Vörös tintafoltok egy krónika lapjain

A Történelmi Ismeretterjesztő Társulat Egyesület (TITE) könyvek sorban 14. darabja Horváth Miklós tiszteletére jelent meg, 2019-ben. A kötethez M. Kiss Sándor írt előszót, aki egyetemi előadásai alkalmával gyakran megemlíti: „A történelem az, ami velünk történik.” Tehát a történeti korszakokat végigélő, sokszor végigszenvedő emberek történetei legalább annyira fontosak és tanulságosak, mint az országok vezetőinek, birodalmak felemelkedésének és lehanyatlásának történései.

A Galambos István, Németh Máté és Wirth Gábor által szerkesztett, Krónikalapok Horváth Miklós tiszteletére című tanulmánykötet tartalomjegyzékét átfutva rendkívül színes, szerteágazó témákat találunk. Ezért a kötetet végigolvasva én elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy mi az, ami mégis összekapcsolja ezeket a tanulmányokat? A hálás egykori tanítványok által, tanáruknak összeállított kötet műfaja sok tekintetben különleges. A tanulmányok szerzőit, bármilyen témában is írjanak, összeköti az a történelemszemlélet, amelyet szeretett tanáruktól kaptak. Ez az iskolateremtő tanárok sajátja, amelyről ők akkor kapnak visszajelzést, ha elkészül egy, a tiszteletükre felajánlott kötet. Tehát az előbbi kérdésre a választ egyrészt ez adja, hiszen a kötet szerzői mind kötődnek valamilyen formában Horváth Miklós tanár úrhoz.

Az első két tanulmány a 100 évvel ezelőtt létrejött Tanácsköztársaság idejére vezeti el az olvasót. Limpár Péter írásában felhívja rá a figyelmet, hogy 1919 júniusában, bár a rossz emlékű kommunista hatalomgyakorlás uralkodott az országban, a magyar Vörös Hadsereg felvidéki hadjárata bekerült a „magyar hadtörténet nagykönyvébe” azzal, hogy az utolsó olyan hadjárat volt történelmünkben, amelyet önállóan, önérdekből vívtunk meg. Ennek kapcsán izgalmas kérdés véleményem szerint, hogy vajon Kárpátalja 1939-es visszafoglalását miként értékelhetjük hadtörténeti szempontból? Esetleg átvehetné-e „az utolsó önálló magyar hadjárat” címkét?

Magyar Endre Lénárd írásában olyan korabeli fogalmakkal ismerkedhetünk meg, mint a lakás- és bútorrekvirálás, vagyis ezek kisajátítása a proletárok számára. Betekintést nyerhetünk abba a cinikus mentalitásba is, amellyel ezeket az eltulajdonításokat véghezvitték. Például a Csoknyay-féle szerszámgyár szocializálásakor, a „feleslegesnek” ítélt bútorokat (gyakorlatilag mindent, ami mozdítható) „ideiglenesen” kiosztották a dolgozók között. Sávoly Tamás tanulmányából megtudható, hogy a Telefonhírmondó és a Rádió nyújtotta lehetőségek jelentőségét a magyar politikusok közül elsőként Klebelsberg Kunó és Apponyi Albert ismerte fel. Olyan szerepet szántak a rádiónak, amely segítségével könnyebben a nemzet keretein belül lehet tartani az elszakított részeken élő magyarokat. A közszolgálati magyar rádió négy alappillérét ekkor a minőségi zenében; a magyar kultúra átadásában; a semleges hírszolgáltatásban; valamint a magas műszaki színvonalban határozták meg.

Szekér Nóra, a Magyar Testvéri Közösség ismert kutatója, tanulmányában lényegre törően, pontosan foglalja össze a második világháború végén, Magyarországon kialakult helyzetet. A magyar vezetés végig próbálta elkerülni a német megszállást, illetve a szovjet vörös hadsereg átvonulását, várva az angolszász csapatok balkáni partraszállását. Az 1944. március 19-i német megszállás után, a Németországot mindenben kiszolgáló Sztójay-kormány leváltásához a lehetőséget az augusztus 22-i román kiugrás adta meg. Ezzel azonban Észak-Erdély megtartásának az esélye jelentősen csökkent. Ráadásul pont a kiugrási terv egyik leglényegesebb elemét hiúsította meg, hogy Romániával együtt kell Magyarországnak kilépnie a háborúból. Így, a németek számára stratégiailag jelentősen felértékelődött Magyarországon kellett az átállást megvalósítani. Az tanulmányból képet alkothatunk a szovjetekkel folytatandó tárgyalás előkészítésére küldött első, Faust Imre, Dudás József és Atzél Ede nevével fémjelzett fegyverszüneti delegáció történetéről, akik 1944. szeptember 22-én indultak el Moszkvába. Szelke László kiemeli tanulmányában azt, hogy Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás mélységesen elítélte az 1941-ben elfogadott harmadik zsidótörvényt. Felháborodásában levelet is intézett Sztójay Döme miniszterelnökhöz, aki jócskán megkésve, semmitmondóan válaszolt. A püspöki karon belül Apor Vilmos győri püspök volt a legkitartóbb védelmezője a zsidóellenes intézkedések áldozatainak. A korszak katolikus egyházi vezetői, megnyilatkozásaikban nyilvánvalóvá tették, hogy a magát „keresztényként” definiáló kormány zsidóság ellen elkövetett bűnei nem összeegyeztethetők a katolikus vallással.

Apor Vilmos a Szent Jobb gyulai fogadásán – 1938. Kép forrása: Magyar Kurír

Taródiné Dr. Cseszka Éva, az írása elején azonnal felhívja rá a figyelmet, hogy a történeti szakirodalom eddig méltatlanul keveset foglalkozott a KALOT-mozgalom (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Tanácsa) megszervezőjével, Kerkai Jenő jezsuita atyával. A zalaegerszegi gimnáziumban Kerkai hittanára Mindszenty József volt, aki egyébként 1946. június 8-án megvonta támogatását a rugalmasabb politikát folytató KALOT-tól. A szervezet később átalakult Falu-Manréza lelkigyakorlatos mozgalommá. A manapság igen népszerű Manréza Lelkigyakorlatos Házat ismerők számára, ezért is lehet kifejezetten érdekes elolvasni ezt a tanulmányt.

Galambos István által betekintést nyerhetünk Zala vármegye példáján keresztül, a proletárdiktatúra kiépülésének folyamatába és a nemzeti bizottságok működésébe. Zalát 1945 márciusában érte el a Szovjetunió Vörös Hadserege. A hadműveletek április 4-ig tartottak. A szovjet megszállást végigszenvedő zalaiak helyzete (erőszakoskodások, rablások, gyilkosságok, az ezekkel szembeni fellépések retorziója) szemléletesen, példákkal együtt kerül bemutatásra. A harcok végeztével az ország többi részéhez hasonlóan, mélyreható változások történtek a közigazgatásban, a birtokszerkezetben és a tulajdonviszonyokban is. A nemzeti bizottságok tagjai a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban lévő pártok (Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunista Párt, Magyarországi Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt) helyi szervezeteinek delegációi közül kerültek ki, amelyeket azonban előzetesen el kellett ismertetni a szovjet parancsnoksággal. Az eredendően politikai szervként funkcionáló nemzeti bizottságokban jellemzően a „baloldali pártok” szereztek döntő befolyást, akik aztán alapvetően befolyásolták a vármegye életét (internálás kezdeményezése, földosztás végrehajtása, közellátás megszervezése, jóvátételi és egyéb beszolgáltatások végrehajtása stb.).

Dupka György a kárpátaljai vértanú, boldog Romzsa Tódor püspök meghurcoltatásának és halálának körülményeit tárgyalja. Az áldott emlékezetű püspök legfőbb „bűnei” a KGB szemében: tiltakozása a görögkatolikusok pravoszláv beolvasztása ellen, illetve az 1944. november 26-án elfogadott ún. Kárpátontúli Ukrajna népbizottságainak Manifesztuma (Kárpátalja csatlakozása a Szovjetunióhoz) aláírásának elutasítása. Kiegészítésként ehhez annyit, hogy még a Tisza-háti falvakat is meg akarta szerezni a Szovjetunió, amit Kecskési Tollas Tibor, az új magyar hadsereg tisztje derített fel. Ezáltal meg lehetett akadályozni, hogy többek között Tarpa is szovjet kézre kerüljön. Tulipán Éva összefoglalja írásában 1848 emlékének, a Rákosi Mátyás általi újraértelmezését. Sokat mondó gesztus, hogy ekkor „szabták újra” Szent István ünnepét is, így lett augusztus 20. az „új kenyér ünnepe”.

A témához lásd a Rendszerváltó archívum, 2017. december, 2. évfolyam, 4. számát: Portré:Tollas Tibor „igazolása” a Beszélőből, 57-63. o.

Mózes Ambrus arra a kérdésre keresi a választ, hogy a Louis Mountbatten brit tengernagy parancsnoksága alatt álló szövetséges Délkelet-Ázsiai Parancsnokság jelenléte Francia Indokínában, milyen hatással volt a térségre a második világháborút követően. Gyakorlatilag elmondható, hogy a brit hadsereg segített megőrizni a területet a franciák számára. Weszprémy Gábor egy Magyarországon mondhatni egyáltalán nem közismert történetet tárgyal, mégpedig Kuba afrikai jelenlétét. Fidel Castro, az 1959-es győzelme után, egyik elsődleges külpolitikai feladatának a „forradalom lángjának” továbbadását tekintette. Az 1962-es kubai rakétaválság rendezése után megromlott Moszkva és Havanna viszonya. A ’60-as évek legelejétől már érkeztek fegyverek, illetve jelentős humanitárius segítség Kubából az afrikai kontinensre. 1964-ben Che Guevara afrikai körutat tartott. 1977-ben kubai csapatok segítették Etiópiát az etióp-szomáli háború során. Ezenkívül számos más afrikai ország felkelésében is támogatólag lépett fel a szigetország. Paroda Rita felhívja rá a figyelmet, hogy a magyar-jugoszláv kapcsolatok témakörén belül az 1950-es évek a legalaposabban feltárt időszak. Az 1960-as évekkel ebben a témában elsősorban Horváth Miklós foglalkozott, míg az 1970-es évekre nincs szakirodalom.

Che Guevara és egy afrikai fiatalember. A kép 1965-ben készült egy kongói kiképzőtáborban. Kép forrása: Index.hu (AFP)

György Sándor az 1956. november 4-i Juta-dombi összecsapások egyik főszereplőjének, Rémiás Pál hadnagynak az életútját mutatja be, aki bár a Magyar Néphadsereg kötelékében szolgált, átállt a forradalom oldalára. Trieber Péter az ’56-os forradalom leverése után, a Kádár-rendszer fegyveres támogatására létrehozott karhatalom személyi állományát ismerteti, amelyet Kádár János megfogalmazásában három fő kategória alkotott: a kommunista pártmunkások, az államvédelmi egységek tagjai, illetve a munkáshatalomért harcolni kész honvédek. A karhatalomban szolgálatot vállalók köre a hivatásos tiszteken kívül, a tartalékos tisztekből, tiszthelyettesekből, honvédekből, belső karhatalmistákból, illetve a legkisebb létszámban sorállományúakból tevődött össze. Szörényi Attila a Magyar Néphadsereg 102. rádiófelderítő ezredéről szóló iratokat publikál első ízben, az amerikai Nemzeti Levéltár gyűjteményéből. A hiánypótló tanulmány értéke többek között abban rejlik, hogy eddig ismeretlen, a szakirodalomban nem szereplő részleteket közöl az ezred működéséről. A dokumentumokból a szerző elsősorban azt emeli ki, hogy a szovjetek szerint a magyar rádiófelderítés volt az egyik legjobb, a keleti blokkon belül.

Kávássy János Előd az 1982–84-es válságidőszakon belül, a NATO Able Archer 83 hadgyakorlatát tárgyalva, ébreszti rá az olvasót, hogy milyen veszélyesen közel került ekkor a világ egy nukleáris összecsapáshoz. Ez a tanulmány egyébként kakukk tojás a könyv többi írásához képest abban a tekintetben, hogy az angolszász történetírás trendjének megfelelő a felépítése; vagyis a fő szöveg nincs teletűzdelve lábjegyzetekkel, hanem csak a végén közli a felhasznált források listáját. Török Gábor egy személyes hangvételű visszaemlékezéssel indít Horváth Miklósról. Tanulmánya a titkosítás alól nemrég feloldott, angol primer forrásokat dolgozza föl, az 1984-es londoni Szűrös Mátyás – Margaret Thatcher találkozóval kapcsolatban.

Marschal Adrienn a magyar rendszerváltás egyik kiemelkedő szimbólumának, az 1987-ben felavatott Jurta Színháznak a történetét írja le. A Jurta társulatának feladatát a magyar történelmi és népművészeti hagyományok ápolásában, illetve a határon túli magyar irodalom és a kortárs magyar drámák bemutatásában jelölték meg. Azonban az épület kevésbé a színművészet templomaként, mint inkább az ellenzékiség fórumaként funkcionált 1988 tavaszától. A színház igazgatója, Romhányi László bár szinte mindent megpróbált, hogy megmentse az anyagi nehézségekkel és belső problémákkal küzdő Jurtát, mégsem tudta elkerülni annak 1990-es felszámolását. Wirth Gábor a Velencei-tó térségére, különösen annak turizmusára máig kiható szocialista örökséget tárgyalja tanulmányában, amely témaválasztásában hiánypótló munkának tekinthető. Bokodi-Oláh Gergely, az 1956-os Nemzetőrség Hagyományápoló Tanácsáról szóló rövid elbeszélése zárja a tanulmánykötetet.

A könyv tehát témák szempontjából két nagy részre oszlik: a 20. század első, illetve második felére. Két fő értelmezési keret létezik az ún. 20. század időkorlátainak meghatározására, amelyek árnyalják ennek a korszaknak a megítélését. A „hosszú 20. század” nézőpont szerint, magyar viszonylatban legalább az 1867-es kiegyezésig kell visszamenni. A „rövid 20. század” értelmezés jóformán az oroszországi bolsevik hatalomátvétel (1917) és a Szovjetunió bukása (1991) közé szorítja a korszakot. A „hosszú” értelmezés az előzmények és a következmények fontosságára hívja fel a figyelmet, míg a „rövid” inkább a központi kérdésekre helyezi a hangsúlyt. A kötet tanulmányai együtt átfogó képet alkotnak a 20. századi történelemről – legyen az rövid, vagy hosszú –, kevésbé közismert témák bemutatása által. Ami szinte kivétel nélkül összeköti őket tartalmukban, az a Szovjetunió fennállása által és a „kétpólusú világ” létrejöttével kialakult helyzet, amely nemcsak a magyar, de az egyetemes történelemben is, ha úgy tetszik vörös tintafoltokat hagyott Krónikánk lapjain.

Albert Zoltán Máté

Az ismertetett kötet adatai: Krónikalapok Horváth Miklós tiszteletére. Szerk. Galambos István, Németh Máté, Wirth Gábor. (TITE Könyvek, 14.). Történelmi Ismeretterjesztő Társulat Egyesület, Budapest, 2019.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket