A vereség gyümölcsei, avagy a német és a magyar történeti kultúra elfejlődéséről

A második világháború után az éles megszakítottság tézise mindkét Németország alapító mítoszai között szerepelt. A hidegháborús vetélkedés idején mind a nyugati, mind a keleti német rezsimet a közelmúlt, tágabban véve pedig a porosznak titulált politikai hagyományok meghaladásának szándéka vezette. Szembenálló rendszerekbe integrált politikai elitjeik egyaránt azt kívánták bizonyítani szövetségeseiknek, hogy az ő Németországuk 1945 óta lényegi változásokon ment keresztül, ennek megfelelően mindkét rezsim épp a másikat vádolta azzal, hogy az kontinuus a német történelem 1945 előtti korszakával.

A német történelmet a második világháború után tehát egyre inkább nemcsak a gyakorlatilag egész Európát romba döntő nemzetiszocialisták, de – az 1933-on átívelő folytonosságokat hangsúlyozva – a poroszok ellen is írták. A háborút követő poroszellenes kritikai konszenzus kialakulásához nyilván az is hozzájárult, hogy Poroszország többé nem létezett, területei jelentős részét Németország a második világháború következtében elveszítette, az egykori központi porosz területek ráadásul épp az NDK fennhatósága alá kerültek, ahol a történeti folytonosság elvetésének különösen markáns ideológiai okai voltak. E maguknak idővel hegemonikus pozíciót kivívó kritikai beállítások szerint mindenesetre a Poroszország által létrehozott és dominált modern kori Németország ún. különúton járt, eltérve a modern (nyugat-)európai fejlődés normatív irányától.

A kommunista rezsimek váratlan bukása aztán blokkszerte a múlttal való folytonosság helyreállításának kísérleteit hozta el – amennyiben a kommunista mozgalom a múltat végképp eltörölni, az új nemzeti alapon legitimált demokráciák a múltat végképp helyreállítani kívánták. A modern kori diszkontinuitás hazájának nemzeti múlthoz való viszonya 1989-90 történelmi pillanatában meglehetősen sajátosan alakult: a német újraegyesülés folyamata – ami valójában egy kommunista „mintaállam” liberális demokráciába és a nyugat-európai intézményrendszerbe való példátlan és villámsebes beolvasztásának nagyon is politikai ügye volt – elkerülhetetlenül a folytonosság formáival kapcsolatos vitákhoz vezetett. Míg Nyugat-Németország és Ausztria olyan alapvető szempontokból, mint a politikai és gazdasági rendszer vagy a szellemi élet jellege, hasonlóbbnak tűnhettek, az NSzK mégis a tőle jelentősen eltérő NDK-val kívánt egyesülni. A domináns történeti narratíva működését e ponton a nagypolitikában is tetten érhetjük: míg az Ausztriával való egyesülés gondolata az 1938-as Anschlusst, azaz közvetlenül a nácizmus történetét idézte, így tabunak minősült, tág konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy a demokratikus Németország próbálja a bismarcki kisnémet egységet annak egykori politikai kultúrája nélkül újraalkotni. Az NDK-vel való „újraegyesülés” tehát a modern német történelem korrekcióra szoruló hagyományának részbeni felvállalását jelentette. A nyolcvanas években visszatérően felvetett poszt-nemzeti identitás helyett az új Németországban ennek megfelelően a sikeres német önkorrekció narratívája vált kanonikussá.

Az újraalkotott német történeti narratíva eközben úgy volt képes visszanyúlni 1871-ig, hogy 1945-öt továbbra is érdemi újrakezdésnek állította be. Bármennyire szereti is összemosni a kettőt a rosszindulatú kortárs propaganda, a náci valójában a kortárs német legerősebb ellenfogalma. A mai Németország a náci Németországgal szemben ráadásul úgy tudta magát meghatározni, hogy ugyanakkor a nácizmusért való történelmi felelősséget a korábbinál nyíltabban vállalja. (Az összeegyeztetés sikere korántsem magától értetődő: például a modern Török Köztársaság magát az Oszmán Birodalom tagadásának tartja, az örmények elleni népirtásért való közvetlen török felelősséget pedig – részben épp emiatt – vitatja.)

1945 radikális újrakezdésként való beállítása eközben azt is indukálja, hogy az 1945 előtti korszakkal való folytonosság szimbolikus helyreállításának állami szándéka a kortárs Németországban gyakorlatilag elképzelhetetlen. E téren a legkézenfekvőbb, egyúttal legszemléletesebb példa, hogy míg a kortárs Magyarország történeti kultúrája és hivatalos történetpolitikája a trianoni veszteséget napirenden tartja, a Versailles körüli békeszerződések megítélésében elvileg akár „természetes” szövetségesnek is tekinthető Németország hasonló történeti érvek megfogalmazásától hivatalosan a leghatározottabban elzárkózik.

Míg tehát a magyarországi domináns időképlet a megszakítottság – hivatalosan az 1944 és 1990 közötti évek – ellenére fennálló nemzeti folytonosság (ez a restauratív forradalom képlete), a német a megszakítottság utáni, immár három generációt magába foglaló folytonosság (ami pedig az értékalapú liberális konzervativizmus képlete). Ezen értékalapú konzervativizmus szellemével összhangban a történeti értékelések Németországban feltűnő lassúsággal alakulgatnak. Miközben Kelet-Közép-Európában a Molotov-Rippentrop-paktum kortárs újrafelfedezése a második világháború átértékelésének szimbólumává vált, a második világháborúval kapcsolatos önkritikus német álláspont – némileg ironikus módon – épp oly kevéssé ingott meg, mint a nyíltan apologetikus orosz. Magyarországot és Németországot hivatalos szinten immár 1919-20 és 1939 alapvető megítélése is elválasztja tehát.

A magyar és a német történetpolitika elmúlt évtizedekbeli elfejlődésének mindezzel együtt sincs fajsúlyosabb példája, mint hogy az előbbi a totalitarizmusok helyi történetét előszeretettel külsődleges tényezőkből vezeti le, gyakorlatilag a kettős megszállás következményének állítva azokat be, utóbbi viszont önkritikus módon épp a totalitárius mozgalmak és rezsimek helyi beágyazódottságára és a támogatás konkrét formáira kíváncsi. Ennek feltárását tartja ugyanis az érdemi önkorrekció előfeltételének.

Ezt olvastad?

Laczó Ferenc jelenleg a Maastrichti Egyetem docensként dolgozik, korábban a jénai Kertész Imre Kolleg tudományos munkatársa volt (2010-2015). A Közép-európai
Támogasson minket