Bajza József, avagy egy Horvátország-szakértő a huszadik század elejéről

Ismert reformkori írónk nem az egyetlen Bajza József volt, aki beírta magát a magyar tudományosság történetébe. Testvérének, Jánosnak az unokája – aki irodalomtörténészként, történészként, a horvát-magyar kapcsolatok kutatójaként maradandót alkotott a 20. század első felében – szintén ezt a nevet viselte. De mivel foglalkozott pontosabban?

A nagy múltú Bajza család fontos és meghatározó háttér volt a fiatal József számára. 1885. január 31-én született, Fugyivásárhelyen. A tehetséges fiú bölcseleti képzésre ment, magyar és latin nyelvből és irodalomból szerzett doktori oklevelet 1906-ban a budapesti egyetemen, egy évvel később a tanári képesítővizsgát is letéve. Pályája kezdetén az irodalomtörténeti és a nyelvészeti kérdések iránt érdeklődött. Korai dolgozatainak túlnyomó része jeles ősével foglalkozott. Kutatásainak meglett az eredménye, 1911-ben elnyerte az Akadémia Ipolyi-jutalmát egy, az idősebb Bajzáról szóló monográfia elkészítésére. A munka nyomán elkészült kötet 1914-ben jelent meg, s hogy ne okozzon zavart a kettős névvel, írását Szűcsi József néven adta ki. Irodalmi kutatásai nem ragadtak meg a rokoni kapcsolatoknál. Kiadta Petőfi István verseit, több tanulmányt közölt Kisfaludy Sándorról, Kisfaludy Károlyról, és más írókról, költőkről is. Mindeközben főállásban a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárában dolgozott, végigjárva a ranglétrát. 1906-ban került ide gyakornokként, s mikor 1923-ban kinevezték a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen (mely a félreértések elkerülése végett az ELTE jogelődje) a horvát nyelv és irodalom nyilvános rendes tanárává, már a Hírlaptári Osztály igazgatója volt. 1923-tól haláláig főállású egyetemi oktatóként dolgozott.

Bajza József
Forrás: Bajza József: A horvát kérdés. Válogatott tanulmányok. (szerk.: Tóth László) Budapest, 1941.

 

Hogyan lett a tehetséges ifjú irodalomtörténészből, irodalmárból a horvát nyelv, és a magyar-horvát kapcsolatok szakértője? A válasz egy munkahelyi barátságban keresendő. Széchényi Könyvtárbeli munkája során megismerkedett a nála alig néhány évvel idősebb Milan Šufflay-jal. A mélységesen magyarbarát horvát történész 1905 és 1908 között a Széchényi Könyvtárban dolgozott gyakornokként. Hatására Bajza érdeklődése déli szomszédjaink felé fordult. Ekkor kezdett horvátul tanulni, melyben olyan szintre jutott el, hogy egyetemi oktatóként már óráit is ezen a nyelven tartotta hallgatóinak. Témaváltása fokozatos volt. Munkáinak bibliográfiáját megvizsgálva kiderül, hogy 1913 előtt semmilyen délszláv tárgyú művet nem publikált, utána viszont szinte kizárólag erre a kérdéskörre fókuszált.

Milan Šufflay.
Őrzőhely: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. Forrás: http://www.kepkonyvtar.hu

A háború alatt élénk publicisztikában fejtette ki a magyar-horvát viszonnyal kapcsolatos véleményét. Már első írásaiban kritizálta a magyar kormány horvát politikáját, akiket azzal vádolt, hogy az igazi horvátok miattuk nem politizálnak, vagy ha igen, akkor a trializmus zászlaja alatt el akarnak szakadni Magyarországtól. Szerinte a magyar-horvát barátság a horvátok érdekét szolgálta volna, mivel a szerbek kíméletlenül elnyomnák a horvátokat egy közös államalakulatban. 1914 szeptemberében arra is felhívta a figyelmet, hogy a horvátországi magyarellenes megnyilvánulások egyértelműen szerb érdekeket szolgálnak. 1917-ben a horvát választójog kiterjesztésének szükségességére hívta fel olvasói figyelmét. Elveinek összefoglalását az 1918. július 6-án megjelent A horvát eszme című írásában adta a Magyar Hírlap hasábjain. Javasolta az 1868-as horvát-magyar kiegyezés revízióját, valamint garanciát kért arra, hogy Horvátország horvát, azaz nem délszláv politikát fog folytatni. Óriási hibának tartotta, hogy a magyar kormány 1905 és 1918 között a Horvát-Szerb Koalícióra támaszkodott a néppártiak és jogpártiak helyett. Szerinte a magyar-horvát államközösség csak nagystílű horvát politikával tartható fenn, melyben Horvátországot egyenrangú partnerként ismerik el. Javaslata azonban megkésett volt, és nem is vették figyelembe a vezető magyar politikai körök.

Osztotta Šufflay meggyőződését, hogy a nyolcszáz év óta tartó magyar-horvát unió a két nemzet kölcsönös egymásra utaltságának egyenes következményeként alakult ki, s fejlődött a közös történelem során. Ahogy Szekfű Gyula fogalmazott 1941-ben, a Magyar Szemlében a két történész elképzeléseiről:

„Mindkettőjük elgondolása szerint a horvát-magyar egységet a két nemzet önakaratából, mindkettő népiségének tökéletes respektálásával kell megalkotni, s ennek szolgálatában írt, dolgozott, beszélt Bajza József a világháború óta húsz esztendőn át. Nemcsak tudós munkákban leplezte le a kiegyezéskori magyar-horvát politika hibáit, s mutatta ki viszont a magyar-horvát együttélés, közös műveltség és egymásrautaltság százados voltát, hanem a horvát-szerb küzdelem, a jugoszláv belső történet minden új fordulatát is kritikával és magyarázattal kísérte, mely utóbbiak nagy része az ő klasszikusan kifejező, finom formulázásaival éveken át a Magyar Szemle hasábjain jelent meg.”

Bajza a Magyar Szemlén túl is élénk publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Rendszeresen jelentek meg cikkei a Magyar Hírlapban, az Új Nemzedékben, a Magyar Külpolitikában, és a Magyarság című napilapban. Utóbbiban általában Battorych Kornél néven írta alá tanulmányait. Publicisztikai tevékenysége mellett tudományos tevékenységét sem hanyagolta el. Magyar-horvát történeti és irodalomtörténeti kutatásait haláláig folytatta, eredményeit publikálva. Fiatalon, 53 évesen hunyt el, 1938. január 8-án. Művei – amellett, hogy megfelelő kritikával kezelendők – a délszláv, és különösen a horvát kérdések iránt érdeklődőknek máig megkerülhetetlenek.

Szőts Zoltán Oszkár

Rovatok: