Új megközelítés száz nézőpontból: az érzelmek története

A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület éves konferenciáját idén Gyöngyösön, az Esterházy Károly Egyetem Gyöngyösi Károly Róbert Campusán rendezte meg 2017. augusztus 31. és szeptember 2. között. A konferencia a magyarországi történetírásban még kevéssé ismert és meghonosodott, ám Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban már az 1980-as évek óta dinamikusan fejlődő érzelemtörténetre fókuszált.

(Fotók: Örsi Julianna)

A háromnapos rendezvény során száz előadó számos szemszögből, a klasszikus érzelemtörténeti munkákhoz képest tágabb kontextusban igyekezett megvilágítani és saját, eddigi kutatási eredményeivel összekapcsolni az érzelmek kérdéskörét. Beszámolónk a konferencián elhangzott előadásokból egy erősen szelektált és szubjektív válogatás, ezt mind a terjedelmi korlátok, mind pedig a konferencia sűrű, egyszerre négy szekcióban zajló programja indokolja. Éppen ezért írásunkban a konferencia szekcióbeosztását kissé újragondolva, elsősorban az érzelemtörténet-írás elméleti–módszertani és tematikus csomópontjaihoz igyekszünk kötni az egyes elhangzott előadások ismertetését.

A konferenciát felvezető plenáris előadások közül Klaniczay Gábor tett kísérletet mind historiográfiai, mind módszertani szempontból elgondolkodtató előadásában az érzelemkutatás és a történettudomány közötti metszéspontok bemutatására azokban – az érzelemtörténet szempontjából is – alapvető jelentőségű munkákban, amelyekben az emóciók és különféle megnyilvánulásaik elemzése árnyalták az egyes magyarázatokat vagy éppen a vizsgálódások középpontjában álltak. A korai munkák sorában Johan Huizinga, Norbert Elias és Mihail Bahtyin, illetve az Annales-iskola, elsősorban Marc Bloch és Lucien Febvre munkásságát emelte ki, akik egyik jelentős törekvése volt az érzelmek beemelése a történeti narratívákba az egyes korok érzelemvilágának bemutatásával és rekonstrukciójára tett kísérleteikkel. Klaniczay továbbá felhívta a figyelmet az olyan irányzatok, mint a mentalitástörténet és történeti antropológia (Georges Lefebvre, Jean Delumeau, Peter Burke, Natalie Zemon Davis, Carlo Ginzburg) a pszichohistória (Peter Gay, Erik H. Erikson), a gender studies (Caroline Walker Bynum) és az érzelemtörténeti kutatások kapcsolatára, illetve a (kísérleti) pszichológia és a pszichoanalízis eredményeinek beépítésére az egyes történeti vizsgálódásokba (Robert Mandrou, Georges Duby, Lyndal Roper). Itt érdemes megjegyezni, hogy ennek „fordítottját” – a történelem és az érzelmek bizonyos metszéspontjainak értelmezését a pszichológus szemszögéből – a konferencián Erős Ferenc és Botond Ágnes tárgyalta/képviselte. Erőselőadásában Török Mária pszichológus és Ábrahám Miklós irodalmár közösen kidolgozott crypte-elméletében találta meg a történelem és az érzelmek legjobban tettenérhető kapcsolódási pontját. Eszerint a crypte egy olyan pszichés sírbolt, amelyet a kifejezhetetlen, titokkal terhes gyász hoz létre. Ebben a sírboltban nyugszik az adott egyén pszichéjének fantomja. Azt azonban nem a megélt traumák szülik, Török Mária szavaival élve „nem az alany saját elfojtásához van köze, hanem a szülői tárgy tudattalan vagy elutasított pszichikus anyagával való közvetlen empátia révén került oda. […] A fantom az alany számára, akiben tanyázik, idegen.” Erős elméleti fejtegetésével szemben Botond Ágnes pszichológus, a méltán híres Pszichohistória című kötet szerzője gyakorlati oldalról közelített a kérdéshez. Módszertani kísérletében saját, általános iskolás korából fennmaradt örsi naplójában vizsgálta a pozitív és negatív érzelmek megjelenését, valamint a szöveg – és saját emlékei – alapján ezeket kiváltó eseményeket. Az így összegyűjtött információt – a forráskritikai elveket kissé lazán alkalmazva – mind statisztikai, mind tartalomelemzési módszerrel igyekezett értelmezni.

Klaniczay Gábor a historiográfiai felvezetőt követően tért rá az 1980-as évektől önálló irányzattá fejlődő érzelemtörténetre, úgy véljük azonban, hogy kevéssé hangsúlyozta azt az érzelemtörténeti munkákban egyébként megfogalmazódó markáns szemléletváltást, ami ezt az átalakulást kísérte. Carole Z. Stearns és Peter Z. Stearns amerikai történészek 1985-ben megjelent, az érzelemtörténet szempontjából „paradigmaváltónak” tekintett cikkükben ugyanis egy új módszertani–elméleti irányzat szükségességére hívják fel a figyelmet. Az érzelemtörténet szempontjából meghatározó munkák (Stearns–Stearns, Jan Plamper, Barbara H. Rosenwein, William M. Reddy, Ute Frevert) a következő módszertani kérdésekre és problémákra hívják fel a figyelmet (a teljesség igénye nélkül): az érzelem mibenléte és annak definíciója a különböző történeti korokban (1860 előtt alapvetően a teológia és filozófia, majd az antropológia, a kísérleti pszichológia és az idegtudomány fogalmai szerint) – e probléma feloldására például Jan Plamper egy „meta-koncepció” bevezetését javasolja. A fogalomtörténeti kérdések tisztázására a konferencián a Család, gyermek szekció vitájának során egyébként Gyáni Gábor is felhívta a figyelmet.

A fogalmi probléma mellett e munkákban közös kérdésként merül fel a ki, hogyan és mit érezhet problematikája (állatok, emberek, és a kissé futurisztikusnak ható kérdésfelvetés értelmében humanoid robotok); a biológiai és/vagy kulturális determináció kérdésköre és e vita helye a történetírásban; az érzelmek hatása bizonyos történelmi események kimenetelére; a nyelvhasználat kérdése szoros összefüggésben a megélt és kommunikált érzelmekkel, illetve ezek lehetséges ellentmondásaival; az egyes érzelmek górcső alá vétele  szemben a Rosenwein által bevezetett fogalom, az ún. érzelemközösségek (emotional communities) által megélt érzelmi tapasztalatok vizsgálatával.

A forráshasználat tekintetében az érzelemtörténet-írás – amely alkothat önálló aldiszciplínát a történetíráson belül, vagy pedig árnyalhatja más irányú vizsgálódások kérdésfeltevését – támaszkodhat a többé-kevésbé kézenfekvő forrásműfajokra, például ego-dokumentumokra vagy a (privát) kommunikáció forrásaira, ám ennél tovább is mehet, és e kör – kellő forráskritika alkalmazásával – akár inventáriumokkal, végrendeletekkel, peranyagokkal vagy régészeti leletekkel is bővülhet. A történésznek azonban – ahogyan az a háromnapos konferencia során többször is kiderült – nagyon körültekintően kell eljárnia azzal kapcsolatban, hogy az érzelmek vizsgálata során mit szűr le az adott forrásokból; Jan Plamper például a régészeti leletek és a temetési rítusok kapcsán hívja fel a figyelmet arra, hogy az egyes rítusokat a mai értelmezéseinktől eltérő érzelmek vezérelhették (ha jelen voltak egyáltalán). Barbara H. Rosenwein megközelítése szerint ennek kiküszöbölésére elengedhetetlen a vizsgált korszak érzelmekkel kapcsolatos elméleteinek vizsgálata.

Erre a módszertani problémára több előadás reflektált, például Bubyrák Orsolya művészettörténész a kora újkori magyar végrendeletek, a tárgyak hagyományozása és az érzelmek rekonstruálhatósága kapcsán, illetve Bálint Petra néprajzkutató doktorandusz és Czeglédi Noémi történész-muzeológus előadásai, akik családi konfliktusok (örökösödés, szerelemféltés, gyerekgyilkosság) szűrőjén keresztül közelítettek a peranyagokban megjelenő érzelmek megismerhetőségéhez. További módszertani problémaként említhető az oral history források bevonása az érzelemtörténeti vizsgálatokba és a szükséges lélektani ismeretek megfelelő alkalmazása az elemzések során. Előadásukban erre fókuszáltak Agárdi Izabella és Horváth Sándor történészek is. Agárdi idős, vidéki, országhatáron inneni és túli agrárterületeken élő nőkkel 2005 és 2008 között felvett életösszegző interjúk kapcsán tárgyalta a gyakori, ám az újabb traumairodalom tükrében helytelennek tűnő gyakorlatot, az érzelemmegnyilvánulások (nevetés, sírás) kísérőjelenségként való értelmezését, míg Horváth Sándor a háborús interjúkban általa elvárt érzelem-megnyilvánulások hiányára igyekezett reflektálni.

A konferencia szervezői tematikailag az egyes érzelmek és a hozzájuk kapcsolódó társadalmi–kulturális kapcsolatok, gyakorlatok és intézmények mentén osztották szekciókra az elhangzott előadásokat (például Család, gyermek; Szerelem, házasság, özvegység; Félelem, fájdalom, elmúlás; Háború; Vallás és közösség; Barátság és közösség; Identitás és másság). A szekciókban elhangzott előadások nagy része reflektált az érzelemtörténeti szakirodalomban is gyakran tárgyalt nagyobb kategóriákra, úgymint a félelem, fájdalom, gyűlölet és szimpátia – az átláthatóság szempontjából érdemes ennek mentén kitérni az egyes prezentációkra.

A félelem kérdéskörét járta körül többek között Molnár Dániel történész doktorandusz, aki a Háború szekcióban az 1552-es Oszmán hadjárat során vizsgálta három várkapitány, Losonci István, Szondi György és Nyáry Lőrinc viselkedését. Ezt egyrészt a róluk szóló levelek, elbeszélések, visszaemlékezések és a 19–20. századi történetírás tükrében kibontakozó kép (bátor, rendíthetetlen hősök), valamint a leveleikben megjelenő komplex érzelemvilág ütköztetésével igyekezett rekonstruálni, a kora újkori bátorságértelmezés, a halálfélelem és a Cannon-féle vészreakció (fight or flight response) figyelembevételével. Szintén háborús kontextusban, a II. világháború végén megjelenő összetett, ám valamilyen módon a félelemhez (félelem a jövőtől, az üldöztetéstől; bizonytalan jövőkép) kapcsolódó érzések kapcsán vizsgálta Lukács Anikó történész-levéltáros a budapesti öngyilkosságokat. Előadása második részében kitért egy kirívó esetre, egy 11. kerületi családon belüli öngyilkosság-hullámra és az ehhez vezető egyéni tragédiákra (baleset, daganatos betegség stb.). Az egyéni aktorok (halál)félelmével szemben Pál Judit történész előadása inkább a kiegyezés körüli években Erdélyben megjelenő kollektív félelmek (pánszlávizmus, a román államtól való félelem, a kiegyezés körüli bizonytalanság, nemzetközi helyzet stb.) lecsapódására és megnyilvánulási formáira helyezte a hangsúlyt (a rendőrség és csendőrség szerepének felértékelődése, kémkedés). Novák Veronika történész pedig az érzelmek, elsősorban a félelem felhasználásának módszereit vette vizsgálat alá 15–16. századi párizsi példákon keresztül többféle forrásműfaj (krónikák, naplók, alkalmi nyomtatványok, tragikus történetek) vizsgálatával, a normaszegés és a veszélyeztetett értékek tágabb kontextusában, a félelem „használatait” a bűnbakképzés egyik lehetséges módszereként értelmezve.

A fájdalom megnyilvánulási formáira, értelmezési lehetőségeire és a kapcsolódó kulturális gyakorlatokra tért ki többek között Deáky Zita néprajzkutató, aki az anyai gyászhoz kötődően vizsgálta a halálhoz, és elsősorban a perinatális halálhoz kapcsolódó gyásztechnikákat, illetve az anyai szerephez és a gyermek elhalálozásához köthető közösségi reakciókat. Agárdi Izabella már említett előadása pedig az életösszegző interjúk fragmentált narratív szerkezete kapcsán (csend, elhallgatás, inkoherencia) és az érzelemmegnyilvánulások alapján tért ki a traumák feldolgozottságának kérdésére.

Az idegenség és a gyűlölet témakörét szintén számos előadó tárgyalta. Elsősorban – és nem meglepő módon –, a 20. századi magyar történelem kínált erre kézenfekvő példákat. Érdekes azonban – és legalább ugyanennyire magától értetődő lett volna – a xenofóbia vizsgálata is, ám ez nem, vagy csak töredékesen szerepelt az előadásokban. Kisőrsi Zsófia történész doktorandusz előadásában az államszocializmus ingázóinak idegenségérzetét tárgyalta a szombathelyi cipőgyár dolgozóinak visszaemlékezései nyomán, Tóth Judit történész-levéltáros pedig a Ludas Matyi 1948 és 1956 között megjelent karikatúráit vizsgálta, előadását a kulákellenes propaganda érzelemkeltő szerepére és a kulák mint ellenségkép egyre markánsabb, hangsúlyosabb megjelenési formáira koncentrálva. Huhák Heléna történész doktorandusz pedig módszertani szempontból is izgalmas előadásában agitációs jelentések érzelemszavainak vizsgálatán keresztül elemezte a kinyilvánított és mögöttes érzelmek megnyilvánulási formáit, hangsúlyozva a szeretet és gyűlölet érzését. Az előadó az ellenségképzés retorikáját a normatív társadalmi és érzelmi kategóriák egymásnak való megfeleltetésével mutatta be (például az „értelmiségi” az érzelmi normáknak való megfelelés hiányának „szinonimáját” jelentette, a „polgári” pedig az individualista lelkületét).

Bár a konferencián a negatív érzelmek történeti megközelítései sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak, a pozitív érzelmekről is szó esett; ezek közül a szimpátia, barátság és szeretet történeti értelmezései domináltak. A férfibarátság témakörét tárgyalta például Kövér György történész Baráti körök című előadása, amelyben egy, a Domanovszky-hagyatékban talált fénykép elemzéséből kiindulva, további személyes források bevonásával beszélt az ifjúkori férfibarátságról, mint az individualizálódás és a szociabilitás folyamatában fontos szerepet játszó tényezőről. Szilágyi Márton irodalomtörténész pedig Nyáry Krisztián 2013-as kötete által kiváltott polémia kapcsán – amelynek tárgya Kölcsey Ferenc vélt homoszexualitása volt – beszélt egyrészt Nyáry fejtegetésének módszertani problémáiról (a levelezés egyoldalú vizsgálata), az udvarlóformulák használatainak párhuzamairól (például Szemere Pál vagy Kazinczy Ferenc levelezésében) és Kölcsey Ferenc szűkebb környezetéről, illetve családi kapcsolatairól annak bizonyítására, hogy a költő, Nyáry Krisztián állításával szemben, nem volt magányos. Sajátosan közelített a szimpátia érzéséhez Szász Lajos történész doktorandusz, aki Baltazár Dezső 1911 és 1936 között tevékenykedő tiszántúli református püspök filoszemitizmusát vizsgálta. Bár a püspök neve manapság kevéssé ismert, Baltazár jelentősége saját korában Ravasz Lászlóéhoz volt mérhető. Az előadó a református püspök filoszemita tevékenységének elméleti és gyakorlati oldalát is vizsgálta, kitérve a korszakban uralkodó és egyre fokozódó antiszemita légkör okozta gyakorlati nehézségekre.

Több előadásban – fő- és mellékszálként – felmerültek a kórosként, patologikusként azonosítható mentális zavarok és problémás lelkialkatok. Bárth Dániel sokszempontú és figyelemfelkeltő előadásában például a 2016-ban A zombori ördögűző címmel megjelent kötetének főszereplője, Rochus Szmendrovich ferences szerzetes leveleinek érzelemtörténeti olvasatát adta. Elemzése során többek között kitért Szmendrovich megítélésére saját rendtársai között (hipochonder, bolond, aggodalmaskodó) és lelki alkatára is – ambivalens személyiségét a bipoláris zavarhoz kötve, habár a modern pszichológiai–pszichiátriai fogalmak aligha feleltethetők meg a 18. századi értelmezési keretnek. Molnár Eszter irodalomtörténész doktorandusz Csáth Géza már sokszor elemzett, problémás lelki alkatáról értekezett. Elemzésének középpontjában a Csáth életét egyre inkább eluraló morfinfüggőség, valamint a hipochondria és a szexuális diszfunkció hármasa állt. Az előadó a pszichohistória és a pszichoanalízis módszereit alkalmazva, képzeletbeli díványára fektette a néhai Brenner Józsefet, és azt igyekezett megállapítani, hogy milyen szerepet játszott a későbbi pszichopatológiás vonások kialakulásában az anyja korai elvesztése, az első szexuális élménye, vagy éppen a családjában generációk óta divatos hipochondria.

Végezetül érdemes még megemlíteni – erre Klaniczay Gábor is kitért előadásában – az érzelmek kultúrafüggőségének és biológiai determinációjának kérdését, amelyre részben a konferencián elhangzott előadások is igyekeztek reflektálni. A konferencia három napja során többször is felelevenített, Paul Ekman-féle alapérzelem-elmélet hat, kultúrafüggetlennek tekintett emóciót azonosít (öröm, bánat, harag, félelem, meglepetés és undor), ezzel szemben a társadalmi konstrukcionizmus hívei az érzelmek kultúraspecifikus volta mellett érvelnek. A történésznek – így érvel Barbara H. Rosenwein – e két ellentétes tendenciából kell merítenie, azaz tekintettel kell lennie a biológiailag determinált, univerzálisnak tekintett érzelmekre és a társadalmi–történeti kontextus által meghatározott, specifikus érzelmekre, azok percepcióival és interpretációival együtt. Ezt a felfogást adaptálta például Szilágyi Márton előadásában, amikor Kölcsey korának levelezéseiben használt nyelvi formuláit szélesebb forrásanyagon is megvizsgálva árnyaltabb következtetésre jutott, vagy Molnár Dániel, aki a 16. századi magyar viszonyok (folyamatos háborús állapot) és a sajátos bátorság-felfogás kontextusában igyekezett értelmezni a vizsgált személyek viselkedését. Kovács Katalin pedig a Charles Le Brun francia festő képein megjelenő érzelmeket ütközteti a levelezéssel, amely a versailles-i udvarról egy meglehetősen érzelemmentes, a heves érzelemkitöréseket nehezen toleráló közeg képét festi – ez az, amit William M. Reddy érzelmi menedékként (emotional refuge) azonosít, a művészetet (irodalom, színház, képzőművészet) egyfajta érzelmi szelepként vagy menedékként definiálva.

A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2017-es érzelemtörténeti konferenciájáról – ahogyan az a korábbi években is jellemző volt – összességében elmondható, hogy a társadalomtörténet-írás sokakat foglalkoztató témáját járta körül (ez mind a konferencián résztvevő előadók, mind a hallgatóság nagy számából látszik), megannyi megfontolandó szempontot bevonva az érzelmek történetéről szóló diskurzusba. Ám ami talán még ennél is fontosabb, a történettudomány egy igen friss, az utóbbi tíz esztendőben reflektorfénybe kerülő aldiszciplínájának Magyarországi meghonosodása felé vezető úton tette le az első köveket.

Kovács Janka – Lászlófi Viola

Felhasznált irodalom

Frevert, Ute 2011: Emotions in History – Lost and Found. Budapest–New York, Central European University Press.

Matt, Susan J. 2011: Current Emotion Research in History: Or, Doing History from the Inside Out. Emotion Review, (3.) 1. 117–124.

Plamper, Jan 2012: The History of Emotions: An Introduction. Translated by Keith Tribe. Oxford: Oxford UP. 1–39.

Reddy, William M. 2009: Historical Research on the Self and Emotions. Emotion Review, (1.) 4. 302–315.

Rosenwein, Barbara, H. 2010: Problems and Methods in the History of Emotions.Passions in Context: Journal of the History and Philosophy of Emotions. (1.) 1.

(http://www.passionsincontext.de/uploads/media/01_Rosenwein.pdf– Utolsó letöltés: 2017. 09. 09.)

Rosenwein, Barbara H. 2015: Generations of Feeling. A History of Emotions, 6001700. Cambridge: Cambridge UP. 1–15

Stearns, Carole Z. – Stearns, Peter N. 1985: Emotionology: Clarifying the History of Emotions and Emotional Standards. The Americal Historical Review, (90.) 4. 813–836.

Török Mária: Egy félelem története: a fóbia tünetei – az elfojtottvisszatérése vagy a fantom visszatérése? In: A megtalált nyelv. Szerk.:  Erős Ferenc – Ritter Andrea, Új Mandátum, 2001. 74.

Ezt olvastad?

Ahhoz, hogy az első világháború kirobbanása előtt létrehozott vidéki feminista csoportok működéséről pontosabb képet kaphassunk, a következő kérdésekre kell választ