A visztulai csoda: A lengyel-szovjet háború története

Bár nem tartozik a történelem legnagyobb és legismertebb háborúi közé, az első világháború utáni konfliktusok sorából mégis kiemelkedik a cári birodalom két utódállamának, a bolsevik Oroszországnak és az államiságát visszanyerő Lengyelországnak a küzdelme. A lengyel-szovjet háború (1919–1921) kimenetele a kommunista Moszkva európai súlyát és külpolitikai irányvonalát, illetve a közép-európai erőviszonyokat is meghatározta az elkövetkezendő évtizedekben. Ennél fogva a konfliktus túlmutat egy egyszerű területi vitán, jelentősége összeurópai szempontból is nagy.

Az ellenségeskedés alapját gyakorlatban a volt cári birodalom újrafelosztása alapozta meg. Az 1917. márciusi forradalom után a birodalom peremvidékén nemzetközi elismerés nélküli, önálló hatalmi központok alakultak ki. A birodalom nyugati peremvidéke az 1918. március 3-i breszt-litovszki békeszerződés értelmében hivatalosan is német megszállás alatt maradt. A németek 1918 augusztusától kezdődő nyugati visszaszorulásával párhuzamosan a keleti megszállt területeken fennhatóságuk meggyengült. Varsóban már a fegyverszünet napján, november 11-én átvette a hatalmat Józef Pilsudski tábornok, aki a háború kezdetén még a Habsburgok lengyel egységeit irányította, majd később a lengyel függetlenség megteremtésére tett kísérlete miatt rövid ideig börtönbe került. Oroszországban ekkor már majdnem egy éve bolsevik ellenőrzés alatt állt az egykori cári birodalom központi része, miközben 1918 eleje óta többfrontos polgárháborút vívott a szovjethatalom a monarchista és nacionalista ellenforradalmi erőkkel, a „fehérekkel”.

1919 februárjáig a lengyel és a szovjet-orosz területeket elválasztották egymástól a német megszálló erők, kivonulásukkal azonban aktuálissá vált a lengyel-szovjet határ kérdése. A lengyel fél a napóleoni háborúk után kialakított és az 1831. évi lengyel felkelésig létező, a cári Oroszországban önkormányzattal rendelkező Kongresszusi Lengyelország határain túlmutató területi igényeket fogalmazott meg. Minimális területi követelésük az 1772-es lengyel felosztás előtti határokat jelentette, amely a mai Ukrajna nyugati felét, Belorusszia és Litvánia nagy részét foglalta volna magába. Mivel azonban a térségben jelentősek voltak a különböző keleti szláv nemzetiségek függetlenségi törekvései, így Pilsudski egy kisebb Lengyelországot és egy általa dominált, keleti szláv államokat felölelő föderációt vizionált.

 

Területi viták (Forrás: wikipedia.org)

A határokkal kapcsolatban a szovjetrendszer elméletben kompromisszumkésznek mutatkozott, kiváltképp annak tükrében, hogy deklarálta a birodalom nemzetiségeinek jogát saját államiságuk megteremtésére. A lengyelek esetében az önrendelkezés jogát a mai Lengyelország határaitól nyugatabbra húzódó Kongresszusi Lengyelország határai között képzelték el, következésképp Moszkvában igényt tartottak a németek által kiürített területek nagyobb részére. 1919 elején azonban a határkérdés nem volt napirenden, hiszen ekkor kellett a legsúlyosabb fehér támadásokkal szembenéznie a bolsevikoknak. Mivel azonban a német kivonulás után mind a lengyel, mind az orosz fél megpróbálta gyorsan megszállni a kiürített területet, így az első szovjet-lengyel összecsapásra már 1919 februárjában sor került Belorussziában. Ezzel voltaképp – hadüzenet nélkül – kezdetét vette a lengyel-szovjet háború.

Amellett, hogy mindkét főparancsnokság helyzetfelismerési képessége hagyott maga után kívánnivalót, Lengyelország kezdetben nem rendelkezett számottevő fegyveres erővel, a szovjet-oroszoknak pedig nem állt rendelkezésére olyan szabadon felhasználható haderő, amelyet nyugatra vezényelhettek volna. Időközben a felbomlott közép-európai birodalmak hadseregében szolgált lengyelekből újraszervezett haderővel támadást indított Varsó, s 1919 augusztusára sikerült elfoglalni a vitatott térség három kulcsvárosát, Lwówot (Lviv), Minszket és Wilnót (Vilnius) is. A lengyel hadsereg előrenyomulása azért  állt le, mert a lengyel vezetés nem szándékozott bekapcsolódni az orosz polgárháborúba. Mivel a fehér tábornokok határkérdésben foglalt álláspontja nem különbözött a szovjethatalométól, ezért a lengyelek a kisujjukat sem mozdították a z ellenforradalmi erők megsegítésére. (Pl. Gyenyikin legfontosabb offenzívája 1919 nyarán zajlott.)

