A „visszatért” felvidéki értelmiség helyzete az 1938-as első bécsi döntést követően

Az 1930-as évek második felének nemzetközi politikai folyamataiból jól kirajzolódott, hogy Magyarország egyre közelebb került az etnikai revízió lehetőségéhez. Ugyanakkor az 1938. november 2-ai első bécsi döntést követő – 11927 km2-nyi területet és 1041401 személyt érintő – visszacsatolás politikai, társadalmi és kulturális következményei olyan problémákkal szembesítették a felvidéki magyarságot és magát a magyar államot is, amelyre nem voltak, s talán nem is lehettek felkészülve. Hogy mindezt Magyarország is gyorsan felismerte, azt az 1938-ban, Budapesten kiadott felvidéki összefoglaló kötet szövege is jól jelzi, amely már ekkor egyértelműen utalt a visszacsatolás társadalmi kettősségeire:

„A magyarságra is ilyen váratlan hirtelenséggel szakadt rá az a nagy pillanat, amelyet folyton emlegetett, de amelyre sem a társadalom, sem az állam gépezete nem készült fel oly szeretettel és oly alapossággal, amint az a revízió folytonos hangoztatása mellett elvárható és talán természetes is lett volna.”

(A felvidéki magyarság húsz éve 1918-1938. Szerk. a Magyar Statisztikai Társaság Államtudományi Intézete. 1938, Bp., Kir. Magyar Egyetemi Nyomda. 5.)

Jozef Tiso szlovák kormányfő és Kánya Kálmán magyar külügyminiszter az 1938. októberi komáromi tárgyalások idején (Magyarország története 1918-1919, 1919-1945. Fõszerk.: Ránki György. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976, 121. kép.)

Ez persze nem vonja kétségbe azt a tényt, hogy a húsz éven át a csehszlovákiai kisebbségi helyzetben élt magyarság legfőbb vágya teljesült az 1938-as bécsi döntéssel és a „hazatérés” eufóriájának pillanatai rövid időre minden más problémát feledtettek. Az önfeledt ünneplés napjai, hetei után azonban a társadalom szembesült a hétköznapok realitásaival, amely sok esetben összeegyeztethetetlen volt a Magyarországról alkotott „illuzórikus” és „utópisztikus” elképzelésekkel és a csehszlovák államban megtapasztalt körülményektől is különbözött.

A revíziós sikerek talán egy pillanatra enyhíteni tudtak azokon a feszültségeken, melyeket a nemzetközi viszonyok alakulása okozott Magyarország számára. Hitler 1938–1939. évi agresszív közép-európai lépéseinek egyre nyomasztóbb külpolitikai súlya, a magyar háborús semlegesség fenntartása körül jelentkező nehézségek, a Németországtól való teljes függés fenyegetésének elkerülése, valamint a zsidósággal szembeni diszkriminatív törvények valósága egyre nyomasztóbb terhet rótt a Magyar Királyság bel- és külpolitikájára.

Ebben a feszültségekkel teljes időszakban a visszacsatolt felvidéki magyarok helyzetét nemcsak a külpolitikai változások következményei, hanem azok a sajátos problémák is meghatározták, amelyek a társadalom magyarországi betagozódásával jártak együtt. A feszültségek megértéséhez fontos tudatosítani, hogy az 1918-ban létrehozott Csehszlovákia a közép-európai országok közt kétségkívül a legdemokratikusabb berendezkedésűnek számított, még akkor is, ha kisebbségpolitikája alapján a „multietnikus nemzetállam” inkább „látszademokráciaként” írható le. A francia mintára létrehozott állam az anyaországhoz képest eltérő – több szempontból demokratikusabb – szocializációs kereteket biztosított a szlovenszkói magyarok számára. A visszatért magyarok ebből adódóan sok esetben hangoztatták szociális érzékenységüket, a kisebbségi közegben kialakult demokratikus tájékozódásukat és szolidaritásukat. Mindez az első Csehszlovákiában szocializálódott magyar értelmiségi nemzedék önképének, az ún. felvidéki szellemnek is fontos összetevője volt. Ennek a – főként a Sarló mozgalomban és a Prohászka Körökben csoportosuló – generációnak a tagjai már Prágában, Brünnben és Pozsonyban végezték felsőfokú tanulmányaikat és új identitás hordozóivá váltak.  Ehhez pedig az is hozzátartozott, hogy a közép-európai kérdések megoldásában a revíziós alternatíva helyett jó ideig dunai konföderációs elképzelésekben, a térség kis nemzeteinek együttműködésében gondolkodtak. Mindenesetre ezek a kulturális, értelmiségi elithez tartozó fiatalok már a két világháború között felépítették magyarországi, erdélyi kapcsolatrendszerüket, amelyet főként a népi mozgalom eszmerendszeréhez tartozó értelmiség jelentett. Az első kisebbségi nemzedék az 1930-as évek második felére jellemző „nemzeti összezárkózás” időszakában tovább erősítette magyarországi kapcsolatait és az 1938-ban békés úton, diplomáciai eszközökkel elért határváltozásokat pedig osztatlan örömmel fogadták.

Horthy Miklós fogadása Komáromban 1938 novemberében (Simon Attila (szerk.): Csak álltunk és sírtunk. Az első bécsi döntés napjai a kortársak szemével. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2018. 32.)

Sokan közülük a bécsi döntést követően Budapestre költöztek, és ott korábban kiépített kapcsolatrendszerükre támaszkodva folytatták szellemi pályájukat. Több egykori sarlós fiatal például a bécsi döntést követően állami szolgálatba állt. Közéjük tartozott az érsekújvári királyi járási bíróságnál ügyészként elhelyezkedő Dobossy Imre vagy az érsekújvári királyi ügyészség vezetőjeként tevékenykedő Bólya Lajos. Egyébként Berecz Kálmánnal együtt mindketten az Egyesült Magyar Párt (később Felvidéki Magyar Párt) tagjai lettek. Állami szférában való szerepvállalásuk előfeltétele volt nemzeti megbízhatóságuk. Ez bizonyos szempontból ellentmondott korábbi baloldali orientációjuknak, amely azonban erre az időszakra nagyrészt „megbocsátást nyert”. Ebben természetesen jól kialakított kapcsolatrendszerük, szakértelmük és presztízsük is közrejátszott. Dobossy öccsét, a később jeles irodalomtörténész pályát befutott Dobossy Lászlót például még 1938-ban felkereste Móricz Zsigmond Kassán és felajánlotta neki segítségét az igazoltatása körül felmerülő esetleges gondok kapcsán, melyek sarlós-múltja miatt merülhettek fel. Tény, hogy a sarlós és prohászkás nemzedék tagjai rövid egy év leforgása alatt sorra beilleszkedtek a magyarországi kulturális, tudományos elitbe. Mindez persze nem jelentette azt, hogy magyarországi (re)integrációjuk  problémák nélkül zajlott volna. A Sarló baloldali szárnyának vezető képviselője, Jócsik Lajos például egyenesen arról panaszkodott Móriczról írott cikkében, hogy a nemzedék tagjai kezdetben nem találták helyüket, megosztottak voltak és a hazatérés utáni első időszak komoly identitásválságot jelentett a Felvidék visszatért értelmisége számára. Amiben az új helyzet kihívásai mellett a szélsőjobboldali ideológia korabeli magyarországi térnyerése éppúgy közrejátszott, mint a népi írók mozgalmának visszaszorulása:

„A népi minőségű szellemek rettenetesen szétszóródtak és sokan elhallgattak. Állíthatom, hogy a felvidéki népi minőségű nemzedékből egyedül, egymagam szóltam a folyóiratokban s a lapokban, annak ellenére, hogy sokszor üzenték: jobb lesz hallgatni, vagy teljesen elhallgatni. Az oroszlán barlangjában éltem s egy egész nemzedék igazáért viseltem az ütlegeket. A felvidéki társakat elvesztettem, az anyaországiakat pedig nem lehetett megtalálni, rettenetesek voltak az első évek”.

(Jócsik Lajos: Esztendeig vele – esztendeig nélküle (Móricz Zsigmondról). Sorsunk, 1943/9. 666.) 

Az első szlovenszkói magyar értelmiségi nemzedékhez tartozó Jócsik Lajos, aki 1938 után a Revíziós Ligánál helyezkedett el (Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum)

Az országos – kulturális, tudományos értelmiségi – elithez tartozó keveseknél is nehezebb dolga volt a magyarországi kapcsolatokkal kevésbé rendelkező lokális értelmiségieknek, például a helyi hivatalnokoknak, tanároknak, akik egészen más, gyakran jóval nehezebb helyzetbe kerültek az 1938-as első bécsi döntést követően. Leginkább őket érintette a kollektív-emlékezet által gyakran hangsúlyozott felvidéki pozíció-harc, amely szerint az „anyások” és az „ejtőernyősök”, vagyis a trianoni országterületről érkező hivatalnokok a visszacsatolást követően elözönlötték a felvidéki magyar hivatalokat és kiszorították a helyieket az állami, közalkalmazotti állásokból.

Mindenesetre a lokális, kistérségi hivatalokhoz kötődő állami alkalmazotti elit esetében is többtényezős, komplex folyamatokról beszélhetünk. Ha ugyanis a levéltári dokumentumok alapján utánanézünk a hivatali pozíciókat elfoglaló személyek származásának, akkor nem minden esetben a kollektív emlékezet által kialakított, egyoldalú képpel találkozunk. Mint ahogy azt már Simon Attila kutatásai is bizonyították, a polgári közigazgatás bevezetését követően kinevezett 6 új főispán közül 5 felvidéki származású volt. Még a Teleki-kormány hivatalnokcseréit követően, 1939 nyarán a Nyitra és Pozsony egyesített vármegyéhez tartozó tisztikarban is a felvidékiek foglalták el a fő pozíciók háromötödét.  Ezenkívül helyi származású volt valamennyi járás főszolgabírója is. A jelentős városok polgármesterei viszont anyaországiak voltak. Komárom esetében Alapy Gáspár viszont csak formailag számított közéjük valónak, hiszen komáromi származásúként a balparti Komárom 1922-től helyettes, majd 1928-tól kinevezett polgármestereként sohasem távolodott el szülővárosától, amelynek újraegyesítése után, 1939. július 15-től lett a polgármestere. Mindenesetre az állami alkalmazottak esetében kulcsszerepe volt a nemzethűség igazolásának, amelyet a helyiek esetében a Jaross Andor által létrehozott igazolóbizottságok átvilágításai voltak hivatva biztosítani. Ezzel kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy bár az 1939-es év elején megalakult igazolóbizottságok hozzávetőleg 11 ezer főt világítottak át, nagy többségük nehézségek nélkül átment ezen a megbízhatósági vizsgán.

Jaross Andor, a felvidéki ügyek tárcanélküli minisztere 1938 és 1940 között (Forrás: Wikipédia)

Járási szinten a felvidéki vs. anyaországi arányszámok kérdésében első ránézésre szintén ellentmondásokkal találkozunk, pedig a nemzethűség igazolása ez esetben is elengedhetetlen feltétele volt az állami alkalmazásnak. Jól mutatja ezt a komáromi járás jegyzőinek, segédjegyzőinek és írnokainak a példája, akiknek a kinevezésénél – az 1939 februárjában kiadott felvidéki közalkalmazottakra vonatkozó rendelettel egyetértésben – a fő elvárást a nemzeti megbízhatóság és a megfelelő szakértelem jelentette. Mindez jól megmutatkozott a Komáromi járásba 1939 folyamán kinevezett felvidéki és anyaországi területről érkezett jegyzők és segédjegyzők esetében is. A Komárom vármegyéhez tartozó járásban a vezető – körjegyzők – közül ugyanis 12-ből 10 felvidéki és csupán 2 fő volt anyaországi. Ezzel szemben a 17 segédjegyzőből 4 felvidéki és 13 a trianoni országrészből származott. A számok értelmezésekor tehát figyelembe kell venni, hogy miközben a vezető jegyzők kinevezésének esetében természetes módon érvényesült a felvidékiek előtérbe helyezésének az elve, a segédjegyzők kinevezéseinél az „anyások” magas száma sem a felvidékiek szándékos háttérbe szorítását jelentette Budapest részéről, hanem a magyarországi közigazgatási jártasság pragmatikus szempontjai alapján dőlt el. Dr. Geöbel komáromi járási főszolgabíró 1939. júniusi jelentése alapján ugyanis a segédjegyző ismeretlen fogalom volt a Felvidéken, így hiányzott a kellő szakértelem, ez pedig arra késztette a magyar államot, hogy a trianoni országrész hivatalnokaival töltse be a hiányt:

„A magyar közigazgatás megszervezésekor a jegyzőségekben mindenhol segédjegyzők lettek alkalmazva, minthogy pedig a visszacsatolt területen segédjegyzők nem voltak és különben is célszerűségi okokból a volt cseh-szlovákiai jegyzők mellé magyar gyakorlattal bíró segédjegyzők neveztettek ki, a községi írnokok közül nagyon sokan feleslegessé váltak.”

( ŠA Nitra, pob. Komárno, f. HSÚ adm. Komárno, 1204/1939. A visszacsatolt felvidéki jegyzőségek alkalmazottai személyi és szolgálati adatainak bejelentése. 1939. jún. 20.)

Emellett azt is jelezni kell, hogy a magyar állam a pozíciójukból kihullott hivatalnokokról is igyekezett gondoskodni. A felesleges írnokokat például díjnokokká nevezték ki vagy valamiféle kisegítő munkahelyet kínáltak számukra. Ugyanakkor a kiemelkedően „jó magyarok” esetében arra is volt példa, hogy jegyzői tanfolyam elvégzésének lehetőségét biztosították számukra. Ilyen volt például Holczer István vagy Horváth Lajos esete, akiket Geöbel szolgabíró véleménye szerint

„a csehek ismételt kérelmük dacára jegyzői tanfolyamra nem engedtek”.

(ŠA Nitra, pob. Komárno, f. HSÚ Komárno, adm. 1204/1939. A visszacsatolt felvidéki jegyzőségek alkalmazottai személyi és szolgálati adatainak bejelentése. 1939. jún. 20.)

Horthy Miklós beszédet mond a komáromi városháza épülete előtt 1938 novemberében (Forrás: Wikipédia)

Emellett mindketten magyar nemzetiségűnek, magyar anyanyelvűnek vallották magukat, „tősgyökeres” magyar születésűek voltak, s a cseh időkben elszenvedett sérelmek miatt a főszolgabíró szerint mindezért kárpótlásul a jegyzői tanfolyam elvégzését követően segédjegyzőkké válthattak. A nemzethűség tehát néhány esetben felülírhatta a szakmai kompetenciát, ezáltal pedig megszülettek a „rendszer kivételezettjei” is.

Ugyanakkor a nemzeti megbízhatóság szempontjának érvényesítése nem csak pozitív irányba, de negatív értelemben is kihasználhatóvá vált. Néhány esetben például a tisztviselők ellen felhozott panasz „kitermelésének” eszközeként szolgált. Így volt ez nemcsak Saskó Tibor nagymegyeri postatisztviselő esetében, de Beszédes Lajos csicsói körjegyző ellen 1939 decemberében felhozott panasztételben is. A névtelen lakosok a nemzeti szempontból kifogásolt Beszédesnek például azt rótták fel, hogy nemcsak „tót”, de zsidó nőt vett feleségül, aki ráadásul nem bírja a magyart. A körjegyző egyébként később megjegyezte, hogy a probléma forrása az volt, hogy a faluban a levente otthont a régi jegyzőlakban helyezte el. A panasztevők viszont saját hűségüket és egykori sérelmeiket felhasználva hangoztatták Beszédes „magyarellenes” magatartását, utalva a cseh időszakban nyert hivatali megbízatására:

„A cseh-rabság ideje alatt nem azért szenvedtünk és küzdöttünk magyarságunkért, hogy ilyen pimaszokkal tiszteljenek meg bennünket. Kik a minket nyomorító cseh uralom idején busás hivatalokhoz jutottak és ezeknek még van merszük úton-útfélen hangoztatni és a nép előtt mondogatni, hogy mennyit szenvedtek magyarságukért”.

( ŠA Nitra, pob. Komárno, f. HSÚ Komárno, dôv. 3/1940. Beszédes Lajos becsületsértés. 1939. dec.7. )

Az 1938-as változásokat követő elitcserék elemzésével tehát többirányú és soktényezős társadalmi folyamatokat tárhatunk fel. Az országos hatáskörű, Magyarországon már korábban is ismertté vált kulturális elit például egészen más problémákkal küzdött, mint a lokális elitekhez tartozó hivatalnoki réteg. Bár előbbieket is érintette a nemzeti megbízhatóság kérdése, az 1920-as évek végén diplomát szerzett fiatalok múltjukból kifolyólag is folyamatos megfigyelés alatt álltak. Ekkorra azonban baloldali botladozásaik „bocsánatot” nyertek, s korábbi kapcsolataik révén könnyebben jutottak állami pozíciókba. Mindehhez nyilván az is hozzájárult, hogy Magyarország számára hasznos volt, ha a felvidéki értelmiség legjava könnyen betagozódhatott az anyaországi elitbe.

Budapestnek ugyanis elsődleges célja volt, hogy a felvidéki társadalom, főként az értelmiség minél előbb integrálódjon a magyarországi viszonyok közé. Ugyanakkor a lokális elitek esetében sem arról volt szó, hogy Budapest ok nélkül és tömegesen küldte az anyaországiakat a felvidéki állásokba. Néhány esetben persze előfordult, hogy az ilyen tisztviselők magas számban lettek alkalmazva egy-egy községi, városi vagy járási hivatalban. Például a postaügynökök esetében maga Komárom vármegye főispánja kifogásolta a kinevezett anyaországiak magas számát. A belügyminiszter viszont biztosította őt, hogy mindez a megfelelő képesítéssel rendelkező felvidéki postaügynökök alacsony száma miatt történt. Állítása szerint ugyanis a magyar állam igyekezett a szakmai szempontokat figyelembe véve előnyben részesíteni a megbízható felvidékieket. Budapest számára tehát a legfontosabb a nemzeti és erkölcsi megbízhatóság elve volt a helyi kötődés figyelembe vétele mellet, de természetesen a szakmai kompetenciáktól sem tekinthetett el. Ez pedig sok esetben anyaországi tisztviselők alkalmazását vonta maga után a Felvidéken.

A szlovenszkói magyarok viszont kárpótlásra vágytak 1918-1920 sérelmei miatt, amikor is a cseh-szlovák hivatalnokok alkalmazása következtében nagyrészük kiszorult a tisztviselői pozíciókból. Csalódottságukhoz hozzájárult, hogy olyan „illuzórikus” Magyarország-kép élt legtöbbjükben, amelyet a visszatérés vágya alakított ki. Emiatt a szlovenszkói magyarok közül sokan úgy képzelték, hogy a revíziót követően a korábban kihullott és a munkakezdő felvidéki hivatalnokok is azonnal álláshoz jutnak. Ez azonban nem így történt, hiszen más államváltásokhoz hasonlóan 1938-nak is megvoltak a maga sajátos szempontjai, kockázatai, előnyei és hátrányai, mint ahogy a maga vesztesei és nyertesei is. Bár a visszatérés minden felvidéki magyar számára kivételes örömöt jelentett, hamarosan ők is tudatosították, hogy a magyar többségű felvidéki területek Magyarországhoz való visszacsatolása új problémákat hozott, amelyeket a Magyar Királyság sem tudott mindenkit kielégítően orvosolni.

 

Felhasznált levéltári források:

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár Budapest

K 28 (Nemzetiségi és kisebbségi osztály 1923-1944)

Štátny archív Nitra (Nyitrai Állami Levéltár)

fond Komárňanská župa ( Komárom Vármegye fondja)

Štátny archív Nitra, Pracovisko Archív Komárno (Nyitrai Állami Levéltár Komáromi Fióklevéltára)

fond Hlavnoslúžnovský úrad Komárno (A komáromi főszolgabírói hivatal fondja)

fond Municipálne mesto Komárno  (Komárom törvényhatósági jogú város fondja)

 

Irodalomjegyzék:

A felvidéki magyarság húsz éve 1918-1938 (szerk. a Magyar Statisztikai Társaság Államtudományi Intézete). Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938.

Bajcsi Ildikó: A csehszlovákiai magyar sarlós nemzedék magyarországi kapcsolatrendszere 1925-1944. A Regio – Kisebbség, kultúra, politika, társadalom. 2017/4. 155–191.

Bajcsi Ildikó: A cserkészettől a kommunizmusig. A sarlósok alternatívái a két világháború közötti Csehszlovákiában. Doktori disszertáció. Eszterházy Károly Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskola, 2019.

Bajcsi Ildikó: A Prohászka Ottokár Körök Szövetsége az első Csehszlovák Köztársaságban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2015/4, 61–86.

Bárdi Nándor: Összezárkózás és szétfejlődés. Kísérlet a magyar kisebbségek történetének periodizációjára. In: Fedinec Csilla (szerk.): Nemzet a társadalomban, TLA, 2004, 251–274.

Filep Tamás Gusztáv: A „felvidéki szellem”-ről és utóéletéről. Limes Tudományos Szemle, 2007/2, 109–132. 

Filep Tamás Gusztáv: A hagyomány felemelt tőre. Válogatott és új esszék, tanulmányok az 1918 –1945 közötti (cseh)szlovákiai magyar kultúráról. Ister, Budapest, 2003.

Gyűlölködés helyett összefogás”. Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez. Történelemtanárok Társulása – Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2016.

Hámori Péter: Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek társadalmi és szociális integrálására. A Magyar a Magyarért Mozgalom története 1938–1940. Századok, 2001/3. 569–624.

Hruboň, Anton – Rystvejová Katarína: „Prinavrátené” Komárno. Prehľad spoločensko-politického vývoja mesta v rokoch 1938-1945 s dôrazom na menšinovú otázku. Komárom „visszatért”. Társadalmi-politikai helyzetkép a város életéről 1938 –1945 között, különös tekintettel a kisebbségi kérdésre. Spolok Slovákov v Poľsku, Krakkó – Rózsahegy, 2014.

Janek István: A szlovák vezetés külpolitikai törekvései a komáromi tárgyalásoktól 1945-ig. http://www.nogradhistoria.eu/data/files/186782940.pdf ( 2019. 12. 10.)

Jócsik Lajos: Esztendeig vele – esztendeig nélküle (Móricz Zsigmondról). Sorsunk, 1943/9. 666–671.

Michela, Miroslav: A holokauszt komáromi történetéhez. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2015/2. 121–132.

Miroslav Michela:  Hospodárska a sociálna politika na území pripojenom k Maďarsku. In: Jaroslav Pažout – Kateřina Portmann (eds.): Ve stínu války. Protektorát Čechy a Morava, Slovenská republika, Říšská župa Sudety a další odtržená československá území v letech 1938/39–1945. Technická univerzita v Liberci, ÚSTR, Praha, 2019. 86–107.

Ölvedi János – Csatár István (szerk.). A visszatért felvidék adattára. A visszatért Felvidék 1918–1938. Budapest, Rákóczi Kiadó, 1939.

Rystvejová, Katarína: „Za maďarské Maďarsko Menšinová otázka v maďarskej poliike na odstúpenom území Komárňanskej župy v rokoch 1938 – 1945. Vydavateľstvo Belianum, Univerzita Mateja Bela, Banská Bystrica, 2007.

Sallai Gergely: „A határ megindul, az ország nagyobb lesz…” A csehszlovákiai magyar kisebbség és Magyarország kapcsolatainak diplomácia-, politika- és társadalomtörténeti vizsgálata (1938. május–1939. március). Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Doktori Iskola, 2008.

Sallai Gergely: „A határ megindul…” A csehszlovákiai magyar kisebbség és Magyarország kapcsolatai az 1938-1939. évi államhatár-változások tükrében. Kalligram Könyvkiadó, 2009.

Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938–ban. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2010.

Simon Attila (szerk.): Csak álltunk és sírtunk. Az első bécsi döntés napjai a kortársak szemével. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2018.

Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken 1938 –1945. Az első bécsi döntés és következményei. Jaffa Kiadó, Budapest, 2014.

Szabó Helga: A visszacsatolt Csallóköz politikai és közigazgatási beilleszkedése 1938–1941. Fórum Társadalomtudományi Szemle. 2002/2. 35–58.

Szarka László: Multietnikus nemzetállam. Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában 1918-1992. Pozsony, Kalligram, 2016.

Szarka László – Sallai Gergely – Fedinec Csilla: Az első bécsi döntés okmánytára. Diplomáciai iratok 1938. augusztus – 1939. június. MTA BTK, Budapest, 2017.

Számadó Emese: Komárom, 1938-1945: a Felvidék visszacsatolása és komáromi következményei a korabeli sajtó és dokumentumok tükrében: kiállítás a visszacsatolás komáromi eseményeinek 70. évfordulója tiszteletére. Önkormányzat, Komárom, 2008.

Ungváry Krisztián: A Horthy–rendszer és antiszemitizmusának mérlege. Diszkrimináció és társadalompolitika Magyarországon 1919–1944. Jelenkor, Budapest, 2016.

Bajcsi Ildikó

Ezt olvastad?

Serédi Jusztinián 1884. április 24-én született a Pozsony megyei Deákiban. Eredeti neve Szapucsek György volt, nevét a pannonhalmi plébánián töltött