Vihar a sivatagban – Az Egyesült Államok és Irak viszonyának rövid története

Az Egyesült Államok 2003. március 20-án támadást indított Irak ellen, és eltávolította az ország éléről Szaddám Husszeint és rezsimjét. A két ország közt szinte a kezdetek óta voltak konfliktusok, és ennek a feszültségnek csak a betetőzését jelentették a 2003. tavaszi események. De vajon honnan ered ez a konfliktusokkal terhes kapcsolat? Mi volt annak kiváltó oka? És vajon melyik pontról nem volt már visszaút? A következőkben erre keressük a választ.

Irak a második világháború után

A világháború után Irak államformája királyság volt, az uralkodó, II. Fejszál pedig az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság megbízható szövetségesének számított. Éppen ezért 1955-ben az ország fővárosában, Bagdadban írták alá a Bagdadi Paktumot, amellyel az USA egy, a szovjeteket a Perzsa-öböltől elzáró védelmi szerződést igyekezett létrehozni, a NATO mintájára. A terv nem volt hosszú életű, 1958-ban katonatisztek egy csoportja, Abd al-Karim Kászim vezetésével megdöntötte a király hatalmát egy puccs során.

Az ő uralma sem volt hosszú életű, 1963-ban a Baath Párt a saját milíciája és radikális katonatisztek támogatásával átvette az uralmat az országban. A párt tagja volt Szaddám Husszein is, aki fokozatosan az ország legerősebb emberévé lépett elő. A 70-es évek során egyre nagyobb hatalomra tett szert, 1976-ban az Iraki Fegyveres Erők tábornoka lett, majd 1979-ben az ország akkori vezetőjét lemondásra kényszerítette és átvette a hatalmat.

Irak és az Egyesült Államok viszonya ebben az időben irrelevánsnak számított Washington számára, mivel rendelkeztek egy erős szövetségessel a térségben, Perzsia képében. Azonban a helyzet a Közel-Keleten hajlamos gyorsan megváltozni!

Irak térképe

(Forrás: mapsofworld.com)

1979: az év, amikor minden megváltozott

1978 végén Perzsiában tüntetések kezdődtek, amelyek hatására 1979 januárjára olyan feszülté vált a helyzet, hogy az országot vezető Reza Pahlavi sah elhagyta azt. 1979. április 2-án az országban kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot – az Egyesült Államok pedig elvesztette legfontosabb régiós szövetségesét. Iránban egy radikális, vallási fanatikus diktatúra bontakozott ki.

Ráadásul 1979 karácsonyán szovjet csapatok lerohanták az Iránnal határos Afganisztánt. Félő volt, hogyha az ország szovjet kézre kerül, akkor közel kerülhetnek a Hormuzi-szoroshoz, amely a Perzsa-öblöt választja el az Ománi-öböltől és az Arab tengertől, s amin a világ kőolajellátásáért felelős tartályhajók jelentős része közlekedik naponta.

Az Egyesült Államok válasza egyrészt a Carter-doktrína volt, amely szerint minden, a Perzsa-öböl feletti uralom megszerzését célzó akciót az USA létérdekét veszélyeztető fenyegetésnek tekint, és akár katonai erővel is kész visszaverni. Másrészt szükség volt egy új szövetségesre. Az amerikai vezetők azonban nem bíztak Szaddám rezsimjében, és az Egyesült Államok inkább Szaúd-Arábiával fűzte szorosabbra kapcsolatait.

Irak nem volt épp előkelő helyen az amerikaiak listáján az új szövetséges „castingján”, mivel korábban jelentős fegyverüzleteket bonyolított le a Szovjetunióval, ráadásul Szaddám 1980-ban, a Carter-doktrínával szinte egy időben hirdette meg pánarab chartáját, amellyel célja egy egységes arab állam létrehozása volt – természetesen iraki vezetéssel. Csalódására azt az arab országok elutasították.

Iraki–iráni háború

Mivel a tervei dugába dőltek, Szaddám úgy döntött, más módon próbálja szavatolni Irak biztonságát. Az ország lakosságának jelentős része az iszlám síita ágát követi, a szunniták – ellentétben a többi Öböl-menti arab országgal – kisebbségben vannak. A szomszédos országok közül egyedül egyben vannak szintén többségben a síita ág követői, és addig nem is volt ebből probléma, amíg az országot a világias sahok irányították, és az országot Perzsiának hívták. Azonban amikor Homeini ajatollah került hatalomra a fent említett forradalom által, a helyzet gyökeresen megváltozott: az ajatollah meghirdette a forradalom exportját, Szaddám és rezsimje pedig aggódni kezdett az esetleges iráni támadás vagy síita felkelés miatt.

