A kassai hadszertártól a pozsonyi koronázásokig – interjú Pálffy Gézával

Ha a Habsburg Birodalommal, a 16–18. századi Magyarországgal, a királykoronázásokkal vagy a Szent Koronával foglalkozó szakértőt keresünk, neve biztosan az elsők között jut eszünkbe. Pálffy Gézával, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos tanácsadójával, a Lendület Szent Korona Kutatócsoport vezetőjével Katona Csaba beszélgetett.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. Az Országos Szlovák Önkormányzat Kutatóintézetének kezdeményezésére létrejött és kiadásában megjelenő Kor/ridor Szlovák-Magyar Történeti Folyóirat fontos partnerünk. A lap társkiadói a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézete és a Fórum Kisebbségkutató Intézet. Az évente négyszer, szlovák és magyar nyelven megjelenő lap célja, hogy a szlovák és a magyar történetírás szigorúan szakmai alapú, hosszú távú, eredményes és intenzív kapcsolattartásának eszköze legyen. Mai interjúnk teljes terjedelmében, szlovák nyelven a Kor/ridor 2014/2-es számában olvasható. A szöveg rövidített változata első ízben az Újkor.hu-n olvasható magyar nyelven.


Forrás: Az MTA honlapja

Mit lehet tudni hátteréről, pályája kezdeteiről, mi indította el Önt a történelem irányába?

Természettudományi érdeklődésű családból származom, hiszen a Balatonhoz közeli püspöki városban, Veszprémben születtem, ahol szüleim mindketten az akkori Vegyipari Egyetemen dolgoztak. Középiskolai tanulmányaimat is itt végeztem, mégpedig az ország egyik legkiválóbb reálgimnáziumában, a Lovassy László Gimnázium speciális matematika tagozatán. Sőt, Zoltán ikertestvéremhez hasonlóan – aki matematika–kémia–számítástechnika szakos tanár lett, napjainkban pedig már egykori almamáterünk igazgató helyettese – rövid ideig a családi hagyományokat is követtem. 1986-ban az országos Irinyi János kémiaversenyen 3. helyezést értem el, amivel bejutottam kémiából az egyetemre. Kémiatanárnőm persze nem örült, amikor megmondtam neki, hogy engem a történelem jobban érdekel. Gyermekkoromban ugyanis a városi könyvtár feledhetetlen gyermekolvasójában faltam a történelmi regényeket. S bár mind a mai napig nagyon szeretem a matematikát, már a gimnáziumban sem volt kérdés: történelemből tanulok tovább. Ezt erősítette, hogy Homonnai János személyében remek történelemtanárom volt, ám páratlan műveltségű földrajztanárom, Horváth Géza is erre ösztökélt. A matematikának és a kémiának mégis hallatlanul sokat köszönhetek: egyrészt a történetíráshoz véleményem szerint ugyancsak nélkülözhetetlen logikus gondolkodást, másrészt azt a problémamegoldó képességet, amely a történeti kutatásokhoz is szükséges, végül pedig a nyitottságot más tudományterületek iránt.

Hogyan és miként esett a választása épp a kora újkor évszázadaira, mint kutatási területre? Kik voltak azok a tanárai, mentorai, akik segítették első lépéseit?

Valójában ez is eldőlt annak idején már a gimnáziumban, a matematika tagozaton. Mint sok más – e korszakot vizsgáló – kolléga esetében, nekem is Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye és az egykori Delfin-könyvsorozat kötetei határozták meg azt az örök élményt, amely a 16–17. századi török hódítás időszaka iránt felkeltette az érdeklődésemet. Na meg persze szülővárosom gyönyörű vára, amely egykor a törökellenes határvédelmi rendszer meghatározó eleme volt. Így hadd mondjam el, a Jóisten nagy ajándékának tartom, hogy Veszprém fő- és vicekapitányainak életrajzi adattárát elsőként magam állíthattam össze, sőt a végvár legkorábbi hiteles színes alaprajzát (1570-ből) egy bécsi kódexben nemrég szintén nekem sikerült felfedeznem.

A kora újkor iránti gimnáziumi érdeklődést azután az egyetemen több kiváló tanárom végleg megerősítette. Remek mestereim voltak, akik nélkül valójában sohasem lettem volna eredményes kutató. Míg a napjainkban már a washingtoni Georgetown Universityn oktató oszmanista, Ágoston Gábor szemináriumai végleg a 16–17. század, akkor még elsősorban a törökellenes küzdelem kutatása mellett köteleztek el (ekkor kezdtem el foglalkozni a kassai főkapitányság és az itteni királyi hadszertár történetével), addig H. Balázs Évának – akinek egyik utolsó szeminaristája lehettem – a nemzetközi keretekben való szemléletmódot és külföldi kollégákkal való kapcsolatrendszer kiépítésének fontosságát köszönhetem. Bak Borbála tanárnő magyar és a nemzetközi hírű Mollay Károly professzor úr német nyelvű iratolvasási szakszemináriumai ugyanakkor a levéltári alapkutatásokhoz nélkülözhetetlen szakmai mesterség elsajátítását biztosították. Mivel pedig az egyetemet eredetileg történelem–orosz szakon kezdtem, majd történelem–levéltár–török szakokon folytattam, nekem – a magyar történészek nagy részével ellentétben – nem okoz gondot a szomszédos országok szláv nyelvű szakirodalmának elolvasása. Végül pedig a matematika nyújtotta nyitottságnak hála már egyetemistaként előbb levélben, majd személyesen megismerhettem korszakom kutatásának olyan nemzetközi kiválóságait, mint Robert Evanst Oxfordból, Thomas Winkelbauert Bécsből, Jaroslav Páneket Prágából vagy éppen Kosáry Domokost Magyarországról.


Forrás: A Doktoranduszok Országos Szövetsége Történelem- és Politikatudományi Osztály Facebook-oldala

Első kötete fiatalon napvilágot látott, majd az egyetem elvégzése után rögvest az MTA TTI munkatársa lett. Hogy emlékszik vissza ezekre az évekre?

Ebben a szerencsének is szerepe volt, mégpedig nem csekély mértékben. Ágoston Gábor melletti másik két mesteremhez, Szakály Ferenchez és Gecsényi Lajoshoz ugyanis egy olyan véletlen vezetett el, aminek utóbb állásomat is köszönhettem a Történettudományi Intézetben, ahol – nehéz elhinni – immár huszadik esztendeje dolgozom. Első jelentősebb, már levéltári kutatásokra építő szemináriumi dolgozatomat ugyanis a szigetvári vár 16. század közepi történetéből írtam, mely munkát Ágoston Gábor odaadott a korszak és a téma legjobb szakértőjének, Szakály Ferencnek, az Intézet akkori kora újkoros osztályvezetőjének. Sohasem feledem el, bár a dolgozattal országos diákdíjakat nyertem, alig ismertem rá, ő úgy telefirkálta. De rögtön hozzáteszem: mindenben igaza volt, s ezzel valójában megtanított a történetírás mesterségének számos alapfogására, amit napjainkban sajnos már ritkán kapnak meg az egyetemeken a hallgatók. Majd hamarosan a 16–17. századi katonai igazságszolgáltatásról írott doktori disszertációm – amely valóban csupán 24 éves koromban látott napvilágot – egyik leghűségesebb olvasója és kritikusa volt. E munka megjelentetésében ugyanakkor győri megyei levéltár-igazgatóként annak a Gecsényi Lajosnak voltak elévülhetetlen érdemei, aki korábban éveken át bécsi levéltári delegátusként támogatta a császárvárosbeli első kutatásaimat. Valójában ők hárman indítottak el azon az úton, amelyen napjainkban is haladok. Ebből a kis történetből pedig már kitalálhatják, hogyan kerültem az Intézetbe: a sikeres szigetvári dolgozat és a Szakály Ferenccel való meghatározó találkozás tette lehetővé, hogy akadémia kutatóként a hobbym legyen a hivatásom.

A Habsburg uralkodóház Közép-Kelet-Európa kora újkori históriájában mindenhol megkerülhetetlen tényező. Sokáig számos ország hivatalos történetírása jószerivel csak rosszat írt róluk, szinte diabolizálta őket. Ma már ez nem így van. Ön hogy látja ezt a kérdést? Mit gondol történészként erről?

Szerencsére az elmúlt évtizedekben sok pozitív változásnak lehetünk szemtanúi, ám a 19. század óta létező nemzeti romantikus és függetlenségi történelemszemlélet még mind Magyarországon, mind Szlovákiában erősen él. A legfőbb probléma az, hogy ezt kívánják visszavetíteni a nemzetállamok megszületése előtti korszakokra is, ami óriási hiba. Nemcsak anakronizmus, hanem teljesen történelmietlen is. Magam tehát határozottan elutasítom azt a még sajnos mindig nem ritka szlovák történészi felfogást, amely a 16–17. század kapcsán is szinte kizárólag a mai Szlovák Köztársaság (és nem az egykori Magyar Királyság) területében és kereteiben gondolkodik a kora újkori jelenségek elemzésekor, mintha ez a terület már akkor is bármiféle szerves egységet alkotott volna. Ám hasonlóan elutasítom a magyar történészek nemzeti függetlenségi koncepcióját, akik a kora újkori magyar történelmet a Habsburgokkal szembeni nemzeti szabadságharcokként kívánják bemutatni. Mindkét szemlélet nemcsak történelmietlen, de súlyos önbecsapás is, s nem vezet tisztánlátáshoz. Még akkor sem, ha mind Magyarországon, mind Szlovákiában az aktuálpolitikai gyakran épít nemzeti érzelmekre. Ezekkel visszaélni vagy aktuális célokra felhasználni azonban nagy hiba. Legyünk büszkék közös múltunkra, legyünk jó értelemben vett patrióták, de nézzünk szembe történelmünk kényes kérdéseivel is. S végül még valami: a Habsburgokkal való több évszázados, 1526 és 1918 közötti együttélést – elsősorban a magyaroknak – nem kizárólag a szakítási kísérletek (1703–1711, 1848–1849, 1918) alapján kellene megítélni. Ez a közel négy évszázad ugyanis kölcsönös egymásrautaltságok, kölcsönös lemondások, szakítások és kiegyezések sorozatának időről időre folyamatosan változó korszaka volt.


Forrás: Erdély.ma

Legújabb kutatási területe a Szent Korona és a magyar koronázások története. Mesélne arról, hogyan került képbe ez a téma?

Én az a történész vagyok, akit mindig a források vezetnek. Miként a 16–17. századi katonai igazságszolgáltatásról írott doktori értekezésemhez vagy a korszak haditérképészetéről szóló munkáimhoz is alapvetően egy-egy újonnan felfedezett kulcsfontosságú forrás vezetett el, ez e témámra is igaz. Bő egy évtizeddel ezelőtt ugyanis a müncheni Bayerisches Staatsarchivból előkerült Habsburg I. Ferdinánd király 1527. november 3-án, Székesfehérvárott tartott koronázási lakomájának ülésrendje. Noha akkor még magam sem gondoltam, hogy erről egy kismonográfia terjedelmű írás születhet, a témát nagyobb kontextusban körüljárva be kellett látnom, hogy sem a magyar uralkodókoronázások, sem a Szent Korona kora újkori története nincsen szisztematikusan feltérképezve. Pedig levéltári feltáró munkámból kiderült, bőséggel állnak rendelkezésünkre források a bécsi, budapesti és pozsonyi mellett még velencei, római, spanyolországi és egyéb európai levéltárakban. Ráadásul ez is közös téma, hiszen – miként Štefan Holčík könyvéből Szlovákiában is közismert – a magyar uralkodókoronázások többségét a kora újkorban Pozsonyban tartották, a Szent Koronát pedig 1608-tól 1784-ig többnyire itt, a pozsonyi királyi vár nemrég restaurált koronatornyában őrizték.

Milyen keretek között folyik ez a kutatás?

Nagy örömömre a téma szisztematikus vizsgálatára bő két esztendeje a Magyar Tudományos Akadémia ún. „Lendület” programjának keretében sikerült egy valóban nagyszabású, öt éves kutatási projektet elnyerni. Ennek jegyében jöhetett létre 2012 nyarán az általam vezetett MTA BTK TTI „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport, amely egy nemzetközi interdiszciplináris kutató team. Tagjai között ugyanis történészeket és filológusokat éppúgy találunk, mint numizmatikusokat és művészettörténészeket, az utóbbiak között például a Szlovák Nemzeti Galériából Zuzana Ludikovát. A korona és a koronázások kora újkori történetének alapos megismerése ugyanis csakis számos szakma, valamint hazai és külföldi kutató összefogásával lehetséges, erre egyetlen ember nem lehet képes. Ráadásul a téma feltárása a magyar tudományosság régi nagy adóssága, sőt nekünk szégyen, hogy szlovák kollégáink e területen korábban jóval többet teljesítettek, mint mi, magyarok. Így igen boldog vagyok, hogy a jövőben – többek között velük is együttműködve – ezen változtathatunk.

Mik a Szent Korona és a koronázások kutatásának eddigi legfontosabb eredményei?

A Szent Korona Kutatócsoport tagjai az elmúlt bő két esztendőben levéltári és múzeumi alapkutatásokat folytattak számos magyarországi intézményben (Budapest, Sopron, Esztergom, Eger, Kalocsa, Szeged, Vác, Pannonhalma stb.) és több európai ország (Ausztria, Francia-, Olasz- és Spanyolország, s természetesen Szlovákia) gyűjteményeiben. Ennek során a legfőbb magyar nemzeti ereklye történetének számos korábban teljesen ismeretlen, páratlan értékű dokumentumát, sőt úgymond nemzeti kincset sikerült felfedezni. Ezek közé sorolható például a koronázási jelvények két igen korai leltára (1551-ből és 1622-ből), az utóbbi ráadásul a pozsonyi várban készült, valamint a Szent Korona 17. századi közszemléinek felfedezése. Ez utóbbiakra a köztudatból ez ideig csaknem teljesen kiesett soproni király- és királyné-koronázások (1622, 1681) alkalmával került sor, amelyeket a magyar kutatás ugyanúgy elfeledett, mint a szlovák. Ennek köszönhetően a magyar és szlovák nagyközönségnek – Székesfehérvár, Pozsony és Buda mellett – a magyar koronázóvárosok sorában meg kell tanulnia Sopron nevét is.

A kutatás első két esztendejében mindezeken túl eredményesen haladt a Szent Korona és a koronázások fennmaradt iratanyagának összegyűjtése, a róluk szóló adatbázis előkészítése, valamint a neves koronaőr, Révay Péter bővebb korona-, még pontosabban ország-történetének (1659) átírása (ezt kritikai kiadásban tesszük közzé), illetve a koronázási érmeket magukba foglaló katalógus elkészítése is. Az utóbbi munkálatainak előrehaladását mutatja, hogy 2014 júliusában – szlovák kollégákkal együttműködve – a felújított pozsonyi várban kiállítást nyitottunk a pozsonyi király- és királyné-koronázásokra készült érmekről és zsetonokról. Végül egy újabb nagy örömömet is hadd mondjam el az olvasóknak: az elmúlt hónapokban sikerült rekonstruálni a Szent Korona eddig ismert legkorábbi autentikus ábrázolásának keletkezéstörténetét a 16. század közepéről, amivel ez ideig ugyancsak adós volt a kutatás.

Végül kutatócsoportom munkájának eredményeként nemzetközileg is jelentős figyelmet kapott a magyar történelem eddig ismert legkorábbi, eredetiben fennmaradt magyar koronázási országzászlajának azonosítása. Ezt ugyancsak egy pozsonyi szertartáson, II. Ferdinánd király 1618. júliusi ceremóniáján a későbbi nádor (1625–1645), Esterházy Miklós emelte a magasba, majd őrizte meg az ausztriai Fraknó (ma Forchtenstein Burgenlandban) várában, a család európai hírű gyűjteményében. E zászló sorsa egyúttal ugyancsak jól jelzi a közép-európai államok történetkutatásának már többször említett egymásrautaltságát is. Az egykori Magyar Királyság és a mai Szlovákia fővárosában egy magyar nagyúr által egy Habsburg-uralkodó koronázásán használt magyar történeti ereklyét ugyanis ma Ausztriában őriznek. Ezért is vagyok nagyon boldog, hogy ennek históriáját nemrég egy vaskos tanulmányban szlovákul is publikálhattam.


Forrás: A Magyar Tudományos Akadémia honlapja

Legvégül arról kérdezném, hogy mik a jövőbeli tervei?

Az elkövetkező esztendőkben természetesen elsősorban 2017-ig tartó korona- és koronázás-projektem eredményes irányítása a legfőbb feladatom. Ennek keretében kiadványok sora és reményeim szerint újabb felfedezések közzététele várható, amelyek közül számos felkeltheti a szlovák kutatók érdeklődését is, elsősorban az – örömömre – Pozsonyban lelkes lokális hagyományőrzéssel ápolt koronázásoknak köszönhetően. Emellett e nagy kutatás befejezése után szeretném majd sajtó alá rendezni a 16–17. századi magyarországi katonai elit életrajzi lexikonát (köztük az érsekújvári és kassai generálisokkal), amelyhez az anyaggyűjtést még 1992-ben, első külföldi kutatóutamon, Kassán kezdtem el. Mindezeken túl tervezek egy önálló kötetet a grófi cím 16–17. századi történetéről, ami Thurzó György miatt ugyancsak biztosan érdeklődést válthat ki Szlovákiában is. Végül pedig szeretném majd egy-egy vaskos kötetben összefoglalni mind a magyar, mind a nemzetközi szakmai közönség számára az 1608 és 1711 közötti Habsburg–magyar kapcsolatrendszert, folytatva ezzel a 16. századról már megjelent magyar és angol nyelvű monográfiáimat.

Katona Csaba

Rovatok: