Vietnámi légiháború – A Rolling Thunder és a Linebacker hadműveletek

A vietnámi háború alatt a köznyelv az 1955 novembere és 1975 áprilisa között, az Egyesült Államok, illetve a Dél- és Észak-Vietnám által vívott konfliktust érti. Azonban még ezt a közel húsz éves háborút is megelőzte egy konfliktus, amelyet a második világégés után visszatérő francia gyarmati csapatok vívtak az indokínai felszabadító erők ellen, amelyek ezt megelőzően már harcoltak a japán megszállók ellen is. Jól látható tehát, hogy amikor az első amerikai harcoló egységek megérkeztek Dél-Vietnámba, egy már tapasztalt, a terepviszonyokat, időjárási nehézségeket jól ismerő és ebből fakadóan rendkívül veszélyes ellenféllel kerültek szembe. Az amerikaiaknak az észak-vietnámi reguláris erők mellett a dél-vietnámi, kambodzsai és laoszi területeken aktív Vietkonggal, a Dél-vietnámi Nemzeti Felszabadítási Fronttal is meg kellett küzdeniük. A dzsungelben vívott szárazföldi gerillaharcot a levegőben hatalmas légiháború egészítette ki. Ez a cikk ennek a légiháborúnak egy szeletét kívánja bemutatni.

Az Egyesült Államok a konfliktus kezdetén nem kívánt jelentős erőkkel, reguláris csapatokkal megjelenni a hadszíntéren, főképpen kiképzőtiszteket, tanácsadókat és különleges egységeket küldött Dél-Vietnámba. A szárazföldi erőket a haditengerészet, valamint a légierő vadászgépei és bombázói támogatták, többek között dél-vietnámi bázisokról, a csendes-óceáni Guam szigetéről és repülőgép-hordozókról. Hamar bebizonyosodott, hogy a politikailag instabil Dél-Vietnám önállóan képtelen kezelni a konfliktust, ezért gyorsan és radikálisan növelni kezdték az amerikai katonák számát. Az 1960-as 300 főről 1963-ra már több, mint 16.000 főre duzzadt az amerikai erők létszáma. Kennedy elnök halála után alelnöke, Lyndon B. Johnson vette át a stafétát és tovább növelte az amerikai jelenlétet. A már 20.000 főt is meghaladó amerikai haderő sem tudta útját állni a kommunista terjeszkedésnek, támadások sora érte Dél-Vietnám városait, a katonai támaszpontokat, a vidéket pedig szinte teljesen uralmuk alá vonták a gerillák. Johnson elnök a sorozatos kudarcok után elrendelte Észak-Vietnám bombázását, hogy megakadályozza, hogy Északról ellátmányhoz juthassanak a gerillák, stabilizálhassák a déli kormányt, és végső soron tárgyalóasztalhoz kényszerítsék a kommunistákat. Ezzel megkezdődött az éveken át, 1965 márciusától 1968 novemberéig tartó Operation Rolling Thunder, mely a hidegháború legnagyobb szabású légi hadművelete lett.

Az észak-vietnámi légierő

Észak-Vietnám légiereje jóval gyengébb volt ellenfeleinél, és igazából az amerikai túlerő miatt csak másodlagos szerephez juthatott a földi telepítésű légvédelemhez képest. A légierő gerincét szovjet és kínai repülőgépek adták, pilótáikat is Kínában, illetve a Szovjetunióban készítették fel a harcokra. A konfliktus kezdetén MiG-15 és Mig-17, a későbbiekben jóval fejlettebb MiG-21 vadászgépeket is alkalmaztak. A háború során az északi légierő 196 vadászgépet vesztett a légiharcok során, miközben 83 ellenséges gépet lőttek le. A MiG-21 vadászgépek a háború után egészen 2015-ig álltak szolgálatban.

Rolling Thunder (1965. március 2. – 1968. november 2.)

A Rolling Thunder legalább annyira politikai hadművelet volt, mint amennyire katonai. Az amerikai politikai vezetés már a kezdetektől fogva részt vett a támadások tervezésében, felülbírálva a szakértőket is. A hadműveletet szándékosan lassúra, hosszan elnyúlóra tervezték, a politikai és diplomáciai szempontokat is figyelembe véve. Az amerikai felső vezetés számára a legfontosabb a szovjet és kínai beavatkozás, valamint a nemzetközi, nagyhatalmak közötti közvetlen konfliktus elkerülése volt. Ennek megfelelően úgy terveztették meg a támadások útvonalait, hogy azok véletlenül se érhessenek kínai területet; a fővárost, Hanoit és legfontosabb kikötőt, Haiphongot tilos volt bombázni, elkerülendő, hogy a szovjet tanácsadóknak bajuk essen. Pontosan megszabták, hogy mikor, mely célpontokat, milyen erőkkel támadhatnak. A politika ilyen szintű befolyása alaposan aláásta mind a katonai vezetés, mind a harcoló pilóták morálját. Az amerikai pilóták életét azonban nem csak a politikai vezetés keserítette meg, hamar kiderült, hogy maga a hadvezetés sem áll a helyzet magaslatán. A különböző fegyvernemek és országok egységeinek koordinációja nehézkes volt, a hadműveletben egyszerre vett részt a légierő (United States Air Force, USAF), a haditengerészet (United States Navy, USN) és a dél-vietnámi légierő (Republic of Vietnam Air Force, RVNAF). Az éveken át tartó bombázás végül nem hozott értékelhetőnek mondható eredményt. Észak-Vietnám infrastruktúrája komoly károkat szenvedett el, valamint az ország több tízezer civil és katonai áldozatot könyvelhetett el, az Egyesült Államok azonban képtelen volt térdre kényszeríteni. A Rolling Thunder alatt az USA pilótái több mint 300.000 bevetést hajtottak végre a térségben, és jelentős veszteségeket szenvedtek el közben. A szovjet és a kínai fegyverszállítmányoknak köszönhetően Észak-Vietnám hatékony légvédelmi rendszert épített ki, és több mint 900 amerikai repülőgépet lőttek le a hadművelet alatt. Johnson elnök háborús politikája tarthatatlanná vált, majd 1968-ban megkezdődtek a felek közötti béketárgyalások. 1969-től az amerikai légierő felhagyott Észak-Vietnám stratégiai bombázásával.

A vietnámi háború repülőgépei: F-105 Thunderchief

Az 1950-es évek közepén kifejlesztett, 1958-ban hadrendbe állt vadászbombázó meghatározó szerepet játszott a vietnámi háború korai szakaszában és a Rolling Thunder alatt is ezek a gépek adták a fő csapásmérő erőt. A gyors, ugyanakkor hatalmas (6.400 kilogrammnyi) bombateher szállítására képes gépek körülbelül 20.000 bevetést repültek Vietnám felett, amelyek során súlyos veszteségeket szenvedtek el. 833 darabot gyártottak le a típusból, közülük 395 darab Thunderchief veszett oda a háború alatt. A típust az F-4 Phantom II és az F-111 Aardvark vadászbombázók váltották le, egyes változatai egészen 1984-ig szolgálatban maradtak.

Az egyre erősödő amerikai háborúellenes mozgalmak hatására megkezdődött a szárazföldi csapatok gyors kivonása. 1969-ben még bőven több mint fél millió amerikai katona állomásozott Dél-Vietnámban, de 1972-re ez a szám fokozatosan 70.000 főre csökkent. Ez az 1969-ben megválasztott amerikai elnöknek, Richard Nixonnak volt köszönhető, aki felismerte, hogy az Egyesült Államok ezt a háborút képtelen megnyerni, ezért a csapatkivonások és a béketárgyalások mellett döntött. A csapatkivonásokkal egyidőben megkezdődött az úgynevezett vietnamizálás, amelynek célja végső soron a dél-vietnámi hadsereg olyan mértékű megerősítése lett volna, hogy egyedül, amerikai támogatás nélkül is megállíthassa az észak-vietnámi és a Vietkong erőket. A technikai és pénzbeli segítségnyújtás azonban nem volt elegendő és a déli erők hamarosan több csatában is súlyos veszteségeket szenvedtek el, valamint a déliek bizalma is megrendült az amerikai szövetségeseikben. Úgy vélték, hogy a vietnamizálás végső soron a déli katonák és az ország feláldozását fogja jelenteni. A felek nem tudtak a tárgyalóasztal mellett dűlőre jutni a háború lezárását illetően. Az északi vezetés az amerikaiak gyengeségét, a déliek szervezetlenségét és demoralizáltságát látva egy gyors, átfogó offenzíva indítása mellett döntött, amellyel kierőszakolhatták volna a végső győzelmet.

Linebacker I (1972. május 9. – 1972. október 23.)

1972. március 30-án indult meg a „húsvéti offenzíva”, amelynek során az észak-vietnámi reguláris erők és a Dél-Vietnámban tevékenykedő Vietkong alakulatok összehangolt támadást indítottak Dél ellen. A jól felszerelt, motivált és összehangoltan támadó északiak komoly veszteségeket okoztak a dél-vietnámi haderőnek, amelynek immáron szinte teljes egészében amerikai szárazföldi támogatás nélkül kellett harcolnia. Az amerikai vezetés csak a légierőre és a haditengerészetre támaszkodhatott a támadás megállításában. Összesen 171 darab B-52 nehézbombázót, közel 400 taktikai vadászbombázót és hat repülőgép-hordozót irányítottak a térségbe. A május 10-én megkezdődő Operation Linebacker során a korábbi gyakorlattal ellentétben a politikai nyomás kisebb volt a katonai döntéshozókon, számos korlátozás megszűnt, a parancsnokok szabadon választhatták meg a célpontokat, valamint egyre nagyobb számban kezdtek el precíziós fegyvereket alkalmazni. A leglátványosabb eredményt Észak-Vietnám fő kikötője, Haiphong elaknásítása és bombázása hozta meg. Mindössze egy hónap alatt a kikötő forgalma, valamint az ide érkező szovjet szállítmányok mennyisége szinte a nullára csökkent. A hidak, vasútvonalak megsemmisítése a Kínából, szárazföldi úton érkező utánpótlás mennyiségét is drasztikusan csökkentette. Az északi területeken végzett stratégiai bombázás mellett rengeteg bevetést repültek a frontvonalak felett, közvetlenül támogatva a dél-vietnámi csapatokat, súlyos veszteségeket okozva az északi erőknek. Nagyjából egy hónappal a légitámadások megindulása után, június elejére megtorpant az északi offenzíva, majd fokozatosan a déli félhez került a kezdeményezés. Szeptember közepére a déli erők már a határhoz közeli Quang Tri városát is visszafoglalták a kimerült, ellátási gondokkal küszködő északiaktól.

A Linebacker I hadművelet sikere egyrészt annak volt köszönhető, hogy a politikai vezetés hátralépett és engedte a katonai vezetőket kibontakozni, hogy olyan módon vívhassák meg a háborút, ahogy már az elejétől akarták. A nagyobb hadműveleti önállóság mellett azonban az is kellett a sikerhez, hogy az észak-vietnámi stratégia is megváltozzon. A háború korábbi, gerillaharcászaton alapuló szakaszaitól eltérően az északiak nagyarányú, konvencionális hadműveletbe kezdtek. Rengeteg harckocsit, tüzérségi eszközt, csapatszállító járművet vonultattak fel, ezek ellátásához viszont már olyan szintű infrastruktúra kellett, amelyet nem lehetett a dzsungelek ösvényein keresztül, titokban szállítani. A vízi, vasúti és közúti infrastruktúra, illetve a raktárak, ipari létesítmények, kommunikációs eszközök megsemmisítése pedig éppen a világháborúra készülő amerikai légierő egyik szakterületének számított.

A vietnámi háború repülőgépei: F-4 Phantom II

Az 1961-ben szolgálatba állt Phantom II volt az amerikai légierő és a haditengerészet igazi igáslova, amely évtizedekig szolgálta az Egyesült Államokat. A vietnámi háború alatt a fő feladatuk kezdetben a légifölény megszerzése és megtartása volt, később csapásmérő és felderítő szerepet is kaptak. A Phantomok 150,5 légigyőzelmet (egy MiG-17 vadászgépen osztoztak egy F-105-el) értek el az észak-vietnámi MiG-ek ellen, 42 saját gép elvesztése mellett. A földi telepítésű légvédelem ellen komolyabb veszteségeik voltak, illetve a reptereket megtámadó földi csapatok is megsemmisítettek néhány gépet. Összesen 765 darab különböző változatú F-4 veszett oda a háború alatt. A hatalmas méretű, két hajtóműves vadászbombázó különböző változataiból összesen 5195 darabot gyártottak, számos országba exportálták őket és néhány ország légierejében a mai napig szolgálatban állnak.

Linebacker II (1972. december 18. – 1972. december 29.)

A Linebacker I során Észak-Vietnámra zúdított majdnem 160.000 tonnányi bomba visszakényszerítette az északi vezetést a tárgyalóasztalhoz. Október 23-án Nixon elnök leállíttatta az észak-vietnámi területeket célzó, a 20. szélességi foknál északabbra lévő területek stratégiai bombázását. Henry Kissinger amerikai diplomata és Lê Đức Thọ észak-vietnámi vezető titkos tárgyalásokba kezdtek és rövid időn belül, mindössze 10 nap alatt kidolgozták a mindkét fél számára elfogadható béketervezetet. A folyamat a dél-vietnámi kormányon és vezetőjén, Nguyễn Văn Thiệu elnökön bukott el, akit az amerikai fél egyáltalán nem vont be a tárgyalásokba. A déli elnök jelentős változtatásokat követelt, amit az északi fél nem volt hajlandó elfogadni. A tárgyalások megfeneklettek, és a teljes békefolyamat veszélybe került.

Nixon elnököt egyszerre szorongatta a háború végét kívánó hazai közvélemény, a béketervezettel egyet nem értő dél-vietnámi szövetségesei és a kidolgozott tervezethez ragaszkodó Észak-Vietnám is. A megoldást végül egy új, még intenzívebb légi offenzívában találta meg. A Linebacker II előreláthatóan nem követelt túl sok amerikai életet, biztosította a déli kormányt az amerikai támogatásról és ismét nyomás alá helyezte az északi kommunista vezetést is. December 14-én az Egyesült Államok ultimátumot küldött Észak-Vietnámnak, hogy három napon belül térjen vissza a tárgyalóasztalhoz. Erre nem került sor, így 1972. december 18-án kezdetét vette a hadművelet. Az amerikai fél semmit nem bízott a véletlenre: a teljes Stratégiai Légi Parancsnokság (Strategic Air Command, SAC) állományának több mint a fele a térségben állomásozott, 150 darab B-52 bombázó Guam szigetén, további 60 B-52 Thaiföldön várta a bevetési parancsot. A nehézbombázók mellett mintegy 2.000 taktikai vadászbombázó állt készenlétben a légierő és a haditengerészet állományából.

A Linebacker I elsődleges célja az észak-vietnámi hadműveletek megállítása volt, ezzel szemben a Linebacker II fő feladata a kormány akaratának megtörése volt és sokkal inkább hasonlított a második világháborús stratégiai bombázásaihoz. A célpontok között szerepeltek a repülőterek, az erőművek, a megmaradt ipari létesítmények, olaj- és üzemanyag raktárak, vasúti létesítmények és a haiphongi kikötő is. Az első napokban a vietnámi légvédelem még képes volt sikereket elérni az amerikai nehézbombázók ellen, de azok hamar alkalmazkodtak, taktikát váltottak és elkezdték a légvédelmi egységeket is támadni. Az utolsó napokra szinte teljesen megsemmisült az északi légvédelem. A december 29-ig tartó hadművelet során a B-52 bombázók 15 saját gép elvesztése árán 15.000 tonnányi bombát dobtak le. Az őket támogató erők vesztesége két F-111 taktikai bombázó, három F-4 vadászbombázó, két A-7 vadászbombázó, két A-6 taktikai bombázó, egy EB-66 bombázó, egy HH-53 helikopter és egy RA-5C felderítő volt. 43 amerikai katona vesztette életét, további 49 hadifogságba került. A vietnámi oldalon a halálos áldozatok számát 1.500–1.600 főre becsülik.

A vietnámi háború repülőgépei: B-52 Stratofortress

Az 1955-ben szolgálatba állított nehézbombázók 1965-ben jelentek meg Vietnámban és egészen a konfliktus végéig részt vettek a harcokban. A legnagyobb létszámban a Linebacker II alatt használták őket. Fő támaszpontjaik a guam-szigeti Andersen és a thaiföldi U-Tapao légibázisok voltak. A hatalmas bombázók óriási terhet, akár 27 tonnányi bombát is szállíthattak. A háború alatt 31 ilyen gépet veszített el az amerikai légierő, ebből 17 darabot harc közben, 12 darabot balesetben, valamint két gép olyan súlyos sérüléseket szenvedett el, hogy inkább meg sem próbálkoztak a javításukkal. Összesen 744 Stratofortresst gyártottak, modernizált változataik a jelenleg is szolgálatban állnak az Egyesült Államok légierejénél, végleges nyugdíjazásukra 2050 után kerülhet sor.

December 28-án Hanoi vezetése kész volt visszatérni a tárgyalóasztalhoz, Nixon elnök pedig azonnal felfüggesztette a bombázásokat, ezzel a Linebacker II hadművelet 11 nap után véget ért. A békeegyezményt végül a következő év elején, 1973. január 27-én kötötték meg a felek, amelynek értelmében az Egyesült Államok csapatai kivonultak a térségből, hadifoglyaikat szabadon engedték. A harcok azonban a két Vietnám között nem értek véget, folyamatosak voltak a kisebb-nagyobb csatározások, végül 1975. április 30-án a túlerőben lévő északi csapatok elfoglalták Saigont, ezzel pontot téve az évtizedek óta zajló konfliktusra.

Lévai Kristóf

Források és felhasznált irodalom:

  • Boyne, Walter J.: Linebacker II; Air Force Magazine, 1997 november, 50-57. oldal
  • Brand, Matthew C.: Airpower and the 1972 Easter Offensive; Webster University, Saint Louis, Missouri, 1997
  • Correll, John T.: Against the MiGs in Vietnam https://www.airforcemag.com/article/against-the-migs-in-vietnam/
  • Haun, Phil – Jackson, Colin: Breaker of Armies: Air Power in the Easter Offensive and the Myth of Linebacker I and II in the Vietnam War; International Security 40. évfolyam, 3. szám, 2015-2016, 139-178. oldal
  • Head, William P.: WAR FROM ABOVE THE CLOUDS – B-52 Operations durind the Second Indochina War and the Effects of the Air War on Theory and Doctrine; Air University Press Maxwell Air Force Base, Alabama, 2002
  • Hutchison, Harold C.: Meet the MiG America fought over Vietnam https://www.wearethemighty.com/mighty-tactical/mig-21-fishbed-vietnam/
  • Kemény János – Nagy Tamás: Magyar katonák Dél-Vietnámban 1973-1975 Zrínyi Kiadó, 2020
  • Pape, Robert A. Jr.: Coercive Air Power in the Vietnam War; International Security 15. évfolyam, 2. szám, 103-146. oldal
  • Robinson, Adam: The relative influence of independent bombing and interdiction during the Linebacker campaigns of the Vietnam War; Revista Digital de Historia Militar, 2014
  • Sienkiewicz, Marian: Az indokínai háború 1945-1975; Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1982
  • Willbanks, James H.: Vietnam War; ABC-CLIO, 2013

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Korábbi cikkeink:

Szántó Ákos: Fegyveres konfliktus a Csendes-óceánon: a salétromháború (1879-1884)

Turnár Erik: Amerikai sasok a Vörös Hadsereg ellen. A 7. Kosciuszko század pilótái a lengyel-szovjet háborúban

Varga Bence: Egyiptomtól Szíriáig: Az ausztrál könnyűlovasság története 1914-1918

Hamerli Petra: Az olasz-etióp háború egy olasz diplomata visszaemlékezésében

Kiss Márton: Lengyel hazafiból Amerika csillaga: Kazimierz Pulaski amerikai élete és emlékezete

Bene Krisztián: „Minden idők legnagyobb francia személyisége.” Charles de Gaulle élete, tevékenysége és öröksége

Ezt olvastad?

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy
Támogasson minket