Váltások és (disz)kontinuitások, hagyományok és újítások a reformáció történetében

Kétnapos nemzetközi konferencia helyszínévé vált Kolozsvár 2017. október 27-28-án. A Babes-Bolyai Tudományegyetemen megrendezett eseményen több hazai egyetem és az MTA BTK TTI munkatársai, doktoranduszok és a témát kutató külföldi előadók vettek részt az érdeklődő hallgatóság mellett.

A konferencia megnyitóján a két fővédnök, Soós Anna, a Babes-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese és Kovács Sándor (kanonok-főesperes, Szent Mihály templom), valamint Gábor Csilla (BBTE) és Tóth Zsombor (MTA BTK ITI) köszöntötte az előadókat és a hallgatóságot. Az első plenális szekció előadói Tóth Zsombor és Eva Kowalska (Szlovák Tudományos Akadémia) voltak.

Tóth Zsombor Birodalom, meghurcoltatás és mártíromság: a hosszú reformáció felemelkedése, mint egy narratíva a Királyi Magyarországon és Erdélyben címmel tartotta meg a konferencia első előadását. A reformációt minden jelentősebb ellenkezés nélkül fogadta be a magyar társadalom. A három részre szakadt Magyarország állandó katonai és politikai nyomásnak volt kitéve, így úgy tűnt, hogy a tolerancia álláspontját vette fel a konfesszió építése és annak radikalizációja felé. Ez alapján, mind a Királyi Magyarország, mind az Erdélyi Fejedelemség egy olyan vallásügyi politika felé tendált, amely támogatja a vallási szabadságot és toleranciát a törvények által. Valóban, a három részre szakadt Magyarországon, legalábbis a 16. század során, a politikai akarat védte és támogatta a multidenominacionális vallási kultúrát, mely szabad mindennemű vallási meghurcoltatástól és megszorítástól. Bárhogy is, nagyobb változások csak a következő század során jelentek csak meg. A katolikus Habsburg császár próbált egy más rendszer fényében tetszelegni a multidenominacionális vallási kultúra tekintetében, egy olyanban, ami diszkriminálta mind a lutheránus, mind a kálvinista közösségeit a Királyi Magyarországnak. A szisztematikus meghurcoltatás kezdete kulminált a gyászévtizedben, melyre válaszul a protestáns udvarok nyíltan kifejezték egyet nem értésüket. Az előadás megpróbálta értékelni a meghurcoltatás jelentőségét a korabeli források nézőpontjából, legyen az írott vagy nyomtatott, annak érdekében, hogy megvizsgálja, hogyan alakította ki a fő perspektíváit a protestáns mártírológia a kora újkori protestáns magyar egyházi történelemről. Az irodalomtörténet számára a magyar reformáció kora újkori historiográfiája még mindig egy obskurus téma, sem a szövegkorpuszok, sem nyomdai és kézírásos megjelenések cirkulációja nem lettek kielégítően rekonstruálva. Így az előadás célja, hogy először újraértékelje a tudomány által már létező és megtalált forrásokat és aztán ütköztesse azokat új kéziratos forrásokkal, amelyek a 18. századra datálhatóak.

Tóth Zsombor

Eva Kowalska a magyar protestánsok nemzetközi politikában betöltött szerepét vizsgálta. A korszakban a diplomácia a dinasztiák felekezeti alapon (is) zajló vetélkedését, ellenségeskedését jelentette. Kijelentette, hogy Magyarország fontos terület volt, folyamatos konfrontáció helyszíne nem csupán az Oszmán Birodalom és a kereszténység, hanem a katolicizmus és a protestáns felekezetek között is. Beszélt az ország dunai monarchiában betöltött szerepéről is, hangsúlyozta, a Magyar Királyság nem volt a Német-római Birodalom része. 1620 fontosságára szintén kitért, hiszen fordulópontot jelentett a térség lakosságának számára. A Habsburg császár szűkebb territóriumán élő protestánsok elnyomása miatt Lipót ellen fellépő német fejedelmek, illetve a svéd követ memoranduma jelentős történésnek tekinthető a korszakban. Utóbbi egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy a Habsburg Birodalom teljes lakosságát nem lehet katolikussá tenni. II. János György szász választófejedelem konfliktust is vállalt a császári udvarral az elnyomás ellen, több levelet is írt Lipótnak emiatt. A Wesselényi-összeesküvést követő gyászévtized külföldi visszhangjára válaszolva kijelentették, hogy nem protestáns hitük, hanem uralkodójuk elleni lázadás és szervezkedés miatt került sor a megtorlásra.

Eva Kowalska

Hargittay Emil (PPKE BTK) kezdte a második plenális ülést, akinek előadásának középpontjában a 17. századi magyarországi hitvita-irodalom és annak határterületei álltak. Hangsúlyozta, hogy a hitvita műfaját szokás elválasztani más műfajoktól, azzal párhuzamosan, hogy nyilvánvalónak tekintjük a hitvita műfaji leírását, meghatározását. Figyelemre méltó azonban, hogy a hitről való disputációk nem maradtak meg a hagyományos hitvita keretein belül. Az alapvető vitakérdések megjelentek más műfajokban, például az azok nyomtatott megjelenéseihez kapcsolt prae- és postliminarikus szövegekben, a prédikációkban, imakönyvekben, a levelezésben, a verses műfajokban. A kifejezésmód regisztere rendkívül széles: az általános utalásoktól a személyeskedésig sokféleképpen megnyilvánult. Mindez a felekezetiségen túlmutató, mélyről fakadó vallásos szemlélet megnyilvánulásaként értelmezhető a vizsgált időszakban.

Tóth Gergely (MTA BTK TTI) hangsúlyozta, hogy a reformáció magával hozta a korai magyar történelem átértékelését. Az előadás a honi protestáns történetírásban, illetve múltszemléletben az évszázadok során kialakult egyfajta alternatív államalapítás-történetet vizsgálta. Ennek okai elsősorban a protestáns és katolikus felekezetek közötti rivalizálásban keresendők. A honi katolikus szerzők a hitviták során alaposan kiaknázták a régi magyar történeti hagyományt, miszerint a magyarságot a római egyház papjai térítették meg, maga Szent István is a pápától kapott koronát és apostoli áldást. Ennek ellensúlyozására több protestáns szerző elkezdte kutatni és hangoztatni a 10–11. századi bizánci-magyar kapcsolatokat, illetve a magyarság bizánci egyház általi keresztény hitre térítését. E szerzők közé sorolható az evangélikus Révay Péter, aki a koronán lévő görög feliratok alapján határozottan tagadta, hogy a Szent Koronát a pápa készíttette volna; illetve a református Kocsi Csergő János és Debreceni Ember Pál, akik Szent László törvényei alapján a keleti egyház hatását, papjainak térítőszerepét hangsúlyozták. Az evangélikus Schwarz Gottfried bevonta a korabeli bizánci forrásokat is a vizsgálatba, a korábbi elemeket összegyúrva megkérdőjelezte a Hartvik-legenda és a Szilveszter-bulla hitelességét, amelyek mindaddig a katolikus narratíva szilárd oszlopai voltak.

J. Újváry Zsuzsanna

A szekció harmadik előadója J. Újváry Zsuzsanna (PPKE BTK) volt, aki a 18. század végi brassói magyar evangélikus közösség életét tárta fel Goedri János lelkész kéziratos munkája, a Historia Ecclesiae alapján. A brassói domonkosrendi templomot 1713-ban a jezsuitáknak adták, így a magyaroknak nem volt többé saját templomuk. A templom azonban leégett a Bolonyai kapuval és a mellette lévő házakkal együtt, így költöztek a Bolonyai negyedbe egy kis kőtemplomba, amelyet korábban az apácák használtak. A Győrben, Sopronban, majd Modorban tanult Goedri János lett a magyar pap Brassóban 1771-ben, aki sok újítást vezetett be; legnagyobb tette a saját kőtemplom építése volt a magyar közösség számára. A lelkész által írt Historia Ecclesiae és a részletes kiadási napló alapján a templomépítés minden egyes mozzanatát végig tudjuk követni.

Az első délutáni szekció Ittzés Gábor (EMMI) előadásával kezdődött, aki szerint Luther a 95 tétel közreadásával – és még inkább a következő tavasszal írt, Sermo a búcsúról és a kegyelemről című művével – lépett a történelem színpadára. Az 1517. október végi Vitatkozás a búcsú erejéről a reformáció hagyományos kezdőpontjává vált. Kevesen tudják azonban, hogy nem ez volt Luther első kísérlete, hogy a Wittenbergi Egyetem nyilvánosságánál lényegesen szélesebb körben kérdőjelezze meg kora uralkodó teológiai szemléletét. Szeptember legelején jelentette meg A skolasztikus teológia ellen írt disputációját, amelyet a fiatal teológiaprofesszor „mesterművének” tekinthetünk abban az értelemben, ahogy egy céhlegény a mestermunka elkészítésével vívta ki a jogot, hogy önálló iparossá válhasson. Az előadás részletesen megvizsgálta a disputáció száz tételét, mint Luther teológiai nagykorúsodásának dokumentumát, feltárva a mű történelmi kontextusát és teológiai programját. Külön figyelmet szentel Luther választott ellenfeleinek, azonosítja a skolasztikus teológia elleni támadásának kulcsmotívumait és korai reformátori gondolkodásának kritikai, illetve konstruktív elemeit.

Ittzés Gábor

A második előadó, Constantina Raveca Buleu (BBTE) Luther alakját vizsgálta a filmekben. 1928 óta, amikor kiadták Hans Kyser rendező némafilmjét, Luther és a reformáció egy állandóan jelenlevő témája a filmgyártásnak. Esther Pia Wipfler szerint, aki kötetével (Martin Luther in Motion Pictures – History of a Metamorphosis, Göttingen, 2011) egy alapmunkát tett le Luther filmes adaptációinak kutatásában. Előfordul, hogy egyes filmek feladnak különböző elemeket a történelmi hűség rovására annak érdekében, hogy Luthert Szent Györgyhöz hasonló sárkánygyőző – a sárkány ilyenkor egyértelműen a Katolikus Egyház – mitikus alaknak ábrázolják. Más filmekben egy romantikus hős alakját veszi fel, aki a középkor sötét erőivel birkózik. Az előadó reflektálni kívánt E. P. Wipfler könyvére, továbbhaladva következtetéseiben a különböző modernista megközelítések felé.

A harmadik előadást Ştefan Borbély (BBTE) tartotta. A diszciplína – mely később a „pszichohistória” néven vált ismertté – korai gyökerei Erik H. Erikson alapmunkájára, a Young Man Luther-re vezethetőek vissza, mely munka megjelenésekor meglehetősen ellentmondásos tudományos megközelítést alkalmazott, mert nem átallott Luthert és vallásos elfordulását egy Freud-i, pszichoanalitikus látószögből bemutatni. Roy Pascal széleskörben osztott véleményét, melyet a The Social Basis of the German Reformation című munkájában fejtett ki, kijelentette, hogy „könnyebb lenne Luthert úgy leírni, mint egy beteg fiatal embert, aki később naggyá vált – és nagy pusztítóvá.” Luther pszichoanalitikus megközelítése sok kutató által botrányosnak volt tartva, de Erik H. Erikson nem tett semmi mást, csak lerántotta a fátylat több érzékeny konvencióról, éppenséggel emberivé téve a reformáció atyját. Erik H. Erikson casus belli-t biztosított a jövő pszichohistóriájának, mert hozzájárult az új diszciplína legitimációjához. Később, amikor a pszichohistóriát Lloyd deMause tudományos kiválósága dominálja, nyilvánvalóvá válik, hogy lehet egy strukturális és szimbolikus szimmetria a lutheránus megközelítésnek a katolicizmus felé és a pszichohistória módjának, ahogyan az pozícionálja magát a pszichoanalízis felé.

Az ebéd utáni első szekció Guitman Barnabás (PPKE BTK) előadásával kezdődött, aki A „hosszú reformáció” fogalma és a kora újkori felső-magyarországi evangélikus felekezetépítés címmel tartott előadást. A hosszú reformáció fogalma elsősorban az angolszász szakirodalomban nyert teret az utóbbi években, míg a német vagy a magyar nyelvű történeti kiadványokban elvétve vagy egyáltalán nem bukkan fel a terminus. Épp ezért nem tűnnek haszontalannak az olyan vizsgálódások, amelyek a hosszú reformáció fogalmát használó írások nézőpontjából közelítve gondolják újra térségünk rendkívül színes felekezeti történetét. Az előadás egy ilyen elemzésre tett kísérletet, a felső-magyarországi evangélikus felekezetépítés első két évszázadát történészi szemszögből vizsgálva kereste az új, illetve újraértelmezett fogalomkészlet alkalmazhatóságainak lehetőségeit, esetleges korlátait.

Holló László (BBTE) A laikusok katolikus megújhodásban játszott szerepe az Erdélyi Egyházmegyében címmel tartott előadást. A 16. század elején a hatalmas, több mint 60.000 m2 területű Erdélyi Egyházmegyének kiterjedt egyházi infrastruktúrája volt. A püspök irányítása mellett 24 tagú káptalan vezette a tizenhárom főesperesi kerületbe osztott mintegy 600 plébániát. Ötvennél több kolostorban több mint 1000 szerzetes élt. Ez a látszólag erőteljes közösség 25–30 év leforgása alatt a lelki megújulás vágya és a társadalompolitikai körülmények következtében gyakorlatilag megszűnt létezni. A helyén püspöki és káptalani vezetés nélkül, csupán egy kolostor és mintegy harminc plébánia maradt. A teljes megsemmisüléstől a katolikus megújhodás élharcosai, a jezsuiták következetes, kitartó munkája és a Habsburg segítséggel megerősödő ellenreformáció mellett, a katolikus hiten maradt néhány katolikus hitvalló magatartása és önszervező tevékenysége mentette meg. Így erősödött meg az a katolikus autonómia, amely által a hierarchikusan szerveződő katolikus egyházban a világi hívek olyan jogálláshoz jutottak, amely az egész világegyházban páratlanul áll. A vizsgálat célja a kor, illetve a katolikus autonómiának is nevezett Katolikus Státus kialakulás-történetének bemutatása.

Ferenczi Sándor (BBTE) előadása szerint a Habsburg hatalom erdélyi térnyerésével a római katolikus egyház számára megfelelő alkalom kínálkozott az egyházmegye hierarchiájának visszaállítására. Illyés András személyében a császár az erdélyi egyházmegye részére kinevezett püspököt állított, aki a szentszéki jóváhagyását is elnyerte. A püspök működését azonban az országgyűlési határozatok, valamint az erdélyi zűrzavaros helyzet többnyire lehetetlenné tették. Az előadásban elsősorban a Gyulafehérvári Érseki Levéltárban fellelhető dokumentumok alapján igyekezett bemutatni Illyés András rövid életű püspöki működésének néhány fontos momentumát, aki annak ellenére, hogy az egyházmegyéjében rövid ideig tartózkodott (tartózkodhatott), az erdélyi katolikus restauráció első püspökének tekinthető.

Adrian Papahagi (BBTE) A középkori erdélyi könyvtárak sorsa a 16. században címmel tartott előadást. Eamon Duffy megmutatta, hogyan tüntette el az angol reformáció a katolikus parokiális és monasztikus kultúrát, „elfordulva és megtagadva” azt. Jakó Zsigmond úgy gondolta, hogy egy hasonló jelenség jelent meg a mi világunkban: „vallásos kéziratok, különösen a katolikus egyház könyvtáraiban levők, szétszóródtak vagy megsemmisültek a reformáció ideje alatt, vagy azért, mert ellentmondtak a protestáns tanoknak, vagy azért, mert nehezebben voltak olvashatóak, mint a nyomtatott könyvek” (S. Jakó, R. Manolescu, Scrierea latinâ în evil mediu, Bucharest, 1971, 96). De ez tényleg így volt? Az előadás a középkori erdélyi túlélő kéziratokkal és könyvlistákkal foglalkozott, megkísérelve a reformáció által okozott veszteség és annak természetének feltárására. Kéziratok részletes kutatásával kezdve itthon és külföldi könyvtárakban, arra kell következtetni, hogy az erdélyi reformáció a pusztítást nem látta vallásos cselekedetnek, ami gyakori eset Angliában (E. Duffy, The Stripping of the Altars: Traditional Religion in England, 1400-1580. New Haven & London, 1992.).

Gábor Csilla

Gábor Csilla (BBTE) A kapcsolatteremtő lelkiségi hagyomány: példák a 17. század devocionális irodalmából címmel tartott előadása a konferenciafelhívás alábbi gondolatához kapcsolódott: „hagyományok: el/kisajátítás, elfelejtés, újrahasznosítás, újraértelmezés és ezek módozatai, stratégiái”. A devocionális kontinuitás és diszkontinuitás, a lelkiségi hagyományok öröklődése és kisajátítása kora újkori problémakörét igyekezett körüljárni, azt vizsgálta, miként és milyen alakváltozatokban él tovább a misztika a konfesszionalizáció utáni protestáns, elsősorban lutheránus hitgyakorlásban. A primér anyagot Madarász Márton Szent Bernát-fordítása szolgáltatta, ennek kiadástörténete és kontextusvizsgálata az előadás fontos részét képezte.

Mihalik Béla (MTA BTK TTI) előadása az Expanzió, megújulás, kora újkori katolicizmus. A katolikus reform variációi az egri egyházmegyében a 17. és 18. században címet viselte. Az 1620-as évektől az egri püspökök egyházmegyéjükben, amely ekkor felosztva állt az Oszmán Birodalom és a Habsburgok uralta Felső-Magyarország közt, reformfolyamatba kezdtek. Az első lépések közé tartozott a belső megújulás, melyet az 1635-ös egyházmegyei zsinat kezdett meg. Az 1650-es években Kisdi Benedek püspök egy erős katolikus központot formált Kassán, ami előjátéka volt a parókiális hálózat újjászervezésének és kiterjesztésének 1670-től. A vallási háborúk és a nagy török háború évtizedei után a 18. század püspökei folytatták munkáját, melyet a klérus 1734-es gyűlése és Barkóczy Ferenc püspök rendeletei jeleztek. A parókiális hálózat újraszervezése és terjeszkedése több vallási konfliktust generált a több konfessziójú felső-magyarországi régióban. Ezen folyamatnak különböző állomásai voltak az idők folyamán, mely folyamatot a katolikus földbirtokosok és a Habsburg kormányzat, és később a püspökök saját zsebből is folytattak.

Mihai Himcinschi (Universitatea „1 Decembrie 1918”), A téma két teológiai terminust típust kíván megvizsgálni: az első, ami a címben is olvasható, az egyház, a második a teológia. A vizsgálat a keresztény élet e két pólusa köré épült. Az egyház és a teológia közti kapcsolatot meghatározza, hogy az egyház, kifejezi a másik életét és felfogását, a teológiáét. Mivel a téma több aspektust is bemutat, a kutatást le kellett szűkíteni kettőre ezek közül; azaz a történelmi és eszkatológiai aspektusokra, pontosabban arra, hogyan kerül kifejezésre a teológiában az egyház élete és felfogása az évek során és ez a kifejeződés milyen eszkatológiai dimenziókban mozog.

Iurii Prykhodko (NGO Kyiv-Inform-Space) a nyugat-európai fejlett országok intézményeinek fejlődéseinek jellemzőit vizsgálva és a lengyel és litván intézményi kereteket összehasonlításával foglalkozott a 17. századi lengyel és litván szarmatizmus kontextusában. A 17. század egy kritikus időszak volt Európa történelmében. A fő jellemzője a két vallási, szociális és gazdasági fejlődési trend konfrontációja volt. A legtöbb fejlett protestáns országban a kontinens nyugati felében megerősítették pozíciójukat a kapitalista kapcsolatok terén, ami meghatározta a karakterét ennek a régiónak. A kelet felé eső államok érezték ezeknek a változásoknak hatását, de társadalmuk nem állt készen a protestáns és kapitalista átalakulásra. Ezekben az országokban a katolicizmus és a feudalizmus tovább élt, megerősítette pozícióit és ez az időszak vált a késő feudalizmus korszakává. Ezt a fenomént Lengyelországban és Litvániában magában foglalta a „szarmatizmus”, ahogy azt a lengyel és litván felvilágosodás vezetői hívták. A szarmatista ideológia a Lengyel-Litván Nemzetközösség politikai és jogi struktúráira összpontosított, ahogy a kultúrára, politikai hagyományokra és morális ideákra is.

Förköli Gábor (MTA-ELTE) A természetes teológia esélyei protestáns szerzők műveiben – loci communes-gyűjtemények, kézikönyvek és disputációk. A természetes teológia az ésszerűség és hit összeegyeztetésének fontos eszköze a hittudományban, célja annak bizonyítása, hogy Isten létezéséről a természetes ésszel is bizonyságot szerezhetünk. Ez a gyakorlat több hagyományból is táplálkozott a reformáció idején: a skolasztika arisztotelészi-tomista érveiből, a létezők láncolatának tanából, illetve a neoplatonizmusból. Ezeknek a tradícióknak a továbbélését a protestáns teológiában több tényező is nehezítette. A legfontosabbak között van a reformáció egyik alapvetésének tartott sola Scriptura-elv, valamint a több hitújító értekezésében, így Kálvin Institutiójában is hangsúlyosan megjelenő narratíva, amely szerint az ősbűn miatt olyan mértékben megromlott az emberi természet, hogy Istent az emberi intellektus nem ismerheti meg, hacsak nem segíti a Szentírás és a Szentlélek kegyelme. Az előadó a természetes teológia érveinek felbukkanását vizsgálta magyar vonatkozású kézikönyvekben, valamint kiemelte azt a jelenséget, hogy 1660-tól kezdődően hungarus diákok egyetemi disputációiban is megjelent a természetes istenismeret témája. Fő kérdése az volt, hogy az egyes szerzők a természetes teológiára vonatkozó hangsúlyeltolódások révén miként fejezték ki protestáns identitásukat.

Molnár Zsófia (BBTE) előadása a 18. század elején, a Rákóczi-szabadságharc éveiben a konstantinápolyi török Portán állandó nagyköveti, korabeli terminussal orátori tisztet betöltő Pápai János beszédeire koncentrált. Az azokban előforduló érvtípusokat, az érvek rendszerét vizsgálta, amelyet nemcsak a történelmi–politikai konjunktúra, hanem a követ környezetében tevékeny „kollégák” rétori habitusa is alkotott és alakított. Kiemelt figyelmet fordított az akkor már több évszázados európai hagyományra visszatekintő és a történelmi fordulatokkal együtt változó jelentésű, az első reformátorok által nemritkán elítélően emlegetett közhelyre, a kereszténység védőbástyája toposzra. Arra mutatott rá, hogy Pápai víziójában–ígéreteiben szokatlan, a „természet szerint való ellenséggel” szolidáris fal is épült, amely a törökök védőbástyájaként működhetett.

Luffy Katalin (Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár) a dévai állami levéltárban található, ma 51 lapnyi kódexet vizsgálta, amely különféle gazdasági feljegyzések mellett, nagyobbrészt román és magyar nyelvű vallásos szövegeket tartalmaz: imádságokat, prédikációrészleteket, elmélkedéseket. A váltakozó nyelven írt kódex több kéz, kétnyelvű emberek kezének munkája. A kódex átírása, forrásainak feltárása és a szövegazonosító munkálatok után összeállítható a Hátszeg vidéki laikus közösségben tevékenykedők olvasmánylistája. A román nyelvű szövegek alapvetően magyar szerzők/fordítók munkáiból valók. A kézirat nemcsak azért tarthat számot érdeklődésre, mert a Hátszeg vidéki református közösségek kétnyelvűségének bizonyítéka, hanem azért is, mert nem bővelkedünk olyan forrásokban, amelyek a közösségi, de nem templomi, egyéni, de nem magányos vallásos kegyesség dokumentumai lennének, s magyar nyelvű református szövegeket közvetítenének a román református közösség felé.

Bajáki Rita

Bajáki Rita (MTA-PPKE BILK) előadása szerint a magyar nyelvű nyomtatott imádságoskönyvek attribúciója a legtöbb esetben nem okoz problémát, hiszen a címlapon általában szerepel a kiadvány szerzője, fordítás esetén a fordító neve, illetve nem ritkán a forrásszöveg szerzője is. Hangsúlyozta, hogyha a konferenciakiírásban szereplő egyik szempont szerint elemezzük ezeket a kiadványokat, azt láthatjuk, hogy az el- és kisajátítás, elfelejtés, újrahasznosítás, újraértelmezés szempontjához egyrészt keresve sem találhatnánk megfelelőbb korpuszt az imádságoskönyveknél, másrészt ez az aspektus rávilágít arra a kérdésre – hiszen az imádságok újra és újabban előfordulása joggal veti fel, hogy mérlegeljünk – a szerzők mennyiben tekinthetők szerzőknek, s nem kellene-e őket helyesebben szerkesztőknek tartanunk. Az előadás a magyar nyelvű nyomtatott imairodalom első nyolcvan évének szöveghagyományozódását vizsgálta a felvetett kérdés megválaszolása céljából.

Fajt Anita (MTA BTK ITI) előadása a 17. századi magyarországi kegyességi irodalom felekezetköziségét mutatta be egy német irodalmi mű, Philipp Kegel Zwölf geistliche Andachten (lat. Duodecim piae mediationes) című munkájának recepcióján keresztül. Kegel írása egy mind német, mind latin nyelven megjelent olvasmány, amely egy lutheránus szerző alapvetően katolikus szövegekre épülő szöveggyűjteménye. Kegel művét elsőként latin forrás alapján egy református lelkész, Debreczeni Péter fordította le, amelyet pár évvel később egy lutheránus szellemiségű magyar revízió követett Deselvics Istvántól. Egy, a szakirodalomban korábban már regisztrált, Eperjeshez kötődő latin kéziratot is bemutatott, amely az Eperjesi Graduál másolójához, Andreas Glosiushoz köthető. Bár a forrás már ismert volt, a megállapítás, hogy a kézirat nagyrészt Kegel művének latin változatára épített, friss felfedezés. A német mű recepciója, fordításai a magyar szakirodalomban eddig gyakorlatilag teljesen reflektálatlanul maradtak, pedig az, hogy a 17. században részben vagy egészben kilenc alkalommal (három különböző fordításban) magyarul, egyszer pedig latinul is megjelent nálunk, egyértelműen arra enged következtetni, hogy a kor népszerű kegyességi olvasmányai közé tartozott. Az előadó arra törekedett, hogy egyazon forrás felől közelítsen különböző konfesszióhoz tartozó olvasók felé. A forrás, a Zwölf geistliche Andachten annak a vallás-, ill. irodalomtörténeti folyamatnak a képviselője, amelynek során a 16. században túlsúlyban lévő liturgikus, illetve dogmatikus olvasmányok után a 16‒17. század fordulójától a személyes vallásoság került előtérbe, a lutheránus egyház teológusai pedig egyre nagyobb mértékben fordultak a középkori, misztikus irodalom hagyománya felé.

Papp Ingrid (MTA BTK ITI) Fehérhegyről, mint emlékhelyről tartott előadást. II. Ferdinánd császár csapatai döntő csatát nyertek a fehér-hegyi csatában Prága közelében 1620. november 8-án. Nem sokkal ezután, Fehérhegy győzelmi emlékhellyé és szimbólummá vált a katolikus csehek számára. Szervita monostort és egy templomot építettek itt a csatéren Szűz Máriának szentelve a császár támogatásával, ami szimbolizálta a császár katonáinak és a Katolikus Egyháznak a győzelmét. Fehérhegy fontos hely volt a protestánsok számára is. A protestáns csehek számára a vereség volt a kezdete a vallásszabadságuk végének. Az ő munkáik a csatához és annak vereségéhez vezető útról sokáig háttérbe szorultak. Az ő narratíváik a személyes szenvedéseik és életük eseményeiről a helyet és e szimbólum nevét mindig origóként használták egy új időszámítás vázához. Számukra Fehérhegy egy hely volt, egy ok és egy kezdet az otthonaik és tulajdonuk elvesztéséhez, és a meggyanúsítottak meneküléséhez és száműzetéséhez. Az előadásban bemutatásra kerültek azok a folyamatok, amik a fehér-hegyi csatát emlékhellyé tették a különböző katolikus és protestáns történeti művek narratívái számára a 17. században.

Hegyi Ádám

Hegyi Ádám (SZTE BTK) szerint a kulturális emlékezet alapvetően meghatározza egy közösség identitását, amely a református egyház számára a csendes ellenreformáció idején különösen fontos volt, hiszen történeti adatokkal kellett igazolnia a vallásgyakorláshoz való jogát. Ennek érdekében igen sok gyülekezet írásban rögzítette történetét. Mivel a Dél-Alföldön a 18. század kezdetétől kezdve kezdték el az anyakönyvek vezetését, ezért ezek az egyháztörténetek a legtöbb esetben ezek legelső lapjaira kerültek. 1769-ben a vadászi eklézsia lelkipásztora megírta az egyházközség történetét, amelynek során azt írta be a matrikulába, hogy a templomtorony keleti oldalán egy Molok bálvány található. A szakirodalom több mint száz éve tud egy Molok feliratú szoborról, de még senki sem tisztázta azt, hogy a vadászi református egyház 18. századi történetében az milyen szerepet játszott. A Magyar Királyság délkeleti területén elhelyezkedő Körös-Maros Közi Szent Társaság szervezte egy egyházmegyébe az ott élő reformátusokat. A 18. század során az esperesség folyamatosan harcolt a katolicizmus ellen, és igyekezett igazolni történelmi múltját. A történeti önazonosság keresése során a hitújítás eseményeire és a folyamatos református jelenlét bizonyítására helyezték a hangsúlyt, amelyre több egyházközség egyháztörténetében találunk példát, mint például Szentesen, Hódmezővásárhelyen, Makón és Vadászon.

Jankovics József (MTA BTK ITI) Bethlen Miklósról tartott előadást, aki Kolozsváron lakott; támogatta a kálvinista egyházat és iskolákat. Az általános megítélés szerint Bethlen Miklós halálos ítéletének majd évtizedes bebörtönöztetésének legsúlyosabb oka a Columba Noe című írása volt, amelyben Erdély sorsát mind bel-, mind külpolitikailag az addigiaktól látszólag eltérő módon kívánta szavatolni. A politikai tervezet lényege, hogy idegen, jelentős német családból származó protestáns fejedelem alá akarta rendelni Erdélyt, akinek egy Habsburg főhercegnőt kellett volna feleségül venni, aki a Habsburg-házhoz való hűséget szimbolizálja és egyben garantálja. Erdély így a semlegesség státusát foglalja el, adót fizetve mind a Portának, mind a Habsburg-háznak. Valójában Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erős állama lebegett példaképként Bethlen Miklós szeme előtt s ezzel követte el a tragikus vétséget, mert a bécsi udvar immár egy katonai és jogi szempontból egyaránt Habsburg-fennhatóság alá tartozó tartományról nem volt hajlandó lemondani. Szebeni magatartásában két új fordulat vált ezidőtájt megfigyelhetővé, az egyik a kálvinizmusát és puritanizmusát egyaránt maga mögött hagyó, attól elhatárolódó, a különféle felekezetek egymás mellett, de egymás ellenében működő szervezete helyett az egyetlen, az egyesült közös vallás, az első vallás, a Krisztusban való kereszténység neve alá besorolható őskeresztény szeretetvallás hívője és terjesztője kívánt lenni. Ez a kijelentés aligha nyerte el az éppen terjeszkedni akaró római egyház és a bécsi udvar tetszését. Nem lehet véletlen, hogy Bethlen Miklós e felkiáltással fogadta halálos ítéletét: „Reformata religió, temiattad halok meg!”

Jankovics József

Erdős Zoltán (ELTE BTK) előadásában Pécs társadalmának újjászerveződését vizsgálta a reformáció jegyében. A mohácsi vészt követő években Pécs társadalma sosem látott hanyatlást ért meg: nemcsak az elszenvedett vérveszteség volt hatalmas, hanem a város korábban mérvadó közösségei, testületei is széthullottak, és megroppant a mentális erőforrásokért leginkább felelős katolikus egyházi hierarchia. Válaszúti György írásának tanúsága szerint a közösség 1588-ra újjászerveződött és megerősödött, a Pécsi Dispután művelt, öntudatos és – vallási meggyőződésük, gazdasági érdekeik védelmében egyaránt – tettre kész polgárok vettek részt. Erdős a történeti szociológia eszközeivel vizsgálta, hogy a közösségszerveződésnek milyen keretei alakultak ki az 1543 utáni évtizedekben, hogyan járultak hozzá a protestáns (elsősorban református, majd unitárius felekezetek) a helyi társadalom megerősödéséhez, milyen rejtett lelki erőforrásokat mozgósított a reformáció. Központi forrásként a Pécsi Disputa szövegét használta.

Miski Péter (PPKE BTK) előadásában Teleki Mihály és a Rákócziak kapcsolatát elemezte. Kiemelte, hogy Rákóczi Zsigmond fejedelem legifjabb fia, Pál édesanyja hatására katolikus nevelésben részesült, tehát a királyi Magyarországon maradó ág tagjai a katolikus hit támaszaként töltöttek be vezető szerepet a felső-magyarországi arisztokrácia körein belül. Teleki kapcsán hangsúlyozta, partiumi nemesifjúként került a Rákócziak udvarába, ahol postamesterként jelentős ismeretséget szerzett, amelyet a későbbiekben kiválóan tudott kamatoztatni. II. Rákóczi György halála után alig egy évvel Báthory Zsófia fiával együtt katolizált, ezáltal végérvényesen felmentve az erdélyi rendeket az I. Rákóczi Ferencet fejedelemmé választó országgyűlésen tett hűségesküjük alól. Teleki példáján keresztül bemutatta, hogy a hajdani Rákóczi-párt emberei hogyan álltak Kemény János, majd pedig a fejedelemfi katolizálása és a nagyszőlösi csata után Apafi Mihály oldalára.

Vincze Eszter Beáta (BBTE) A megigazulás témája Pázmány Péter Kalauzának és Zvonarits Imre, valamint Nagy Benedek írásának tükrében címmel tartott előadást, a megigazulás és üdvösség fogalmát vizsgálta, figyelembe véve azt is, hogy mit írtak protestáns részről Zvonarits Imre és Nagy Benedek. Arra a kérdésre kereste a választ, hogy mely szempontok érvényesülnek a könyvekben, a szerzők álláspontjának kifejtésében, és hogyan változott a megközelítési mód valamint az érvrendszer a két mű alapján. Felmerült a kérdés, hogy milyen mértékig tudják elfogadni egymás nézeteit, illetve mennyire toleránsak egymással a vitapartnerek. A kérdés kapcsán kitekintett arra is, hogyan zajlik le a hitvita, milyen mechanizmusok figyelhetőek meg benne, illetve milyen eszközöket lehet használni a másik fél legyőzéséhez, hogyan használhatják fel saját érveit ellene.  

Kovács Kinga Tünde (BBTE) Keresztúri Bíró Pál katekizmusa (ennek pedagógiája, illetve a történeti kontextusának szempontjából) címmel tartott előadást. Keresztúri Bíró Pál református prédikátor és hitvitázó, I. Rákóczi György udvari lelkésze, illetve a fejedelem fiainak tanítója volt. 1638-ban kiadott vallási tanítása a Rákóczi-fiúk számára, a konfirmációra való felkészülésük céljából készült. Keresztúri szövegének alapja a Heidelbergi Káté, ám ezzel szembeni eltéréseket is figyelhetünk meg.  

Püsök Sarolta (BBTE) Christus, Sola Gratia, Sola Fide, Soli Deo Gloria ), amelyek közül az előadás az utóbbit elemzi múlt, jelen és jövő idővonalára fűzve. A kifejezés fordítási vitáin túl („az egyedüli Istené a dicsőség”, vagy „egyedül Istené a dicsőség”) ez az alapelv egy olyan életformának a tükrözője, amely a hívő ember válasza a felé hajló isteni kegyelemre. Max Weber óta ennek a magatartásformának össztársadalmi vetületeire is merészen hivatkoznak. Voltaképpen hízelgő volna, ha a protestáns munkaerkölcs pozitív vonásai, a kitartó, örömmel végzett munka, s az eredményeket kérkedésmentesen, Isten dicsőségére visszautaló, azaz szerénységgel hordozó református embertípus rajzolódna ki ebből. A XX. század eseményei nagyon megtépázták ezt az emberképet, kérdés, hogy az állandó reformáció mit örökít át a jövőnek.

Bruce Lindey McCormack (Princetone Theological Seminary) Karl Barth teológiáját használta fel annak érdekében, hogy kifejezze a református teológiai identitás mai kérdéseit. Vizsgálta, hogy lehetséges-e, hogy egyensúlyt érjünk el egy tiszteletteljes és megbocsátó megközelítés elérésére a 16. században írt identitásformáló konfessziós kijelentések és a mai kinyilatkoztatások nyomása közt, ami a ma embere számára felismerhető kinyilatkoztatás a lehető legszélesebb hallgatóság számára. II. A tradíció szerepe a folytatódó „hagyományozódás” folyamatában. A protestánsok számára a teológiai hagyományok növekedni, fejlődni, korrekciókon keresztülmenni és bővülni tudnak, de a változások lehetnek olyan drámaiak, hogy egy észlelhető kapcsolat a változást kiváltó okok és teológiai hagyományok eredő nyomvonalához már elsőre nehezen felismerhető az út. Ezekben az esetekben készen kell állnunk a „törés” beismerésére saját hagyományainkkal kapcsolatban és fel kell ismernünk a lehetőségét új terminusok szükséges létrejöttének, hogy definiáljuk, mivé válunk.

A két nap lezárása a két főszervezőre, Gábor Csillára és Tóth Zsomborra várt. Gábor Csilla megköszönte az előadóknak a részvételt, azt, hogy egy-egy résztéma árnyalásával, új perspektívába helyezésével megmutatták, hogy a reformáció témaköre kimeríthetetlen forrása a további kutatásoknak. Külön kiemelte a szervezőbizottság tagjait, a diákság munkáját és a fordítók (Barabás Blanka, Fazakas Noémi, Sárosi-Márdirosz Krisztina-Mária és Both Csaba Attila) precizitását.

A konferencia végig jó hangulatban telt, az előadók számára nem csupán a szekciók végén lévő vitaidő állt rendelkezésre gondolataik, hozzászólásaik megosztására, hanem az együtt töltött ebédek és fogadások alkalmával kötetlenebb formában is folytathatták a diskurzust. A tavaly decemberben megrendezett korábbi reformáció konferencia után Kolozsvár ismét egy minőségi, szakmailag kiemelkedő rendezvény helyszíne lehetett ugyanebben a témakörben, új megvilágításban. Az előadások a jövőben angol nyelvű konferenciakötetben fognak megjelenni.

Miski Péter

Ezt olvastad?

Egy olyan kötetet tarthat az olvasó a kezében, amelynek kézirata harminc évet várt a kiadásra. Ugyanis a Magyar Országos Levéltár