével a női képviselők a parlamentbe kerülhettek, ahol aktívan beleszólhattak az őket érintő törvények megalkotásának folyamatába. Emellett pedig látnunk kell azt is, hogy a vizsgált egyesületek igen fontos céljaként fogalmazódott meg az, hogy azokra a nőtársadalom jelentős részét átszövő gondokra találjanak innovatív válaszokat, amelyeknek megoldására az állami oktatási és szociálpolitika a korszakban képtelen volt. E problémák között említhetjük a különböző ipari szektorokban alkalmazott nők speciális igényeihez formált továbbképzések szervezését vagy az egyletek által végzett munkaközvetítést, amelyben a Feministák és a Nőtisztviselők igen szép eredményeket tudtak felmutatni.

A kutatás és a tanítás mellett aktív munkát végzel a tudományszervezés területén és olvasószerkesztői feladatokat is vállalsz. Miként egyezteted össze ezeket?

Tanulmányaim kezdetétől szakkollégistaként és demonstrátorként, majd 2012-től a PTE BTK Kari Tudományos Diákköri Tanácsának hallgatói elnökeként foglalkozom tudományszervezői feladatokkal. Utóbbi keretein belül elsősorban a graduális képzésben tanuló hallgatóknak igyekszünk lehetőséget teremteni arra, hogy kutatói pályájuk kezdetén megmérettessék magukat a Kari-, majd az Országos Tudományos Diákköri Konferenciákon. Az eredményes szerepléshez természetesen igyekszünk megadni minden segítséget, leginkább kutatástámogatási pályázatok, tanulmányutak, előadássorozatok szervezésével. Ezek közül itt a Fedeles Tamás kezdeményezésére, négy szemeszteren keresztül rendkívül népszerűségnek örvendő Bölcsész Akadémiát szeretném megemlíteni, ahol a kar diákjai a humán- és társadalomtudományok legnagyobb hazai szaktekintélyeinek (a történészek között többek között Kövér György, Pálffy Géza, Romsics Ignác, Zeidler Miklós) előadásait hallgathatták. Az OTDK-n sikeresen szereplő, illetve helyezéseket elérőknek igyekszünk folyamatos publikációs lehetőséget is biztosítani, e tanulmány-, illetve bizonyos esetekben önálló kötetek igen fontosak lehetnek a kutatói pálya megalapozásában.

 
A PTE Bölcsész Akadémia logója. Logóterv: Erőss Zsolt; Kulcsár Szabó Ernő előadása a PTE BTK Bölcsész Akadémiáján. Fotó: Pálfy Eszter, Pécs, 2012.

Azt hiszem, hogy én magam szerencsés helyzetben vagyok, mert az elmúlt években számos lehetőséget kaptam többek között külföldi konferenciákon és workshopokon arra, hogy kutatási eredményeimet tágabb közönséggel is megoszthassam, illetve a téma külföldi kutatóival is megismerkedjek. Most már jobbára magam igyekszem felkutatni az ilyen típusú lehetőségeket, azonban graduális hallgatóként természetesen alapvetőnek bizonyult tanáraim iránymutatása. Ezért is elengedhetetlen a fiatalabb tehetségek mentorálása, a velük folytatott konzultációk pedig remélhetőleg segítséget nyújtanak első kutatói szárnypróbálgatásaik során.

A KTDT kiváló lehetőséget biztosít a teammunkára, amivel kapcsolatban biztosan nem kell részleteznem, hogy ez mennyire fontos a mai korban. Kedvelem a szervezési feladatok kihívásait, ezért a tudományos szimpóziumok, külföldi tanulmányutak, városnéző túrák lebonyolítása mindig lelkesített.

Az utóbbi időszakban a pécsi Kronosz Kiadó bízott meg olvasószerkesztői és fordítói feladatokkal, amit nagyon szívesen vállaltam. Mivel a kiadó alapvetően humán- és társadalomtudományi szakkönyvek publikálásával foglalkozik, amellett, hogy betekintést nyerhetek a könyvkiadás gyakorlatába, számos területen gazdagíthatom történelmi és kultúrtörténeti ismereteimet.


Árvai Tünde: Városanyák. Borítóterv: Erőss Zsolt

Kivételes helyzetben vagy, fiatal korod ellenére számos ösztöndíjat, elismerést kaptál kutatási eredményeidért. Milyen tapasztalataid vannak e téren? Melyek voltak leginkább meghatározóak a további pályádat illetően?

A részben vagy teljes egészében egyetemes történelemmel foglalkozó kutatóknak az online adatbázisok folyamatos és viszonylag gyors építése mellett is szükségük van hosszabb-rövidebb külföldi kutatásokra. Az idegen nyelvű szakirodalomban való tájékozottság persze minden téma esetében fontos, hasonlóan ahhoz, hogy a fiatal kutatók megismerkedjenek és bizonyos mértékben integrálódni tudjanak a külföldi tudományos miliőbe.

Első külföldi kutatási lehetőségemet még a szakdolgozatom megírása előtt kaptam, s hamarosan be kellett látnom, hogy e nélkül, kizárólag a világhálón elérhető forrásokra támaszkodva lehetetlen lett volna a minőségi munka elkészítése. Posztgraduális tanulmányaim során is folytattam a külföldi forrásfeltárást, Bécs mellett elsősorban Lipcsében kutattam egy tíz hónapos DAAD-ösztöndíj keretein belül, ami a klasszikus, 19. századi német polgári nőmozgalom központjaként a vizsgálódásaim egyik legfontosabb helyszíne volt. Biztos vagyok benne, hogy még évekig profitálni fogok az itt összegyűjtött forrásanyagból.


A Woman’s History Network éves konferenciáján Jane McDermiddel, Urska Strlával és Malgorata Dajnowitz-cal. Fotó: Paula Bartley, Worcester, Egyesült Királyság, 2014.

Milyen típusú források feldolgozásával foglalkozol éppen Bécsben?

A Collegium Hungaricum és az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány Ernst Mach Stipendiuma jóvoltából idén hat hónapot tölthetek Bécsben. A jelenlegi kutatás során elsődlegesen az Allgemeiner Österreichischer Frauenverein alapítójának és vezetőjének, Auguste Fickertnek a rendkívül gazdag hagyatékát igyekszem elsősorban áttekinteni. Ebben a naplók és hivatalos egyesületi iratok mellett számos olyan levelezést találtam, amelyek egyrészről az egyesület külföldi (magyar és német) kapcsolatairól árulkodnak, másrészről a lapkiadással kapcsolatos gyakorlati információkat tartalmaznak. Fickert személye egészen különleges, rendkívül autoriter és ellentmondást nem tűrő személyiségként, számos konfliktust vállalva vezette az egyesületet, népiskolai tanítónőként koordinálta a bécsi iskolák női alkalmazottainak szervezkedését, és végezte a Neues Frauenleben szerkesztésével kapcsolatos feladatokat egészen az 1910-es haláláig.

A Fickert-hagyaték mellett az egyesület 1910 utáni vezetőinek, további tagjainak, a századfordulós Bécs kulturális életében kulcsszerepet játszó (női) művészek és írók levelezéseit is vizsgálom, akik rendszeresen részt vettek az Allgemeiner Österreichischer Fauenverein által szervezett programokon, előadássorozatokon, vagy cikkeket küldtek Auguste Fickert lapjának. Közöttük többen – Henriette Herzfelder, Rosa Mayreder vagy Marie Schwarz – közeli kapcsolatban álltak a Feministák Egyesületének elnökével, a nemzetközi nőmozgalom és békemozgalom 1918 előtti vezető személyiségével Bédy- Schwimmer Rózával, aki egyébként számos bécsi lapnak – köztük a Neues Frauenlebennek is – rendszeresen küldött tudósításokat a magyarországi mozgalom eredményeiről.

Milyen kutatásokat tervezel a jövőben?

Természetesen vannak rövid és hosszabb távú terveim. Jelenleg igyekszem a disszertációm megírására koncentrálni. Bízom benne, hogy a fokozatszerzés után is lehetőségem lesz folytatni a kutatást, nagy álmom egy Bédy-Schwimmer Róza-életrajz elkészítése, amihez viszont elengedhetetlen egy hosszabb egyesült államokbeli kutatómunka, hiszen Bédy-Schwimmer hagyatékát, levelezéseit a New York Public Library-ban őrzik. A bécsi kutatások és az osztrák kollégákkal folytatott beszélgetések során fény derült arra, hogy nem csak a magyar nőmozgalom vezetőinek életrajzai hiányoznak mindmáig, ugyanis Auguste Fickert munkásságáról is csupán néhány rövidebb tanulmány jelent meg, kiragadva élete egy-egy fontosabb, a korszak merev erkölcsi értékrendjében botrányt kavaró eseményéről (pl. a római katolikus felekezetből történő kilépéséről vagy az Ida Baumannal való együttéléséről és rendkívül viharos, konfliktusokkal terhelt kapcsolatukról). Osztrák részről tehát igény lenne egy Fickert-életrajz megírására is, ehhez a szükséges forrásokat reményeim szerint idén sikerül összegyűjteni. Ezen kívül fontos lenne Fickert naplójának német, illetve angol nyelven történő publikálása is, amelyet 1874-től egészen 1910-es haláláig vezetett, s amiben a nőmozgalmi aktivista mellett kibontakozik egy olyan fiatal nő karaktere, aki hosszú ideig komoly színésznői álmokat dédelgetett.


Csoportkép a Feministák Egyesületének legaktívabb tagjairól: Pogány Paula, Bédy-Schwimmer Róza, Dirnfeld Janka és Schwimmer Franciska. Schwimmer-Lloyd Collection, New York Public Library Digital Collection

Miként értékeled a magyarországi nőtörténeti kutatás jelenlegi helyzetét?

A közelmúltban napvilágot látott nőtörténeti kötetek megfelelően szemléltetik, hogy a diplomácia- és politikatörténet összefüggéseinek feltárása mellett a női szerepekkel, női identitással kapcsolatos munkák is fontossá váltak a történettudomány számára. Ezek között természetesen találunk olyanokat, amelyek kizárólag a szakma számára íródtak, azonban számos olyan könyv is született, amely méltán tarthat számot a tágabb olvasóközönség érdeklődésére. Előbbiekkel kapcsolatban azonban véleményem szerint sok esetben hiányoznak az új perspektívák és kérdésfelvetések, amelyek a modern kor módszertani innovációinak kihasználására építhetnének. A megjelentetett munkák egy-két üdítő kivételtől eltekintve kizárólag a fővárosra fókuszálnak, széleskörű forrásfeltárásra van szükség a vidéki nőmozgalmak működésének feltárására. Ezen kívül nagyon sok kutató hangoztatja, hogy a levéltári kutatások a nőtörténeti munkák vonatkozásában rendkívül nehézkesek és esetlegesek – hiszen az archívumokat nyilvánvalóan nem a nőtörténészek igényei szerint rendezték –, így sokan szinte teljes mértékben a női sajtó termékeire támaszkodnak munkájuk során. Meggyőződésem azonban, hogy nem ignorálhatók a levéltári kutatások, ugyanis számos olyan hagyaték, egyesületi dokumentum stb. teljesen feltáratlan, amely egészen új megvilágításba helyezhetné a korábbi vizsgálódásokat, legyen szó akár forráskiadásról, akár egy-egy téma monografikus igényű feldolgozásáról.

Vér Eszter Virág

Kapcsolódó cikkek:

Feminista szervezkedés vidéken az első világháború előtt

Feminista egyesületek, avagy a művelődés és az informális tanulás vidéki helyszínei

Nemzetköziség a századforduló hazai feminista mozgalmában

Hátországok szerepe a háborús konfliktusokban

A szüfrazsett, avagy küzdelem a nők választójogáért

Ezt olvastad?

Milyen céllal dokumentálja valaki fiatal éveitől kezdve egészen a haláláig élete szinte minden percét? Mi motiválja az illetőt arra, hogy