VI. Sándor, a leghírhedtebb reneszánsz pápa

Az V. Miklós pontifikátusával (1447–1455) kezdődő és III. Pál uralkodásával (1534–1549) véget érő időszak a reneszánsz pápaság kora. Az évszázados periódus általános jellemzői közé sorolhatjuk többek között a pápák művészet- és tudománypártoló tevékenységét, rokonaik nagymértékű támogatását, az Egyházi Állam területének növelését célzó politikai és katonai akciókat, s ugyancsak e periódus ismérveként említhető a főpapság egyre világiasabbá váló életmódja. A nagy pompával megrendezett, esetenként orgiába hajló lakomákkal, vadászatokkal, a nyíltan felvállalt szeretőkkel, hovatovább törvénytelen gyermekekkel (is) jellemezhető életstílus a korszak főpapjaitól, így a bíborosoktól, sőt néhány egyházfőtől sem állt távol. Közülük a „Vénusz vonzásában” élő VI. Sándor pápa (1492–1493) életvitele botránkoztatta meg leginkább a kortársakat és az utókort.

Cristofano dell’Altissimo: VI. Sándor pápa portréja (Forrás: wikipedia.org)

Az eredetileg Rodrigo de Borja y Borja nevet viselő (az olaszos Borgia változatot Rómában kezdték használni) kisbirtokos család az Aragóniai Királyságban élt. Rodrigo, a későbbi VI. Sándor pápa, a Valencia közelében fekvő kisvárosban, Jativában látta meg a napvilágot (1431). Felemelkedését nagybátyjának, Alfonso de Borjának köszönhette, aki először Valencia püspökeként, majd miután III. Callixtus néven elfoglalta a pápai trónt (1455–1458), egyházfőként egyengette tehetséges unokaöccsei, köztük Rodrigo karrierjét. A katalán ifjú Rómában, majd pedig a jogtudomány korabeli fellegvárában, a bolognai egyetemen kánonjogi tanulmányokat folytatott (1449–1455). Egyházi pályafutását valenciai klerikusként kezdte, majd 1455-ben apostoli protonotárius, valamint a kancellária jegyzője lett. Nagybátyja 1456 februárjában kreálta bíborossá, címtemploma a római San Nicola in Carcerelett. 1457-ben a Római Anyaszentegyház alkancellárjává nevezte ki a Szentatya, amely a pápai Kúria legtekintélyesebb, s egyúttal leggazdagabb hivatalának számított. Számos egyházi javadalmat tartott kezében, így – többek között – Fossanova és Subiaco gazdag apátságait, a geronai (1457–1458), a valenciai (1458–1492), a cartagenai (1482–1492), a mallorcai (1489–1492), valamint az egri püspökségeket (1491–1492). 1471-ben albanói püspök kardinálissá kreálta IV. Sixtus (1471–1484), majd hamarosan áthelyezte a tekintélyes portói címtemplomra (1476), sőt a bíborosi kollégium dékánjává is megválasztották.

Rodrigo Borgia vonzódása a női nem iránt nem keltett különösebb megbotránkozást, ugyanis a korszak számos főpapja, bíborosa nyíltan vállalva szeretőket tartott. VIII. Ince pápa (1484–1492) törvénytelen gyermekeinek a Szentszék „dinasztikus” politikájában is fontos szerepet szánt, példáját később Rodrigo Borgia is követte. Ő pápává választásától kezdve egy dinasztia alapítását tervezte, amely elképzelései szerint az Egyházi Államot a világi uralkodócsaládokhoz hasonlóan kormányozta volna. Szeretőit, a nála tíz évvel fiatalabb Vanozza de Cattaneit, később pedig Giulia Farnesét, valamint gyermekeit nyíltan felvállalta, sőt utódait közjegyző által kiállított hivatalos okiratokban is elismerte. Az összesen kilenc törvényen kívül született gyermeke közül a négy legismertebb Cesare (†1507), Juan (†1497), Lucrezia (†1519) és Joffre (†1517). Gyermekeiről megfelelően gondoskodott, de a távolabbi rokonokról, ismerősökről sem feledkezett meg. A szűkebb család után a három leánytestvérétől származó unokaöccsök következtek, akik közül néhányan szintén kardinálisok lettek. A harmadik kört a távolabbi rokonok és a spanyol származású honfitársak alkották. A rokonok, és honfitársak a bíborosi kollégiumba is szép számmal bekerültek, az általa kreált 44 kardinális között megtaláljuk Cesare fia mellett öt unokaöccsét, valamint további 18 spanyol származású honfitársát. Ugyanígy számos további egyházi javadalmat adományozott rokonainak, földijeinek. Szemléletes példáját nyújtja a család törekvéseinek a valenciai egyházmegye, amelyet a família tulajdonképpen családi javadalomként kezelt nyolc évtizeden át. A VI. Sándor által érseki rangra emelt (1492) egyházi központot 1429 és 1511 között a Borja/Borgia család következő tagjai kezén találjuk: Alfonso, Rodrigo, Cesare, Juan, Pedro Luis.

Bartolomeo Veneziano: Lucrezia Borgia portréja (Forrás: wikipedia.org)

1492. augusztus 6-án ült össze a Sixtus-kápolnában a pápaválasztó konklávé. A résztvevő 23 kardinális két táborra oszlott: az egyik élén a milánói Ascanio Sforza, valamint a nagy tekintélynek örvendő Rodrigo Borgia állt, a másikat pedig IV. Sixtus pápa unokaöccse, Giuliano della Rovere vezette. A kollégiumon belüli erőviszonyokban az itáliai politika tükröződött vissza, ugyanis az előbbieket a milánói herceg, Ludovico Maria Sforza vagy il Moro, azaz a Mór (†1508), utóbbit pedig a herceg riválisa, Aragóniai Ferdinánd nápolyi király (1459–1494) támogatta. Nem Borgia számított a legesélyesebbnek, azonban miután megválasztása esetére az alkancellári hivatalt ígérte Ascanio Maria Sforzának (†1508), felgyorsultak az események. A kortársak beszámolói szerint végeláthatatlan sorban érkeztek Rómába a Borgiák kezében lévő egyházak kincseivel megrakott szekerek a bíborosok szavazatainak ellentételezéseként. A kincsek, a temérdek pénz, a felajánlott egyházi javadalmak és kúriai hivatalok meghozták a várt sikert: Rodrigo Borgiát végül augusztus 11-én pápává választották, s egyházfőként a Sándor nevet vette fel. Mindazonáltal már a kortársak között is felháborodást váltott ki a módszer, hiszen tulajdonképpen a voksok megvásárlásáról volt szó.

Ascanio Maria Sforza portréja (Forrás: wikipedia.org)

VI. Sándor pontifikátusával nem csupán a pápaság történetének egy újabb epizódja vette kezdetét. 1492. január 2-án Granada visszafoglalásával véget ért az Ibériai-félszigeten évszázadok óta tartó muzulmán jelenlét, a konklávé kezdete előtt három nappal pedig Kolumbusz Kristóf (†1506) vezetésével futott ki három karavella az Újvilág felfedezésére. Mindebben hamarosan a pápa is fontos szerepet játszott, ugyanis őt kérték fel a nagy földrajzi felfedezésekben vezető szerepet játszó Portugál és Spanyol Királyság uralkodói az újonnan meghódított (és meghódítandó) területek hovatartozásának eldöntésére. Az 1493 májusában a spanyol uralkodók számára kibocsátottInter caetera divinae kezdetű bullájában a következőképpen határozott:

Ehhez vonalat húzunk az északi sarktól a déli sarkig […] Ennek a vonalnak az Azori szigetcsoporttól, illetve a Verdefoki-szigetektől száz mérföldre nyugatra déli irányba kell haladnia. Ettől a vonaltól nyugatra és délre fekvő összes szigetet és szárazföldet, akár már felfedezték azokat, vagy még felfedezendők, amelyek az 1493. év kezdetéig még nem képezték keresztény uralkodó tulajdonát, kifejezetten nektek, örököseiteknek és utódaitoknak ítéljük oda.[1]

E kétségkívül jelentős események mellett az Appennini-félszigeten is egy merőben új periódus, az Itáliai háborúk változó intenzitású hosszú évtizedei (1494–1559) kezdődtek meg. Aragóniai Ferdinánd halálát követően VIII. Károly francia király (1483–1498), a Borgiák elől az udvarába menedéket találó Giuliano della Rovere kardinális buzdítására, hadjáratot indított a nápolyi trónért (1494), amellyel Itáliában véget ért a lodi békét (1454) követő, közel fél évszázados, többé-kevésbé békés időszak. Az ellenséges csapatok megjelenése következtében felkelés robbant ki Firenzében, amely során elűzték a Medici famíliát a városból. A francia uralkodó 1494 decemberében bevonult Rómába, s a pápa diplomáciai tehetségének köszönhetően annak ellenére sem prédálták fel a várost a franciák, hogy a Szentatya nem iktatta be Károlyt a Nápolyi Királyság invesztitúrájába. Miután a számottevő tüzérséggel felszerelt francia ármádia elfoglalta és kifosztotta Nápolyt, helyőrséget hátrahagyva észak felé vonultak. A meghatározó itáliai államok, így a pápaság, Milánó és Velence, továbbá I. Miksa német király (†1519), valamint a Spanyol Királyság 1495 márciusában létrehozták a franciaellenes Szent Ligát. Miután a koalíció csapatai Fornovonál legyőzték a francia sereget, hamarosan felőrölték a gall erőket: a király hazatért, a hátrahagyott helyőrségeket pedig hamarosan felszámolták.

(A térképet a szerző tervei alapján Nagy Béla készítette)

Az újabb francia invázióra nem kellett sokat várni, ugyanis VIII. Károly unokaöccse, XII. Lajos (1498–1515) néhai apai nagyanyja, Valentina Visconti révén igényt formált a Milánói Hercegségre. Miután a pápa hozzájárult házassága felbontásához, s így elvehette VIII. Károly özvegyét, Bretgane-i Annát, valamint egyik fő bizalmasa, a roueni érsek bíborosi kalapot kapott, a király hathatósan támogatta a bíborosi ruhát apja belegyezésével páncélra cserélő Cesare Borgia itáliai törekvéseit. Miután a király Cesarét Valentinois hercegévé nevezte ki, s házasságot kötött egy előkelő francia hölggyel, a pápa fia a francia sereghez csatlakozva részt vett Milánó meghódításában (1499). VI. Sándor jóváhagyásával, valamint jelentős anyagi támogatásával, a francia uralkodó által mellérendelt csapatokkal hozzálátott egy közép-itáliai hercegség kialakításához. 1501-ben a pápa Romagna hercegévé nevezte ki fiát. Az Egyházi Állam korábbi hűbéresi – többek között Urbino, Perugia, Forlí, Cesena, Rimini, Senigallia, Camerino – a pápa anyagi támogatásával felállított zsoldossereg előtt sorra meghódoltak. E hódításokat II. Gyula (1503–1512) tovább gyarapította, s így a 16. század első évtizedének végére a pápai állam elérte legnagyobb kiterjedését. Niccolò Machiavelli a korszak kiemelkedő politikai gondolkodója A fejedelem című művében (1513) a következőképpen értékelte Cesare Borgia törekvéseit:

Összefoglalva tehát a herceg cselekedeteit, kárhoztatni nem tudnám; sőt nekem úgy tetszik, s olyannak írtam le, hogy mindenek számára követendő példa, akik szerencse vagy mások fegyvere által jutnak hatalomhoz. Mert nagyra hivatott s magasra törő fejedelem volt, és nem cselekedhetett másként, céljai elérésében pedig csak Sándor halála és saját betegsége gátolta.[2]

Az egyház reformját sürgető, izzó szavú domonkos rendi prédikátor Girolamo Savonarola éles kritikát fogalmazott meg az egyházfővel szemben. Apokaliptikus szimbolikával Rómát Babilonnal azonosította, az Antikrisztus székhelyének aposztrofálta; egyenesen a 4000 szajha városának nevezte. VIII. Károlyt az új Kyrosz-ként üdvözölte, s tőle várta a feslett erkölcsű Itália megtisztítását, s a pápa letételét. A Mediciek elűzését követő években Firenzét irányító Savonarola tevékenysége egyre kellemetlenebbül érintette a pápát, s miután sem a bíborosi kalap felajánlásával, sem pedig az egyházból való kiközösítéssel nem sikerült elnémítania, nyilvános eretnekként máglyán égették el, hamvait pedig az Arno folyóba szórták (1498).

Altobello Melone: Cesare Borgia portréja (Forrás: Wikimedia Commons)

VI. Sándort Juan fia halála (1497) nagyon megviselte, s ezt követően egyre többet foglalkozott az egyház megújításának gondolatával. A reform előkészítésének kidolgozására egy bíborosi reformbizottságot állított fel, s a testület el is készítette a megvalósítandó programot, ám végül VI. Sándor nem adta ki a reformbullát. Közvetve azonban mégis hozzájárult a Katolikus Egyház megújításához, ugyanis – a sors furcsa fintoraként – ő kreálta bíborossá szeretője, Giulia Farnese mindössze 14 éves öccsét, Alessandrót (1493), aki évtizedekkel később III. Pál néven (1534–1549) összehívta a Trentói Zsinatot (1545–1563).

Raffaello: Alessandro Farnese portréja (Forrás: Wikimedia Commons)

1500-ban meghirdette a jubileumi szentévet, s a zarándokok méltó fogadására tekintettel számos épületet felújíttatott az Örök Városban. Az ő nevéhez fűződik a szent kapuk felállítása Róma négy patriarkális bazilikájában. Nagybátyja, III. Callixtus keresztes eszméi nagy hatást gyakoroltak rá, s az 1456-ban kiadott pápai bullában foglaltakra támaszkodva 1500. június 1-jén úgy rendelkezett, hogy az oszmánok elleni keresztes hadjáratra kell fordítani a szentévben befolyt jövedelmeket. Noha a katonai vállalkozás nem valósult meg, a bullában foglaltaknak megfelelőenaz 1456-os nándorfehérvári diadalra, valamint a keresztény összefogásra emlékeztet a délben imára hívó harangszó mind a mai napig.

Pinturicchio: A feltámadás jelenete VI. Sándor pápa portréjával (Forrás: Wikipedia)

VI. Sándor művészetpártoló tevékenysége közismert. Pinturicchiót bízta vatikáni pápai lakosztály máig megcsodálható Borgia-termeinek kifestésével. Megépíttette az Angyalvár és a vatikáni palotát összekötő utat, a via Alexandrinát, felújíttatta a Cancelleria épületét. A pápát végül 1503 augusztusában váratlanul ragadta el a halál. A kortársak közül többen mérgezésre gyanakodtak, ám minden bizonnyal heves váltóláz oltotta ki életét.

Fedeles Tamás

 

A cikk az Újkor.hu és az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

 

Tájékoztató szakirodalom:

Chambers, David S.: Popes, Cardinals and War. The Military Church in Renaissance and Early Modern Europe. London, 2006.

Hibbert, Christopher: A Medici-ház tündöklése és bukása. Bp., 1993.

Jedin, Hubert (Hgg.): Handbuch der Kirchengeschichte, III/2. Freiburg/Basel/Wien. 1985.

Mallett, Michael – Shaw, Christine: TheItalian Wars: 1494–1559. War, State and Society in Early Modern Europe. Harlow,2012.

Mondin, Battista: Pápák enciklopédiája. Bp., 2001.

Pellegrini, Marco: Il papato nel Rinascimento. Bologna, 2010.

Picotti, Giovanni Battista–Sanfilippo Matteo: Alessandro VI. In: Enciclopedia dei papi (http://www.treccani.it/enciclopedia/alessandro-vi_%28Enciclopedia-dei-Papi%29/)

Reinhardt, Volker: Der unheimlichePapst. Alexander VI. Borgia 1431–1503. München, 2005.

TekeZsuzsa: Reneszánsz fejedelmek és pápák. Bp., 1994.

[1] Szántó Konrád: A Katolikus Egyház története III. Budapest, 1987. 500.

[2] Niccolò Machiavelli: A fejedelem. Fordította: Lutter Éva. Budapest, 2006.39.

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentés

Ezt olvastad?

Görgey Artúr és Kossuth Lajos kapcsolatában a kölcsönös bizalom létrejötte után hamar kialakultak éles véleménykülönbségek. Kossuth a schwechati vereség után,