Válasz Botlik Richárdnak – A történészi szakma alapelveiről

Nincs könnyű helyzetben az a történész, aki válaszolni szeretne Botlik Richárd tévedésektől, csúsztatásoktól hemzsegő recenzióira. Ilyenkor mindig az a dilemma, hogy mi a helyes: minden tévedésre és valótlanságra pontról pontra forrásokkal és szakirodalmi hivatkozásokkal alátámasztva megfelelni, vagy csak legyinteni egyet. Egy vita gyakran mozgósít érzelmeket, még egy tudományos disputa esetén sem csupán mérési eredmények, statisztikai jelentések ütköznek egymással. De a cél mindig valamifajta megegyezés keresése, tárgyilagos lezárás, nyugvópontra jutás.

Tudományos téren azonban ritkán történik meg az, hogy kibékíthetetlen ellentétek, indulatok irányítsák a kommunikációt. Az adott szakma eleve feltételez egy szakismeretet, szakmai nyelvet, annak a tudományos elemzésnek a választott technikáját. Épp ezért az azonos előképzettséggel a játékporondra lépők meg szokták becsülni egymásban a tudománybeli jártasságot, s ezzel az előfeltétellel vitáznak. Ha nem azonos súlyú a két fél, akkor nincs miért és kinek küzdeni. Egy latin nyelvben járatlan emberrel nem lehet vitát nyitni latin filológiai kérdésekről, legyen az végzett történész, ebben a tudományban tapasztalatlan orvos vagy a történelem iránt érdeklődő laikus blogíró. Amíg a II. Lajos halálát érintő nagy szenzáció online térben terjedt, orvosi szaklapban jelent meg, addig csak egy olvasat volt a nem történészi tudással körüljárt koncepciók közül. A Mohács-konferencia sok kérdést megfogalmazott, párat meg is válaszolt, majd a tavaly megjelent Mohács-tanulmánykötet és annak melléklete, a forráskiadvány mindezt nyilvánossá tette. Amikor azonban Botlik Richárd indulatos írásai napvilágot láttak, az egymásnak feszülő érvek helyett ez már egy egészen más küzdőtérre vezetett.

A kötet szerzői és szerkesztői ezek után úgy döntöttek, hogy a népszerű portálokon megjelent hosszabb és rövidebb könyvismertetéseket nem hagyják szó nélkül. Legfőképpen azért, mert a tudomány népszerűsítésének egyik igen fontos feladata, hogy torzítások, legendák és hamis történetek helyett a szaktudomány eszközeivel adjon választ a jogosan felmerülő kérdésekre. Úgy véljük, Botlik Richárd jellegzetes „munkamódszerét” (szakirodalom- és forrásismeret, fordítás és idézés) elég lesz néhány példával megvilágítanunk.

Mielőtt a kifogásolt részletekre és munkamódszerre térnénk, nem hallgatható el, hogy Botlik Richárd is szerzője lett volna kötetünknek, ám mivel nem fogadta meg a hat (!) felkért lektor javaslatait, s tanulmánya több neuralgikus pontján nem volt hajlandó változtatni (szakirodalmi és forrásbeli tévedések, latin félrefordításokra alapozott következtetések), a kötet szerkesztői végül úgy döntöttek, hogy írását nem közlik. Más okból maradt ki az orvosdoktorok kötetünkben sokszor hivatkozott, nagy vitát kiváltó, 2014-ben megjelent tanulmánya. Ezt azért nem kívántuk újra megjelentetni, mert az Orvosi Hetilapban (Nemes István, Tolvaj Balázs, II. Lajos magyar király (1506–1526) holttestének megtalálása, Orvosi Hetilap, 2014. március 23, 475–480.) mindenki számára hozzáférhető, ehhez képest Nemes és Tolvaj doktor előadása − amely a 2015. augusztus végi Mohács-szimpóziumon hangzott el − semmilyen új információt nem tartalmazott. Azért sem láttuk indokoltnak az újbóli közlést, mert a megjelent Mohács-kötet szándékunk szerint jóval több tanulmányuk egyszerű kritikájánál: nevezetesen II. Lajos halála vizsgálatának apropóján a Mohács-problematikáról való jelenlegi ismereteink mérlege.

