A száz éve született Szabad György öröksége

A honismereti mozgalom zászlóshajójának számító Honismeret folyóirattal nagyon régóta, majdhogynem portálunk indulása óta együttműködünk. A Honismeretet kiadó Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Erdődy Gábor Szabad György életét bemutató cikke a Honismeret folyóirat most megjelent 2024. évi 4. számában jelent meg A száz éve született Szabad György öröksége. A demokratikus értékek és a nemzeti önkiteljesedés ügye mellett elkötelezett történész professzor üzenete címmel. A teljes lapszám ide kattintva érhető el.

„Mert kérem! A származás nem bűn, de nem is érdem.” – ezzel a megállapítással zárta Szabad György 1973 őszén az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a zsidóemancipáció reformkori történetéről tartott, sokak által nagy érdeklődéssel és lelkesedéssel kísért előadását. Örökérvényű üzenete nem csupán hallgatói számára szolgált útravalóként, de saját történetírói munkásságának és egyetemi oktatói, majd politikusi működésének is mindvégig meghatározó ideológiai alapelemét jelentette. A diszkrimináció valamennyi formájának elutasítása sokban gyermek- és ifjú korának személyes drámai élményeiből fakadt. Életútját alapvetően meghatározta, hogy – amint ő fogalmazott – „Magyarnak születtem (Aradon, 1924. augusztus 4-én – EG) a trianoni döntés nyomán Romániába frissen bekebelezett földön, évszázados hazai gyökerekkel bíró zsidó vallású család tagjának az antiszemitizmus felívelése idején, és polgárnak e létforma fenyegetetté válásának küszöbén.” A hármas identitás összhangját családja bensőséges világa harmonikusan megvalósította, melynek érvényességét a 20. században bekövetkezett nemzeti és családi tragédiák sem kérdőjelezték meg számára. Miután édesapját a vasgárdisták életveszélyesen bántalmazták, a család 1932-ben Budapestre települt át, ahol azonban a választott hazában is felerősödő antiszemitizmus szorításában a másodrendű állampolgárrá történt lefokozását feldolgozni nem tudó családfő 1941-ben tragikus halált halt. A félárvává lett fiatalember életét tovább nehezítette, hogy gimnáziumi éveit követően az érvényben lévő, a zsidó származásúak továbbtanulási lehetőségét durván korlátozó numerus clausus megakadályozta abban, hogy felvételt nyerjen a pesti egyetem bölcsészkarára.

A háború megpróbáltatásai Szabad György családját sem kímélték. Őt magát munkaszolgálatos táborba hurcolták, majd orosz fogságba esett, amelyből bátor és bravúros szökéssel még időben sikerült kiszabadulnia. 1945 után történelem-könyvtár-társadalomtudomány szakos hallgatóként végezte tanulmányait. Az egyetemi képzés mellett a felesége révén örökölt mintegy 17–18 hold nagyságú, Nagykőrös határában fekvő birtokon gazdálkodott a kollektivizálás 1950-ben bekövetkezett kiteljesedéséig. Az egyetem befejezése után az Országos Levéltár munkatársa lett, 1950 őszétől pedig egyetemi aspirantúrában részesült, s a tanszék egyetlen pártonkívüli oktatójaként agrár- és társadalomtörténettel foglalkozó kurzusokat tartott. 1954 tavaszától az Eötvös Loránd Tudományegyetem főállású munkatársa lett, a több mint négy évtizedes oktatói tevékenysége során munkássága szorosan összeforrt az intézmény történetével. 1955 őszén védte meg A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robot- rendszerről a tőkés gazdálkodásra című kandidatúráját. A két évvel később önálló kötetben megjelent munka Domanovszky Sándor kiemelkedő jelentőségű uradalomtörténeti iskolájának tradícióit elevenítette fel és fejlesztette tovább.

1956 nyarán aktívan részt vett a Petőfi Kör ülésein. Az október 23-án lezajló tüntetésen az ELTE menetének egyik szervezőjeként haladt az élen. Aktív és felelősségteljes szerepvállalása – szoros együttműködésben I. Tóth Zoltán dékánnal és Varga János történész kollégájával   –meghatározó mértékben alakította a Bölcsészettudományi Kar részvételét a forradalmi folyamatban. Az október 30-án alakult Oktatók Ideiglenes Forradalmi Bizottságának tagjaként élen járt a korábban politikai okok miatt eltávolítottak rehabilitációjában.

A forradalom leverését követően politikai piszkálódások sorát élte meg, de a személyes megtorlást elkerülte, miközben szakmai téren erős támadások érték. A sztálinista szellemiségű, mindenekelőtt Andics Erzsébet és Révai József által képviselt dogmatikus marxizmus „darutollas marxizmusát” bíráló „újmarxisták” a szerintük „délibábokat kergető kossuthiánus felfogás” elutasítását és a „kiegyezés reálpolitikai értelmezését” állították érvelésük középpontjába. A támadások fő céltáblájaként bírált, s a provinciális romantikus nacionalizmus utóvédharcosaként feltüntetett Szabad György a „józan” deáki gondolkodás aktualizáló dicséretéből, a megszálló idegen hatalommal kötött kompromisszum igenléséből a kádári politika igazolása szándékát olvasta ki. A kibontakozó szakmai vitában elutasította a kiegyezést elkerülhetetlen és szükségszerűen bekövetkezett történelmi adottságként értelmező, Hanák Péter által megfogalmazott felfogást. A marxizmus mély szemléleti determinizmusával az alternatívák sokszínű jelenlétét állította szembe, s az egyén történelemformáló szerepét kidomborítva elutasította az „utólagos tudás magaslatából” ítélkezőket.

1965 nyarára elkészült a Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–1861) című nagymonográfiája, amelyet „egy forradalomba át nem ment forradalmi válság anatómiájaként” definiált. Könyv alakban a kiegyezés centenáriumának évében, 1967-ben jelent meg, amelyet két évvel később tartott nagydoktori vitája során Kosáry Domokos a nacionalizmus feltámasztására irányuló kísérletként értékelt. Valójában az 1970-ben egyetemi tanárnak kinevezett történész Szabad György professzorként, majd politikusként egyaránt nemzet és demokrácia szétválaszthatatlan összetartozását hangsúlyozta, s visszatérően leszögezte, hogy a demokráciát a nemzet érdekeire történő hivatkozással sem lehet korlátozni. 1987-ben, a Magyar Demokrata Fórum zászlóbontó rendezvényén elmondott lakiteleki beszédében örökérvényű üzenetként kifejtette: „a magyarság múltjának igazi felívelését mindig… a demokratikus és a nemzeti törekvések összhangjának létrehozása teremtette meg… És fordítva: ha a kettő konfliktusba kerül egymással, akkor állnak elő a nemzet nagy válságai.”

Nagymonográfiája írása közben, az 1956 megrázó élményétől motivált hivatalos politika ösztönzésére bontakozott ki 1959–63 között az úgynevezett Molnár Erik vita, melynek kezdeményezője hadat üzent a romantikus nacionalista felfogásnak, s a marxista történetszemlélet megtisztítását hirdette a függetlenségi hagyományoktól és a „burzsoá nacionalizmustól.” A Révai József szabadságharcos felfogásának felülvizsgálatát követelő irányadás a függetlenségi küzdelmeket a nemesi kiváltságőrzés szintjére fokozta le, s a nemzeti elfogultságok sokban jogos kritikáját a progresszív törekvések ellen fordította. Kétségbe vonta továbbá 1848 demokratikus jellegét, s a nemzetnél nagyobb birodalmi egység előnyeit emelte ki. A polémia folytatásaként Király István 1973-ban, Hazafiság és internacionalizmus címmel megfogalmazott állásfoglalása rehabilitálta a függetlenségi hagyományokat, s azokat immár a szocialista hazafiság előzményének nevezte. A felvetett kérdések megvitatására rendezett vácrátóti vitaülésen Szabad a „sem Révai sem Molnár” álláspontjára helyezkedett, s a sematizmus és dogmatizmus váltógazdaságának meghaladására szólított fel. A magyar progresszív patrióta örökség képviseletében elzárkózott a marxista kánonok küzdelmében való részvételtől és historiográfiai jelentőségű munkásságával kezdeményezően járult hozzá számos kiváló kollégájával (többek között Barta István, Hajnal István, Szabó István, Urbán Aladár, Varga János, Várkonyi Ágnes) összhangban a nemzeti-liberális narratíva alapvetéséhez.

Karizmatikus személyisége, széles műveltségre alapozott európai látóköre, hiteles küldetéstudattal párosuló szenvedélyes elkötelezettsége a – elsősorban Széchenyi István gróf, Wesselényi Miklós báró, Deák Ferenc, Batthyány Lajos gróf, Eötvös József báró, Teleki László gróf által megjelenített – reformkori liberális értékrendből kiteljesedő kossuthi polgári demokratikus örökség, valamint a magyar nemzeti tradíciók mellett generációk egész sorát ragadta magával. Kossuth Lajos pályáját nyomon kísérve fogalmazta meg a demokratikus és a nemzeti értékek szintézisét egyetemes kontextusban elhelyező tanítását, a szomszédos népekkel a szabadság bázisán történelmi megbékélést és együttműködést szorgalmazó hazafiságát. Arra is figyelmeztetett, hogy a demokratikus alapértékeket nélkülöző, azokkal szemben képviselt legelszántabb patrióta törekvések is károsak és veszélyesek a nemzeti érdekek szempontjából.  

Bár Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében című, 1977-ben megjelent könyvét Szabad az 1970-es évekbeli kutatásai melléktermékének nevezte, a kötet valójában életműve egyik legnagyobb hatású írásának bizonyult. A Kossuth történeti szerepének értékelésében alapmunkának bizonyuló mű a korábbi korok aktuálpolitikai érdekek szolgálatában született ábrázolásaival szemben új Kossuth-képet jelenített meg a közvéleményben. A Kossuth személyét meghamisító, szoborrá merevített romantikus nemzeti hősként, vagy éppen felelőtlenül politizáló nemzetrontó provinciális nacionalistaként láttató beállításokkal ellentétben azt a politikust mutatta be, aki nemzete helyét a szabad európai népek családjában jelölte meg, aki a magyarországi polgári átalakulás és a nemzeti önrendelkezés programját az európai liberális minták és a nemzeti történelmi tradíciók szintézisének megalkotásával fogalmazta meg. Különösen károsnak és igazságtalannak nevezte ugyanakkor, ha a végkifejletek ismeretében a „bölcs” utókor olyan „tévedéseket” kér számon az egykori politikai szereplőktől, amelyek elkerüléséhez azok nem rendelkezhettek a nélkülözhetetlen információkkal, történelmi tapasztalatokkal.

Történetírói munkássága során Szabad György kiemelt jelentőséget tulajdonított a helytörténetírás magas színvonalú művelésének. Kiemelte az országos történet és a helytörténet közötti munkamegosztás fontosságát, de bírálta annak mechanikus alkalmazását. Elutasította és „primitív dedukciónak” minősítette azt az eljárást, amely puszta illusztrációként használva a helyi adatokat megelégszik azok „behajigálásával” az országos történeti fejlődésmenetről kialakított sémába. Pártolta az egészséges lokálpatriotizmus erősítésére irányuló kezdeményezéseket, de egyben figyelmeztetett a helyi értékeket túlbecsülő s a hibákat elhallgató „vulgáris lokálpatriotizmus” veszélyeire. A helytörténetet a történettudomány speciális szakágának tekintette, amely a helyi keretek között kialakult történeti képződmények szakszerű feltárásával és bemutatásával hozzájárulhat az országos történetírás megállapításának érdemi megerősítéséhez, vagy éppen azok módosításához, újragondolásához. A helytörténeti és az országos történeti kutatómunka megfelelő kooperációjában jelölte meg annak biztosítékát, hogy ne csapjon át „a konkrétság provincializmusba, a kívánatos általánosítás sematizmusba.” A megfelelő gyakorlat kialakításában kulcsszereplőnek nevezte a levéltárosokat, akik „őrzői, sőt feltárói és feldolgozói is a legfontosabb történeti forrásanyagnak”, és küldetésükként jelölte meg, hogy „céltudatos befolyásolói, sőt irányítói legyenek” a monografikus igényű helytörténeti munkálatoknak.

A fiatalabb nemzedékek felkészítését Szabad a történész professzor hivatásából következő kiemelkedő feladatának tekintette. A történész felelősségéről a fiatal történészek írásait közlő Tiszatáj 1974/6. számában részletesen megfogalmazta hitvallását. Kiemelte az etikai és szaktudományi követelmények egybeesésének szükségességét: a szakmai felkészültség és az erkölcsi felelősségérzet, valamint a hivatástudat szétválaszthatatlanságát. Hangsúlyozva, hogy a történetírás nem lehet az aktuálpolitikai célok kiszolgálója, elutasította a heroizálás vagy az öncélú deheroizálás, továbbá a leegyszerűsítő kisajátítás gyakran visszatérő gyakorlatát. A felelősségteljesen működő történész tudatformáló szerepére emlékeztetve óvott a fellebbezhetetlennek szánt megállapításoktól és különös jelentőséget tulajdonított a fontos történelmi döntéseket hozó szereplők számára kínálkozó alternatívák bemutatásának. A hiteles történész további attribútumai közé sorolta az önkorrekcióra való képességet, a korábbi álláspont megváltoztatásának vállalását, a tudományos polémia „becsületes megvívását.”

„Minden mesterséggel bíró embernek, így a tudomány minden munkásának, a történésznek is elsőrangú feladata az utódnevelés… Az utánpótlás nevelésében a legnagyobb felelősség az oktatás, a felsőoktatás irányítóié” – állapította meg, és elsőrendű követelményként sürgette a fiatal diplomások kibontakozási lehetőségének, a tudományos megalapozottságú kísérletezés feltételeinek biztosítását. Megkülönböztetett fontosságot tulajdonított annak, hogy a fiatal kutatójelölt mentesüljön a csoportok, irányzatok, személyek „lecsatlakoztató nyomásától”, s arra bíztatta az új nemzedéket, hogy bátran hárítsa el az epigonizmus kísértését, de egyben vállalja is a rendelkezésre álló pozitív örökség „valós elemeit”.

Egyetemi oktatóként Szabad György hallgatói körében komoly népszerűséget és elismerést váltott ki magas színvonalon érvényesített szakmai és morális értékrendjével. Iránytűt jelentett, amely nem csupán a múlt rejtélyeiben, hanem a jelen problémáiban is segített eligazodni, jövőbe mutató érvényességgel. Történelmi példák bemutatásával tudatosította, hogy bár a mindenkori politikus eredményes működéséhez hozzátartozik az alkalmazkodás, Madách Imre politikai hitvallomását idézve emlékeztetett arra, hogy „vannak általános elvek… melyeket még hasznosság tekintetéből is feladni tilos, melyekért meghalni nemcsak egyesnek kötelesség, de melyek elárulásával nemzetnek is életet váltani halál helyett gyalázat, mert a javak között nem legfőbb az élet.” Személyes példájával bizonyította, hogy kiemelkedő szakmai karriert futhat be akkor is, ha nem tesz elvtelen engedményeket az elnyomó rendszernek. Határozott kiállásával érzékeltette, hogy egyetlen diktatúra sem tart örökké, az értelmiségi feladata pedig a legreménytelenebb helyzetben is életben tartani a reményt, a pozitív alternatíva felmutatásával felkészíteni környezetét egy esetleg bekövetkező kedvező történelmi esély megragadására.

A történelem igazi ajándékát jelentette Szabad György számára (is), hogy ez a történelmi esély alkotó ereje teljében megadatott. A Magyar Demokrata Fórum politikáját meghatározó aktivitásával vett részt a rendszerváltoztatás kibontakoztatásában, a kossuthi példakép liberális-demokratikus értékrendjét követve az európai szabad népek családjába visszatérő független magyar polgári jogállamiság megteremtésében. Antall József miniszterelnök elkötelezett és hatékony szövetségeseként 1990–1994 között a Magyar Országgyűlés elnökeként működött. Mindeközben a nyugdíjkorhatárt elérve 1994-ben professor emeritusnak nevezték ki, 1998-ban pedig a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották meg. A magyarországi rendszerváltoztatás története óriási szerencséjének tartom, hogy a történelmi jelentőségű feladat elvégzéséhez a két történész politikus a nemzet rendelkezésére állhatott.

Szabad György 2015. augusztus 3-án távozott az élők sorából, feleségét Suján Andreát, leányát, Júliát és egy kiemelkedően sikeres történetírói és egyetemi oktatói pályát hagyva örökségként az utókorra.

Ravatalánál kérésére a Szózatnak az élete lényegét magyarázó, s az utókornak szánt üzenetét közvetítő soraival búcsúztatták: „A nagyvilágon e kívül / Nincsen számodra hely, /Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.”

Erdődy Gábor

Ezt olvastad?

Az elfeledett szereplő, amely hozzájárult az egységes Európához – Algéria

Az európai integráció gondolatát gyakran az európai civilizáció és sajátos történelme eredményének tekintik, azonban számos, a kontinensen kívüli szereplő is

X