A megoldás? Az iraki csapatok megtámadták Iránt, hogy elejét vegyék a felkelésnek és esetleg még területi nyereségre is szert tegyenek, azonban a harcok hamar véres állóháborúba torkolltak.

Szaddám Husszein az iraki-iráni háború idején készült propaganda fotón.

(Forrás: pri.org)

Az Egyesült Államok elnöke ekkora Ronald Reagan volt, aki egyik országot sem akarta támogatni a háborúban, azonban attól is tartott, hogy valamelyik esetleg túl sokat nyer, és hegemóniára tesz szert a régióban. Az ő válasza végül az volt, hogy valamilyen módon mindkét országot támogatta. Az USA kölcsönt adott Iraknak, amiből az modern, nyugati gyártású haditechnikai eszközöket, például Mirage típusú vadászrepülőket vásárolhatott, míg Iránnak különböző „titkos”[1] csatornákon keresztül adott el alkatrészeket, mivel ezekre szüksége volt, hogy a légiereje üzemelni tudjon. Azonban Irakot nem csak az USA támogatta, hanem a többi arab ország is jelentős kölcsönöket folyósított számára.

A fegyverüzletek hatására az iraki a régió legjobban felszerelt és legnagyobb létszámú hadserege lett, azonban az ország a végletekig eladósodott. Ráadásul a háborúban nem sikerült területi nyereségre sem szert tenni, s végül a kezdeti határok mentén állt be a fegyverszünet 1988-ban.

A kocka el van vetve

Azonban nem sokkal a háború vége előtt felütötte fejét egy új fenyegetés is – a kurd szeparatizmus. A kurdok – többek közt – Irak északi részén éltek, és céljuk közt szerepelt egy önálló állam létrehozása a Közel-Keleten. Az 1980-as évek végén kitört egy felkelésük az iraki rezsim ellen, azonban ezt kegyetlenül elfojtották. Szaddám parancsnokai bombázták a kurd városokat, és ideggázt is bevetettek a kurd civilek ellen. 2003-as elfogása után a diktátor azt mondta amerikai kihallgatóinak, hogy ő nem engedélyezte a gázok bevetését. Bárhogy is volt, Szaddám Husszein közellenséggé vált, és innentől az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolata szinte menthetetlenül a mélybe zuhant.

Az utolsó szög Irak képzeletbeli koporsójába akkor került, amikor röviddel az iraki–iráni  háború lezárulta után, 1990. augusztus 2-án lerohanta Kuvaitot. A két ország közt már korábban viták voltak az olajfúrási jogok miatt, mivel több olajmezőn is osztoztak, ráadásul Kuvait jelentős kölcsönöket nyújtott Iraknak az Irán elleni háborúhoz, azonban azt a bagdadi rezsim képtelen volt törleszteni, Kuvait pedig nem szándékozott elengedni.

Az Egyesült Államok az ENSZ felhatalmazására és az – akkor még épphogy, de meglévő – Szovjetunió jóváhagyásával összehívott egy nemzetközi koalíciót, hogy Szaddám Husszein csapatait kiűzze Kuvaitból. Az USA elnöke ekkor George H. W. Bush, Reagan korábbi alelnöke volt. Bush elnök többször felszólította Husszeint, hogy vonja ki csapatait Kuvaitból, azonban az iraki elnöktől csak elfogadhatatlan békeajánlatokat kapott: először az amerikai és más külföldi csapatoknak a térségből való teljes kivonását követelte, valamint korlátlan hozzáférést az iraki–kuvaiti határon húzódó olajmezőkhöz, majd kis idővel később ismételten a nem-arab országok csapatainak kivonásáért kardoskodott, kiegészítve az izraeli vegyi fegyverek leszerelésének követelésével. Egyik ajánlatát sem fogadták el, s végül katonai erővel távolították el csapatait Kuvaitból.

Iraki T-72-es harckocsi, a háttérben égő kuvaiti olajkutakkal.

(Forrás: tes.com)

Azonban Szaddám hatalmon maradt, és az ellene kialakuló lázongásokat ismét fegyverrel törte le. Az ENSZ által Irakra kiszabott szankciókat a rezsim nem tartotta be, és nukleáris, vegyi és biológiai fegyverek és gyárak leszerelésével megbízott ellenőröket is akadályozták munkájukban, majd 1998-ban ki is utasították őket.

Szaddám eltávolítása

Busht az elnöki székben Bill Clinton követte 1993-ban, és az Irakhoz fűződő kapcsolat egyáltalán nem javult, sőt tovább romlott. A rezsim által elkövetett atrocitások és az ENSZ szankciók megszegése miatt az Egyesült Államok repüléstilalmi zónákat hozott létre Észak-, illetve Dél-Irak fölött, hogy megakadályozza az itt élő, Husszein-ellenes népcsoportok, például a kurdok elleni fegyveres beavatkozásokat.

Miután Szaddám 1998-ban kiutasította az ENSZ fegyverzet-ellenőreit az országból, egy kétpárti javaslatra az amerikai Kongresszus alsó- és felsőháza is elfogadott egy törvényt, amely az Iraki Felszabadítási Törvény nevet kapta. A törvény értelmében az Egyesült Államok mindenkori elnöke felhatalmazást kapott arra, hogy katonai eszközökkel és kiképzéssel támogassák a Szaddám Husszein elleni lázadókat, illetve kimondta, hogy az Egyesült Államok célja a rezsim eltávolítása Irak éléről.

Bill Clinton és George H. W. Bush

(Forrás: theatlantic.com)

Clintont George H. W. Bush idősebb fia, George W. Bush követte, s az ő politikáját alapjában határozta meg a 2001. szeptember 11-i terrortámadás-sorozat. Az Egyesült Államokban nőtt a félelem attól, hogy egy hasonló támadás megtörténhet, csak ezúttal a terroristák esetleg tömegpusztító fegyverekhez jutnak. Ennek következtében a figyelem gyorsan ismét Irakra terelődött mint olyan országra, amely korábban bevetett ilyen fegyvereket saját lakossága ellen. Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) olyan információkkal látta el az elnököt és kabinetjét, amelyek szerint Irak rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel, és kapcsolatban áll terroristákkal. Bush többek közt ezek hatására is nevezte Irakot, Iránt és Észak-Koreát a Gonosz Tengelyének a 2002-es évértékelő beszédében.

Bár a CIA gyanúja megalapozatlan volt, azonban a kialakult, felfokozott idegállapotban az Egyesült Államok törvényhozása megszavazta a felhatalmazást Bush elnöknek az Irak elleni háborúhoz. Ezt olyan prominens demokrata politikusok is megszavazták – például Hillary Clinton vagy Joe Biden – akik később az iraki háború leghangosabb ellenzőivé váltak.

Ráadásul amikor elkezdődtek a háborús előkészületek, Szaddám Husszein is rájátszott az amerikaiak gyanakvására. 2002 novemberében az ENSZ fegyverzet-ellenőrök újbóli Irakba küldéséről döntött, és bár a rezsim beengedte őket az országba, de a munkájukat jelentősen akadályozta és nem garantált számukra korlátlan hozzáférést a kért ipari létesítményekhez és dokumentumokhoz. Emellett Szaddám komolytalan békeajánlatokat is tett Bushnak. Az egyikben például, amelyet Hoszni Mubarak egyiptomi elnökön keresztül juttatott el az amerikai elnöknek, azt kérte, hogy 1 milliárd dollárt és a tömegpusztító fegyverekről szóló összes dokumentumot magával vihesse, ráadásul az Egyesült Államok garantálja a sértetlenségét önkéntes száműzetésében. Természetesen ez az ajánlat azonnal elutasításra került az amerikai kormányzat részéről.

Végül 2003. március 20-án az Egyesült Államok és néhány szövetségese – ezt a csoportosulást nevezték később a „Hajlandók Szövetségének” – lerohanták Irakot és eltávolították a rezsimet. Szaddám Husszeint 2003 végén sikerült az amerikai különleges erőknek kézre keríteni.

George W. Bush a híres/hírhedt “Gonosz tengelye” beszéde közben

(Forrás: thenational.ae)

Összegzés

Mint a fentiekből is látható, az Iraki Királyság megdöntése után az amerikai–iraki viszony fokozatosan romlott, míg végül az 1980-as évek végén elérte a mélypontot, ahonnan egészen Szaddám hatalmának megdöntéséig nem javult. Ha meg szeretnénk határozni ezen lefelé ívelő kapcsolat kulcspontját, a kurdok elleni vegyi fegyveres támadást nevezhetnénk meg. Az emberi jogok tiszteletben tartása az Egyesült Államok számára igen fontos téma volt, különösen a hidegháború vége felé és az azt követő időszakban, s ez a támadás jelenthette az utolsó cseppet a pohárban, ezután a kocka el volt vetve. Az, hogy Irak éléről 1991-ben nem távolították el Szaddám Husszeint, annak tudható be, hogy George H. W. Bush elnök nem akarta túllépni az ENSZ által neki adott felhatalmazást.

Bár sok bírálat érte az Egyesült Államokat a 2003-as invázióért, az megkérdőjelezhetetlen, hogy erkölcsi szempontból helyes döntés volt a rezsim eltávolítása – a hosszú távú következményektől függetlenül. Azonban ehhez hozzá kell tenni, hogy bár az Egyesült Államok mindent megtett, hogy háborút indíthasson Irak ellen, amikor a viharfelhők gyülekezni kezdtek, Szaddám nem vette azokat komolyan és nem tett semmit, amivel elháríthatta volna, sőt, a békeajánlatával talán még tetézte is azt.

Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy az idősebb Bush elnök által hagyott befejezetlen ügy, és a Clinton-kormányzat alatt hozott felhatalmazás oly mértékben elmélyítette a konfliktust a két ország között, hogy George W. Bush kabinetjének már csak az utolsó lépést kellett megtennie a tényleges háború felé.

Lengyel Ádám

[1] Az új iráni rezsim megörökölte a sah korábbi hadseregének eszközparkját, amelyet főként amerikai repülőgépek (F-4, F-5 és F-14 típusú vadászrepülőgépek), valamint amerikai harckocsik, csapatszállítók és helikopterek alkottak. Azonban a kapcsolatok megromlásával az alkatrészutánpótlás is elakadt. Végül a háború alatt megszületett egy terv a CIA-nél, hogy Iránnak közvetítőkön keresztül fegyvereket adjanak el, az azért befolyt pénzből pedig a nicaraguai lázadókat, a kontrákat támogassák. A terv végül megbukott – a közvetítők a pénz jelentős részét ellopták, továbbá a sajtó tudomást szerzett az ügyletekről –, s ez kis híján George H. W. Bush alelnök karrierjébe került. Végül a bűnbak Reagan akkori nemzetbiztonsági tanácsadója, Oliver North ezredes lett, akinek pályafutását derékba törte az eset.

Felhasznált irodalom:

Bush, George H. W., Scowcroft, Brent: A World Transformed. New York, NY: Vintage Books, 2011.

Bush, George W.: Döntési helyzetek. Budapest: Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010.

Conversino, Mark J.: Operation DESERT FOX: Effectiveness With Unintended Effects. 2005. Letöltve 2019. május 13-án az Air Force University weboldaláról: https://www.airuniversity.af.edu/Portals/10/ASPJ/journals/Chronicles/conversino.pdf

Gazdik Gyula: A közel-keleti térség. In: 20. századi egyetemes történet II. Európán kívüli világ. (szerk.: Németh István). Budapest: Osiris Kiadó, 2006.

Babos László, Papp Tamás: A modern kor háborúi és csatái. Budapest: Zrínyi Kiadó, 2009.

Gulf War Documents: Meeting between Saddam Hussein and US Ambassador to Iraq April Glaspie. 2012. Letöltve 2019. május 11-én a Global Research weboldalráól: https://www.globalresearch.ca/gulf-war-documents-meeting-between-saddam-hussein-and-ambassador-to-iraq-april-glaspie/31145

Hans Blix’s briefing to the Security Council. 2003. Letöltve 2019. május 8-án a The Guardian weboldalról: https://www.theguardian.com/world/2003/feb/14/iraq.unitednations1

Iraq Liberation Act. Letöltve 2019. május 12-én a Government Publishing Office weboldaláról: https://www.govinfo.gov/content/pkg/STATUTE-112/pdf/STATUTE-112-Pg3178.pdf

J. Nagy László, Ferwagner Péter Ákos: Az arab országok története 1913-2003. Szeged: JATEPress, 2004.

Karsh, Efraim, Rautsi, Inrai: Saddam Hussein. A political biography. New York, NY: Grower Press, 2003.

Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története: mítosz és valóság, érdekek és értékek. Budapest: Antall József Tudásközpont, 2014.

Nixon, John: Szaddam kihallgaótja voltam. Egy CIA-elemző emlékei. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2017.

Saddam’s message of friendship to President Bush. Letöltve 2019. május 11-én a WikiLeaks oldaláról: https://wikileaks.org/plusd/cables/90BAGHDAD4237_a.html

Simmons, Geoff: Iraq From Sumer to Post-Saddam. New York, NY: Palgrave MacMillen, 2004

Statement of William S. Cohen to The National Commission on Terrorist Attacks Upon the United States. 2004. Letöltve 2019. május 13-án a 9-11 Commission weboldalráól: https://www.9-11commission.gov/hearings/hearing8/cohen_statement.pdf

Torma Béla, Wagner Péter: Homokvihar Bagdadban – Magyar katonák az iraki válságkezelésben 1991-2011. Budapest: Zrínyi Kiadó, 2014.

Webb, Jason: Bush thought Saddam was prepared to flee: report. 2007. Letöltve 2019. május 13-án a Reuters weboldaláról: https://www.reuters.com/article/us-iraq-bush-spain/bush-thought-saddam-was-prepared-to-flee-report-idUSL2683831120070926

Woodward, Bob: A parancsnokok. Budapest: Osiris Kiadó, 1996.

Ezt olvastad?

A 19. század végén megszülető szenzációhajhász, ún. „sárga sajtó” megteremtése összefonódott William Randolph Hearst nevével. A milliomos sajtómágnás előbb az