Viharos március 15-ei ünnep a nagy véderővita árnyékában

Első pillantásra úgy gondolhatnánk, hogy a kiegyezéssel beköszöntött megbékélést kínáló új korszakban március 15-e a hivatalos nemzeti ünnep rangjára emelkedett, ám ehelyett a hatalom részéről csupán megtűrt ünnepnap volt a dualizmus évtizedeiben. Ferenc Józsefnek az 1848/49-es szabadságharchoz fűződő igencsak kellemetlen emlékei miatt a dualista korszak magyar kormányai hivatalosan nem karolhatták fel az 1848-as forradalmat és a szabadságharcot megtestesítő emléknapot. Ugyanakkor a hatalom nem tiltotta meg a megemlékezéseket, így a március 15-i ünnepeken elsősorban a rendszer iránti kritikus és ellenzéki hangok kerekedtek felül.

1889. január 29-én az egykori Sándor utcai képviselőház – a mai Bródy Sándor utcában található Olasz Intézet – épülete előtt hatalmas tömeg tolongott és feszülten várta a házból kilépő országgyűlési képviselőket, akik az új véderőtörvényről szavaztak. 1867-es kiegyezés értelmében a közös haderő rendszerének meghatározó elemeiről tíz évente újból és újból határoznia kellett a törvényhozásnak. Ez a magyar nemzetnek a kiegyezési törvényekben biztosított alkotmányos joga volt. Az új véderőtörvény-javaslat újabb megfogalmazásával a központi katonai adminisztráció (a magyar kormányzat tudtával) kísérletet tett a véderőtörvény tízévente való kötelező megújításának megszüntetésére. Emellett a javaslat a közös hadsereg létszámának jelentős megemelését irányozta elő és az egy éves katonai szolgálatot teljesítő érettségizettek számára előírta, hogy azoknak, akiknek a kötelező német nyelven leteendő tiszti vizsga nem sikerül, a korábbi egy éves katonai szolgálat két évre emelkedik. Az új véderőjavaslat rendelkezéseiben a korabeli közvélemény az ország németesítését, a nemzet alkotmányos jogainak súlyos megsértését látta. Ahhoz, hogy kellőképpen át tudjuk érezni a kortársak felháborodását, figyelembe kell vennünk, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverését követő súlyos megtorlások és önkényuralom után végül 1867-ben megkötött kiegyezés sokak számára nem hozott érzelmi megbékélést. A kiegyezéses rendszer legitimációja az egész korszakon át valójában igen gyenge lábakon állt. A véderővitához hasonló nehéz pillanatokban, az osztrák és a magyar fél érdekeinek összeütközésekor, ez a folyamatosan jelen lévő feszültség könnyen a felszínre törhetett.


Tisza Kálmán 1875-1890 között Magyarország miniszterelnöke. Kép forrása: Magyar Nemzeti Múzeum

Azon a bizonyos, fent említett januári napon a törvényjavaslat általánosságban való elfogadásának híre a Sándor utcában és a közeli Múzeumkertben várakozó sokaság körében elkeseredett csalódást szült. A távozó képviselőket, attól függően, hogyan szavaztak, hol „Abcug!” vagy „Le vele!”, hol „Éljen!” kiáltásokkal fogadták. A tömeg soraiban minduntalan „Le Tisza Kálmánnal” és „Éljen Kossuth Lajos!” kiabálások hallatszottak. Aztán az órák óta várakozó tömegből egyszer csak egy hang váratlanul elkiáltotta magát éppen úgy, mint 1848-ban, „Fel Budára” és az emberek megindultak a Lánchídon keresztül a miniszterelnöki hivatal és a honvédelmi minisztérium elé. A tüntetőket fenn a várban a Szent György utca torkolatánál már két századnyi katonaság várta. A magyarság szemében gyűlölt Hentzi-szobor elé óvatosságból a királyi várőrség egy szakaszát állították fel. Végül a kivezényelt lovasrendőrök megakadályozták a rendbontást és a feldühödött tömeget leszorították a várból, amely a pesti oldalon ismét összeállt. A tüntetők először Ugron Gábor függetlenségi képviselőnek, a véderőtörvény elleni tiltakozás egyik vezéralakjának Vas utcai lakása elé vonultak, hogy megéljenezzék a politikust, de itt is lovasrendőrök kergették szét a tömeget, amely aztán a Kerepesi úton ismét összeállt. A sokaság egyre csak nőtt. Számos járókelő és iskolás gyerek is a tüntetők közé keveredett, kövek repültek, mire a lovasrendőrök a tömegbe vágtattak az ártatlan járókelők közé. Egy gyermek is elterült az utcakövön a nagy dulakodásban, ami csak fokozta az elégedetlenkedők amúgy is feszült hangulatát. Az időközben több ezer főre növekvő tüntető csoport a Károly körút irányába menekült, ahol már egy század huszárral találták magukat szemben. Este újabb csoportok indultak útnak a városba a Mérsékelt Ellenzék Kálvin téri székháza elé, amely a Pesti Hazai Első Takarékpénztár józsefvárosi épületének első emeletén volt, illetve a véderőtörvény ellen tiltakozó politikusok: Ugron Gábor, Polonyi Géza, Szilágyi Dezső és Károlyi István lakása elé mentek, hogy szimpátiájuknak adjanak hangot. A nap végére a forrongó hangulatba jött lázongók a Kerepesi út és az Andrássy út gázlámpáit sorra beverték.


A Magyar Nemzeti Múzeum épülete egykor. Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum

Másnap, január 30-án reggel ostromállapot képét mutatta a főváros. A Nemzeti Múzeum mögött kétszáz huszár állt készenlétben, a Sándor utcát pedig a hatodik gyalogezred két százada zárta el. A házak falán Kammermayer Károly polgármester hirdetményét olvashatták a járókelők, aki figyelmeztette a főváros lakóit, hogy mindenféle csoportosulástól tartózkodjanak, mert a legkisebb rendzavarást is szigorú megtorlás követi majd. Ennek ellenére a műegyetem udvarán, amely ekkoriban a Sándor utcai képviselőház mögött, a mai Trefort-kerti telken volt, a fiatalok, akiket különösen érzékenyen érintett az új véderőtörvény-javaslat, kormányellenes jelszavakat skandáltak, mire az Esterházy utca felöl katonák törtek rájuk és közülük többeket karddal megsebesítettek. Ezzel párhuzamosan tüntetők kisebb csoportjai ismét feljutott a várba, ahol Hentzi szobrát kővel és tojással dobálták meg, mire ott is a katonaság bevetésére volt szükség. Délután az egyetem belső udvarán, miközben az egyetemi hallgatók sérült társaikra emlékeztek, a tiltott csoportosulásra a katonaság ismét rárontott és szuronyokkal nyomta be a fiatalokat az egyetem épületébe.

A véderőtüntetések forrongó utcai megmozdulásainak csak Rudolf trónörökös váratlan halálhíre vetett véget, amely 1889. január 30-án délután öt óra tájban terjedt el a városban. Az utcai hangoskodás azonnal abbamaradt és estére az addig dühös, kormányellenes politikai légkör ellenére az uralkodópár iránti együttérzés hangjai erősödtek fel még az ellenzéki sajtó hasábjain is. A február 5-i temetés után a fővárosba érkező Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét lojális budapestiek fogadták. Amerre a királyi pár szomorú menete elhaladt, az utcákon gyászruhába öltözött, néma közönség állt sorfalat.


