Angyalarcúak a gázkamrában – vidéki zsidósors, trauma, jövő. Interjú Hátszegi Gáborné Julikával

A Káli-medence egyik kulturális központjává vált a kővágóörsi, műemléki zsinagóga és környéke. Koncertek, kiállítások és programok várják egész nyáron az érdeklődőket. Kővágóörs zsidó lakosságának életét 80 éve az 1944-es német megszállás, majd a gettósítás és a deportálás néhány kivétellel szinte teljesen eltüntette. 1944. április 16-án kezdődött el Magyarországon a tömeges gettósítás első szakasza. Ez a nap a magyarországi holokauszt emléknapja. Többek között erről kérdeztük a település egyik holokauszt-túlélő családjának leszármazottját, a ma már a fővárosban élő Hátszegi Gáborné Julikát, aki a budapesti zsidó közösség, de különösen egy Facebook csoport egyik meghatározó szószólója. Ennek apropóján beszélgetett vele vidéki zsidósorsról, holokausztról és a túlélő leszármazottak traumáiról Végső István történész.

Végső István / Újkor.hu: Egykor, a 18. században érkezett zsidók itt a veszprémi püspök védelme alatt álltak. 1778-ban alakult a hitközség. Mesélne a régi (zsidó) Kővágóörsről?

Hátszegi Gáborné Julika: 1945 előtt a falunak népes ortodox, vagyis szigorúan vallásos zsidósága volt. Ide jártak imádkozni a környékbeli zsidók, még Tapolcáról és Keszthelyről is. Előbb volt itt hitközség, zsinagóga, vágoda, mikve, azaz rituális fürdő, mint az említett helyeken. A faluvégi mosóháznál volt egy kis patak. Táshlikor „ide dobálták be a bűneiket” a zsidók jelképesen bárhesz darabkák formájában. Meg persze volt nőegylet, temetkezési egylet, amit Chevra Kadisának hívtak itt is. Sok üzlet, iparos volt a faluban. Békességben éltek a helyiekkel, de aztán jöttek a zsidótörvények, és megváltozott a közéleti légkör.

Édesanyja kapcsán mit tudhatunk a családjáról? És végül mi történt velük 80 éve?

Általában felmenőim családjában sok gyerek született. Anyai oldalról ükapám, Krausz Mózes Volf 1813-ban Túrony községben született, felesége Weisz Etelka, aki 1808-ban született. Az ő fiuk Krausz Ábrahám (Adolf) kereskedő volt, aki 1848-ban született Homokbögödén. Brandl Teréz, az ő felesége, vagyis a dédmamám 1855-ben látta meg a napvilágot Dukán. Az Ő szülei Brandl Jakab és Hoffman Anna voltak. Krausz Henriette (Jetti, Jentl) szakácsnő volt a nagymamám, aki 1879-ben született Homokbögödén. Férje, Sternberger Jakab cipész, majd kereskedő, aki egy évvel volt idősebb nála. Anyukám Sternberger Erzsébet 1920. július 7-én született. Szülei korán elhunytak, ezért nevelőszülőkhöz, Brandlékhoz került, akik Kővágóörsön szódagyártással és kereskedéssel foglalkoztak. A német megszállást követően, mivel a község Zala vármegye része volt, így a III. deportálási zónába esett. 1944. május 16-án mindenkit, felnőtteket, csecsemőket, asszonyokat, öregeket vittek a tapolcai gettóba [Tapolcán a két zárt, közel 800 fős gettót a Tapolcai járás főszolgabírója, Fehér János rendelete alapján állították fel a zsinagógánál, illetve a Csányi és Iskola utcákban. – a szerző]. Oda szekérrel vitték a tapolcai járásbelieket [a Balatonfüredi járás zsidósága is ide került. – szerző], ott is az értékek elszedésével kezdték. Volt egy kis aranyórája, azt bedobta a gettó területén lévő kútba. Nem akarta odaadni. 1944. június 19-én a zalaegerszegi gyűjtőtáborba vitték őket. Itt kezdődött a brutalitás a csendőrök részéről. 1944. július 5-én deportálták őket Auschwitz-Birkenauba. Anyu július 8-án Birkenauba került, úgy emlékezett, hogy Mengele válogatta őket. Ott sokat szenvedtek. Ezt a közismert dalt, egy kicsit talán másként, mint máshol, de így adta tovább nekünk:

Birkenaui dal

Birkenauban élni, de rossz,

Sok ezer zsidót a német úgy kínoz.

Százezer sóhaj száll a légen át,

Mikor Hella* zehlappelt** kiált.

Zehlappelt állni Istenem, de rossz,

Hol forró hőség, hol zápor kínoz.

És, ha nem állsz úgy, mint a cövek,

a Lisa* keze gyors mozgásba kezd.

Birkenauban, de rossz a barakk,

az eső úgy csurog be akár a patak.

Ha lefekszel a puszta földre,

úgy átázol ott, mint az ürge.

Az ivás, mosdás, sok gondoz okoz,

az autó ritkán jár, és a sofőr pofoz.

Fertőtlenítőbe fürödni mehetsz,

Éva kosztűmben visszajöhetsz.

Nemsokára ez a sok rossz véget ér,

és minden magyar zsidó újra hazatér,

Emlékezünk majd otthonunkban,

mennyit szenvedtünk Birkenauban.

(lejegyezte: Stern Sándorné)

Birkenau utána egy szelekciót követően Lichtenauba vitték munkatáborba. Onnan jártak dolgozni két műszakba Füstenhagenba, ahol aknavető gránátokat gyártottak a Dinamit Nobel gyárban. Itt dolgoztak 1944. augusztus 2-től 1945. március 25-ig, akkor útnak indították őket gyalogmenetben nyugat felé. Az úton sokan meghaltak, végül április 25-én „érték utol” őket az szovjetek és felszabadították őket. Itt történt velük egy „malőr”: úgy mondták utólag, hogy a hazatérő szovjet katonák mozdonyához csatolták a vonatukat, és így az ukrajnai Berdicsevbe kerültek. Csak 1945. októberében jutott haza. Az anyukám 24 éves, magas, erős nő volt, így élte túl, de 38 kilósan tért haza.

Édesapja családjáról mit tudunk? Mi lett velük a holokausztban?

Az apai dédapámnak a héber nevét tudom, mert rajta van a nagypapám és a nagymamám sírján: Jehezkiel volt. A nagyapám volt Smuel ben Jehezkiel, vagyis Smuel, aki fia Jehezkielnek. Magyar neve Stern Simon volt, Kisgörbőn 1866-ban született, és meghalt 1934-ben. A felesége Grosz Julianna volt, aki után el vagyok nevezve, ő Simonyiban született 1867-ben, és 1943. november 9-én halt meg. Szülei Grosz Jakab és Scheiber Katalin voltak. A Scheiber család szintén sokgyermekes volt, egyik tagjuk dr. Scheiber Sándor professzor rabbi felmenője volt. Az édesapám, Stern Sándor volt nagyszüleim legkisebb gyereke. Ő méteráru-kereskedőnek tanult, abban az időben rőfösnek hívták. Édesapám az 1930-as években a nagykanizsai 9. tábori tüzérosztályban szolgált; büszke zalai honvéd, ágyúkezelő volt. A második háború alatt végül munkaszolgálatos lett 1940. május 27-től, többek között a Délvidéken, Felsőrákoson is. 1944. december 24-én átadták őket Kőszegen, és így deportálták. Először Flossenburgban volt, aztán Herczbruckban, végül Dachauban került. Itt szabadult fel. Nagyon beteg volt, több helyen kórházba került, így csak 1945. augusztus 29-én tért haza.

A családunk nagy része viszont ottmaradt valamelyik halál- vagy munkatáborban, elpusztították őket. Kővágóörs kapcsán munkaszolgálatból négyen, a deportálásból tizenketten tértek vissza, ám 1946-ban csupán hat zsidó lakott itt. Mivel családjukat meggyilkolták, a legtöbben elhagyták a községet. Csak mi és a Lang család maradtunk, így a hitközség megszűnt.

Mai napig nehéz feldolgozni, főként a gyermekek halálát. Egyik ismerősöm csecsemője, másiknak kislánya is odalett, nem is tudom, hogyan is gyilkolhatták meg őket. De ott van a két angyalarcú Sternberger rokongyerek is, öt és hat évesek, ők sem jöttek vissza. Szörnyű lelki teher ez.

Már az 1970-es évektől nemzetközi kutatások is rávilágítottak arra, hogy a holokauszt-túlélők leszármazottjai között egyértelműen magas számban kimutathatóak a poszttraumás stressz tünetei. Orvos-Tóth Noémi szerint: „Különböző formában, de akár a negyedik generáció is érintett lehet a holokauszt traumájában. Leggyakrabban poszttraumás tünetek jelentkezhetnek, de a világról alkotott negatív elképzelések, a bizalmatlanság, a biztonságérzés általános hiánya is jellemző lehet az utódok életében is. A felmenők traumái egyrészt az epigenetikai öröklődésen keresztül adódnak át az utódokba, másrészt negatív hiedelmek, sérült kötődési mintázatok formájában hatnak akár még a dédunokákra is”.ⁱ Ön, mint túlélő leszármazott, hogyan küzd meg ezekkel az örökölhető betegségekkel?

Igen, nagyon kevés leszármazott mondhatja el magáról, hogy egészséges. Mi az öcsémmel közvetlenül a vészkorszak után születtünk; az én korosztályom nagyrészének szülei túl hamar vállaltak gyerekeket. Még ők maguk sem voltak egészségesek. Különböző testi-lelki bajokkal küzdünk. Még kisgyermek voltam, nem tudom, hány éves, amikor megkérdeztem a szüleimet, kik vannak a képeken az ágyuk felett bekeretezett képeken, már akikről maradt fénykép. Akkor elmondták, hogy apukám testvérei, és egyik unokatestvérem. Anyukám testvére a gyerekeikkel. A „hol vannak” kérdésre az volt a válasz, hogy megölték őket a németek. Anyukámnak a legszörnyűbb eset talán az volt, mikor elválasztották a családjától. Azt beszélték meg, hogy majd másnap találkoznak, soha többé nem látta őket. Apukámra ráuszította egy SS-katona a kutyáját; még idős korában is félt a kutyáktól. Édesapám fogolyszáma: 151 149, anyukám fogolyszáma: 20 823. Nekem is vannak rémálmaim, de nem biztos, hogy a holokauszthoz kötném. Ám volt depressziós korszakom 15 évvel ezelőtt.

Nagyon fontos a Facebook csoportunk. Először is, sokan vagyunk sorstársak, ha kell, tájékoztatjuk, segítjük egymást, és a velünk érző nem zsidókat is szívesen látjuk. Így hitelesen megismerhetik, mi történt a családjainkkal.

Sok családban hallgatás volt, maguk az érintettek is keveset tudnak. A mi feladatunk az emlékezés és az emlékeztetés. Ezen kívül támogatjuk a zsidó hitéletet, megtartjuk a ünnepeket, hírt adunk eseményekről.

Sok holokauszttal kapcsolatos szakirodalom van a rákospalotai háza kézikönyvtárában. Mennyire fontos Önnek, hogy ellenőrizze a szülei, a családtagjai által elmondottakat, illetve tudományos szakmunkák által leírott eseményeket, tényadatokat?

A szüleim sokat meséltek, de tudjuk, hogy nem mindent mondtak el. Nem akartak agyon terhelni bennünket az öcsémmel. A veszteségek ellenére megpróbáltak normális életet élni. Nem akarták, hogy sérüljünk, értünk éltek, én viszont mindent tudni akartam a történtekről. Ezért elkezdtem keresni, és rátaláltam olyan könyvekre, amelyben például anyukám egyik kaposvári társa is leírta a velük történteket, apukám egyik társa jegyzőkönyvbe írta a történetüket. Amikor Keszthelyre költöztünk, ott anyukámnak lágertársai voltak. Akkoriban összejöttünk velük, ott is arról volt szó, mit éltek át. Ekkor még csak 13 éves voltam, és később nagyon bántam, hogy nem jegyzeteltem. Nagyon fontosnak tartom, hogy hiteles dokumentumaim vannak; sok listám, jegyzetem és könyvem van most már idős koromra. Sokat tanultam és tudtam meg Randolph L. Braham professzor könyveiből is.

Visszatérve a kővágóörsi életre, milyen volt zsidóként 1945 után a szocialista Magyarországon? Maroknyian, de tartották a vallást, étkezési szokásokat?

A helyi téesz magtárnak használta a zsinagógát, így oda nem járhattunk. Kóser konyhát már nem vezettünk, de az ünnepeket a magunk módján tartottuk: Jom kippur, Rós ha-sána, Hanuka, Pészach alkalmával volt mindig barchesz és libaleves. Édesanyám imádott sütni. A kedvenceim a túrós derkli, meg persze a gyümölcsös piték és a kuglóf voltak. Mivel közel volt a Balaton, így mindig volt hal; én nagyon szerettem, különösen rántva volt finom csemege. Persze karácsonyfát is állítottunk, mert szüleim nem akarták, hogy ebből mi, gyerekek, kimaradjunk. De ne felejtsem, tartottuk a szombatot is. Édesanyám mindig megfőzött már pénteken, este pedig gyertyát gyújtottunk. Szombaton villanyt például nem kapcsoltuk fel, a rádió viszont ment, és egyedül annak a skálája világított az egész házban este.

Ha Kővágóörs nem a Balaton régió része, hanem mondjuk Borsodban vagy a Viharsarokban lenne, akkor vajon hasonló figyelem hárulna rá?

Ez a közel 200 éves épület lehetne a Balaton-part északi részének leggyönyörűbb zsinagógája, a szép Káli-medencében. Persze ehhez még sok pénzre lesz szükség, remélem, előbb-utóbb összejön. Persze fontos, hogy ebben a tájegységben van az 1832-es építésű zsinagóga. Szóval a szép táj, a „Pannon-tenger” közelsége vonzza az embereket. Révfülöp csak három kilométer, és ott a Balaton. Cseh Tamásnak is volt ott háza, róla van elnevezve a zsinagóga utcája. A szomszéd faluban Köveskálon volt háza Sára Sándornak, Taljándörögdön van háza Szőke András színésznek. És még sokan mások is vannak a közelben. Meg persze számít, hogy itt van a közelben a Művészetek-völgye is.

Végső István

Ezt olvastad?

A két világháború közti időszak legnagyobb hatású főpolgármestere – Ripka Ferenc pályája

1871. szeptember 1-jén, Isaszegen született a két háború közötti Budapest egyik legjelentősebb főpolgármestere, Bethlen István rendíthetetlen híve, Ripka Ferenc. A

X