Új kutatási eredmények a nőnevelés történetében – Konferencia Pécsett

Nő(nevelés)történészek tanácskozására került sor az MTA Pécsi Területi Bizottságának székházában 2018. április 18-án. A szimpózium előadói legújabb kutatási eredményeik felvillantása mellett a két, egymással sok tekintetben szorosan összefonódó részdiszciplína (nő- és neveléstörténet) aktuális helyzetét és a bennük rejlő perspektívákat vitatták meg. A konferenciáról Czeferner Dóra beszámolóját olvashatják.

Az MTA PAB összesen húsz tagból álló Neveléstörténeti Munkabizottsága évente általában két tudományos tanácskozást rendez. A Kéri Katalin vezetése alatt álló szervezet aktuális konferenciája azon kérdés köré szerveződött, hogy tulajdonképpen miért érdemes és fontos 2018-ban a leány- és nőnevelésről, valamint annak történetéről eszmét cserélnünk, s miért kell e témakörre kurrens és fontos kutatási területként tekintenünk?

Kéri Katalin, a PAB Neveléstörténeti Munkabizottságának elnöke és a pécsi bölcsészkar Neveléstudományi Intézetének igazgatója megnyitó beszédében köszönetet mondott a gondos szervező munkáért Takács Zsuzsanna Máriának és Ács Mariannának, a Neveléstudományi Intézet oktatóinak, valamint Pusztafalvy Henriettének, a PTE Egészségtudományi Kar tudományos munkatársának. Röviden vázolta a munkabizottság eddigi eredményeit, illetve kapcsolódási pontjait az egyetem neveléstudományi és a történettudományi doktori képzéseihez. Kitért továbbá a Pécsett már évek óta formálódó, nőneveléstörténettel foglalkozó műhely intézményesülésének lehetőségeire is.

Kérdésünkre Kéri professzorasszony elmondta, hogy ez a csoport egyrészt az általa vezetett Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék fiatal munkatársaiból (Molnár-Kovács Zsófia, Takács Zsuzsanna Mária, Vörös Katalin, Ács Marianna), másrészt pedig a kar „Oktatás és Társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskolája Oktatástörténeti Programjának hallgatóiból jött létre. Megtudtuk továbbá, hogy „a szerveződés tulajdonképpen egyelőre informális, de tekintettel arra, hogy egyre többen foglalkoznak részben vagy egészében ezzel a tématerülettel, és nem csupán az említett egységekben, hanem tágabban a pécsi Bölcsészettudományi Karon (mások mellett főként történészek és irodalmárok), elérkezett az ideje annak, hogy létrehozzunk egy Nőtörténeti Kutatóközpontot. Azt is gondolom, hogy mivel a Pécsi Akadémiai Bizottság működési körébe eső megyékben is többen kutatnak nőnevelésről és női művelődésről, a közeljövőben indokolt lehet egy Nőtörténeti Munkabizottság szervezése is a jelenleg Fedeles Tamás vezetése alatt álló II. Szakbizottság keretei között.”

Nyitó előadásában Kéri professzornő a téma historiográfiáját tekintette át. Mindez egy olyan keretet adott a konferenciának, amelyen belül az előadók saját kutatási témáikat is elhelyezhették. A nő- és neveléstudományi diszciplína kiváló szakemberei gondolatainak összegzése mellett Kéri Katalin plasztikus képet festett a tudományterület magyarországi megítéléséről. Nézete szerint az 1980-as évekhez képest – amikor ő maga a kérdéskör vizsgálatához kezdett – számos pozitív változás emelhető ki, amelyek elsősorban az intézményes feltételek javulásához köthetők.

A professzorasszony ugyanakkor a nő(neveléstörténet)hez kapcsolódó vizsgálatok módszertani kihívásaira is felhívta a figyelmet. Hangsúlyozta, hogy „a nő- és társadalomtörténet kapcsolata szoros”, vagyis „nem beszélhetünk egységes nőneveléstörténetről vagy művelődéstörténetről”, hiszen a górcső alá vett területeken jelentős felekezeti, nemzetiségi és társadalmi különbségek húzódnak. Ez pedig elsősorban azért fontos, hiszen a ránk maradt források leggyakrabban a középosztálybeli nők történetét tárják elénk.

Sárai Szabó Katalin, a Ráday Gyűjtemény kézirattárának munkatársa előadásában azt vizsgálta, hogy mi történt a nőkkel (és a nőegyletekkel) Magyarországon az első világháború után. Sajtóforrásokra és naplórészletekre támaszkodva vázolta, hogy milyen kihívásokkal kellett szembenézniük a társadalom azon nőtagjainak, akik 1914 augusztusa után munkába álltak, s hogy általában miként vált fontossá a nők társadalmi szerepvállalása az 1920-as évek kezdetére. Kiemelte, hogy bár a dualizmus és a világháború évei során létrejövő nőegyletek (pl. a Feministák Egyesülete) sok esetben tovább működtek, azonban veszítettek jelentőségükből, s vezető szerepüket olyan keresztény nemzeti szellemben életre hívott csoportok vették át, mint a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSZ). Mindazonáltal szem előtt kell tartanunk azt is, hogy a MANSZ-hoz hasonló profilú, újonnan alakuló egyesültek sok tekintetben továbbvitték azt a munkát, amelyet az 1918 előtti egyletek végeztek a pályaválasztási vagy gyakorlati tanácsadás területén.

Pusztafalvy Henriette egy folyamatban lévő kutatás eredményeit tárta a hallgatóság elé. Négy orvosnő (Hugonnai Vilma, Steinberger Sarolta, Incze Klára, Pikler Emmi) munkásságának alapján értékelte a nők érvényesülési lehetőségeit a szakmában a 19–20. század során. A négy nő pályafutásának ismertetésével párhuzamosan vázolta azon eseményeket, amelyek erőteljesen befolyásolták a nők részvételét az orvosképzésben, majd pedig azt, hogy a hivatás mely részterületeire specializálódhatnak. Elgondolkodtató többek között, hogy ha nincs a diplomáját a zürichi egyetemen megszerző Hugonnai Vilma, akkor mikor és milyen körülmények között nyílhatott volna meg az orvosi szakma a „gyengébb nem” képviselői előtt?

Nagy Adrienn, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa a Centropa adatbázisba feltöltött, zsidó származású nők életút-interjúin keresztül vette nagyító alá a családok iskolaválasztási stratégiáit. Kutatásának legfontosabb célja az volt, hogy a „statisztikai adatsorok mögé” lásson, s konkrét példákon keresztül szemléltette azt, hogy a kevéssé tehetős budapesti családok miként törekedtek arra, hogy gyermekeiket minél magasabb szinten iskoláztassák.

Vörös Katalin, a PTE BTK Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszékének tanársegédje egy sajtótörténeti kutatás eredményeit tárta a hallgatóság elé. Előadásának központi kérdése az volt, hogy miként befolyásolta az első világháború a női iparoktatást. Ennek megválaszolásához a Magyar Iparoktatás és a Nemzeti Nőnevelés című periodikákra, valamint a Feministák Egyesülete 1916 nyarára tervezett, majd a hatóságok által betiltott kongresszusán „el nem mondott beszédek”-re támaszkodott. Azon túlmenően, hogy általánosságban vázolta a női iparoktatás intézményesülésének folyamatát, kvantitatív és kvalitatív módszerekkel vizsgálta, hogy „a női hangok” miként erősödtek fel az említett sajtótermékekben 1914 és 1918 között.

Takács Zsuzsanna Mária a századforduló tanítónőinek a divathoz való viszonyát boncolgatta referátumában, továbbá egy konkrét esettanulmányon – Koós Olga, görcsönyi tanítónő emlékiratain keresztül – szemléltette, hogy milyen jellegű „dresszkód”-nak kellett egy falusi iskola tanítónőjének megfelelnie. Oktatói tevékenységükből adódóan ők ugyanis példaként álltak a vidéki lányok előtt, így a korszak közvéleménye szerint nem nézték jó szemmel, ha a legújabb divatirányzatok hóbortjainak hódoltak, kirívó ékszereket hordtak, vagy illetlen sminket viseltek. Koós Olga olyannyira magáévá tette e gondolatokat, hogy a pécsi Maléter fürdőben tett első látogatása alkalmával szinte mezítelennek érezte magát csinos (ám rendkívül visszafogottnak számító) fekete fürdődresszében.

E sorok szerzője, Czeferner Dóra, a pécsi bölcsészkar Interdiszciplináris Doktori Iskolájának hallgatója a New York-i közkönyvtár kézirattárában archivált Schwimmer Rózsa-hagyaték oktatástörténeti jelentőségére  hívta fel a figyelmet. A Schwimmer Rózsa és Glücklich Vilma vezetése alatt álló Feministák Egyesülete (FE) ugyanis kulcsszerepet vállalt többek között a nők informális oktatási kereteinek kiterjesztésében. A Schwimmer-anyag forrásain keresztül vázolta többek között, hogy az az egyesület miként tartotta a kapcsolatot más, oktatási profilú szervezetekkel és a pedagógiai szakfolyóiratokkal, valamint a külföldi egyetemeken tanuló nőkkel. A kútfők elsősorban Schwimmer 1918 előtti egyesületi és magánlevelezéséből származtak, amelyeken keresztül nyilvánvaló, hogy a FE alapvető céljaként határozta meg a nőoktatás azon problémáinak orvoslását, amelyre az aktuális kormányoknak és oktatási minisztereknek nem volt kapacitása.

Pálmai Dóra, a PTE Egyetemi Levéltár munkatársa és az „Oktatás és Társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola hallgatója a Nemzeti Nőnevelés című folyóirat 1895/1896-os évfolyamának – több, mint 900 oldalas – szövegkorpusza alapján tanulmányozta, hogy a lap milyen képet közvetített a nők felsőoktatásának világáról. Természetesen nem véletlen, hogy az elemzés fókuszába az imént említett két év került – 1895 decemberére datálhatjuk ugyanis Wlassics Gyula azon rendeletét, amelynek értelmében megnyitották a női hallgatók előtt az egyetemek bölcsészettudományi, orvosi és gyógyszerészeti karait. Pálmai Dóra a tartalomelemző szoftverrel végzett kutatás legfontosabb eredményei mellett fontos módszertani buktatókra is rávilágított: óvva intette a hasonló témával foglalkozó kutatókat attól, hogy csupán az elemzett újságcikkek címeire fókuszáljanak (mert ez gyakorta félrevezető lehet…), továbbá kiemelte az előzetesen kialakított szótárjegyzék döntő szerepét is.

Ács Marianna, a Nevelés- Művelődéstörténeti Tanszék oktatója a Felsőbaranyai Református Egyházmegye polgári leányiskolája igazgatónőjének, Mojsisovich Margitnak az életpályáját és intézményvezetői tevékenységét, vizsgálta 1925 és 1948 között belmissziós tevékenysége tükrében. A közönség előtt egy olyan életpálya elevenedett meg, amely során a Budapestről a mecsekaljai településre érkező igazgatónő Pécs társadalmának elismert és megbecsült tagjává vált. Iskolai pályája mellett aktív szerepet vállalt a város szociális életében: segítette a szegényeket, továbbá fontosnak tartotta a cselédnevelést. A MANSZ pécsi tanügyi fiókjának elnökeként számos előadást tartott a városban, amelyekről gyakorta beszámoltak a helyi sajtó hasábjain is.

A konferencia utolsó szekciójában az „Oktatás és Társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola hallgatói vázolták kutatási projektjeiket. Maisch Patrícia a 19. századi női naplókban kereste a leánynevelés lenyomatait. Kutatásában 1830 utáni, magyar nyelven írt naplók alapján bizonyította többek között azt, hogy a lányok intézményes nevelése az 1830-as évektől már a vidéki családok számára is fontos volt, illetve a leánynevelő intézetekből kikerült fiataloknál a napló a véleménynyilvánítás fórumát is jelképezte. Szabó Hajnalka a szocializmus évtizedeibe kalauzolta a közönséget, előadásában az 1970-es és 1980-as évek magyarországi tanterveinek nőneveléstörténeti elemzését végezte el. Auer Eszter pedig az 1860-as évek irodalmának nőképét. Előadásának kiindulúpontjaiként Gyulai Pál Írőnőink című cikksorozata szolgált, s azt a korszakot tárta elénk, amikor a női olvasók mellett a női szerzők is mind nagyobb számban jelentek meg az irodalomban.

Kéri Katalin kérdésünkre, hogy miért vonzó téma a nőnevelés története egy-egy szeletének rekonstruálása a fiatalok számára, a következőt válaszolta: „Azt gondolom, hogy egyrészt nagyon vonzó a primer források hihetetlen változatossága. Másrészt a tématerület olyan sok részre bontható és sem országos, sem pedig helyi szinten még nem teljesen feltárt, hogy ez is vonzerőt jelent. Jól látszik továbbá az is, hogy aki efféle témát kutat, nemzetközi érdeklődésre is számot tarthat, ez pedig kutatói utak, konferencia-szereplések, külföldi publikációk formájában is testet ölt, ami egyáltalán nem mellékes, ha valaki tudományos karriert épít. Véleményem szerint ráadásul egymást erősítik, buzdítják és segítik is azok a kutatók, akik a nőtörténet iránt lelkesednek, és akik személyes példájukkal, eredményeikkel mutatják meg azt, hogy milyen érdekes és értékes kutatási terület ez.”

 

Mindez a konferencia során folytatott informális beszélgetésekben egyértelműen tetten érhető volt, hiszen ezen események legnagyobb értéke, hogy a hasonló témákkal foglalkozó kutatók egymásnak új szempontokkal, új impulzusokkal szolgálhatnak. Takács Zsuzsanna Máriát ezzel kapcsoltban arról kérdeztük, hogy általánosságban mennyire élénk a párbeszéd a kérdéskört vizsgáló kutatók között. Nézete szerint sok esetben sajnos a közvetlenül egymás mellett dolgozó oktatók és kutatók sem tudják pontosan, hogy kollégáik egy témának pontosan mely aspektusában  mélyedtek el. Éppen ezért e tudományos szimpóziumok a párbeszéd és az együtt gondolkodás fontos fórumai, amelyre ezeken kívül kevés alkalom nyílik. Továbbá a fiatal doktoranduszok számára is tanulságosak lehetnek ezek az alkalmak, hiszen képet kaphatnak arról, hogy a tapasztaltabb, már doktori fokozatot szerzett kutatók milyen irányban változtatnak az általuk vizsgált témán.
 

A tanácskozás résztvevőinek hamarosan ismét alkalma lesz a közös gondolkodásra, hiszen az MTA PAB Neveléstörténeti Munkabizottsága a közeljövőben is tervez könyvbemutatókat, illetve újabb nőtörténeti konferenciákat. A szervezet ősz folyamán megrendezésre kerülő tudományos szimpóziumának apropóját pedig az Eötvös József-féle 1868-as népiskolai törvény adja majd.

Czeferner Dóra

Ezt olvastad?

Az I. Tóth Zoltán Kör 2018 szeptemberében indított A történelem elfeledett szereplői című, korszakokon átívelő előadássorozatának jelenkori részében, december 3-án