Rudolf trónörökös, akinek tragikus halálhíre szakította csak félbe a januári nagy véderővita kapcsán kirobbant tüntetéseket. Kép forrása: Magyar Nemzeti Múzeum

A véderőjavaslat részletes képviselőházi vitája azonban a gyász elmúltával február 14-én ismét megkezdődött és kiújult a küzdelem, amely alaposan rányomta a bélyegét a fővárosi március 15-i ünnepség hangulatára is. Február 13-án este a tüntetők a Mérsékelt Ellenzéki Kör és a Függetlenségi Pártkör elé vonultak. A Függetlenségi Párt ekkor az Astoriánál, a korabeli Nemzeti Színház bérházában bérelt irodát. Ezt követően a fővárosi kapitányságra indultak, hogy macskazenét adjanak Török János főkapitánynak. Itt azonban a rendőrök már karddal rontottak a tüntetőkre, sok embert (köztük járókelőket is) bántalmazva. Végül negyvennyolc embert vittek be kihallgatásra.

Másnap február 14-én délelőtt az egyetemi templomban az egyetemisták még részt vettek a Rudolf trónörökös emlékének szentelt gyászmisén, de már akkor nyílt titok volt, hogy a szertartás után a képviselőház elé vonulnak, ahol javában folyt a véderőjavaslat részletes tárgyalása. A Sándor utcába azonban már senkit sem eresztettek be Splényi felügyelő egyenruhásai. A Múzeumkertben nemzeti színű karszalagos detektívek tartották fenn a rendet. Végül az ifjúság a Sándor utcai Pongrácz vendéglőben gyűlt össze, hogy a további teendőkről tanácskozzon. A rendőrség azonban ide is utánuk ment és feloszlatta a csoportosulást, az utcát pedig ismét a lovasrendőrök rohama tisztította meg. A korabeli népszerű, függetlenségi ellenzéki lap, az Egyetértés szerint a rendőrök még a fűszeres boltok lépcsőire is felnógatták lovaikat, folyvást ütve az oda felszorult és menedéket kereső embereket. Este az Egyetem térről a Kossuth nótát énekelve vonult az ifjúság az Athenaeum elé, ahol tiltakozásuk jeleként látványosan elégették a kormány lapjának, a Nemzetnek néhány példányát, majd a Hatvani utcán és a Múzeum körúton keresztül a Függetlenségi Pártkör elé vonultak. Itt, miközben az ablakokból függetlenségi politikusok rövid beszédeket intéztek az ifjúsághoz, a Károly körút felől ismét lovasrendőrök rontottak a tömegre. Az eset kapcsán hatvankét személyt állítottak elő. A szemtanúk szerint a védtelen tömeget a rendőrség nádpálcával és kardlappal ütötte. A rendőrség brutális fellépése ellen a képviselőház február 15-i és 16-i ülésén ellenzéki képviselők hat interpellációt nyújtottak be.


A Magyar Nemzeti Múzeum épülete az 1880-as években. Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum

A fentiekből jól érzékelhető, milyen felfokozott politikai hangulat uralkodott a március 15-i ünnep előtti hetekben. A fővárosi tüntetések mellett az ország számos pontján rendeztek népgyűléseket a véderőtörvény-javaslat ellen. Az indulatos politikai légkörben, Tisza Kálmán tizenöt éves miniszterelnökségének utolsó március 15-i ünnepén, először fordult elő, hogy a belpolitikai problémák ilyen jelentősen befolyásolták az ifjúság március 15-i rendezvényeit is. Az ünnepségen sokkal többen vettek részt ez alkalommal, mint korábban bármikor. Ekkor fordult elő először a dualizmus évei alatt, hogy Irányi Dániel függetlenségi politikus indítványára a képviselőház, Tisza Kálmán miniszterelnök hozzájárulásával, március 15-én – az ünnepre való tekintettel – nem tartott ülést.

Első pillantásra úgy gondolhatnánk, hogy a kiegyezéssel beköszöntött megbékélést kínáló új korszakban március 15-e a hivatalos nemzeti ünnep rangjára emelkedett, ám ehelyett azonban a hatalom részéről csupán megtűrt ünnepnap volt ezekben az évtizedekben annak köszönhetően, hogy az 1867-ben megkoronázott Ferenc Józsefet rendkívül érzékenyen érintette az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emléke, az 1849. áprilisi trónfosztás és a függetlenségi nyilatkozat. Ezért a magyar kormány képviselői alapvetően nem vehettek részt a március 15-i ünnepségeken, ahogy nem jelenhettek meg hivatalos minőségben Batthyány Lajos mártír miniszterelnök újratemetésén 1870-ben vagy később Kossuth Lajos temetésén 1894-ben sem. Ugyanakkor a magyarság sem tudta Ferenc József személyét teljesen elvonatkoztatni a szabadságharc leverésétől, a megtorlás és az önkényuralom terhes emlékétől. Az 1867-es kiegyezést jogilag az 1848-as áprilisi törvényekben lefektetett alkotmány helyreállításaként értelmezték a dalizmus hívei, de mindenki számára világos volt, hogy a kiegyezéssel a magyar állam önállósága jelentős mértékben csorbult az 1848-as törvényes alaphoz képest. Mivel az 1848-as elvek a kiegyezéssel nem tudtak maradéktalanul megvalósulni, ezért a 48-as mítosz beteljesületlen vágyként tovább élt a kortársak emlékezetében és viszonyítási ponttá vált az új rendszer megítélése szempontjából. Így alakulhatott ki, hogy a kiegyezéssel bármilyen mértékben is elégedetlenkedő csoportok számára 1848 végig mozgósító erővel bírt. A mítosz újból és újból újabb cselekvésre, a rendszerrel szembeni kritikák megfogalmazására vagy olykor akár a rendszer megváltoztatására ösztönözte az ünneplőket. A dualizmus korának március 15-i ünnepségein valójában a korszak napi politikai csatározásainak lehetünk szemtanúi, s mivel március 15-e nem volt hivatalos ünnep, ezért annak megszervezése elsősorban a civil szférából és az ellenzéki pártok köréből indult ki.


Thaisz Elek Budapest rendőrfőkapitánya, aki 1881-ben nem adott engedélyt az ifjúság múzeumkerti megemlékezésére. Kép forrása: Magyar Nemzeti Múzeum

A fővárosban a pesti egyetemisták egy kisebb csoportja a kiegyezést követően csupán a 25. évfordulón, 1873-ban rendezett először megemlékezést március 15-én. Ekkor vonult ki az ifjúság első alkalommal szervezetten a Kerepesi temetőbe (a mai Fiumei úti sírkertbe) elsősorban Forinyák Géza, az 1860. évi március 15-i tüntetés halálos áldozatának vagy az 1870-ben felállított „Kilenc vértanú”, illetve Batthyány miniszterelnök sírjához. Első nyilvános köztéren megrendezett ünnepségüket pedig csak 1881-ben tartották meg az Egyetem téren. Ezt az első megemlékezést egy valódi 1848-as szimbolikus helyszínen, a Múzeumkertben szerették volna megvalósítani, ám erre akkor Tisza Kálmán miniszterelnök és Thaisz Elek rendőrfőkapitány nem adott engedélyt. Az ifjúság kérését Pulszky Ferenc múzeumigazgató is visszautasította. A hatóságok arra hivatkoztak, hogy a fiatalok letaposnák a kert virágait. Természetesen ez csak átlátszó kifogás volt, valójában a szimbolikus tér, a forradalmi helyszín jelentőségétől féltek a hatalom képviselői. Így került az első ünnepség az egyetem előtti térre, ami meg is maradt a fővárosi megemlékezések kiindulópontjának egészen a korszak végéig. 1889-ben a nagy véderő tüntetések idején is itt gyülekeztek a fiatalok a délelőtti Vigadóban megtartott zártkörű matinét követően. (A matiné szokása éppen előző évben vette kezdetét. Ez alkalommal pedig a függetlenségi és mérsékelt ellenzéki politikusok részvétele az ünnepségnek nyíltan ellenzéki politikai színezetet adott.)


Pulszky Ferenc, az 1848-as kormány államtitkára, az OHB tagja, majd az emigrációban Kossuth közeli jó barátja. 1866-ban hazatért és a kiegyezés támogatójává vált. Országgyűlési képviselő és 1869-től huszonöt éven át a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója volt. Kép forrása: Magyar Nemzeti Múzeum

Az egyetem épületét mintegy száz nemzeti színű zászlóval díszítették fel az első ünnepségre. A Szózat után a kor ismert költőjének, Ábrányi Emilnek a Nemzeti Dal refrénjét megidéző Eskü című verse hangzott fel a tervezett német nyelvű tiszti vizsga elleni tiltakozásul: „Magyarok esküdjünk / Szentül megfogadjuk / Nyelvünket, hazánkat / Soha el nem hagyjuk!” Ezt követően Weiszfeld Vilmos joghallgató, aki később Vázsonyi Vilmos néven vált ismert politikussá, rendkívül kemény ellenzéki hangú ünnepi beszédet mondott. A szónok az ifjúság nevében egyenesen független Magyarországot követelt. Véleménye szerint a magyar kormány eldobta magától a nemzeti lobogót és idegen zászló érdekeit szolgálja. Lelkesítő szavakkal igyekezett harcra buzdítani társait. „Ébresszük hát fel a nemzetet és ha felébredt, ne hagyjuk visszaesni újabb tespedésbe többé soha! (…) A múlt fényes és mellette kétszeresen sötét a jelen. És milyen lesz a jövő? Az tőletek függ! Esküdjünk meg isten szabad ege alatt, hogy a márciusi hagyományokhoz hűtlenek nem leszünk soha, követeljük a március 15-ik ünnepnap törvénybe iktatását és kivívjuk Magyarország függetlenségét!” Egyenesen polgárháborús hangulatról beszélt. Szerinte az ifjúság küzdelme ugyanolyan tiszta, mint 1848-ban, de most, 1889-ben sokkal fájdalmasabb a helyzet, mivel akkor idegen önkény uralma ellen kellett fegyvert fogni, most pedig saját honfitársaik ellen kell küzdeniük, a magyar kormány és a magyar országgyűlés többsége ellen, akik törvénybe készülnek iktatni azt, hogy mit nem kíván a magyar nemzet.

Az ifjúság az 1881-es kudarc ellenére ismét megpróbálkozott a múzeumkerti rendezvénnyel. A több száz fiatal részvételével zajló, az ünnepséget előkészítő bizottság március 10-i üléséről még az a hír szivárgott ki, hogy az Egyetem térről a Múzeumkertbe mennek, ahol száz kócsagos sastollas ifjú vonul majd fel a múzeum lépcsőin, hogy elszavalják a Nemzeti Dalt és az ifjúság új, az aktuális politikai követeléseknek megfelelően átfogalmazott 12 pontját. Ám a Múzeumkertbe ez alkalommal sem eresztették be őket. A szimbolikus térfoglalás iránti vágy azonban olyan erős volt, hogy a múzeum épülete előtt az utcán, a Múzeum körúton, a kerítés tövében tartották meg a megemlékezést. Az ott felállított emelvényről Orbán János gyógyszerészhallgató szavalta el a Nemzeti Dalt, majd Rácskay Gyula műegyetemi hallgató ünnepi beszédében önálló magyar hadsereget, a magyar nyelv jogát a tiszti vizsgánál és magyar udvartartást követelt. Felemelte szavát Kossuth állampolgárságának várható elvesztése miatt is! „Most pedig forduljunk az aggódó remetéhez, Kossuth Lajoshoz, ki maholnap hontalan. A kormány teszi hontalanná!” Ugyanis az 1879-es honossági törvény értelmében mindazok, akik tíz évig megszakítás nélkül a magyar korona területének határain kívül tartózkodnak, és nem kérik újbóli honosításukat, elvesztik korábbi magyar állampolgárságukat. Köztudomású volt, hogy az országot 1849 augusztusában elhagyó, az emigrációban élő Kossuth Lajos, soha nem lesz hajlandó letenni a hűségesküt Ferenc József előtt.


