Viták a történelemtudományban: Mohács – új eredmények, régi felvetések a félévezredes útkeresésben

2019. szeptember 5-én a pécsi Civil Közösségek Házának Nagytermében körülbelül száz ember foglalt helyet, duruzsolva, helyezkedve, kissé talán feszengve is. Velük (velünk) szemben négy szakember, akiket a Magyar Történelmi Társulat (MTT) Dél-dunántúli Csoportjának titkára, Lengvári István mutatott be: a vitát Csukovits Enikő, az MTT főtitkára vezette, a résztvevők pedig Fodor Pál tudományos tanácsadó, a(z MTA) Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, Pap Norbert egyetemi tanár (PTE TTK), végül Varga Szabolcs, az MTA BTK TTI tudományos munkatársa voltak. (Bertók Gábor egyetemi adjunktus [PPKE BTK] külföldi konferenciaszereplés okán nem tudott jelen lenni a beszélgetésen.)

Az eseményt a Viták a történelemtudományban című rendezvénysorozat keretei között rendezték meg, amely a pécsi, történelem iránt érdeklődő civilek és a szakmában tevékenykedő történészek, régészek, hallgatók számára kíván időről időre népszerű és vitatott témák szakértőinek bevonásával fórumot biztosítani. (Az ezt megelőző két alkalomra lásd a korábbi eseményekről Bacsa Eszter és Radnai Dániel Szabolcs beszámolóit!)

A beszélgetés első felében a résztvevők arra vállalkoztak, hogy a Mohács-kérdéskör valamennyi aspektusát bemutassák – Csukovits Enikő szándéka szerint – legalább alapszinten. Bevezetőjében továbbá utalt arra, hogy az 1970-es és az 1980-as években már lezajlott egy „Mohács-vita”, amely már akkor megmutatta, hogy a történészi hivatásnak igenis van tétje és interakciója, azaz ebben a szakmában érdemes alkotni. Megjegyezte továbbá, hogy az akkori polémia kérdései – érdekes módon – jelenleg nem nyertek újfent aktualitást.

Fodor Pál bevezetőjében először a Mohács-kérdéskörrel kapcsolatos személyes kötődésére tért ki, ami az első könyvével indult, amelyet egy, Pécsett megrendezett vita követett Perjes Gézával, s jelenleg a „Mohács 500” projekt kapcsán újfent keresztezte az életútját. Ennek fő oka a „nekünk Mohács kell” szindróma újra és újra előkerülő aktualitása, mely kevésbé a mohácsi eseményekről szól, sokkal inkább az azt követő közel fél évezredről. Jelenleg a Mohács 1526–2026. Rekonstrukció és emlékezet című pályázat keretében folynak a munkálatok az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a PTE TTK Földrajzi és Földtudományi Intézet égisze alatt, ugyanakkor Fodor Pál elmondása szerint ebben a projektben a tudományterületek képviselőinek széles köre jelenik meg: néprajz, művészettörténet, filozófia, eszmetörténet. Sajnos azonban éppen a régészetet kevéssé sikerült bevonni a munkálatokba. 

A projektben hat kutatási alprogram szerepel. Az első Mohácsnak és környezetének történeti földrajzi meghatározását tűzte ki célul a csata tereinek kritikai elemzése, a mohácsi csatatér megtalálása, valamint egy Mohács-atlasz elkészítése mellett. A második a mohácsi csata rekonstruálását, történelmi forrásainak elemzését tűzte ki célul, ennek keretében a kutatás részét képezi a Jagelló- és a Szapolyai-kor intézményrendszerének alaposabb feltárása. A harmadik témakör a csatatér régészeti szempontú vizsgálata. A negyedik téma a Mohácsi csata és az emlékezetpolitika, ki mire használta a történelem során ezt az eseményt, míg az ötödik az úgynevezett nagyharsányi csata kérdésköre, amely a magyar történeti emlékezet egy kevéssé ismert eleme, különösen annak jelentőségéhez képest. Végül bevezetőjében Fodor Pál kiemelte a mohácsi csatához hasonló sorsfordító ütközetek komparatív elemzésének fontosságát a Balkántól kiindulva az egész korabeli Európára vonatkozólag. A fő feladat ezek összesítése, kidolgozása és a Mohács-emlékezet történészek által kijelölt útjának megalapozása, a szikár szakmai tények felvázolásán keresztül.

Fodor Pál felszólalása után a moderátor kifejtette, hogy a Mohács körüli évtizedek történeti réseinek első oka a mohácsi kataklizma korszakhatárrá válásában keresendő. Példának okáért a Magyar Országos Levéltár Diplomatikai Levéltára és Diplomatikai Fényképgyűjteménye rendezési elveinek is az 1526. év augusztus 29-i estéje a vízválasztó dátuma, ami a külföldi történészek számára például értelmezhetetlen. 

Varga Szabolcs kiemelte, hogy a Mohács 1526–2026 projektből (eddig) leginkább arra derült fény, hogy mi az, amit nem tudunk, ami természetes is, ismerve a Mohács-kérdéskör emlékezetpolitikában betöltött szerepét. Az elmúlt két év során a téma online és offline térben egyaránt tapasztalható népszerűsége jól mutatja a magyar emlékezet rostáján fennakadt események súlyát. A „mi történt velünk Mohácsnál?” kérdés már 1526 ősze óta válaszra vár, azóta rágódik rajta a magyar irodalom, a közélet és a történészszakma egyaránt. Minden generációnak meg kell küzdenie a Mohács-kérdéssel, csupán az intenzitás változó. Varga Szabolcs ismertette a kutatócsoport legújabb könyveit, amelyek közül elsőként Neumann Tibor frissen megjelent forráskiadványát mutatta be, melyben a szerző Ernuszt Zsigmond kincstartó 1494–1495-re vonatkozó számadáskönyvét tette közzé. A második produktum az a Fodor Pál és B. Szabó János közös szerkesztésében megjelent hadtörténeti tanulmánykötet, amely a korabeli európai és oszmán hadseregeket és hadszervezetet vette górcső alá. Ennek eredményeképpen kiderült, hogy az Oszmán Birodalom a korábbi feltételezéseknél is erősebb volt. A törökkel tehát nemcsak az akkori Magyar Királyság és a Jagelló-dinasztia, hanem a kor európai országai és monarchiái sem lettek volna képesek eredményesen felvenni a harcot. A harmadik kötet pedig, amely Mohács utóéletével foglalkozik: Több mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben címmel fog megjelenni a közeljövőben. Alapvető kérdése: hogyan lesz Mohácsból az, ami? Varga a várható eredmények közül hármat emelt ki, elsőként a Jagelló-kor jobb megértésének lehetőségét, valamint az újonnan előkerülő, akár külföldi kútfőket, amelyek érdemben bővíthetik a korszakról alkotott tudásunkat. Végezetül a feltárások eredményeként Szapolyai János, az utolsó nemzeti király ténykedésének újraértékelése várható el.

Csukovits Enikő kifejtette, hogy a Hunyadiak megítélése ugyanannyira függ a mohácsi csatától, amint az a Jagellók esetében is tapasztalható, hiszen a mohácsi eseményekből retrospektív módon kezdték el például Hunyadi Mátyás alakját is (át)értékelni a történeti korok során.

Pap Norbert visszaemlékezett a kutatócsoport megalapításának körülményeire, ami Szigetvárhoz és egy, az adott térségre vonatkozó tájkutatáshoz kapcsolódik, amely mintegy alapot jelentett az aktuális vizsgálatokhoz is. A módszertan lényegében a 16–17. századi tájnak – illetve a táj változásainak –, modellező feltérképezésére, rekonstruálására alkalmas. Csukovits Enikő kérdésére a pécsi professzor kifejtette, hogy az általa Szigetvár esetében alkalmazott módszertan körülbelül 80 százalékban a Mohács 1526–2026 projekt esetében is felhasználható. Az eredeti vállalkozás fókuszát Földvár település megtalálása képezte, amely Brodarics István írásai nyomán a csata elsődleges helyszíne lehetett. Ennek lokalizálása rendkívül sokrétű, az 1970-es évek óta nem hogy konszenzus nem született a kérdésben, hanem még bővült is Majs településsel a potenciális színterek száma. Varga Szabolcs azon felvetése is erre motiválta Pap Norbertet, amely 2017-ben a Századok hasábjain összegezte a Mohács-kérdésben adódó feladatokat, többek között itt került felvetésre a Duna-meder akkori állapotának körüljárása. Három tanulmány jelent meg a témában, az első a Mohácsi csata korabeli oszmán emlékhelyének kutatása, közismert nevén ez az úgynevezett Törökdomb. A második tanulmány hívószava ugyancsak Földvár településre utal, ami a település környezeti jellemzőit elemzi, ettől remélve a mohácsi csata centrumtérségének lokalizálását. Pap Norbert hangsúlyozta emellett a tudományközi párbeszéd fontosságát, illetve hiányosságait, amelyeket jól jellemez a különböző geográfiai innovációk akceptálásának elmaradása. Csukovits Enikő kérdéseire válaszolva Pap Norbert először bemutatta egy térkép segítségével a mohácsi ütközet általuk feltételezett helyét. A vizsgálatok eredményei pedig arra mutatnak, hogy a korábbi elméletekkel szemben – a távértékelési felvételek és a vízrendszeri kutatások alapján – a csatára más helyen került sor. A király halálhelyének lokalizálására is kísérletet tett a Pap Norbert vezette geográfus csoport, mégpedig a csata utáni menekülési útvonalak feltérképezésének segítségével. A beszámoló tartalmi kereteit szem előtt tartva az alábbi cikkben olvasható álláspontot részletesen nem ismertetem, a teórián alapuló elemzés előkészítése jelenleg is zajlik.

Csukovits Enikő ezt követően Varga Szabolcsot kérte fel, hogy a király halálának eseménye, helyszíne és emlékezete kapcsán az írásos források felől referáljon Pap Norbert elméletére.

Az MTA BTK tudományos munkatársa szerint az általa ismert írásos források nem támogatják a PTE TTK egyetemi tanárának elméletét, ugyanis ezekből ilyen állítások nem vonhatók le. Azonban Pap Norbert szerint mind az oszmán szemtanút idéző forrás, mind pedig egy cseh kútfő megemlíti a menekülés kapcsán a Dunát. Varga szerint ez nem közvetlen bizonyíték, hiszen az említések mindig a „Dunához képest” történnek a haláleset kapcsán, azaz nem közvetlenül a Dunát jelölik meg. Fodor Pál kiemelte a helyi földrajzi indikációk relevanciáját, amik, miután a Földváron kívül semelyik más településre nem állják meg a helyüket, önmagában is eldöntik a csata helyszínének kérdését. Továbbá kiemelte, hogy bár a Csele-toposz már a 16. században megjelenik, ugyanakkor a Csele-patak és Csele falu nem esik egybe. A király azonban – B. Szabó János kutatásai alapján – ismert módon egy úgynevezett fokban lelte halálát, amely kapcsán Fodor elmondta, hogy Pap Norberték vizsgálatának értelmében nem lehetett a Duna nyugati partján, hiszen ott nem voltak adottak a körülmények erre. II. Lajos holttestének megtalálása is ezt erősítheti meg, hiszen a király teste nem sodródott el, azaz az uralkodó vélhetően egy fokban fulladhatott meg. Varga szerint ezt a feltételezést az írásos források és a helyzet logikája sem támogatja, hiszen ezekben egyértelműen a Duna jobb partja lokalizálható, Csele falu szintén itt helyezkedett el, és a szenzációként ható elmélet kulcsának tartott Mohácsi-sziget pedig még említés szintjén sem szerepel a szövegekben. Az sem mellékes egyúttal, hogy egészen életszerűtlen elképzelés, hogy a megáradt Dunán nehéz páncélban át tudtak kelni a menekülők, ám utána a “zátony mögötti fokban“ tömegesen megfulladtak. Ultima ratioként pedig az is elhangzott, hogy bizony a folyó nyugati partján is voltak fokok, ezt a helynévgyűjtések és a térképes adatok jól alátámasztják.  

Fodor Pál kérésére Varga Szabolcs beszélt arról, hogy a fakenews, az álhírek terjedése a 16. században is nyomon követhető. Ezek közül a legismertebb Szerémi György gyűjtéséből származik, amely Szapolyai György merényletét teszi felelőssé az uralkodó halálában. Ehhez kapcsolódik a legutóbbiakban két orvosprofesszor cikke, amely arra a krónikus információhiányra hívja fel a figyelmet, amely a történelmi emlékezetet jellemzi. (Erről itt olvashat bővebben!) Fodor Pál kiemelte, hogy ez a fajta megosztottság nem csupán a közvéleményt, hanem a történészszakmát, sőt a sokat idézett kutatócsoportot is jellemzi. 

A vita folyamán több munkamódszertani kérdést is érintettek a résztvevők. Pap Norbert többek között arra hivatkozott, hogy a kutatócsoport munkássága nem érinthetetlen. Ha valaki elégedetlen a publikációval, abban az esetben lehetőség nyílik – tudományos keretek között – arra reflektálni. Varga Szabolcs válaszában hangsúlyozta az első megszólalás felelősségét, hiszen az nem tudományos csatornákon történt, így ennek akár „káros” hatását semmilyen válasz sem képes csökkenteni. Fodor Pál, bár elméletileg egyetértett Vargával, az információs csatornák determinisztikus hatásával védte Pap álláspontját.

A nyitott diszkussziós szakaszban régész kutatók, elsősorban is a pécsi Janus Pannonius Múzeum munkatársai: Csornay Boldizsár, a JPM igazgatója, Tóth Zsolt, illetve Szabó Máté szóltak hozzá a beszélgetéshez, amelyek során arra hívták fel a figyelmet, hogy a kutatócsoport tevékenységéből látványosan hiányzik a régészet referenciája. A Földvár-kérdés kapcsán az Tóth Zsolt kifejtette, hogy Sátorhely és Földvár azonosítása nem teljesen egyértelmű, hiszen 18–19. századi térképes forrásokon alapul. A régészet álláspontja ehelyett – a fémkeresős kutatók eredményei, azaz a leletanyag és annak sűrűsége alapján –, Majs környékére helyezi az ütközet lehetséges helyszínét. Pap Norbert a kritikára válaszolva kifejtette, hogy a Földvár-cikkben releváns kritikával illette a régészet mai álláspontját, és szerinte a középkori magyar és oszmán források ugyanúgy Sátorhely környezetére helyezik a Földvár településhez tartozó birtokot. Emellett a földrajzi indikációk is kizárják Majs település lehetségességét. A vita folytatásában továbbra is a JPM munkatársai játszottak vezető szerepet, akik szintén felhívták a publikálás felelősségére a figyelmet. Kiemelték továbbá, hogy csak terepmunka során szerzett bizonyítékok adnának biztos alapot az állításoknak, anélkül az elhangzottak – véleményük szerint – csupán prekoncepciók, hipotézisek.

A felvetésre válaszolva Pap Norbert korábbi régészeti kutatásokra hivatkozott, amelyek az ő kutatási munkálataik számára is alapul szolgáltak, ugyanakkor ezek a tanulmány publikálását követően folytak. Fodor Pál a kutatásuk kiindulópont-jellegét hangsúlyozta, a kutatócsoport vitakészségét emelte ki, valamint a tudományközi párbeszéd fontosságára is kitért, felszólítva a vitába való bekapcsolódásra minden tudományterület képviselőjét. 

B. Szabó János hozzászólásában azon aggodalmának adott hangot, amely a reflektív diskurzus elmaradásán túl az interdiszciplinaritás határait érinti. Habár számos említett földrajzi indikáció bír nagy jelentőséggel egy geográfusnak, azonban ez a témában kutató történészek számára nem meggyőző az írásos forrásokkal szemben. Szabó Máté a PTE régésze, valamint a JPM „Mohács 500” programjának munkatársa kiemelte, hogy a két kutatási irány közel sem egyenlő erőforrásokon alapul, ugyanakkor a két kutatás gyakori összemosása komoly félreértésekre ad okot. Fedeles Tamás a PTE egyetemi tanára utalt a Jagelló- és a Szapolyai-korról alkotott történelmi emlékezet sajátosságaira és nehézségeire, emellett egyetértett a kutatócsoport alapvető szándékaival, a hívószavak elhelyezésével. 

A vita utolsó szakaszában Varga Szabolcs  az interdiszciplináris megközelítési mód veszélyeire hívta fel a figyelmet. Emellett kiemelte, hogy például Csele kérdésében fontos lenne a korszak sajátosságainak figyelembevétele, a korban ugyanis a kisebb folyóvizeket leginkább arról a településről nevezték el, amelynek határában volt annak torkolata. Varga arra is felhívta a figyelmet, hogy a górcső alá vett elmélet a rendkívül sok forrásbéli ellentét releváns újraértelmezése nélkül nem stabilizálódhat. A menekülés keleti irányának abszolút gyenge pontja pedig azon források hiánya, amelyek a túlélők Szapolyai János seregében való megjelenéséről tanúskodnának. Végül az „új koncepció” Dunával kapcsolatos kijelentéseit is árnyalandónak ítélte meg Varga, példaként említve a Duna e szakaszának hajózási történetét, amely a mohácsi csata előestéjén a magyar, a következő naptól az oszmán flotta jelenlétével egészült ki. Tehát téves az a feltételezés, amely ezt a Duna-ágat e korban csak „mocsaras iszapkiöntésnek” képzeli el, hiszen itt hajózott a magyar és az oszmán flotta is, így ezen átkelőhelyet vizionálni nem lehet.

Pap Norbert válaszában kijelentette, hogy a kutatócsoport egy természettudományos eszközökkel kutatható folyamatot vett górcső alá, a 18. századi történeti anyagban pedig tisztán látható a Duna-meder történeti átalakulása. A kutatás tehát eszerint nem egy félremagyarázható forrásra épül, hanem egy jól dokumentált eseményre, amely geográfiai szempontból szintén jól meghatározható. Varga ezzel szemben felhozta a korabeli térképeket, az oszmán források állításait és a keresztény úti beszámolókat, amelyek tartalma konkrétan cáfolja a 18. századi források ilyen jellegű értelmezését.

A vita és az azt követő nyitott diszkusszió 20:00-ig tartott, és csak az eseménynek helyt adó pécsi CKH zárórája vetett neki véget. A beszélgetés legfontosabb eredményei között Csukovits Enikő kiemelte, hogy a Mohács-vita újfent kinyílt, méghozzá nem csupán a szűkebben vett kutatócsoport, hanem az egész szakmai közeg – sőt bizonyos szempontból –, minden érdeklődő számára. 

A Viták a történettudományban című előadássorozat harmadik eseménye a Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportjának, az MTA–PTE Mohács 1526–2026 – Rekonstrukció és emlékezet projekt és a Miniszterelnökség támogatásával valósult meg.

Kovács István

Ezt olvastad?

A magyar közélet, s ezzel párhuzamosan a hazai tudományosság határozott lépésekkel közelít a mohácsi csata közelgő, 2026. évi ötödik centenáriumához.
Támogasson minket