Térjünk most rá Botlik Richárd könyvismertetésére. A recenzens szerint „mindannyiunk számára közismert Lazarus 1528-ból való ingolstadti fametszete, amely Magyarország első térképe: ezen is olvasható az a német felirat, hogy II. Lajos királyt saját lovagjai ölték meg.” Ez Lázár deák 1528-ban kinyomtatott unikális térképe, a világ egyik legkorábbi országtérképe volna (OSZK, App. M. 136), amely valóban ábrázolja a két évvel korábban lezajlott mohácsi csatát (így természetesen be is került Mohács-kötetünkbe), ám a felirat így szól: „Hie bey dissin Kreuzlein ist Khuenig Ludwig mit den seinen von Soleymanno magno dem Zwelfftn [recte: Zweisstn] Turkischen Kayszr [recte: Kayser] erlegt wo denn Anno 1526 die 29 Augusti”, vagyis itt, ennél a kis keresztnél mészároltatott le Lajos király az övéivel együtt II. (Nagy) Szulejmán török császár által az 1526. esztendőben, augusztus 29. napján.

Botliknál problémák adódnak a latin nyelvű források értelmezésével is. A szombathelyi orvosokkal közösen írt cikkében (Botlik Richárd, Nemes István, Tolvaj Balázs, Kétségeink II. (Jagelló) Lajos cseh- és magyar király (1506–1526) holttestének azonosításával kapcsolatban, Orvostörténeti Közlemények, 2016, 6.) kifejti, hogy a Sárffy-levél II. Lajos holttestének állapotára vonatkozó latin nyelvű mondata alapján nem állíthatjuk, hogy a királyt a fogairól azonosították, recenziójában pedig felrója a szerkesztőknek, hogy a kötetben Bartoniek Emma „hibás” fordítását közölték. A fordítási problémák feszegetésével viszont a recenzens maga hívja fel a figyelmet saját nyelvi hiányosságaira. A levél eredeti latin mondata ugyanis így szól: „Re cognita caput primum et ora abluimus: pulcherrime per ea signa, quae regia maiestas in dentibus gerebat, se esse indicavit.” Itt meg kell jegyeznünk, hogy tartalmi szempontból teljesen lényegtelen, hogy a két szövegváltozatból melyiket választjuk, mint ahogy fordítás szempontjából teljesen mindegy, hogy a levél írója a ferre vagy a gerere igét használta. Egyedül azon lehet vitatkozni, hogy a pulcherrime szót az abluimus vagy az indicavit igéhez kapcsoljuk, de az egészen biztos, hogy Botlik Richárd a latin eredeti szöveget Bartoniek fordításánál sokkal rosszabb változatban ültette át magyarra: „Kiástuk először a fejet, és lemostuk legszebb részeit, azon jegyeket, melyeket király őfelsége a fogain viselt, [s amely] őt híressé tette.” (Botlik Richárd, Nemes István, Tolvaj Balázs: 2016, i. h., 6.). A pulcherrime adverbiumot semmiképpen sem lehet ’legszebb részeit’ szókapcsolattal visszaadni. Az adverbium nevében is benne van, hogy az igéhez kapcsolódik, tehát vagy az indicavithoz, vagy az abluimushoz. Az pedig, hogy a se esse indicavit miképpen lett Botlik Richárd fordításában „[s amely] őt híressé tette”, igazi rejtély. Talán nem tudta, hogy az indicavit esetében a szótárban az I. deklinációs indicare [felfedez, megállapít stb.] igét kell fellapoznia, nem pedig a III. deklinációs indicere [hirdet, hírül ad, meghatároz stb.] szó jelentései között kell böngésznie. Hozzátesszük, hogy utóbbi esetben sem jó Botlik fordítása. A latin nyelv szabályai és megfelelő ismerete szerint a mondatból egyértelműen az derül ki, hogy a király fogain lévő jegyekről ismerték fel Lajos holttestét. Mivel Botlik fordítása kifejezetten rossz, a félreértelmezett mondatra épített gondolatmenete is hibás.

Hasonló problémákat láttunk Sárffy Ferenc levelét elemző korábbi cikkében (Adalékok Sárffy Ferenc győri várparancsnok jelentéséhez, Századok, 2002, 669–677.) is, ahol Szapolyai János szeptember 11-én kelt levelét elemezte. Nem tudja például helyesen lefordítani a felicis reminiscentiae (boldog emlékezetű) szókapcsolatot, az inque ecclesia maiori pedig nála érthetetlen módon az egyház tekintélyesebb képviselőit jelenti, akik Botlik szerint azonosították Lajost, holott a mondatban ilyet egyáltalán nem olvashatunk.

A Sárffy-levél – mint az egyetlen forrás – helyes értelmezése, ahogy ezt Botlik Richárd is hangsúlyozza recenziójában, valóban kulcskérdés a Lajos király halálát taglaló vitákban. Éppen ezért érthetetlen, hogy akar valaki egy latin szövegről állításokat megfogalmazni, ha a kötet magyarul olvasható sorai sem világosak számára. Botlik Richárd – mint említettük – a Sárffy-levél kapcsán kifogásolja, hogy a szerkesztők Bartoniek Emma immár klasszikussá vált fordítását emelték be a kötetbe, holott az nem a ma ismert legjobb latin kézirat alapján, hanem Pray György 18. századi szövegkiadása nyomán készült. Szerinte helyesebb lett volna, ha „a dokumentum legkorábbi, korhű másolatát közli a tanulmánykötet függeléke, és jegyzetpontokkal utal arra, hogy ettől a másolattól mennyiben tért el Pray, illetve Bartoniek közlése”. A Mohács-kötet azonban megadta azokat a bibliográfiai adatokat, ahol olvasható a varsói levéltárban őrzött kézirati verzió (Kasza Péter, Holttest a patakban = Magyar Könyvszemle, 2015, 409–411.) szövege. Az érdeklődő olvasó tehát megtalálja a javított latin szöveget más kiadványban. Botlik viszont, ha jól értjük a szövegét, leginkább azt sérelmezi, hogy Bartoniek fordítását változtatás nélkül közöltük, és nem jelöltük, hol tér el az ő Pray-féle forrásszövege a varsói kézirat latinjától. Ennek tükrében érthetetlen, hogy írhatja két sorral lentebb, hogy a kötet szerkesztői a rögösebb utat választották „azzal, hogy változatlanul (csak a levél keltezését javítva) közölték Bartoniek fordítását, és hivatkozásokban utaltak arra, hogy a latin nyelvű levélben vannak eltérések.”

Akkor most talált Botlik adatot arra a kötetben, hogy a szerkesztők hasznosították Brodarics 2012. évi szövegkiadásának (Stephanus Brodericus, Epistulae, ed. Petrus Kasza, Bp., 2012, 160–162.) adatait és jelölték az eltéréseket, vagy sem? Pray verziója és a varsói kézirat szövege nagyjából 90%-ban azonos. A maradék 10% kedvéért felesleges lett volna Bartoniek szép és veretes fordítását mellőzni. A szerkesztők pontosan azt tették, amit Botlik számon kért rajtuk: a fordításhoz fűzött jegyzetekben jelezték, ahol más kéziratok alapján a levél szövege mást mond. Lehet, hogy Botlik Richárd nem olvasta a jegyzeteket? Vagy nem látta, mi van odaírva?

Nem ez lenne az első példa, hogy valami nyilvánvaló kerüli el a figyelmét. Súlyos tévedésként leplezi le Bartoniek fordítását azért is, mert abban az szerepel, hogy a királyon nem volt „semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán. Majd zavaros és nem kevéssé önellentmondó fejtegetésbe bocsátkozik arról, hogy az általa is leghitelesebbnek tartott, a recenzióban részben fotón is közölt varsói kézirat szövege azt állítja, Lajoson volt seb, mégpedig az ajkán. Idézzük a recenzenst: „Már felhívtam a figyelmet arra, hogy a lengyel szövegvariánsban ez másképp hangzik: »… egyetlen kicsiny, arany érme méretűt leszámítva, a legkisebb seb sem volt rajta«.” Úgy tűnik, tehát Botlik látta, hogy a lengyel levéltárban őrzött dokumentum utal az aranyérme nagyságú sebre. Ezt követően kifogásolja Kasza Péter azon közlését, miszerint „eredetileg az ajkon lévő aranyérme nagyságú seb van a kézirat szövegében” Mégpedig azért nincs igaza Kasza Péternek szerinte, mert „Az említett kéziratban nem találtam olyan mondatrészt, amely arra utalna, hogy II. Lajos ajkán találtak volna érem nagyságú sebet.” A recenzió olvasója itt végképp elveszíti a fonalat: akkor most Botlik hívta fel a figyelmet arra, hogy a Bartoniek által használt Pray-féle verzióval ellentétben a varsói kéziratban utalnak egy aranyérme méretű sebre, vagyis az „aranyérme” szókapcsolat ott van a kéziratban, vagy nincs, hiszen Botlik négy sor különbséggel azt is mondja, hogy Kasza Péterrel ellentétben ő nem látta. Pedig ez kardinális kérdés, hiszen a seb léte vagy nem léte adja szerinte az egész kötet elhibázott „gondolatritmusát”.

Szerencsére a filológia egzakt dolog. Még a Botlik által csatolt fotón is jól látszik, hogy in quantitate unius aurei, azaz egy aranyérme nagyságú sebet említ a levél. Az alább látható teljesebb kép pedig azt is megmutatja, hogy jogos Kasza Péter megállapítása, miszerint eredetileg a kéziraton valóban az szerepelt, hogy ez a seb in labiis, vagyis a király ajkán volt, de később ezt kihúzták, így a szöveg most csak annyit állít, hogy volt rajta egy aranyérme méretű seb, hogy hol, azt nem mondja meg. Ez alapfokú paleográfiai ismeretek birtokában nem szorul hosszabb magyarázatra. Persze, ha Botlik Richárd nem tud kéziratot olvasni, az baj. Ha nem akar, az még nagyobb.

Ezek után persze értelmetlen az orvosokkal megtámogatva azt is bizonygatni, lehetséges e tompa trauma okozta érem alakú seb az ajkon, hiszen senki nem mondta, hogy ott volt ilyen seb.

Botlik forráskezelése sem mentes a tévedéstől. Ahogy Mohács-kötetünk 195. oldalán olvasható, VIII. Henrik angol király 1526. október 18-án levelet írt VII. Kelemen pápának, amelyben II. Lajos király vereségét is megemlítette: „siratjuk (…) az oly nagyszerű király már ismertté vált legyőzését és veszteségét”. A szerkesztők itt az Augustin Theiner szövegkiadásában (Vetera monumenta Slavorum meridionalium historiam illustrantia, maximam partem nondum edita ex tabulariis Vaticanis deprompta collecta ac serie chronologica disposita…, I, Romae, typis Vaticanis, 1863, 594.) olvasható dátumot, október 18-át vették alapul, Botlik azonban már a kötetünkbe szánt kéziratban is október 23-ra datálta ezt a levelet. Az eltérés okára nem kaptunk magyarázatot, a recenzens pedig legújabb, a szombathelyi orvosokkal együtt jegyzett cikkében (Botlik Richárd, Nemes István, Tolvaj Balázs: 2016, i. h., 18–19.) is változatlanul október 23-ára teszi az oklevél keltezését. Ez már csak azért is gondot jelent, mert Botlik szerint Thomas Wolsey kancellár október 23-án írt levelével – amelyben szó van II. Lajos haláláról – egy napon, lényegében az abban olvasható hírre alapozva állították ki VIII. Henrik levelét a pápának. Most tekintsünk el attól, hogy ez utóbbi irat elsősorban II. Lajos vereségéről tudósít, a halálát egyértelműen nem állapítja meg; amellett viszont már nem mehetünk el szó nélkül, hogy ha VIII. Henrik október 18-án írt a pápának, akkor a két levél között a Botlik által vizionált kapcsolat nem állhat fenn. A recenzens hivatkozott jelzetét (Archivum Vaticanorum, Roma, Italia. Add. MS. 15, 387. folio 183.) furcsának találtuk, már csak azért is, mert a kérdéses latin szöveget még részleteiben sem idézte sem a kéziratában, sem az Orvostörténeti Közleményekben. Ezért felvettük a kapcsolatot a Vatikáni Levéltár munkatársaival. Kiderült, hogy a kézirat eredetije ma az A. A., Arm. I–XVIII 2411. jelzet alatt található, és az ott dolgozó kollégáknak köszönhetően azt is megtudtuk, hogy ezt az oklevelet október 18-án állították ki. Felmerül tehát a kérdés, hogy a recenzens honnan vette az október 23-i dátumot? Kis utánajárással erre is megtalálhatjuk a választ. John Sherren Brewer 19. századi, online is elérhető regesztagyűjteményében (Letters and Papers, Foreign and Domestic, Henry VIII, Volume 4, 1524–1530, ed. J. S. Brewer, London, 1875, 1145.) a Botlik által hivatkozott jelzet és a hibás dátum olvasható.

Mielőtt messzemenő következtetéseket vonnánk le mindebből, árnyaljuk a képet Bárány Attila ide kapcsolódó megjegyzésével:  „Egyrészt nem Brewer hibázott vagy tévedett: ő csak továbbgörgette a hibás datálást, hiszen az okt. 23-i dátum szerepel már Brewer hivatkozott forrásmunkájában (State Papers: King Henry the Eighth. I–XI. London, 1831–52. VI. 549.) évtizedekkel korábban; sőt, maga a hivatkozott eredeti oklevélgyűjtemény British Library-béli 19. századi katalógusa (Monumenta Britannica ex Autographis Romanorum Pontificum regestis ceterisque documentis deprompta) is október 23-át ad meg. Másrészt a fent közölt jelzet sem nem elavult, sem nem hibás. Az „Add. MS. 15, 387. folio 183.” jelölés a British Library Additional Manuscripts (Vatican Transcripts) 15387. fol. 183-ra vonatkozik, s nem egy vatikáni kéziratra. A fenti, vatikáni jelzet ugyanannak a Rómába küldött levélnek az eredetije, a londoni pedig annak kancelláriai másolata. Más kérdés, hogy a szerzőnek fel kellett volna tüntetni a Vatican Transcripts-ot, ha az eredetit használja.”

Világos tehát, hogy tisztázandó problémák merültek fel a kézirattal és annak jelzetével kapcsolatban. Egyfelől, ha recenzens gondolatmenetében olyan fontos szerepet játszik az október 23-ai dátum, akkor miért hagyta figyelmen kívül, hogy Theiner kiadásában október 18-a olvasható? Másfelől azt sem értjük, hogy ha a kézirat londoni másolatát használta, mit keres a jelzetben a nyelvtanilag helytelen Archivum Vaticanorum szóösszetétel? Itt vajon a Vatikáni Titkos Levéltárra (Archivum Secretum Vaticanum) gondolt a szerző? Az ott őrzött kéziratnak viszont pontosan ismerjük a keltezését: október 18. Mindebből következően nem győzzük hangsúlyozni, hogy amennyiben ilyen mértékű bizonytalanság van a kézirat datálásával kapcsolatban, ugyanakkor Botlik erre egy koncepciót épít, akkor elvárható lett volna a szerzőtől, hogy tanulmányában pontosan közli a latin szöveget vagy szövegrészletet.

 Mindezeken túl Botlik Richárd azt a látszatot próbálja kelteni, mintha Rácz Piroska tanulmányának célja annak bizonyítása lett volna, hogy bizonyosan II. Lajost temették el Székesfehérvárott. A szerző azonban ilyet még csak nem is állít, csupán a történeti forrásokra alapozva írja, hogy „a II. Lajosként azonosított holttestet 1526-ban a székesfehérvári bazilikába temették”. Ezzel is érzékeltetve, hogy a csatatéren megtalált és II. Lajosként azonosított holttest személyazonosságával kapcsolatban felmerült kételyeket nem lehet teljes bizonyossággal eloszlatni. Botlik Richárd továbbá felrója a szerzőnek, hogy történeti forrásokra hivatkozik. E vád teljesen szakmaiatlan, hiszen a történeti embertanban a történeti, régészeti eredmények figyelembevétele alapvető követelmény, sok esetben kiindulási pont. A képzőművészeti alkotások vizsgálata is elfogadott módszere e tudományterületnek. Természetesen nem művészettörténeti elemzést kell ezen érteni, hanem az ábrázolt arcvonások, testalkat, kóros elváltozások vizsgálatát – és mint azt a szerző tanulmányában hangsúlyozza, az így nyert információk önmagukban nem bizonyító erejűek.

Éppen ezért nem mehetünk el szó nélkül Botlik Richárd következő mondata mellett: „Rácz szerint, ha lenne valamilyen jellegzetesen deformálódott csontlelet Székesfehérvárott, akkor lehetne összehasonlító vizsgálatot végezni. II. Lajos arcábrázolásai alapján ugyanis a királynak feltehetően fejlődésben visszamaradt felső állcsontja lehetett, amely rendellenesség a személyazonosság vélelmezésére alkalmas lehet.” E résznél Rácz Piroska nem a saját véleményét írta le, hanem éppen Nemes István és Tolvaj Balázs véleményét foglalta össze, ennek tényét egyértelműen jelezve. A szerző szerint ugyanis ilyen jellegű vizsgálatnak abban az esetben lenne értelme, amennyiben a történeti, régészeti és az alapvető antropológiai eredmények (elhalálozási életkor, nem) is valószínűsítik (vagy legalább nem zárják ki) a személyazonosságot. Ugyanezt lehet elmondani a DNS-vizsgálatról, amelyet Botlik (a laikus közvéleménnyel egybehangzóan) az egyetlen korszerű vizsgálati módszernek tart. Rácz Piroska azonban tanulmányában ismerteti e módszer korlátait is; illetve említést tesz arról, hogy a székesfehérvári bazilika rangosabb sírkamráinak emberi maradványain nyomelem-, röntgen- és szerológiai vizsgálatot is végeztek, továbbá az ép koponyákról arcrekonstrukciók készültek, melyek máig korszerű módszereknek számítanak.

Botlik Richárd azt is írja még, hogy „Rácz Piroska állításával szemben tehát mégsem történt meg az összes csontlelet DNS vizsgálata”. Ennek a mondatnak csak a második fele igaz, valóban nem történt meg az összes csontlelet DNS-vizsgálata. Rácz Piroska is éppen ezt állítja: „A tudomány mai állása szerint a teljes körű genetikai elemzéstől várhatunk esetlegesen újabb eredményeket. Noha ez a mai napig még nem történt meg, bizonyos kérdések eldöntésére már végeztek DNS-vizsgálatokat”. Összegezve az elmondottakat, Botlik „recenziója” amellett, hogy szakmaiatlan, még etikailag is súlyosan kifogásolható. A tanulmányból önkényesen ragad ki idézeteket, majd azokat úgy teszi egymás mellé, illetve egészíti ki saját szavaival, hogy azok értelme megváltozik.

Mindezeket a konkrétumokat kiegészíti Magyar Lóránt igazságügyi orvosszakértő nyilatkozata, amelyet változatlan formában közlünk:  „A recenzió újabb releváns adatot nem tartalmaz igazságügyi orvosszakértői szempontból. Mivel újabb értékelhető adat nem áll rendelkezésre, véleményemet változatlan formában továbbra is fenntartom, kiegészíteni – módosítani – javítani nem kívánom. A véleményem álláspontom szerint egyértelmű, jelentése: önmaga. Más laikus véleménye saját véleményem kialakítása tekintetében befolyással nem bír. Igazságügyi orvosszakértőként messze túlterjed kompetenciakörömön annak megítélése, hogy igazságügyi orvostani szakismeretekkel és tapasztalattal nem rendelkező olvasó mit és miért minősít »meglepő fordulatnak« vagy »csúsztatásnak«. Egyebekben Botlik Richárd könyvfejezetemből levont következtetéseivel nem értek egyet.”

Legvégül be kell vallanunk, hogy nehezen szántuk rá magunkat Botlik Richárd recenziójának „kritikájára”. Ahogy fentebb említettük, kifogásaink jelentős részét már korábban, a nyilvánosság kizárásával jeleztük neki, bízva abban, hogy a korszak jeles kutatóinak (vagyis a felkért hat lektornak) véleménye mégiscsak nyom valamit a latban. Szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy minden segítő szándék és kritika a visszájára fordult. Ez annál inkább sajnálatos, mert – mint a 2015. augusztusi konferencia és a belőle kinőtt, Botlik által „kritizált” Mohács-kötet is szépen mutatja – a Mohács korszakával foglalkozó történészek és a hozzájuk csatlakozott szakemberek (antropológus, filológus, igazságügyi orvosszakértő) éppen az együttműködés, a termékeny adat- és eszmecsere irányába mozdultak el, mert felismerték, hogy együtt többet érhetnek el, mint külön-külön. És ami itt a legfontosabb: ebbe az együttműködésbe Botlikot is meghívták, aki a hívó szóra és a forráskritikát illető baráti tanácsokra értetlenkedéssel és oktalan vádaskodásokkal válaszolt. A magunk részéről sajnáljuk, hogy ezt az utat választotta és magát zárta ki ebből a biztatóan formálódó szakmai közösségből.

A vitát részünkről lezártnak tekintjük.

A szerzők nevében is a kötet szerkesztői:

Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett

A válasz a kötet felelős kiadóinak (Fodor Pál – MTA BTK főigazgató és Boka László – OSZK tudományos igazgató) támogatásával és egyetértésével készült.

A cikk előzménye ide kattintva olvasható.

Ezt olvastad?

2024. február 27-én a Magyar Nemzeti Múzeumban mutatták be a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet Magyarország történeti atlasza 1526–1711 és A
Támogasson minket