A Pesti Hazai Első Takarékpénztár Ybl Miklós által tervezett józsefvárosi bérháza a Kálvin téren, ahol a Mérsékelt Ellenzék (későbbi Nemzeti Párt) irodái voltak. Kép forrása: http://ybl.bparchiv.hu/

A felfokozott politikai légkörnek köszönhetően első alkalommal lehetünk tanúi annak, hogy a pesti egyetemi ifjúság új 12 pontot fogalmazott meg, amely több ponton ütközött az 1867-es kiegyezés rendszerével. Többek között önálló magyar hadsereget és Magyarország közgazdasági önállóságát követelték. Addig is, míg a közös hadsereg rendszere fennáll, több jogot kívántak a magyar nyelvnek, a magyar nemzet színeinek és az állam jelvényeinek. A magyar tiszti vizsga bevezetése mellett a fiatalok fontosnak tartották, hogy a magyar katonák a magyar alkotmányra esküdjenek fel. Kívánták a választói jog cenzusának leszállítását, valamint az állandó magyar királyi udvartartás mellett erős, bátor és határozott magyar nemzeti politikát, végül pedig a honossági törvény eltörlését sürgették. Ez alkalommal az ifjúság tudatosan kereste a kapcsolatot az ellenzéki politikai pártokkal, a március 15-i ünnepi menet meglátogatta a Mérsékelt Ellenzék és a Függetlenségi Párt székházát is, ahonnan az ablakokból az ifjúságnak kiabált üzeneteikkel az ellenzéki politikusok baráti kezet nyújtottak és szövetséget kínáltak az új véderőtörvény elleni harchoz.


A Nemzeti Színház és a Nemzeti Színház bérháza, ahol a Függetlenségi Párt irodái voltak az Astoria és a Múzeum krt. sarkán. Kép forrása: Fortepan

A forradalmi hangulatra utal, hogy az ellenzéki politikusok és az egyetemisták kölcsönösen polgártársaknak szólították egymást az ünnepség idején. Feltűnő jelenség volt, hogy ebben az évben vált tömegessé a kokárdák használata is a megemlékezésen. A Petőfi-szobor 1882. októberi felállítását követően 1883-tól kezdve a Kerepesi temető helyett a Petőfi-szoborhoz zarándokolt a pesti egyetemi ünneplő közönség. Ez alkalommal a szobornál Pándy István jogász szintén igen erőteljes szavakkal bírálta Tisza Kálmán rendszerét. Világossá tette, hogy az ifjúság kész a további küzdelemre. „A magyar ifjúság, mely 48-ban csodákat művelt nem puhult el annyira, hogy ma is ugyanezt nem tehetné!”

1889-cel új korszak kezdődött a pesti egyetemi március 15-i ünnepségek történetében. Véget ért egy hosszú, az 1880-as éveket tekintve mindenképpen nyugalmasnak nevezhető időszak az ünnepségek történetében is, midőn a következő évben éppen a március 15-i ünnep előtti napokban, tizenöt évnyi kormányzás után, Tisza Kálmán elvesztette az uralkodó bizalmát. Ettől kezdve a dualizmus korának társadalmi, politikai és gazdasági problémái egyre élesebben törtek felszínre és éreztették hatásukat a korszak 1848-as ünnepségein is.

M. Lovas Krisztina

Ezt olvastad?

1848 márciusában a Bécs és Pest-Buda forradalmai által kivívott alkotmányos reformokat közös sikerként ünnepelte az osztrák és magyar ellenzék, a