A választás béklyójában – Gondolatok a 19. századi szlovák és magyar nacionalizmusokhoz

Az elmúlt év során jelent meg Demmel József kötete, a Pánszlávok a kastélyban. Justh József és a szlovák nyelvű magyar nemesség elfeledett története (Pesti Kalligram, Bp., 286 p.). A könyv olyan jelenségre hívta fel a figyelmet, amely mind a (cseh)szlovák, mind a magyar nacionalizmus számára kezelhetetlennek bizonyult: a magyar (hungarus) politikai tudattal rendelkező, de szlovák anyanyelvű nemesi rétegre.

„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát”
(József Attila: Eszmélet)

Demmel József elsősorban Justh József turóci alispánra fókuszál, aki éppúgy bizalmas kapcsolatot ápolt Kossuth Lajossal és Deák Ferenccel, mint Ľudovít Štúrral vagy Michal Mudroň-nyal.  A szlovák anyanyelvű Justh a liberális reformnemesség törekvéseinek egyik bástyája volt Turóc megyében, sőt 1848-ban kormánybiztosként is tevékenykedett. A dualizmus idején országgyűlési képviselőként haláláig (1875) a Deák-párt vezetője volt.

Mindez megfért azzal – legalábbis egy darabig –, hogy szlovák evangélikusként kapcsolatot ápoljon pl. Jozef Miloslav Hurbannal. 1861-ben ott volt a turócszentmártoni memorandumot megfogalmazó gyűlésen, támogatta a felföldi szlovák nyelvű gimnáziumok megalapítását, sőt a Matica slovenskát is. Amikor kevéssel halála előtt öngyilkosságot kísérelt meg, a mind türelmetlenebbé váló magyar kormányzat éppen bezáratta a szlovák nyelvű gimnáziumokat és betiltotta a Maticát (1875). Vajon ez hozzájárult Justh állapotának romlásához? Nem tudni, de nem vethető el, hogy őrlődéseinek ez is oka volt.

Justh magatartása nem volt kivételes: a szlovák nyelvű magyar nemesség képviselőjéről van szó. Tudatuknak nem volt szignifikáns eleme, hogy valakivel szemben identifikálják magukat. A modernkori nacionalizmus ezt a szimbiózist borította fel, mindenkit a kényszerű választás irányába sodorva: a 19. század végére politikai programmá szilárduló nemzetállami törekvések ideája légüres térbe „helyezte” a kettős identitást.

A felbomlóban levő vegyes tudatú társadalom nyomaként értékelhetjük azt is, hogy 1857-ben magyar könyvtárat hoztak létre a jénai egyetemen, amely 1941-re már körülbelül 2000 kötetre rúgott: „Egyhangú határozatunk, hogy a könyvtár kizárólag magyar irodalmi termékeket foglaljon magában, ünnepelt íróink műveit, amelyek magyar nyelven vannak írva” – olvasható a könyvtár alapítólevelében. A könyvtár a Bibliotheca Hungarorum nevet kapta. Érdemes felsorolni az alapítók – „német- és tóteredetű magyarországi ifjak” – nevét: Burgovsky János, Világosvári Bohus István, Bohus László, Czéner János, Kolbenhayer Soma, Goldberger David, Philadelphy Mór, Püspöky Dániel, Vájna Ádám és Weiss Soma…

Ezen túl ismét Demmel munkáit hoznám fel példának, hiszen a szintén tavaly megjelent, A kettős identitás ára – a békéscsabai Szeberényi Gusztáv és a nemzetiségi kérdés a 19. századi evangélikus egyházban (Békéscsaba, Országos Szlovák Önkormányzat Kutatóintézete, 164. p.) című kötete ezt a jelenséget vizsgálja az Árva megyéből származó, de Békéscsabán meggyökerező Szeberényi család példáján keresztül. Az Újkor.hu Demmel Józseffel készített interjújából idézve:

„A Szeberényiek 19. századi generációiról ugyanis általánosságban elmondható, hogy szlovák nyelvi-kulturális identitásukhoz hungarus patriotizmus, majd magyar állami hazafiság, állampolgári lojalitás társult. Ez a kettős identitás a 19. század első felében még nem okozott gondot, 1848 után azonban nehezen volt összeegyeztethető egymással. A 19. század második felében élt Szeberényiek már vagy ide-oda csapongtak a magyar és a szlovák identitás között, vagy megpróbálták elfedni valamelyiket. A Szeberényiek példája szerint ezt a kettős identitást az 1880-as évekig lehetett megélni nyilvánosan, később már nem.”

Az adott politikai klímában a felerősödő, egymásra is reflektáló nacionalizmusok hatására leegyszerűsítő, vagy-vagy jellegű választás elé került az, aki egyszerre hordozta identitásában a szlovákságot és a magyarságot. Lássunk egy másik példát, egy korántsem Justhéhoz fogható súlyú közéleti szereplőét. Sorsa szemléletesen mutatja, hogy a döntés kényszere milyen mélységekben hatolt be a vegyes tudatú társadalom szövedékébe (is) és miképp torolta meg magát az, ha valaki nem akart dönteni.


 Frantisek Kabina. Forrás: Holec, Roman: Nepochopený (Franko Kabina). Uő: Zabudnuté osudy. Desat’ životných príbehov z novodobých slovenských dejín. Martin, 2001. 155–176.

František Kabina – Kabina Ferenc – 1844. október 13-án látta meg a napvilágot Szénásfalun, majd Budapesten halt meg 1931. november 11-én. A pesti és a bécsi egyetemen jogot hallgatott, aztán Selmecbányán vitt ügyvédi praxist, amit az 1880-as évek elejétől Budapesten folytatott. Az 1900-as évek elején kiköltözött Csillaghegyre, ahol gazdálkodott, de 1919–1921 között átvette a znióváraljai gimnázium igazgatását. Az intézmény, amelynek egykor társalapítója volt, ekkor kezdte meg működését ismételten. Ez késztette őt arra, hogy szolgálatába lépjen. Hozzá kell tenni, hogy Kabina Csillaghegyről távozásához hozzájárult, hogy 1919-ben a kommün elkobozta birtokát. Az 1920-as évek elején Vágsellyén, majd Nyitrán lakott. Ezt követően haláláig csillaghegyi házában élt, bár amikor 87 évesen meghalt, a pozsonyi egyetem harmadéves orvostanhallgatója volt…

Kabinát 1863-ban ott találjuk a Matica alapító tagjai között, sőt az 1860-as években létrejött három felső-magyarországi szlovák nyelvű gimnázium (Nagyrőce, 1862, Turócszentmárton, 1867 és Znióváralja, 1869) közül ez utóbbi (katolikus) gimnázium egyik alapítója – Martin Čulennel, egykori besztercebányai tanárával – szintén ő volt. 1868-ban tisztviselője lett a Pesten működő Slovenský spolok v Peštbudine (Pest-budai Tót Egylet) egyesületnek, amely általános, felekezetekhez és pártokhoz nem kötődő, a fővárosi szlovákságot képviselő kulturális szervezetként működött.

A szlovák vezető értelmiség tábora az 1860-as években kettészakadt. A nagyobb önállóság irányába törekvő irányzat – Bécstől várva támogatást – területi önkormányzatot akart kialakítani az ún. Felső-Magyarországi Szlovák Kerület (Okolie) keretében. A másik irányzat a megyei szintű autonómiát, valamint az oktatásban és közigazgatásban a szlovák nyelv használatát tűzte ki célul, amit a magyar kormányzattal együttműködve látott kivitelezhetőnek. Ez utóbbi volt az úgynevezett „új iskola” (Nová škola), amely a turóci „régi iskolával” szemben lépett fel. A dualista állam létrejötte lehetetlenné tette a „régi iskola” érvényesülését. De az elsősorban Pesthez kötődő, Ján Palárik terézvárosi katolikus lelkész és Jan Bobula pesti építész által fémjelzett „új iskola”, szintén kudarcra ítéltetett. A gimnáziumok bezáratása (a vád pánszlávizmus volt), illetve a Matica megszüntetése lehetetlenné tette helyzetüket. A nemzetiségi türelmetlenséget gyakorló kormányzati politika erődemonstrációra épülő lépéseivel e csoportosulás törekvései is talajt vesztettek.


Frantisek Kabina születési anyakönyvi bejegyzése

Milyen mozgástere maradt annak, aki ezt követően is a magyarokkal való kiegyezést kereste? Kabinában buzgó aktivitással párosuló igazságkereső öntudat munkált, ami a szlovák nemzetiség érdekében késztette kulturális és politikai fellépésre. Gondolkodásának sarkköve volt, hogy a szlovák nemzetnek a történelmi Magyarország (Uhorsko) keretein belül kell megtalálnia helyét. Ez sokakban keltett ellenszenvet, nem egyszer illették őt a hungarofil jelzővel. Ám nem volt rest ahhoz, hogy országgyűlési választásokon méresse meg magát. Először még igen fiatalon – az „új iskola” sikerébe vetett hittel – 1869-ben, majd 1896-ban és 1901-ben a Bars vármegyei újbányai (Nova Baňa), 1907-ben pedig a Pozsony vármegyei bazini (Pezinok) választókerületben volt jelölt. Próbálkozása minden esetben hiábavalónak bizonyult: ez azonban aligha érte őt meglepetésként.

A csalódott Kabina fellépése radikalizálódott, ami egyebek mellett izmosodó baloldali nézeteinek hangoztatásában nyilvánult meg. 1902–1903 között a Hlas l’udu (a Nép Hangja) című lapot adta ki és szerkesztette, amely „az elnyomott szlovák földművesek, iparosok és munkások politikai és társadalmi havi lapja” volt. Nem is maradt következmények nélkül. A magyar igazságügy-minisztérium államtitkára, Bernáth Géza 1904. május 17-én az alábbiakat vetette papírra a „tót nyelven megjelent hírlapok vagy nyomtatványok” tárgyában: „A Hlas l’udu című budapesti lap sajtópere Kabina Ferenc békásmegyeri ügyvéd, szerkesztő jogerős elítéltetésével befejeztetett.”

Kabina életműve csonka maradt, aminek okát idealizmusában kell keresnünk, amely egy mind kiélezettebb nemzetiségi/politikai helyzetben hirdette a két nemzet egymásra találását. A Szlovák Nemzeti Tanács megalakulásának végső folyamatában nem vett részt és nem kapott meghívót Turócszentmártonba a Szlovák nemzet deklarációjának (Deklarácie slovenského národa) kihirdetésére sem 1918. október 18-án. De elszigeteltségének az is oka volt, hogy sokszor pökhendinek ható, ellentmondást nem tűrő módon fejezte ki nézeteit, kizárólagosan ragaszkodva az általa tudott/tudni vélt igazsághoz. Igaz, ez a konokság eredményes is lehetett egy-egy kiélezett helyzetben, így amikor 1919-ben átvette a znióváraljai gimnázium igazgatását, sikerrel akadályozta meg, hogy tradicionális székhelyéről Nyitrára helyezzék át az intézményt. Jelzésértékű lépése volt, hogy az 1919-től általa igazgatott znióváraljai gimnáziumban nem oktatták az ún. „csehszlovák” nyelvet, hanem külön a csehet és a szlovákot. De ez is mutatja, hogy kisebbségbe szorult. Amit ő gondolt a szlovákság helyzetéről, azt sem a magyar, sem pedig a (cseh)szlovák nacionalizmus nem tudta és nem akarta tolerálni.


Kabina (Katona) Sándor születési anyakönyvi bejegyzése

Kabinát ezzel együtt ma a szlovák kultúrtörténet jeles alakjaként tartják számon. Eközben Esztergomban a főtéren álló, 1843-ban épült klasszicista házon emléktábla jelöli, hogy itt élt Katona Sándor, az esztergomi Nemzeti Tanács elnöke, aki ugyan Kabina Sándor József Miloslav (!!!) Kálmán néven született, de nevét idővel magyarosította. Apjával, František Kabinával – súlyos magánéleti ellentétek miatt – tizenéves korától nem állt szóba, ő maga erős magyar érzelmekkel politizált. Magyarságtudatában döntő szerepet játszhatott magánéleti ellentéte az esztergomi mikrokörnyezet mellett, amelyben a századfordulón sorra magyarosítottak a város német eredetű családjai is (s ilyenbe nősült ő is: Hoch/Magos). Apa és fia nem békéltek meg egymással – alighanem a nacionalizmusnak is „köszönhetően”. Vajon van-e olyan ember, aki akár Szlovákiában, akár Magyarországon kapcsolatot vél felfedezni az ünnepélyes megemlékezések nemzeti fényében szoborrá merevedő két alak között? Aligha. Szükséges volna pedig meglátni, hogy egyazon család két-két tagja lett a szlovák, illetve magyar emlékezeti kánon alakja.


Katona (Kabina) Sándor és családja, ül ő és 2. felesége, Eggenhoffer Lujza, állnak szemből balról fiai: Andor, Gábor, ifj. Sándor, Miklós (Esztergom, 20-as évek vége, 30-as évek eleje). Magántulajdon.

E ponton felmerül a kérdés, hogy a nacionalizmusok választási kényszere hány embert sodort erre vagy arra? Egyáltalán tárgyalható-e mindez a hagyományos nemzeti diskurzusok keretében? Pár évvel ezelőtt Demmel József Ľudovít Štúrt állítva kutatásai középpontjába, két könyvet is közreadott (A szlovák nemzet születése. L’udovít Štúr és a szlovák társadalom a 19. századi Magyarországon. Kalligram, Pozsony, 2011. 374 p.; L’udovít Štúr: A szlávok és a jövő világa. Szerk.: Demmel József. Utószó: Rudolf Chmel. Kalligram, Pozsony, 2012. 798 p.). Demmel arra tett kísérletet, hogy kiragadja mind a heroizáló szlovák, mind a diabolizáló magyar nemzeti történeti narratíva erőteréből Štúrt és a politikust a maga korának viszonyai között értelmezze. Vagyis nem az eredmény (Štúr lezárult életműve) felől, hanem a kezdetekből indul ki.

Magyar oldalon egyoldalúan „el lehetett intézni” a hatályos magyar közjog és a történeti Magyarország területi integritása felől közelítve Štúr ügyét, ám a szlovák „térfélen” Csehszlovákia létrejötte bonyolulttá tette mindezt. Az idealizált hős képe az 1880-as évekre ágyazódott be a szlovák értelmiség tudatába, ami tovább transzformálódott Csehszlovákia létrejöttével, ahol Štúr csehekkel folytatott vitáival nehéz volt mit kezdeni. A magyar országgyűlés képviselőjeként Milan Hodza számára pl. eszménykép volt Štúr 1907-ben, de ugyanő 1920-ban már felrótta neki az önálló szlovák utat, amely a szlovákok feletti magyar uralom konzerválásához járult hozzá szerinte.


Katona (Kabina) Sándor és 2. felesége, Eggenhoffer Lujza Széchenyi téri házuk udvarán (Esztergom, 1918). Magántulajdon

A két háború közötti Csehszlovákiában Štúr csehekkel szembeni konoksága ellentétben állt a csehszlovák nemzetegység ideájával. Utolsó művével (A szlávok és a jövő világa), amelyből kicseng csalódottsága, pedig lehetetlen volt mit kezdeni. Nehéz bármiféle ideológia sérelme nélkül arról értekezni, hogy egy alapvetően liberális felfogású férfi nemzetiségi alapon szembekerül a szabadelvű Magyarországgal, amely számára elfogadhatatlan a szlovákság önálló nemzeti léte, ezért bizalmát az abszolutista Bécsbe veti. Majd reményeiben csalatkozva az ultrareakciósnak nevezhető Oroszország felé fordul, és egyesült szlávságot, pravoszláv hitű és orosz nyelvű államot vizionál. Ez az elképzelés szlovák és csehszlovák szemmel nézve elfogadhatatlannak bizonyult – épp attól, akit a szlovák önállóság első számú harcosaként tartanak számon. Ez az eset kiválóan példázza, miképp sérül egy politikai örökség, ha azt bárki megkísérli a napi politika értékrendjébe belekényszeríteni.

A politika magához ragadott tehát egy szeletet a gazdag és ellentmondásos Štúr-életműből, majd azt Štúr egészeként igyekezett felmutatni, az „Ipse dixit!” elvét pedig arra felhasználni, hogy saját ideológiáját a torzult emlékezetű Štúrral támassza alá. Miközben A Szlávok és a jövő világa szemléletesen mutatja a mítosz lendületes hérosza és a kétségek között vergődő, csalódásoktól megedzett ember közötti különbségeket. Štúr munkájának sorsa arra szolgáltat példát, hogy miként került a mű az ideológiák hálójába, hogyan változott értékelése, ahogy megkísérelték a különféle eszmerendszerek struktúrájába illeszteni azt.

Visszatérve írásunk velejéhez: a fentiek azt vázolják, hogy a mindenkori politika miképpen nehézkedik az identitásukat kereső vagy a mind jobban szorító présben azt revideálni kényszerülő emberekre, sőt később történetük megírására is. Elgondolkodtató azzal szembesülni, hogy a csehszlovákiai magyarok reszlovakizációjának vezéralakja, Vladimír Clementis külügyminiszter a 17. században magyar nemességet elnyerő családból származott. A família egy ága lett szlovákká, az, ahonnan ő származott. Tisztában volt eredetével, de ez nem befolyásolta – ám ami e cikk kapcsán hangsúlyos, az az, hogy sem a magyar, sem a szlovák nacionalista kánonba nem illeszthető be mindez, amit fentebb írtunk róla.


Katona (Kabina) Sándor egykori háza Esztergomban (Széchenyi tér 13.) és Katona (Kabina) Sándor emléktáblája uott.

Összegzésként annyi mondható el, hogy az egyéni identitásválasztást számos körülmény befolyásolhatta, de a nacionalizmusok meghatározta légkör nem hagyott teret a harmadik utas megoldásoknak. E türelmetlen és szűk látókörű nacionalizmusok kiváló táptalajt biztosítottak a Közép-Kelet-Európában a korábbi keretek között értelmezhetetlen nemzetállami ideáknak. Hogy ez hova vezetett, azt lemérhetjük – egyebek mellett – a trianoni döntést és hatásait mérlegelve.

Katona Csaba

A mű hosszabb verziója megjelent itt: Katona Csaba: A választás béklyójában. Gondolatok a 19. századi szlovák és magyar nacionalizmusokhoz. In: Életünk, 53. (2015) 6. 51–59.

Lásd még: Katona Csaba: Két nemzedék. Egy apa–fiú konfliktus nemzetiségi háttere. Sic Itur Ad Astra. 2006/3-4.

Kapcsolódó cikkek:

Legendák és mindennapok – interjú Katona Csabával

Kilépni a párhuzamos érvelésből – interjú Miroslav Michelával

A magyar-szlovák közös múlt eltökélt kutatója – interjú Demmel Józseffel

A trianoni békeszerződés szlovákiai és magyarországi emlékezete

A szlovák nemzeti történelem kezdetei

Rovatok: