V. Károly, I. Ferdinánd és Magyarország – interjú Korpás Zoltánnal

Korpás Zoltán különleges kategóriát képvisel a történészszakmában, mivel – mondhatni – kettős életet él. HR-es cégvezető, de tudományos pályáját sem adta fel. Folyamatosan kutatja V. Károly birodalmának és Magyarországnak a kapcsolatát, a spanyol katonák 16. századi magyarországi tevékenységét és általában a Mediterráneum és Magyarország 16. századi viszonyát. Mára mind külföldön, mind Magyarországon elismerik eredményeit. Hogyan lett történész, és miért pont ezek a területek érdeklik? Miként alakult ki életében a szakmai kettősség? Hogyan tudja összeegyeztetni a két szférát? Melyek a fő kutatási eredményei, és milyen tervei vannak? Friss interjúnkból kiderül, amelyben Korpás Zoltánnal egykori tanítványa és barátja, Monostori Tibor beszélgetett.

Korpás Zoltán

Újkor.hu: Hogyan emlékszel vissza a pályaválasztásodra? Milyen hatások értek tizenévesen, ami miatt úgy döntöttél, hogy történelem szakra jelentkezel?

Korpás Zoltán: Teljesen átlagos gyerek voltam. Jó, de nem kiemelkedő vagy jeles tanuló. Ugyanakkor már negyedik osztályban felfigyelt rám a felsős történelemtanár, mert észrevette, hogy különösen érdekel a történelem. Az Egri Csillagokat és hasonló regényeket már alsósként többször kiolvastam. Nagyon szerencsés voltam az általános iskolai és a gimnáziumi történelemtanáraimmal. Kiváló pedagógusok voltak, akik felismerték azt, hogy átlag feletti a történelem iránti érdeklődésem. Talán az egyetlen tantárgy volt, ahol mindig kiemelkedő voltam. Ha négyest kaptam, azt is szégyelltem. Csak hálával tudok gondolni Matu nénire a régi Áldás utcai általánosban: ő egy fogalom volt a diákság körében. Hasonló mértékben köszönhetem a történészi karrieremet Dr. Tihanyi Katalinnak, a Móricz Zsigmond Gimnázium volt igazgatójának, aki különleges energiájával hajtott minket végig azért, hogy a töri faktosok sikeresek legyenek a felvételin. Életemet meghatározó, nagybetűs Pedagógus mindkettő!

Úgy tudom, a felmenőid között több nagynevű kutató található. Ők miként formálták a pályádat?

A családi szál nagyon erős örökség és hagyomány, ami kijelölte az utamat. Egy különleges családban születtem és nevelkedtem. Édesapám és Édesanyám, a két Korpás nagybátyám és feleségeik egyaránt, sőt anyai ágon Hódi nagynéném, mind doktori címet szereztek geológusként, orvosként, vagy statisztikus, matematikus, közgazdasági kutatóként. Édesanyám és Édesapám az ELTE geológia szakán ismerkedtek meg, csoporttársak voltak. Édesapám 2007. évi haláláig egyetlen egy munkahelyük volt: a Földtani Intézet. Napi huszonnégy órában, otthon és munkahelyen is földtörténettel foglalkoztak, egymást inspirálták, segítették ötletekkel. Nagyapám, Korpás Emil földrajztudós, egyetemi tanszékvezető a tragikusan elhunyt Teleki Pál miniszterelnök, földrajztudós tanítványa volt, felesége, a Nagymamám pedig történelemtanár. Esélyem sem volt ezzel a háttérrel más géneket örökölni, hiszen a kutatás, az oktatás, a tudomány és az orvoslás minden szálon átszőtte Noémi nővérem és az én gyerekkoromat, a családi és rokoni létet. Rajtam kívül unokatestvéreim közül hárman, Kovács Kriszta, Korpás Levente és Korpás Dénes tovább vitték a családi hagyományt.

Egyetemi éveid alatt kiktől tanultál a legtöbbet, kikhez szerettél járni?

Elsősorban a történelem szakon értek inspiráló pillanatok. R. Várkonyi Ágnes mentorálása meghatározó volt az életemben, tudományos karrieremet ő segítette elindítani. Formáló hatású élmény volt Hiller István, Ágoston Gábor képzéseire járni: az ő gondolkodásuk, történetmesélő képességük, szakmai hitelességük felemelő volt. Már doktoranduszként ismertem meg Sahin-Tóth Pétert, aki tanárom, kutatótársam, barátom is lett. Az ő társaságában alakult ki nagyon jó személyes nexus Oborni Terézzel. Mindkettőjükkel inspiráló beszélgetéseink voltak. Tragikus pillanat volt elveszíteni egy olyan tehetséges kutatót, jó embert, mint Péter. Évfolyamtársaim voltak Pálffy Géza, Kenyeres István, Sarusi Kiss Béla. Sok szempontból hálával tartozom nekik, mert a saját tudományos pályájuk elején már látszódott, hogy bizonyos értelemben én a szűk tudományos körön kívül maradtam, és nem a tudományos szférában helyezkedtem el. Ők segítettek abban, hogy első magyar nyelvű munkáim megjelenjenek, a szakma számontartson engem. Felismerték, hogy a kutatási eredményeim nagyon is rezonálnak az ő innovatív tudományos munkásságukra. Bizonyos szempontból a hispanista vonal igazolta egyes téziseiket és vice versa, számomra is megerősítést nyújtottak. István volt az, aki egy vidám beszélgetés során azt mondta, hogy „három fajta történész létezik: a hivatásos, az alternatív és Korpás, a szabadúszó”. 2000-től az üzleti világban kezdtem el dolgozni, és kettős életet éltem. A HR tanácsadási szakmát tanultam meg, cégvezetővé váltam, miközben megtartottam tudományos pályámat is.

Az ELTE-n szereztél doktori fokozatot, és ott is tanítottál hosszú ideig. Mire emlékszel vissza legszívesebben tudományos karriered hajnaláról, és milyen kritikákat kaptál?

Hogy szabadúszóként és üzleti fókusszal a tudományos radaron maradtam, az a fentieken túl Poór Jánosnak köszönhető, aki meghívott, hogy 1996 és 2011 között külsős óraadó legyek az ELTE Közép- és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszékén. Különös köszönet illeti még B. Szabó János barátomat: ő tudatosan dolgozott és dolgozik ma is azon, hogy közös munkák révén tudományos és ismeretterjesztő publikációm szülessenek. Szeretném még megemlíteni Fodor Pált. Ő a doktori védésem opponense volt, nagyon markáns és kritikus véleményt kaptam tőle. Emlékszem Édesapám nevető arcára, amikor leforrázva megmutattam neki Pali véleményét: „Zoltán, végre valaki egy használható és jó irányt mutat neked”. És valóban, Palival a védés napjaiban volt egy lélekemelő beszélgetésünk, ahol megértettük egymást. Ő is sokat tett a későbbi években azért, hogy jó nevű szerzők mellett megjelenhessenek a kutatási eredményeim magyar és angol nyelvű kiadványokban. Bízom benne, hogy egyikükre sem hoztam szégyent. 

Korpás Zoltán doktori avatója, 2003

Nem említetted még a spanyol nyelv és irodalom szakot, amit szintén elvégeztél.

Furcsa emlékeim vannak ezzel kapcsolatban. Talán nagyképűen hangzik, bizonyos szempontból úttörök vagyunk. Egészen a mostani új hispanista generáció (te, Martí Tibor, illetve én) megjelenéséig nagyon kevés, nemzetközi szempontból releváns spanyolos teljesítmény született Magyarországon. Ideológiailag átitatott opportunista témák születtek, mint például „Zalka Máté a spanyol polgárháborúban” vagy a sandinisták magyarországi dicsőítése. Majd 1990 után hirtelen „megtalálták” Árpád-házi Jolántát, kisebb rózsafüzéres mázzal. Mostanában e kör kibővülni látszik további újdonságokkal, mint Törtei Renáta és Liktor Attila irodalom-, jog- és politikatörténeti kutatásai. 1996-ban én R. Várkonyi Ágnes révén egy olyan témához jutottam, ami az elmúlt évszázadok legintenzívebb spanyol–magyar kapcsolata. Spanyol katonák ezrei harcoltak Magyarországon, cortest, azaz rendi országgyűlést hívtak össze Kasztíliában Mohács kapcsán. Az Aranyszázad irodalmát inspirálták a magyarok Oszmán Birodalom elleni küzdelmei. A legnagyobb drámaszerzőjük, Lope de Vega egymagában több munkát írt magyar témát és neveket érintve, mint Shakespeare összes műveinek a száma. A budapesti Spanyol Tanszék mégis negligált, mert „túlságosan történész” voltam számukra, a szegedi meg azért, mert nem az ő iskolájukhoz tartoztam. Ironikus, hogy előbb lettem ismert Spanyolországban, mint itthon. A magyar hispanisták irodalmár köre sokáig nem ismerte fel, hogy a spanyol civilizáció és kultúra szempontjából mennyire jelentős témakört hoztam be a tudományos gondolkozásba.  

Apropó, honnan jött az érdeklődésed a hispán nyelvek és kultúra iránt?

Gyerekként az a szerencse ért, hogy 1972-74, majd 1983-87 között Kubában, egy különleges világban élhettem. Édesapám két magyar geológiai expedíció tagja is volt ott. Tiniként megtapasztaltam olyan dolgokat, amelyeket most a globális üzleti világban próbálnak megtanítani: kulturális diverzitás, sokszínűség, empátia és befogadókészség. Címeket adtunk most olyan dolgoknak, amiket ott spontán megéltünk a mindennapokban: a sok bőrárnyalat és eltérő kultúrák, nyelvek és civilizációk. Ne felejtsük el, hogy ez a KGST és a bipoláris világ időszaka. Életre szóló élmény volt megérteni azt, hogy a „szovjet” sem egységes. Az orosz, a lett, a kazah, az ukrán más akcentussal beszélik az oroszt. Az első szerelmem egy ukrán lány volt, ma ő Baszkföldön él. Tiniként megéltük a Visegrádi Együttműködés természetességét: legjobban a csehekkel, szlovákokkal, lengyelekkel és NDK-sokkal értettük meg egymást. Érdekes közeg volt, hiszen szovjet iskolában tanultunk, oroszul tanultam a tantárgyakat. A szovjet szülők, a gyerekeik nem voltak hajlandóak megtanulni spanyolul, így tiniként megélhettem a szovjet imperializmus arroganciáját: ugyanúgy viselkedtek, mint az amerikaiak a kubai forradalom (1959) előtt. Megszállóként. A Mitteleuropa életérzés viszont mindent felülmúlt: életre szóló barátságok születtek, és velük mindig spanyolul beszéltünk. Máig van egy szlovák barátom, kvázi testvérem. A legkeményebb szlovák–magyar konfliktus idején is felülírhatatlan volt a barátság.

Úgy hozta az élet, hogy először 1994-ben, majd onnantól kezdve két-három évente mindig kimentem hosszabb-rövidebb időre, hetekre, hónapokra Spanyolországba. Éltem Sevillában, Madridban, Valladolidban. Beleszerettem egy civilizációba, megértettem a spanyol lelket, kultúrát. Egy nagyon kevert, heterogén világot ismertem meg, ahol évszázadokon keresztül együtt éltek a könyves népek, zsidók, mórok és keresztények. Hatottak egymásra és elsősorban együttélést tanultak egymástól, nem pedig vallási türelmetlenséget. Velük szemben is furcsa sztereotípiák élnek, miközben egy alapban nyitott, sokszínű és befogadó kultúra, amelyik a világ első globális hatalmát építette fel 1492 és 1700 között. Amit tiniként Kubában, Mexikóban, Kolumbiában és Peruban láttam, annak az anyaországi tükörképét ismertem meg köztük élve és civilizációjukat megismerve. A spanyol táj, irodalom és történelem sokszínű, ahogy Latin-Amerika is az. Összeköti őket viszont a közös tudat, hogy „latinok vagyunk”. A mindenkori spanyol uralkodó máig úgy beszél, hogy a „Mi Spanyolországaink”, többes számban. Bár nem szövetségi állam, de történelmi autonóm területekből áll ma is, ahol a spanyol mellett a katalán, baszk, galíciai és okcitán nyelvekkel négy hivatalos nyelvet ismer el az alkotmány. Talán átjön e sorokon is, hogy be lettem oltva hispanofíliával. 

Mikor és miért fogalmazódott meg benned először, hogy kutató szeretnél lenni?

Már rendszeresen publikáló történészként kezdett el foglalkoztatni az, hogy „miként kerültem én ide”? Ez egy kacifántos út: egyrészt a meglévő és elérhető információk, családi hagyományok alapján a 19. század elejéig felépítettem a Korpás családfát. Akkor jöttem rá, olvasva a régi családi levelezéseket, hogy nagyapám és nagymamám milyen családi hagyományt teremtett. Furcsa volt rádöbbenni:  én nem tudtam, hogy kutató akarok lenni. Valójában azt sem tudtam, hogy történész, vagy történelem-, esetleg spanyoltanár leszek, vagy esetleg mindkettő. Vagy valami teljesen más. 1996-ban valami tudatalatti családi dimenzió találkozott egy híres professzor szakmai felismerésével, és én kaptam egy lehetőséget, egy utat, és természetesnek éreztem, hogy rálépjek. Emlékszem Édesapám mondatára amikor a doktori pályázatomat beadtam: „Zoltán, ez egy csodálatos pálya, sok gyönyörű élménnyel, ugyanakkor az állad felkopik, ebből egzisztenciát teremteni nem fogsz tudni.”

Korpás Zoltán 2019-ben, a Parlamentben

Miért éppen V. Károlyt és korát választottad?

R. Várkonyi Ágnes akadémikus azon kevesek közé tartozott akkoriban, aki iskolát teremtett, történészgenerációkat nevelt ki. Jó szeme és érzéke volt ahhoz, hogy feldolgozatlan történelmi témákat vessen fel, és fiatalokat inspiráljon a kutatásra. Ő nyitotta fel Giró-Szász András és az én szememet arra, hogy immár 150 éve sok tekintetben elavult és félreismert sztereotípiák mentén gondolkozunk Habsburg V. Károly magyar történelmi jelentőségéről. Az egyoldalú és köldöknéző felfogás a császár és a Magyar Királyság kapcsolatáról a német birodalmi és protestáns történelmi hagyományokat követte. Nagyon kevés kutatónk jutott el odáig, hogy a császári politika megítélésére az aranybánya a spanyol levéltárakban, leginkább a Simancasi Állami Levéltárban található. A PhD-iskola kezdetén Giró-Szász–Korpás párosként futottunk. Majd Andrást más irányba sodorta az élet, politológusi, majd politikai pályára került. Utólag visszagondolva, sok irigységet és értetlenséget váltott ki ez a lépés: miért két ember egy témán? Egyáltalán van-e értelme a témának? Volt kutató, aki az akkori vélt sérelme okán évekig próbált minket tudatosan kihagyni az R. Várkonyi Ágnes-féle tanítványok köréből. A 2003-as doktori védésem idején is jöttek olyan hangok, hogy ez a magyar történettudomány legrövidebb doktori védése lesz, hiszen semmi értelmeset nem lehet mondani V. Károly és Magyarország kapcsán. Az egyik, spanyolos témával foglalkozó történész még 1996-ban próbált minket lebeszélni, mert szerinte biztos kudarc vár ránk. „Semmit sem fogtok találni” – mondta Andrásnak és nekem.  Ugyanakkor volt egy versenyelőnyöm: a nagyon erős spanyoltudás és az a felismerés, hogy az akkoriban itthon elérhető kevés anyag alapján körvonalazódott, hogy nagyon sok kérdésre a válasz Spanyolországban lelhető fel. A magyar történettudomány nem vett tudomást arról, hogy 1516 és 1558 között a passzátszelet a keresztény Európában nem elsősorban Bécsben, hanem a spanyol uralkodó udvarából fújták. I. Ferdinánd feltűnően sokszor igazította politikai működését V. Károlyhoz, függésben volt császári bátyjától.

A Simancasi Levéltár 2000-ben

Első hosszabb kutatóutam során, 1999-ben nemcsak R. Várkonyi Ágnes, hanem Habsburg Ottó támogatását is bírtam, a tőle kapott ajánlólevelet és a könyvem 2008-as megjelenéséhez gratuláló levelét máig őrzöm, nagy becsben tartom. Számára V. Károly különlegesen fontos volt: a császár által képviselt „univerzális monarchia”, egy egységes keresztény Európa eszméje történelmi előzményként és mintaként szolgált Habsburg Ottó 20. századi páneurópai politikai gondolkodásában. 

A történészek az utóbbi évtizedekben a nemzetközi versenyben egyre inkább specializálódnak. Mire fókuszáltál elsősorban V. Károly korában, és hogyan kapcsoltad össze azt a magyar történelemmel?

A kutatási témám idővel átalakult, sokszínűvé vált. Diplomáciatörténettel kezdtem és hamar rájöttem, hogy V. Károly és Magyarország kapcsán a diplomáciai levelezés feldolgozása valójában szubjektív szövegértelmezési kérdés: a szavakat úgy értelmezi a történész, ahogy akarja, ha nincs mögötte valami „kemény valuta”. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy ha V. Károly kapcsán igaz lenne az az ősrégi sztereotípia, hogy csak ígérgetett Ferdinándnak és a magyaroknak, de valójában alig tartott be valamit, akkor mivel magyarázható, hogy a magyar végvárak közül sokban olasz és spanyol katonák állomásoztak? A spanyol levéltárak egy különös világot nyitottak meg: láthatóvá vált a tézisemet igazoló „kemény valuta”: pénzügyi segélyek, katonák ezrei és diplomaták, akik a császárt és a magyar királyt szolgálták egyszerre. Kirajzolódott egy olyan birodalom képe, ahol a dinasztia megkérdőjelezhetetlen feje határozza meg a kisebbik testvér, I. Ferdinánd magyar és cseh király nagypolitikáját, mozgásterét. Ebben a dinasztikus rendszerben pedig a dominóelv alapján V. Károly nem engedhette meg, hogy a testvére elbukjon a magyar Szent Korona országait illető kérdésekben, így meglepően aktív támogatást nyújtott 1526 és 1556 között. A cél a dinasztia stabilizálása volt, de a történelmi konstelláció okán ez azt is jelentette, hogy segítette Magyarországot abban, hogy a Nyugat része maradjon.

Hogyan fogadták a már szélesebb forrásokon alapuló eredményeket a szakmában?

Hiába írtam meg ezt relatíve régen, mégis kellett egy plusz lépés ahhoz, hogy az újabb kutatások szélesebb körben beépüljenek a szakmai köztudatba. Ez pedig egy perspektívaváltás volt. Ahogy részletesebben megvizsgáltam a spanyol zsoldosok magyarországi jelenlétét, szembeötlött, hogy ezeket a neveket a hispániai történészszakma jól ismeri. Mégpedig egy teljesen más aspektusból: a mediterrán spanyol–oszmán küzdelmek fontos szereplői voltak. Források szintjén sikerült kimutatni, hogy nagyon szoros összefonódás volt az Oszmán Birodalom elleni harcok mediterrán és magyarországi frontjai között. A két térség esetében integráns megközelítést lehetett alkalmazni. Ez mind a spanyol, mind a hazai tudományosság számára rendkívül újszerű volt. Újabban elkezdtük azt is körbejárni, hogy a nyugati történetírás számára hatalmas jelentőségű németalföldi háborúk 1568 után nagyon hasonló logikát követtek, mind a hódoltsági oszmánellenes küzdelmek. A spanyol kutatók fel is kapták a fejüket arra, hogy 1568 előtt létezhetett egy „Flandes Oriental”, Keleti Flandria, azaz a Magyar Királyság, ahol százalékosan hasonló a spanyol katonák aránya, mint a törzsterületnek tekintett németalföldi spanyol királyi seregekben. Emellett szükséges volt felhelyezni a térképre azt is, hogy miért volt különleges érdeklődés a spanyol Aranyszázad irodalmában a magyar ügyek iránt? Úgy tűnik, hogy a válasz abban a nehezen megfogható dimenzióban rejlik, hogy a magyar ügyekkel kapcsolatba kerülő katonák, diplomaták, személyek elvitték a híreket a nápolyi, milánói, spanyolországi garnizonokba, udvarokba. Mindezek inspirálták az írókat és költőket, akik pedig a publikum számára olvasmányos és érdekes témákat kerestek. 

Az új, forrásokon alapuló történeti narratívám elfogadásában és beágyazódásában az is segít, hogy az utóbbi tíz évben az V. Károlyt követő évszázad kutatásában szintén jelentős eredmények születtek, és az új generáció által egy új Habsburg-történeti modell is született erre az időszakra. Mindez azt jelenti, hogy V. Károly uralkodása nemcsak egy viszonylag rövid, a korábban gondoltnál nagyságrenddel jelentősebb intermezzo volt a spanyol–magyar (és Habsburg–magyar) relációban, hanem a 16-17. századi intenzív ibér–magyar kapcsolatrendszer első, legkritikusabb szakasza, egyben az ezeréves kapcsolatok inflexiós pontja is. Ez a két évszázad volt minden kétséget kizáróan a spanyol–magyar kapcsolatok legszínesebb és leggazdagabb, legnagyobb hatású korszaka, amelynek ráadásul egyetemes vonatkozásai is jelentősek, és amelyről még mindig viszonylag keveset tudunk. Érdekes látni, ahogy tucatnyi európai levéltárból és könyvtárból folyamatosan jönnek elő az ezt igazoló, eddig teljesen ismeretlen iratok és nyomtatványok.

Korpás Zoltán portréja

Hogyan tudod a kutatásokat összeegyeztetni más kötelezettségeiddel, más elvárásokkal?

Lassan húsz éve próbálok helytállni az üzleti és a tudományos életben, ami sok energiát emészt fel, hiszen nem lehet egyik oldalon sem alulteljesíteni. Ám néha ez különös és rendkívüli hatást vált ki: legérettebb történelmi munkáim egy olyan helyzetben születtek, amikor 2017 és 2018 folyamán egy toxikus, lelkileg sérült ember sikertelenül próbálta az üzleti karrieremet kettétörni. E kettős teljesítménynyomásnak a legnagyobb elszenvedője és áldozata, egyben a legnagyobb támogatóm a családom: feleségem és a két lányom, hiszen a munkához szükséges időt sokszor tőlük kellett elrabolnom. Végtelenül hálás vagyok türelmükért és a mosolygó háttérországért, amit ők nyújtanak nekem. 

Munkáidban hangsúlyos szerepet kap a hadtörténet és az összeurópai csapatmozgások. Melyek azok a megőrzött forrástípusok, amelyekből fel lehet fejteni a katonák vonulását és a Kárpát-medencei ténykedésüket?

Ez olyan volt, mint egy puzzle, ahol a darabok több országban, fragmentáltan találhatóak meg. A leggazdagabb forrás kétségkívül az a Bernardo de Aldanához köthető, több, mint száz levelet tartalmazó bécsi levéltári iratgyűjtemény volt, amit anno Szakály Ferenc történész adott át nekem, hogy a spanyol tisztek levelezését feldolgozzam. A spanyol Habsburg katonai jelenlét egyes elemei a magyar krónikákban, történetírói munkákban is megtalálhatóak voltak. Az ott feltűnő elvarratlan szálak inspiráltak arra, hogy mélyebbre ássak. Miért kerültek Magyarországra? Ki finanszírozta őket? Pontosan milyen tevékenységet végeztek itt? Milyen reputációval rendelkeztek? Mi lett velük a bevetésük előtt és után? Hogy egy példát mondjak: Istvánffy Miklós krónikájában írt a Zágrábot 1529-ben védő spanyolokról, a spanyol krónikák pedig szintén megemlékeznek az ugyanebben az évben Bécset védő 700 spanyol katonáról. Mit tesz Isten, átfedés van a tisztek nevében. A spanyol krónikás irodalom meglepő részletességgel foglalkozik a legkorábbi négy állandó spanyol tercio, e világhírű gyalogos egység történetével. A historiográfiájukban ez a nemzeti büszkeségük része, ma is létező katonai brigádok. A négy egységből kettő bizonyíthatóan Magyarországon harcolt egy ideig. Ezek közül az egyik, Bernardo de Aldana nápolyi terciója megsemmisült a hódoltsági háborúkban, és újra kellett szervezni 1553 után. Egyes magyarországi várostromok leírása esetén sporadikusan szintén feljönnek spanyol nevek: Zágráb, Esztergom, Visegrád, Buda, Temesvár, Pápa, Szolnok. A bécsi levéltár pénzügyi feljegyzéseiben (Gedenkbücher), a passualesek között Sarusi Kiss Béla kutatásainak köszönhetően nagyon sok mozaikdarabkát találunk. A spanyolországi levéltárakban további gyöngyszemeket lehetett kutatni: a dinasztikus és diplomáciai levelezésben, az Estado Alemania, az Estado Castilla, a Patronato Real fondjaiban sokszor feltűnnek. Ugyanakkor a hadilevéltári anyagokat (Guerra y Marina) vagy egyes speciális gyűjteményeket, mint a Real Academia de Historia Salazar y Castro gyűjteménye is részletesen át kellett lapozni. A tisztekhez kapcsolódó spanyolországi kérelmek, egyes várak és uradalmak birtokadományai is érdekes adalékokat nyújtanak.

Kijelenthető, hogy a korabeli világ egyik legfejlettebb hadseregének elitkatonái harcoltak a Kárpát-medencében?

Pontosan. Akkor vált teljessé a kép, amikor alaposabban elkezdtem átnézni az itáliai és mediterrán harcokhoz kapcsolódó hadügyi forrásokat a simancasi levéltár nápolyi és szicíliai anyagaiban. A korabeli Habsburg birodalom elitkatonái harcoltak Magyarországon és a Mediterráneumban egyaránt. Illetve, az ő egyéni sorsuk a legfőbb bizonyíték arra, hogy a Habsburg-fivérek egységesen kezelték a két oszmánellenes frontot. A Magyar Királyság a korabeli nyugati történések integráns része volt, és hasonlóan különleges figyelmet kapott, mint más „háborús zónák” a Földközi-tengeren vagy Itáliában.

Mi volt a közép-európai hadszíntér prioritása V. Károly számára?  

Egyértelműen a dinasztia védelme. A családon belül V. Károly volt a családfő, a már említett egyetemes birodalom vagy univerzális monarchia feje, aki egységet és békét teremt az Universitas Christianaban, a keresztény fejedelmek és alattvalóik közösségében, felszámolja a belső széthúzást, az „eretnekséget”, és kiűzi az oszmánokat. E jól hangzó misszió nyilván idealisztikus volt, de ebből vezethető le, hogy miért volt fontos számára Közép-Európa. Az öccse, I. Ferdinánd 1526-ig „csak” főherceg volt. Dinasztikus alárendelt szerepe csak névlegesen változott a magyar és cseh királyi címekkel, hiszen nagypolitikai kérdésekben jellemzően mindig követte V. Károly útmutatását. Ritka szembeszállása a császári akarattal a ’40-es évek második felétől kezdett markánsabb lenni. Ferdinánd is pontosan tudta, hogy a dinasztikus elv alapján nem veszíthető el Magyarország, még kevésbé Bécs. A két testvér felfogásában volt egy jelentős eltérés: a császár folyamatosan többfrontos háborúkat vívott Európa-szerte. Ezért logikus, hogy ő abban volt érdekelt, hogy Ferdinánd, magyarországi hódításait megtartva békére törekedjen a Portával. Ferdinánd viszont uralma növelésére és a teljes királyság megszerzésére áhítozott. E bonyolult, más európai frontokkal is összekapcsolódó érdekrendszereket jól szimbolizálja az 1538. évi váradi béke, ami V. Károly nyomására született, és toledói ratifikációjával lépett érvénybe. A Szapolyai–Habsburg kiegyezésre törekvő, jellegzetesen belpolitikainak tekintett béke valójában egy korabeli oszmánellenes haditerv és európai békerendszer, az 1538. évi Szent Liga, illetve a Nizzai Egyezmény része volt. Hasonló komplexitást mutatnak az 1550 és 1552 közötti események is: az Egri Csillagok és minden, ami akkoriban történt Magyarországon, szoros kölcsönhatásban álltak az akkor tomboló európai háborúkkal, amelyek során a Habsburg-államokat minden létező fronton összehangolt támadás érte egy protestáns–francia–itáliai–oszmán tengely mentén. 

Játsszunk el a gondolattal, hogy a több ezer spanyol Habsburg katona nincs jelen V. Károly korában Magyarországon. Mi lett volna ennek a hatása?

A spanyolok mellé tegyük oda a legalább ekkora itáliai gyalogságot is, hiszen a két nemzet katonái a kor legjobbjai közé tartoztak, és harci értékük a félelmetesnek tekintett janicsárokkal volt összevethető. E két elem a korabeli királyi sereg 20-30 százalékát is elérhette, attól függően, hogy melyik évben járunk. V. Károly támogatása nélkül nagy esély lett volna arra, hogy I. Ferdinánd elveszíti a Magyar Királyságot. De nézzük ezt a dimenziót egy másik aspektusból: Fodor Pál legújabb adataiból úgy tűnik, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a Habsburgok gazdasági és katonai ereje elég lett volna a kezdeti, legkritikusabb években, 1526 és 1541 között az oszmánok megállítására. Talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy I. Szulejmán pazarolta el a lehetőséget (a mi legnagyobb szerencsénkre), hiszen 1526 környékén az Oszmán Birodalom anyagi lehetőségei még a leggazdagabbnak tekintett V. Károly birodalmának bevételeinél is négy-ötször nagyobbak voltak, I. Ferdinándénál pedig akár tízszer vagy még többször. A Bécs elleni 1532. évi hadjárat jól mutatja a kérdéskör dimenzióját: Szulejmán egyértelműen azért állt meg Kőszegnél, mert nem akart egy, a seregével összevethető sereggel kétes eredménnyel járó mezei csatát megkockáztatni. Az V. Károly által vezetett keresztény haderő mintegy 90 ezer főt tett volna ki. Csak 1575 után, a németalföldi háborúk során tudott legközelebb egy európai állam, mégpedig II. Fülöp spanyol király egy ezt megközelítő méretű „tömegsereget” kiállítani Európában. Szulejmán megállításához ugyanakkor 1532-ben jóformán teljes Európa mozgósítása kellett, ahol a portugál uralkodótól kezdve minden jelentős európai fejedelem hozzájárult. Összességében az Oszmán Birodalom gazdasága, nagyságrendileg nagyobb bevételei és seregméretei, valamint sokkal hatékonyabb hadszervezete azért nem söpörte el 1526-ot követően a Habsburgok magyarországi uralmát végérvényesen, mert Szulejmán „benézte” a stratégiát, és amikor már eszmélt (1541-ben), addigra I. Ferdinánd pozíciói stabilabbak voltak, illetve a Habsburg államok bevételei az 1540-es évektől elkezdtek emelkedni. V. Károly támogatása tehát kulcsjelentőségű volt I. Ferdinánd sikeréhez, de kevésnek tűnt volna, ha Szulejmán hatékonyabb megoldással első rohamra elfoglalja az országot valamikor az 1526 utáni években. 

Korpás Zoltán 2019-ben, a Tátrában

Az Oszmán Birodalom elleni többfrontos küzdelemben általában kevés hangsúlyt kap a mediterráneumi hadszíntér. Mi volt ennek a jelentősége?

Fontos lenne megérteni itthon, hogy az Oszmán Birodalom és a keresztény Európa közötti harc mindvégig két régióban zajlott: a kontinentális fronton Közép-Európában és egy tengeri fronton a Földközi-tenger nyugati medencéjében. A spanyolországi és itáliai parti területek pusztítása, elnéptelenedése az oszmánokat szolgáló kalóztevékenységek okán ugyanannyira jelentős, mint a hódoltsági változások és hadi pusztítások. A nyugati történetírás egyébként az oszmán terjeszkedést jellemzően mediterrán ügyként mutatja be, jóformán figyelmen kívül hagyva a kontinentális szárnyat. Ott a Barbarossa- és Dragut-kalózok története, Tunisz, Algír, Djerba, Málta ostroma és a lepantói csata vannak a fókuszban. Ugyanakkor a közép-európai történetírás is alig vesz tudomást arról, ami a Földközi-tengeren történt. Ellenben a két térség között szoros interakciók voltak: Buda 1541. évi eleste és 1542. évi sikertelen visszafoglalási ostroma kimutathatóan összefügg Algír 1541. évi sikertelen ostromával. 1541/1542-ben a kereszténységet nem egy, hanem három csapás érte, amit tükröz a birodalmi diéta, I. Ferdinánd és V. Károly, a katolikus egyházfő, Alba hercege, Andrea Doria hadvezérek és mások levelezése

Tudnál mondani néhány példát, amikor egyes történelmi események esetében az ibériai központ döntő hatással volt a közép-európai politikai történésekre (is)?

Talán a legelső közvetlenül Mohács után következett be: 1526 novemberében II. Lajos halála és a magyar nemzet veresége okán államtanácsi ülést tartottak. Az Államtanács az egyik legrégebbi, ma is működő spanyol állami szerv, és ez a consulta az első írott forrás a tanács létezéséről. Adott egy 500 éves forrás, ami alapvető a spanyol államigazgatás történetében, Magyarországról szól, és fogalmunk sem volt a létezéséről. A spanyolok meg nem tudták, hogy a tanácskozás témája milyen jelentős a magyarság története szempontjából. Az ülésen egyetlen egy napirendi pont volt: mit tegyenek a magyar király halálát követően? Két fontos dolgot emelnék ki. A tanácstagok felajánlottak százezer dukátot (a korabeli magyar költségvetés mintegy ötven százalékát kitevő összeget), hogy segítsék meg Ferdinándot, nehogy őt is elsöpörje a török. Másrészt Európában egyedi módon külön rendi gyűlést hívtak össze 1527-re Valladolidban, ahol a kasztíliai rendeket is tájékoztatták, és a segítségüket kérték a súlyos helyzetben. A kasztíliai rendek jelentős adományokat nyújtottak, hogy meglegyen a százezer dukát. A pénzt pedig meg is kapta Ferdinánd: Antonio Mendoza, aki 1527 tavaszán a váltólevelet hozta, később megalapította a mexikói alkirályságot, és perui alkirályként halt meg. Az összeg akkora pénzinjekciót jelentett Ferdinándnak, hogy 1527 nyarán bizonyos értelemben csak a Spanyolországból kapott pénzzel tudta elindítani seregét Szapolyai János ellen, majd megszereznie a dinasztia számára a Magyar Királyságot.

„Szabadúszó” történészként gyakran egyedül kellett utat törnöd a források és a szakirodalom sűrűjében. Milyen intézményes vagy kutatóhálózati háttérnek örültél volna, ha megkapod húsz évvel ezelőtt, és mit kívánnál a mai doktoranduszoknak?

Nehéz dilemma ez sokak számára. 1999 és 2000 folyamán, ha egy picit tudatosabban építkezem, esetleg lett volna lehetőség kint maradni Spanyolországban, és ott felépíteni a tudományos pályámat. Egyszerűen nem fordult meg a fejemben, hogy elszakadjak a családomtól, barátaimtól. Amikor 2000 tavaszán visszajöttem, kacérkodtam a gondolattal, hogy próbáljak bekerülni a Történettudományi Intézetbe, vagy az egyetemen státuszba, de nem jött össze. 2005-ben volt egy kósza kísérletem, hogy a Magyar Országos Levéltárban a Tudományszervezési Osztály élén közelebb kerüljek a tűzhöz. Az egy zsákutca volt. Sokáig tanakodtam azon, hogy mi lehet az én kettős, üzleti és tudományos ismereteimnek a konverziós pontja? Tudománymenedzsment, tudományszervezés területen biztos, hogy tudtam volna értéket teremteni, legyen az szervezési hatékonyság, a szervezeti kollaboráció növelése vagy akár az ismeretterjesztés hatékonysága, a tudományos silók bontása. 

Complutense konferencia, 2017. Bagi Zoltán Péter, Korpás Zoltán és Martí Tibor

Mit kívánok a mostani doktoranduszoknak? A kutatáson kívül van egy dimenzió, amire mi, „dinoszauruszok” kevésbé figyelünk: a közösségi gondolkodás, a közösségi alapon szervezett tudományos kollaboráció képessége. Egyszerűen azért, mert a fiatalok számára már készen kapott és természetes a digitális gondolkodás és a virtuális terek használata. Ha a tudományos tevékenységünkben képesek lennénk szakítani a becsontosodott régi mintákkal, mert „mi így szoktuk csinálni száz éve”, akkor innovatívabbá tehetnénk ezt a közeget. Egészségesebb egyensúlyt teremthetnénk a megújulás és a hagyománytisztelet között. Kívánom nekik, hogy a megfelelő mértékkel, de a lehető legjobban kiaknázzák a lehetőségeket, és magunknak, hogy sikeresen adaptálódjunk a digitális korszakhoz.

Mik a szakmai terveid a 2020-as évekre?

Régóta esedékes, hogy a 2008-ban megjelent könyvemet kiegészítsem az abból még hiányzó, 1538 és 1556 közötti esztendőkkel. Az elmúlt években több publikációm is készült e témában, így előttem áll a feladat, hogy „újraírjam” a könyvem, és megjelenjen magyarul és idegen nyelven egyaránt. Folyamatban van két spanyol nyelvű cikkem az 1526 előtti Jagelló-Habsburg kapcsolatokról. Az energia legnagyobb része viszont jelenleg a tanácsadócég építésére és a csapat bővítésére megy. A koronavírus-járvány okozta válság ellenére társammal, Gyenese Balázzsal együtt komoly potenciálokat láttunk ebben az ideiglenesen nehéz üzleti közegben is. De ez már egy másik szakma kihívása.

Monostori Tibor

Korpás Zoltán Academia.edu oldala ide, MTMT-be feltöltött publikációs jegyzéke ide kattintva érhető el közvetlenül.

Valamennyi fotót Korpás Zoltán bocsátotta rendelkezésünkre.

 

Ezt olvastad?

Jóllehet a pestis a 19. század végéig a gyógyíthatatlan betegségek közé tartozott, a 14. század közepétől élénken foglalkoztatta a korabeli