Vas és acél korkörkép

Mint sejthetjük – ha nem is mindig „tudhatjuk” teljes bizonyossággal… – a narratív történetmondásnak is van egy mélyen rétegzettebb alakzata: a vizuális emlékezet kínálta személyesség, a jelentéses kódokba öltöztetett énkifejeződés. Ez mint üzenet, mint a kollektív emlékezet perszonális része is hordoz olykor pontosabb lenyomatokat, árnyaltabb tónusokat, miként a levelek históriája vagy az illatok emlékezete. A „belelátás”, beleértés, a teljesben a személyes többlete vagy a perszonálisból is kihangzó közérthetőség látszata veszi körül mindama képi lenyomatokat, melyek napok s percek hordalékaként a jelentés-telítettség felé segítenek. Még inkább így lehet ez ott, ahol a köztörténeti emlékanyag a magánmegfogalmazásokkal ékes, a korokat idéző fotókon, ahol a látószög privát mivolta is a közgondolkodás részévé, a fölidézhető emléktöredékek is a teljesebb világ elemeivé válhatnak.

Kép forrása: Kulturpara.blog

Mindeme kettősség/rétegzettség lenyomatként ül azon az albumon, melyet az 56-os forradalom 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatásával adott ki a Kossuth Kiadó, mely kötetnek ezúttal nem a szabadságküzdelem és elnyomás amatőr képei, nem is a hivatalos sajtófotók az újdonságértéke, hanem a helytörténeti gyűjteményekben rejlő pillanatfelvételek adják tónusát. Az Így éltünk a vas és acél országában című kötet a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, a Pesterzsébeti Helytörténeti Múzeum, a váci Tragor Ignác Múzeum és megannyi magángyűjtő anyagából áll össze Farkas György szerkesztésében, bevezetőjével és képaláírásaival.

A fotóanyag válogatása arról az eposzról szól (hogy e klasszikus jelzőt idézzem meg nemcsak a korszak, hanem a jelentéstartalom kedvéért), melyet köznapiasan „az ötvenes évek” névvel illetünk, neméppen fohászként, de a nevesített hat-nyolc esztendőre érvényes korszakossággal, s ezen belül is arra az átmenetre ráközelítve, melyet a Horthy-korszakra következő továbbiak, s ezek között is elsősorban a Rákosi-korszak szimbolizál. A korabeli, s azóta is jelképes tartalommal megmaradt eposzi jelzőjű időszak „a vas és acél országaként” idézi a hősiesített újraépítési időszakot, melynek életmód- és viselet-, munka- és közléskultúrája egyaránt jóval korábban kezdődött és sokkal tovább tartott, mint maga az ötvenes évek periódusa. Két-három újabb generáció lépett azóta a mindennapok színterére, melynek már csupán poros fiókok mélyén maradt néhány, keretezetlen, felületi feszültségtől kunkorodó fényképe idézi ezt a korszakot, s idézi jobbára a személyesben, a közvetlen közlésben, a magánérdekűben azt is, ami közfontosságú volt, vagy épp a közhaszon oltárára emelt magánhozzájárulás pompájában teljesedett ki. A szerkesztés-válogatás és megjelenítés szempontja is épp ez lehetett talán: megidézni, részben tartósítani is hatvan-hetven év távolából néhány sarkos momentumot, melyek AZT az időszakot írják le, Azt a korszakot teszik emlékeink tárgyává, s azt a világot segítenek memorizálni, mely már talán a regényekben sem létezik korabeli könyvjelzőkkel.

Kép forrása: Kulturpara.blog

A kötet szerkesztési elve a rendszertipikus hívószavakkal tagolt üzenő szándék lehetett. A történeti tudat, a korkép vagy az időszak historiográfiában szereplő etapja ennek megfelelően sokféle mutatkozási módot kínálna, vizuális emlékezet szimbólumaitól a kortörténeti házimoziig, nemzeti elnyomottságtól a háborús újjáépítés lázáig, ipari civilizációtól az egyenirányított haj- és divattörténetig, nélkülözéstől a korai panelproliság intim bemutatásáig bármit. Itt egy rendezett/rendszerezett intencióval találkozunk, mely nem szükségképpen követi az iskolai történelem-tankönyvek képanyagát, a köztörténet látványvilágát, a korszak magazin-kommunikációját vagy sajtóhírügynökségi görcsösségét, de áttekinthetővé teszi talán a létezés formalitásait. A szerkesztő-szövegíró szándéka szerint – a fejezetcímekben (egyenként is rövid bevezetőkkel) – úgy épül a kötet, mint felkínált olvasat: A rendszer, A munka világa, A pesti fiúk városa, A város peremén, Nyomortelepek a szocializmusban, A család, A magánélet, Életképek. Mindezek már úgy konstruálódtak, hogy felhívás készült a korszak hétköznapi világát idéző, eddig publikálatlan fotóalkotások gyűjtéséről, a mindennapok pillanatképeiről, a személyes sorsokat tükröző vagy kifejező vizuális kincsek leletmentéséről. Ez lett, ez jött össze. Vagy mégsem. A helytörténeti gyűjtemények (olykor kiállításokon is látható vagy kiadványokban föl-fölidézett) képanyagai ennél többet is kínálnak, itt tehát inkább válogatásról, szelektív szempontról lehetett szó. Apróbb keretekbe foglalt életkép-korszak kivonatai inkább ezek a blokkok, hol testesebbek, hol szerényebbek. Némi kritikai iróniával fogalmazva: fotóalbumba préselt kiállítási anyagot látunk, táblaszövegekkel.

Az eseménytörténet – amennyiben már önmagában is köztörténet – egyúttal az átélhető történelem szuverén interpretációjának terepe szintúgy, s persze ama szállítható kép-örökségnek is albuma, melyben a lét nehezen elviselhető kisszerűsége savanykás menyasszonyi mosolyokból, az optikára szégyenlősen leső ovisokról, álkalocsai mintás gimnáziumi tablóképről, lerombolt kisvárosi ruszki emlékművön csúszkálókról, bomló házfalak háborús sebeiről, fonógyári sportkörről, nyaralási miliőről vagy világvevő rádióról készült fotókból áll össze. Az akkori életvilág személyes körképe a magánfotókon és a helytörténeti gyűjtemények egyedi alkotásain is átsugárzó szellemiségen, a létezés egzisztenciális függésrendjén épül föl. Valami ilyen, „…ilyen is volt…”, „…hát ez volt az…” élménnyel készült ez a kötet, melyben valójában nehéz eldönteni, kinek és mije kapott főszerepet. Szinte egyensúlyba kerül a kor körképe – a létezés, a munka, a kicsiny életek, a snassz megoldások, a reménytelen léthelyzetek, ócska körülmények, sikerhiányos életpótlékok meglehetősen széles köre – azokkal az átélési drámákkal, melyeket még a fotó sem tükröz igazán, csakis a belevetítő képzelet, az állóképet megindító és időbeliségét kiteljesítő fantázia, a „hogyan is volt ez még” variabilitása. Valamiképp nem válik optikai távolságunkká az esztétikum öröme, nem lesz tárgya vizuális kánonoknak, amit látunk, s nem támad igény a többet vagy jobbantudásra: egyszerűen az „ez volt” lakonikus gesztusával lapozunk, talán még kiegészítve mások fotóit a magunk emléktöredékeivel, az ismeretlenek (akkor még nem ilyen körbeszéd részének szánt) lenyomatait a magunk mentális-materiális íz-emlékeivel.

Kép forrása: Kulturpara.blog

Kérdés persze, kell-e bizonyos korra fókuszált emlékanyag mellé (helyébe) más korok másfajta interpretációja, s lesz-e így együtt a kétezres évek ötvenes-évképekről megőrzött vizuális emlékezete majd további generációk számára is beszédes…? De ez már a további generációk értelmezési öröksége legyen talán! Itt és most ennek a „vas és acél országának” (amúgy nem hozzáférhetetlen, de erősen helyi érdekű) képi felmutatása már láthatóan nem a jelen múltbeli olvasóinak, hanem a jövő emlékezőinek készül. Ezt tükrözi a képsorokat, tematikus fejezeteket övező történeti magyarázat, a képek mellé komponált szövegközlések tónusa és maga a válogatás-merítés kutatói aspektusa is. Példaképpen: deli úrhölgyek korhű ünnepiben egy régi autómobil mellett, s alatta képen deli ifjak Rábakovácsiból, öltönyösen, csillogós cipellőben – hátuk megett a falnál pár bringa látható. Az azonos könyvlapon álló két kép kapcsolata talán csak a négy hölgy és öt úr, a fotózkodásra kiöltözöttség, a vidékiség tüneteinek foltjai a képiség egészén vagy a szituáción. A kísérő szöveg az ötvenes években leadandó autómobilokról szól, mintegy kortanulságként, színes folthatásként. Itt most szöveg szolgálja a képet, ha lehet nem szűkítően, a korszakra érvényes pontosítással, de nem elemeltebben). A szöveg pedig ugyanúgy a korbeszédet tükrözi, a mait, a válogatóét, mint a fotóbeszéd tükrözte az „Így éltünk…” időszakát.

Másik példa: a címlaphoz mint fotóhoz. „Ma már tudjuk, az utolsó héten feleslegesnek bizonyult ez az 1956. októberi, korlátlan használatra jogosító villamosbérlet. Huszonharmadika után még azokon a villamosokon sem kérték a jegyeket, amelyek nagy ritkán közlekedtek”. A lakonikus ismeretközlés több kérdés-talánnyal, mint újdonság-hatással kínálkozik: a „ma már tudjuk” fölénye vagy ámulata hitelesíti-e a portrét, a bérletszelvényt, a történeti drámát, a szituációs képtelenséget, avagy játszik vele? A hónap három hetében volt-e annyi villamos, hogy ha nem is „korlátlan használatra” jogosultan, de nem tűnt kidobott beruházásnak egy bérlet? A fölborított, kilőtt, tankok által eltaposott villamosok mellett mennyi ment egyáltalán, s hova, s kikkel – ez izgalmasabb is lenne, minthogy kért-e a kalauz jegyet vagy bármit. Ha már mikrotörténet, és személyes, lehetne akár hiteles is a kísérőszöveg, túl azon, hogy bennfentes…

De „nemcsak ezért szeretjük…”. Végül is, ha privát fotó, ha helytörténet, ha korkép, ha album – a maga tónusában egynemű, konzisztens, lapozhatós, kedves, intim és rábeszélős egyszerre. Milyen legyen? Jó, hogy van. Vas és acél nélkül voltaképpen tán mindannyian kevesebbek volnánk. Képanyagban mindenképp.

A. Gergely András

Az ismertetett kötet adatai: Így éltünk a vas és acél országában. Ismeretlen képek az ötvenes évekből. Szerkesztette, a bevezetőket és a képaláírásokat írta Farkas György. Kossuth Kiadó, Budapest, 2017., 104 pp.

Ezt olvastad?

Az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium évről évre szakmai napon látja vendégül az evangélikus iskolák történelemtanárait, akik idén