Az 1919 őszén megkezdődő fegyverszüneti tárgyalások a kölcsönös bizalmatlanság jegyében zajlottak és a szemben álló felek teljesíthetetlen követelései miatt csakhamar abbamaradtak. A szovjet fél az év végére – részben a lengyelek passzivitásának köszönhetően – felmorzsolta Kolcsak fehér tábornok seregét, Gyenyikint pedig kiszorította a Krím-félszigetre. Noha a polgárháborús sikerek megteremtették a feltételét egy lengyel-ellenes hadjáratnak, 1920 tavaszán mégis a lengyelek lendültek ismét támadásba. Pilsudski tisztában volt azzal, hogy az idő az anyagfölényben lévő ellenfelének dolgozik, ezért az újabb hadjárat célja a megelőző csapás, valamint keleti szláv szövetségesek megnyerése volt. A támadás ebből kifolyólag délen kezdődött meg, Ukrajna ugyanis a cári birodalom összeomlását követően félig-meddig a szovjethatalomtól független terület volt, önálló kormánnyal Kijevben. A Vörös Hadsereg bevonulása után Petljura atamán, az ukrán állam vezetője Lengyelországba menekült, így a lengyel hadjárat az ő visszahelyezését és a lengyelek irányította szláv föderáció kialakítását szolgálta volna.

A támadásra kedvező időben került, amikor a szovjethatalom egy lengyel-ellenes hadjárat megindításán fáradozott. Ezzel kapcsolatban a szovjet vezetés megosztott volt. A cári stílusú hódító hadjáratot egybehangzóan elvetették, s noha a lengyel területek önmagukban nem voltak igazán fontosak Moszkva számára, de átjárót képeztek Németország felé. A bolsevik vezetésben Lenin és Trockij a forradalom továbbterjesztése mellett állt ki és támadás megindítását erőltették. Ezzel szemben mások – többek között Sztálin is – inkább a támadás elhalasztása mellett érveltek, Szovjet-Oroszország belső viszonyainak rendezése érdekében. A lengyel sikerek – kiváltképp Kijev júniusi elfoglalása és az ukrán kormány visszahelyezése miatt – azonban a szovjet vezetés egységesen a támadás mellett döntött. Az első jelentős keleti szláv állam, a Kijevi Rusz központjaként a város hatalmas eszmei jelentőséggel bírt, elvesztése pedig felkorbácsolta a lengyel-ellenes érzelmeket a lakosság körében. E mellett az ukrán gabonatermelés nélkülözhetetlen volt az orosz területek élelemhiányának enyhítéséhez, ezért a szovjet offenzíva szükségszerűsége innentől kezdve senki számára sem volt kérdés.

Az északi szárnyon, azaz Minszk és Wilno térségében Mihail Tuhacsevszkij, a polgárháború egyik legsikeresebb tábornoka, amíg délen a kaukázusi frontról átvezényelt Alekszandr Jegorov és kiküldött népbiztosként Joszif Sztálin irányította a csapatokat. A lengyelek mindkét fronton gyorsan megtörtek, miután az oroszok az erőforrásaiknak köszönhetően támadás főirányában könnyűszerrel túlerőt alakítottak ki. Korlátozott létszámuknál fogva a lengyelek a fontosabb települések védelmére összpontosították csapataikat, így a Vörös Hadsereg gyorsan mozgó lovassága és a megerősített pontokat kikerülve gyorsan törhetett előre és óriási pusztítást okozott a lengyel állások mögé kerülve. A szovjet sikereknek köszönhetően a lengyelek visszavonulásra kényszerültek, augusztus elejére pedig Tuhacsevszkij északi hadserege már Varsót is megközelítette.

Szorult helyzetében Lengyelország a nyugati hatalmakhoz fordult segítségért, akik kisebb hadianyag-szállítmányokon kívül más módon nem álltak ki Varsó mellett. Az „El a kezekkel Szovjet-Oroszországtól!” nevű európai mozgalom által szervezett vasutas- és dokkmunkássztrájkok révén ezek a szállítmányok is jelentős késéssel érkeztek csupán meg. Franciaország később katonai tanácsadóként Varsóba küldte Weygand tábornokot, aki azonban nem jutott semmilyen döntéshozó szerephez a vele szemben bizalmatlan lengyel vezérkarban. Mint később kiderült, a legnagyobb segítséget egy csapat amerikai pilóta jelentette, akik számára az Egyesült Államokból lehetővé tette, hogy önkéntesként csatlakozzanak a lengyel hadsereghez. (Ekkor már a Horthy-korba forduló Magyarországról is érkezett lőszerszállítmány.)

A nagy erőfölény ellenére végül azonban mind a háború-, mind a békepárti szovjet vezetés áldozatul esett saját elképzeléseinek. A szovjet háborús párt közül többen úgy képzelték, hogy a szovjet csapatokat „felszabadítóként” és ünnepelve fogadják majd a lengyelek, a proletárforradalom pedig kirobban Lengyelországban is. A társadalmi feszültségek ellenére azonban a lengyel társadalom a benyomuló szovjeteket ellenségként kezelte, egyrészt mert a cári hódítókkal azonosították őket, másrészt mert az elfoglalt területeken kialakított tanácshatalom megkezdte a földek kollektivizálását és a magántulajdon kisajátítását.

A déli hadsereg vezetői, az egyébként békepárti Sztálin és Jegorov a Krímbe szorult fehérek végleges megtörését fontosabbnak találták, ezért a lengyelek ukrajnai visszaszorítását követően önhatalmúlag, Tuhacsevszkij, az északi haderő parancsnokának tudta nélkül leállították a lengyel-ellenes offenzívát. A Varsó ellen menetelő tábornok jelentős területeket hagyott maga mögött őrizetlenül, amelyet Pilsudski kihasznált, megvert csapatait újjászervezve váratlanul a szovjet csaptok mögé került és bekerítette azokat. A túlerőben lévő szovjet erők komoly veszteségek árán tudtak csak kitörni. Egy részük áttört a lengyel erőkön a német határig, hogy a „semleges” német államtól kérje internálását. Tuhacsevszkij megsegítésére induló, az eddig Lwówot ostromló Bugyonnij vezette hadseregrészt is bekerítették a lengyel erők, így második alkalommal fordult elő, hogy a szovjet fölényt kitörésre kellett elvesztegetni. Összeségében a lengyel területen tartózkodó vörös csapatok felbomlottak, a menekülő szovjet katonákat a lengyelek kitartóan üldözték, s közben gyorsan visszahódították a szovjet offenzíva megindulása előtt ellenőrzött területeket.

Az események alakulása révén a békepárt igazolva látta azon véleményét, hogy a világforradalom még nem valósítható meg. Mivel a szovjet vezetésben sokan elképzelhetetlennek tartották, hogy a kis Lengyelország vereséget mérhetett Szovjet-Oroszországra, így egyesek a lengyel sikerek mögött a nyugati hatalmak kísérletét vélték felfedezni a szovjethatalom megdöntése érdekében. (Ezt a tévhitet erősítette az is, hogy a varsói csatát követően a francia Weygand tábornokot becsületrenddel tüntették ki Franciaországban gyakorlatilag a semmiért.)

1921. március 18-i rigai béke aláírásával a szovjet-lengyel háború véget ért. A győzelemben a lengyelek visszaigazolni látták állami létjogosultságukat, nemzeti erejüket és katolikus hitük felsőbbségét. A győzelmet azóta is gyakran „Cud nad Wisla”, azaz a visztulai csodaként emlegetik, s rendszerváltás óta a nagy ellentámadás kezdetének napján, augusztus 15-én ünnepelik meg a Lengyel Hadsereg Napját. A háborús sikerek és a területi nyereség feledtették Pilsudskiék számára, hogy az eredeti háborús célt, a lengyel irányítás alatt álló kelet-európai föderációt nem sikerült megvalósítani. Összeségében az erőfölényben lévő Szovjet-Oroszország a haditervek kidolgozatlansága, a vezetői széthúzás és egyes irreális célok (a forradalom erőltetett exportálása) miatt végül vereséget szenvedett, s Lengyelország 1795 után nemcsak visszanyerte, de meg is erősítette önálló államiságát. A rigai béke ellenére sem a szocialista világforradalom terve nem tűnt el, sem a lengyelek fenyegetettségérzete nem múlt el, a szovjet-lengyel szemben állás pedig végig kísérte a második világháborút is.

Farkas Dániel

Szakirodalmi hivatkozás:

Croll, Davina Kirsteen:Soviet-Polish Relations, 1919-1921. Glasgow, University of Glasgow, 2008

Davies, Norman:White Eagle, Red Star – The Polish-Soviet War 1919-1920 and the „Miracle ont he Vistula”. London, Random House Publishing, 2011

Pipes, Richard:Az orosz forradalom története.Budapest, Európa, 1997

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket