A Fekete Kéz titkos szerb katonai szervezet és az első világháború

Cikkünk betekintést nyújt a 20. század elején a szarajevói merénylet kapcsán elhíresült, Fekete Kéz néven emlegetett titkos szerb katonai szervezet működésébe. A szervezet elő- és utóéletének taglalása mellett a Fekete Kéz által a szerbiai hatalmi térben betöltött szerepre és befolyásra is kitérünk, bemutatva, miként alakította az első világháború a délszláv állam belső viszonyait.

 

A Fekete kéz (Forrás: srbijadanas.net)

Az újkori szerb politikai hagyományról

A 19. században kiépülő bürokratikus, egalitárius és autokratikus elemeket ötvöző szerb állam alappillérévé a monarchia (dinasztia), a hivatalrendszer (kormány) és a hadsereg vált. Az Obrenović (e.: Obrenovity) dinasztia uralma alatt Szerbia nem működött valódi parlamentáris monarchiaként, a Karađorđević (e.: Kárágyorgyevity) uralkodóház  hatalomra kerülésével elfogadott, a parlamentnek jelentős hatalmat biztosító új alkotmány viszont megnyitotta az utat egy demokratikusabb politikai berendezkedés előtt. Ennek ellenére az első világháború előtti szerb politikai hagyomány valójában továbbra is az autokratikus és a parlamentáris eszközök váltakozó használatára épült, ugyanis az ország életében 1903 után is meghatározó parlamenten kívüli erőként maradt meg a szerb hadsereg tiszti kara.[1]

 

Az 1955-ben bemutatott Sarajevo c. osztrák film egyik jelentében Gavrilo Princip meglátogatja Žerajić sírját és halálának időpontja alá írja, hogy "megbosszúlva 1914. június 28-án". Mindamellett, hogy fiktív jelenetről van szó, a film tévesen az 1911. évet jelölte meg a jogászhallgató halálának időpontjaként. A valóságban Žerajić 1910-ben követett el öngyilkosságot miután sikereltelenül próbált végezni a boszniai kormányzóval (Forrás: serbianna.com)

 

Szerbiai szálak a szarajevói merényletben

Az iskolai tananyag rendszerint mellőzi az első világháború kitörése előtti ingatag politikai helyzet bemutatását Horvátországban és Boszniában egyaránt, mindazonáltal a szarajevói merénylet előtti évek belpolitikai helyzetét megvizsgálva láthatjuk, hogy mindkét terület politikai merényletek fészkévé vált. Horvátországban a Budapest által kijelölt, magyar politikai akaratot megvalósító bánok, Slavko Cuvaj (e.: Szlávkó Cúváj), majd utóda, Skerlecz Iván báró voltak sikertelen merényletek célpontjai, Boszniában pedig Oscar Potiorek elődjét, Marijan Varešanin (e.: Váresánin) tábornokot, megbízott kormányzót kísérelte megölni egy fiatal boszniai szerb nacionalista, a zágrábi jogászhallgató Bogdan Žerajić (e.: Zserájity). A golyó azonban célt tévesztett, a merénylő pedig a pisztolytárban maradt utolsó tölténnyel a helyszínen öngyilkosságot követett el. A szerb sajtó egyes orgánumaiban Žerajić gyorsan az idegen uralom és zsarnokság ellen küzdő önfeláldozó mártírrá avanzsált, személye inspirálta és egyben radikalizálta is a hasonszőrű forrófejű boszniai szerb nacionalista fiatalokat. A Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merényletben részt vevő szarajevói hetek is csupán olcsó kávéházakban üldögélő, romantikus bűvöletben élő hazafias szájhősök és önjelölt lázadók voltak egészen addig, amíg a Fekete Kéz nevű titkos militáns szerb csoport fel nem fedezte őket.[2]

 

Dragutin Dimitrijević, Ápisz (Forrás: akademijasrbija.com)

Egyesülés vagy halál!

Ujedinjenje ili smrt (e.: ujedinyénye ili szmrüt; egyesülés vagy halál), vagy ismertebb nevén Fekete Kéz (Crna Ruka, e.: crná rúká;) a szerb tiszti kar egy része hozta létre a szervezetet 1911-ben Dragutin Dimitrijević (e.: Dimitrijevity) vezetése alatt. A szerb katonaság állománya és Fekete Kéz tagjai között átfedés volt, a hét alapító között helyet foglaló Vojislav Tankošić (e.: Tankosíty) kapitány révén pedig egy dél-magyarországi radikális szervezetre, a Narodna Odbranára (Nemzetvédők) is befolyással bírtak. Mivel az alapítók mind a tiszti állomány tagjai voltak, így politikai szerepet nem vállalhattak, titkos találkozóik, a határon túli nemzettársak körében fenntartott kapcsolataik révén az Osztrák-Magyar Monarchia szerblakta területeinek akkortájt nem túl valószínű elcsatolását, a szerbség egyesülését készítették elő. Az eszközeiben nem válogató csoport Belgrád olcsó kávéházaiban lelte meg a beszervezhető és befolyásolható határon túli nacionalista szerb fiatalokat.

 

Dragutin Dimitrijević, Ápisz (Forrás: kurir-info.rs)

Az első világháború előtt Dragutin Dimitrijević a szerb vezérkar katonai hírszerzésért felelős feje volt, akit nyers természete és erős, drabális testalkata miatt az egyiptomi bikaistenről Ápisznak becéztek. Ápisz fiatal tisztként részese volt az Obrenović Sándor és felesége, Draga ellen a szerb tisztek egy csoportja által 1903-ban elkövetett brutális királygyilkosságnak, amely elmozdította a az osztrák-magyar-párti, gyakran önfejű és rossz helyzetfelismerő Obrenović dinasztiát a szerb trónról. Az 1903-as királygyilkosságban résztvevő tiszteket később nem távolították el, sőt személyük meghatározóvá vált a szerb hadsereg vezetésében.

 

Dragutin Dimitrijević, Ápisz 1916. márciusában (Forrás: politikin-zabavnik.co.rs)

A 1903-as államcsínyben súlyos sebet szerző Ápisz volt a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet ötletgazdája, a merénylők – ahogy azt későbbi vallomásukban megerősítették – Oscar Potiorek kormányzót mint az idegen uralom boszniai megtestesítőjét kívánták meggyilkolni. Ápisz azonban a szerb egységre nézve veszélyes alternatívának tartotta az osztrák-magyar trónörökös terveit, aki gyakran hangoztatta, hogy trónkerülését követően föderális alapon át kívánja alakítani a magyarok politikai túlsúlyától szenvedő Habsburg Birodalmat.[3]

 

Karađorđević Sándor régensherceg, későbbi jugoszláv király (Forrás: vreme.rs)

Szálka a szemben

A polgári és a katonai vezetés közötti ellentét a 1903-as államcsíny óta fennállt, a Balkán-háborúk, a szarajevói merénylet, valamint 1915. őszének katonai összeomlása pedig tovább élezték azt. Habár a Fekete Kéz magát a szerb akarat megtestesítőjeként láttatta, valójában nagyon csekély mértékben volt befolyásuk a szerb politikai döntéshozókra. A szerbség egyesítésében minden eszközt megengedettnek tekintő Fekete Kéz elégedetlen volt a Nikola Pašić (e.: Pásity) vezette kormány tevékenységével és Karađorđević Sándor trónörökössel, régensherceggel együtt Nagy-Szerbia megvalósításának legnagyobb akadályaiként emlegették őket. A fizikai erőt és az erőszakos megoldást előnyben részesítő Ápisz és a Fekete Kéz többi tisztje mélységesen megvetette és lenézte az egyszerű, gyenge kezű „kisembernek” titulált Sándort, és a Júdásként emlegetett Pašić szerb miniszterelnököt, mivel azok nem rendelték alá az országot a szerb terjeszkedés ügyének.

 

Nikola Pašić szerb miniszetelnök (ülve) és Jovan Jovanović külügyminiszter-helyettes, majd londoni nagykövet (Forrás: slobodanjovanovic.org)

Kéz kezet mos

A szerb vezetés kapituláció és különbéke helyett emigrációba vonult, a katonaság és a polgári lakosság egy része 1915. végén jelentős emberveszteség mellett Albánián és Montenegrón keresztül, viszontagságos körülmények, viharok és a hideg tél közepette az Adriai-tengerhez menetelt, ahonnan a szövetséges hajók Korfu szigetére, Korzikára vagy észak-afrikai francia gyarmatokra szállították őket. Akárcsak a szerb királyi dinasztia, a szerb kormány és a katonai vezetés is Korfun rendezkedett be, de a háborús összeomlás, a bűnbakkeresés és a kölcsönös vádaskodás kiélezte Sándor trónörökös, Pašić emigráns kormánya és a hadsereg Fekete Kéz ágának viszonyát. A fiatal és ambiciózus Sándor trónörökös – aki az idős Péter király helyett régensként kormányzott – elérkezettnek találta az időt arra, hogy a kormány és a katonaság helyett akár az alkotmány ellenében is saját kézébe vegye az irányítást. Az elégedetlenségét és becsmérlő kritikáját nyíltan hangoztató, befolyással bíró Fekete Kéz kikezdte mind a trónörökös, mind a szerb miniszterelnök tekintélyét. Saját pozíciójának védelme érdekében Sándor maga köré gyűjtötte a Fekete Kézzel szembenálló tiszteket, akik bátorították a trónörököst az Ápiszékkal való leszámolásra. A régensherceg egyébként meg akart szabadulni a túl nagy önállósággal rendelkező Nikola Pašić háborús miniszterelnöktől is, de a Fekete Kéz katonai szervezettel szemben végül kénytelen volt szövetségre lépni az idős államférfival. Mivel a szerb emigráns országgyűlés félt Sándor túlzott hatalmától és nem volt hajlandó keresztülvinni egy statáriális bíráskodást lehetővé tévő speciális törvényt, Petar Živković (e.: Petár Zsivkovity), a királyi testőrség feje, a Fehér Kézként (Bela Ruka, e.: bélá rúka) emlegetett régens-párti csoport vezetője a Pašić kormány és a rendőrség együttműködésével bizonyítékokat gyártott a Fekete Kéz vezetői ellen a trónörökös ellen tervezet merényletről.[4]

 

Petar Živković tábornok, a dinasztiahű Fehér Kéz vezetője (Forrás: oa.mod.gov.rs)

A szaloniki per

A Fehér Kéz által kitalált és levezényelt felségárulási per során 1916 és 1917 között tíz olyan magas rangú szerb tisztet tartóztattak le, akik a Fekete Kéz vezetésében is szerepet játszottak. További 124 tiszt esetében vizsgálat kezdődött, de a Monarchiából érkező szerb önkéntesek közül is többeket letartóztattak. A letartóztatott tiszteket és katonákat az antant szövetségesek szaloniki táborában tartották fogva a tárgyalásig. 1917. tavaszán végül 8 tiszt ellen emeltek vádat – közöttük Ápisz mint fővádlott ellen – forradalmi tevékenység és Sándor szerb trónörökös elleni merényletkísérlet miatt. A tárgyalásra a Szalonikiben felállított szerb katonai bíróság előtt került sor április és május hónapokban. Az ítélet szerint kilenc vádlottat halálbüntetéssel sújtottak, amelyet fellebbezés vagy a trónörökös kegyelmi joga révén több esetben évtizedes börtönbüntetésre változtattak. Dragutin Dimitrijević tábornokot két másik Fekete Kéz-vezetővel együtt 1917. július 13-án Szalonikiben kivégezték. A szaloniki kirakatperrel a szerb dinasztiára veszélyes katonatiszteket végleg eltávolították, a Szalonikiben újjászervezett és francia fegyverekkel felszerelt szerb hadsereget pedig sikerült megtisztítani a Fekete Kéz követőitől, így a katonai csoportosulás gyakorlatilag megszűnt létezni.

 

A Fekete Kéz (Forrás: novosti.rs)

 

A szaloniki per újratárgyalása 1953-ban

36 évvel később, 1953-ban a titói szocialista Jugoszláviában váratlanul sor került a szaloniki per újratárgyalására, Ápisz unokaöccsének, Milan Živanovićnak (e.: Zsivanovity) köszönhetően, aki doktori értekezésében a szaloniki per visszáságaira hívta fel a figyelmet. A bíráló bizottság tagjai között foglalt helyet Moša Pijade (e.: Mósá Pijáde), a korai szocialista Jugoszlávia meghatározó gazdasági teoretikusa, aki befolyásával élve elérte a per újratárgyalását.[5] A szaloniki per újratárgyalására természetesen nem az emberi jogokba és az igazságba vetett egyetemes hit miatt került sor, hanem az egy újabb fejezetét képezte „a múlt erői”, azaz a kapitalista, „elnyomó” királyi Jugoszlávia ideológiai célú lejáratásának. Petar Živković és a dinasztiához hű Fehér Kéz tiszti csoportosulás a világháborúk közötti időszakban is támasza maradt a Karađorđević családnak, befolyásuk, tevékenységűk az 1917-es szaloniki kirakatperrel együtt így kiválóan beillett a korrupt, velejéig romlott, sovén és kizsákmányoló Jugoszláv Királyságról kialakított szocialista képbe. Az újratárgyalás során a Legfelsőbb Katonai Bíróság „a nép nevében” felmentette az 1917-ben elítélt személyeket, akiket a rendszerváltás előtt feléledő és erősödő nacionalista felhangok a felettébb tarka képet mutató szerb nemzeti hősök megkérdőjelezhető panteonjába emeltek.

Szeghő Patrik

Kapcsolódó cikkek:

Szerb ellenségkép az első világháború alatti magyar sajtóban​

A Balkán politikai és katonai kapcsolatai az első világháború idején

Pékek vagy kémek? Szerb állampolgárok Galícia szomszédságában az első világháború idején

 


[1] Zlatar, Zdenko. “The Yugoslav Idea and the First Common State of the South Slavs.” In Nationalities Papers, vol. 25, no. 2., pp 390–391.

[2] Otte, Thomas G. July Crisis: The World’s Descent into War, Summer 1914. Cambridge: Cambridge U P, 2014, pp 11‒13.

[3] Otte, p 18.

[4] Banac, Ivo. The National Question in Yugoslavia. Ithaca and London: Coronell U P, 1984, p 186.; MacKenzie, David. The Exoneration of the “Black Hand.” New York: Columbia U P, 1998, pp 182‒188.; Mitrović, Andrej. Serbia’s Great War, 1914–1918. London: Hurst, 2007, p 184.

[5] MacKenzie, p 282.

 

Rovatok: