„Versenyzett a pusztai széllel lóháton ő, Dzsingisz kán!” A steppe feletti hatalomgyakorlás kérdései

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

Az ember a sztyeppére gondolva akaratlanul is elvágyódást érezhet a szívében. Az itteni táj füves pusztáinak hatalmas mérete, jó levegője és viszonylagos szabadsága többeknek mint egy földi paradicsom jelenhet meg. A magyar ember számára ez a származást, egy régi múlt visszaköszönését jelentheti, amit többen a történelemkönyvekből vagy más fórumokból hallhattak. Ugyanakkor a mongol vagy tatár szó említése többekben felidézhette a rémes tatárjárás emlékét, ami egészen a 18. századig valós problémaként nehezedett az ország lakosai számára. Európa más részein a mongolok, különösen Dzsingisz kán neve pedig inkább tűnt egy német pop együttes felejthetetlennek tűnő slágerének, mintsem egy steppei uralkodónak, aki az egyik legnagyobb birodalmat igazgatta Eurázsia keleti felén, egyszerre fenyegetve Európát és Kínát.

Kép forrása: MTA BTK TTI

A magyar altajisztika egyik legismertebb képviselője, Ivanics Mária pontosan az itteni, magyarok (és a nyugatiak) számára érthetetlennek tűnő viszonyokba kíván rendszert vinni egy, a 17. század végén keletkezett forrás segítségével. Az ún. Dzsingisz-námé (Dzsingisz-könyv) kiadását először teszi meg magyar nyelven, így az olvasó kezébe veheti a korszak kelet-európai, elsősorban a steppei népek politikai dokumentumát. A történeti forrás értéke nem pusztán abban mérhető, hogy általa megismerkedhetünk az itteni népek politikai gondolkodásával, hanem témájából fakadóan egy korábbi „arany kor” leírását is várhatjuk. A mű mindamellett, hogy foglalkozik a steppei népek kutatásának historiográfiájával és forrásadottságaival, betekintést is nyújt az olvasók számára a különböző elméletekbe. Az Arany Horda (aminek elnevezése csak 16. században, jóval annak létezése után jelent meg) történetének belső és külső forrásainak tablószerű bemutatásával megismerkedhetünk a térség főbb történeti kútfőivel, mutatva, hogy a szerző által kiemelt forrás pontosan milyen környezetbe illik bele.

A különböző állami struktúrák egyik legfontosabb eleme az utódképzés és az öröklés kérdése. Ez legtöbbször a politikailag instabil időszakokban szokott problematikussá válni, mivel az uralkodók legitimitása nagy részt ebből fakadt. Különböző szelektálási mechanizmusokat ismerhetünk a történelemben, így például a trónöröklés nemi aspektusai (férfi vagy női ágon öröklődés); a vérségi kapcsolatok során az elsőszülöttség (primogenitura) vagy a legidősebb férfi kiválasztását (senioratus). A vérségi kapcsolatok után a legitimitás következő faktora az uralkodásra való alkalmasság (idoneitas) lehetett, ami fokozatosan egyenrangúvá vált az alapvetően vérségi kötelékekkel szemben. A steppei népeknél – és az idézett forrás – kapcsán pedig bekerült egy újabb elem, ami az alapvetően a világ keleti (ázsiai) részére jellemző. A kínai történelemben klánokként leírt, családi kapcsolatokon alapuló politikai-gazdasági komplexumhoz hasonlóan a különböző kánságok élére a Dzsingisz-kán és családjához (összefoglalóan Dzsingiszidákhoz) való tartozás vált legitimációs tényezővé. Ilyen módon az uralkodni kívánók és a különböző uzurpátorok célja is az volt, hogy maguk az ún. „Arany-nemzetség” kötelékébe tartozzanak. A megismert történet alapján különböző elképzelések láttak napvilágot magával Dzsingisz kapcsán is. A szerző kitűnően hasonlítja össze a steppei népeknél fellelhető különböző eredetmítoszokat, ahol a legnagyobb hangsúlyt a fénytől való származás kapta (57. oldal). A fény szerepe azért is válik kiemelkedővé, mert Dzsingisz történetében kétszer is felmerül: először apjának fogantatása kapcsán (egyes történetek szerint maga Dzsingisz is egy ilyen fénytől származott); illetve egy próbatétel esetében, amikor is az általa viselt szíjat megtartotta a fény. A fény ilyen módú felhasználása a történetekben hasonlóságot mutat a keresztény kultúrkörben jelen lévő „isteni fénnyel” (gloria). Másoknál kiemelkedő szerepet kapott a különböző állatősök szerepeltetése is, ami általában farkas, eb vagy nyúl képében jelenhetett meg. A fellelhető mítoszok közötti különbségek ellenére láthatóvá válik a steppei népek származásról való elképzelése, ami a különböző természeti erőkre támaszkodott.

Dzsingisz kán. Kép forrása: Wikipédia

Új elemet jelentett a különböző steppei népek iszlamizációja, ami miatt a fenti érvelési mintákat több helyen meg kellett változtatni, illetve esetenként újakat kellett teremteni. Ennek kitűnő példáját adta Timur Lenk (Akszak Temír, Tamerlane) legitimációs érvelési formája, amiből kiemelkedik a muszlim származás bizonyítása. E szerint a beérkező fény emberi formát öltött, ami Ali bin Abu Talib leszármazottja volt, vagyis magával Mohamed prófétához kötötte Timurt. Az erősnek mondható, alapvetően a Dzsingisz-náméhoz hasonló legitimálás biztosítása mellett (birodalom felosztása, közvetlen származás) e sorok egyszerre tették a szunnita születésű Timurt a környék síita lakosainak urává is. A 17. századi lejegyzés idején pedig, amikor az oroszok megvetették lábukat a térségben és egyre inkább domináns szereplőkké váltak, a legitimációjukat nem próbálták ilyen vagy ehhez hasonló módon felépíteni: ők megelégedtek a korábbi adók behajtásával és a régi kapcsolatok felélesztésével, vagyis a cár kánként viselkedik a környék lakosaival és azok is úgy tekintettek rá (orosz kán).

Timur Lenk. Kép forrása: Wikipédia

A különböző nemzetségek kapcsán felmerült a megkülönböztetésre igénye, amit a szerző a különböző karakterek együttes meglétével magyaráz. E szerint négy, egymástól eltérő elemet használtak ennek biztosítására. Az első a különböző fáktól való származtatás volt, így például Dzsingisz nemzetségének a platán volt a fája. A különböző fafajták elnevezése azért is lehet figyelemre méltó, mert ebből – igaz, csak részlegesen, de – lehet következtetni a különböző nemzetségek földrajzi elhelyezkedésére. Hasonlóan a vadonhoz köthető a különböző madarak szerepeltetése, ami szorosan összefügghet a fák kérdéséhez. A repülő élőlények túlnyomó többsége ragadozó madarat jelentett (szirti sas, héja), de voltak békésebb variánsok is (gólya, galamb, szalonka). Szereplésük valószínűleg utal az állandó mozgó-vándorló életmódot folytató nomádokhoz, akik nem csak szakrális képződményként tekintettek rájuk, hanem szinte együtt éltek velük útjaik során. A szakralizált természetkép a steppei népeknél inkább mutathatta a valóságot (vagy annak egy igen közeli állapotát), mint például az indoeurópai környezetben.

A steppei (nomád) államalakulatok berendezkedése sem tekinthető homogén egységnek. Az itteni struktúrák nemzetségenként egyéni formákat ölthettek; a kutatók pedig felhívták a figyelmet a különböző modellek egymás melletti létezésére. A nomád berendezkedés különböző lépcsőfokait a vezetők és a földműveléssel foglalkozó lakosság kapcsolatai alapján vezették le. A kényszerű együttműködés után általában a rendszeresebb adóztatás következett, míg egyes esetekben a hódítók maguk olvadtak bele az általuk elfoglalt magasabb kultúrába (mint például Iránban és Kínában). A hatalom megosztását a területi növekedés tette szükségszerűvé, aminek különböző formái jöhettek létre. Ezek alapján megkülönböztethetünk kettős hatalmat (kán-kagán), hármas rendszert (kán, kalga, beglerbég), illetve négyes szisztémát. Utóbbi egyszerre volt területi és társadalmi felosztási forma. Területi alapon a „négy ulusz” rendszerét a kutatók többsége a világuralom eszményével kötötték össze (aminek hagyománya még a magyar királyi koronázásokon is meghatározó volt a négy égtáj felé való vágás képében). Társadalmi-hatalmi tekintetben a kánnak több esetben meg kellett osztani hatalmát a helyi (nemzetiségi) képviselőkkel, amit a négy karacsi-bej intézményt jelentette. A csoda általi legitimáció ellenére a kánok nem rendelkeztek korlátlan hatalommal a rájuk bízott népek felett, így a törzsi-nemzetségi kötelékek mindig is szorosak maradtak, többnyire a zivataros, belháborúkkal teli időszakokban.

Egy mongol páncél rekonstrukciója. Kép forrása: Pinterest

Összességében elmondható, hogy Ivanics Mária monográfiája bevezeti az olvasót az indoeurópai viszonyokat többször befolyásoló, alapvetően keleti származású mongol-tatár (vagy inkább steppei) népek politikai gondolkodásába egy forráson keresztül. A szerző nem elégszik meg a forrás publikációjával – részletes magyarázatai és a politikai-történeti környezet bemutatásával igyekszik megvilágítani annak korabeli viszonyait, legyen az a 12. századi aranykor vagy a 17. századi „sár kor”. A komplex téma során sokszor lehet olyan érzésünk, hogy egy számunkra idegen és bizonytalan talajra vezetnek minket, azonban a szerző mindig a segítségünkre van különböző táblázatok, átvezető szövegek és segédletek képében. Kínától Oroszországig belovagolhatjuk képzeletben a keleti steppéket, megismerkedve az itteni politikai gondolkodással, legyen az mongol vagy muszlim alapokon álló. A kiadvány kiterjedt bibliográfiával, tartalmas és hosszú tárgymutatóval segít eligazodni az itteni világ kaotikusnak tűnő viszonyaiban. Mindezek mellett az összefoglaló táblázatok segítenek összehasonlítani a különböző nemzetségek leszármazását, illetve a kánok családi viszonyait egyaránt. A szerző további érdemei közé tartozik, hogy a távoli és ezáltal többek számára ijesztő népekről objektív képet alkot, közelebb hozva az olvasó számára a keleti füves pusztákat – nem csak képzeletben, hanem történeti forrásokon keresztül.

Kiss Márton

A kötet adatai: Ivanics Mária: Hatalomgyakorlás a steppén. A Dzsingisz-náme nomád világa. Budapest, 2017. 336 oldal.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket