Az 1944-1945-ös időszak kulcsfontosságú Magyarország történetében. Habár a magyar csapatok 1941. június végétől részt vettek a Szovjetunió elleni háborúban, Közép-Európa több államához hasonlóan Magyarország 1944-ben vált hadműveleti területté. A harcokkal járó háborús pusztításokon túl mindkét hadviselő fél követett el atrocitásokat a polgári lakossággal szemben. A történelmi emlékezetben jellemzően a szovjet csapatok által elkövetett fosztogatások, nemi erőszak esetek, önkényes gyilkosságok valamint a budapesti nyilas terror kap hangsúlyos szerepet. Mindezekkel egyidőben viszont a visszavonuló magyar és német csapatok több helyen is megtorlást követtek el azokkal szemben, akik valósan vagy általuk vélelmezhetően együttműködtek az előrenyomuló szövetségesekkel. Ezeknek a megtorló akcióknak kezdettől fogva különböző etnikai és világnézeti csoportok kerültek a célkeresztjébe. Ilyen módon 1944 szeptemberétől kezdve követtek el német csapatok, magyar katonák, csendőrök vagy éppen félkatonai alakulatok megtorlásokat a zsidókkal, románokkal, kisegyházak tagjaival vagy éppen a hazai cigánysággal szemben. Utóbbi csoporttal szembeni tömeggyilkosság-sorozat kezdetét a nagyszalontai és a kötegyáni romák elleni fellépés jelentette.

Nagyszalonta a frontvonalban

A második bécsi döntéssel Magyarországhoz visszacsatolt Nagyszalonta Románia 1944. augusztus 23-i átállásával került a frontvonalba. Szeptember 8-9-én jelentek meg a magyar csapatok a településen, a 4. tábori póthadosztály szeptember 13-án Nagyszalonta–Gyula térségéből kezdte meg támadását Fekete-Körös és Belényes irányába. A magyar és német csapatoknak a részleges területnyereségeket követően viszont nem sikerült elérni a stratégiai céljaikat – azaz a szovjet előrenyomulás előtt a Dél-Erdélyben a Kárpátok elérését –, és a 2. Ukrán Front szeptember 20-i támadásával gyakorlatilag néhány nap alatt visszavetették a tengelyhatalmi erőket a kiinduló helyzetükbe. Szeptember 26-ra a városnál lévő magyar csapatok helyzete válságossá vált. A magyar II. tartalékhadtest balszárnyán Gyula és Nagyszalonta között egy 30-35 km-es rés jött létre. Így ezen a napon a szovjet és román erők gyakorlatilag helységharc nélkül tudták elfoglalni a várost.

A szövetséges haderőknek azonban nem sikerült tartósan ellenőrzésük alá vonni Nagyszalontát, ugyanis szeptember 30-án 18 órára a magyar 1. páncéloshadosztály – ideiglenesen – visszafoglalta a várost. Ekkor vette kezdetét az az eseménysor, ami a nagyszalontai romák kivégzéséhez vezetett.

Szovjet atrocitások és bűnbakképzés Nagyszalontán

Október 1-jén hajnali 4 órakor az 1. tábori póthadosztályt kivonták az arcvonalból és Nagyszalontánál a frontot a 4. tábori póthadosztály vette át. Utóbbi seregtest parancsnoka, Tarnaváry Árpád vezérőrnagy egy helyi törzsőrmestert, Macskássy Alajos Jenőt nevezte ki városparancsnoknak. Az elmenekült polgármester helyére kinevezett Macskássy egyik első feladata az volt, hogy végrehajtsa a város polgári lakosságának evakuálását. Mindez azonban rövid úton káoszba fulladt. Miközben október 1-jén délelőtt a lelkész a szószékről még a dicsőséges győzelemről szónokolt, délután már az evakuálást kihirdető leventék azzal sarkallták menekülésre a helyieket, hogy

„Mindenki csomagoljon, meneküljön, mert utcai harcokra kerül sor. Senkinek az élete nem lesz biztonságban!” (USHMM RG-25.004M Reel 42. File 40030, item 47. ASRI dosar 83/1945. 87. Macskásy Alajos Jenő kihallgatási jegyzőkönyve, 1945. augusztus 8.)

Ennek megfelelően a polgári lakosság kiürítése inkább szervezetlen menekülésbe csapott át. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a Sarkadra vezető utat a román tüzérség már belőtte, így a 8-9 ezer fős tömeg október 2-án délelőtt a Geszt felé vezető földúton próbálta elhagyni a várost, jórészt csupán egy batyuval. A polgári lakosság félelme nem volt alaptalan. A város határában folyamatos harcok zajlottak, október 4-én pedig előbb időlegesen, majd másnap végleg kiverték a szovjet erők a 8. tábori pótezred csapatait.

Mindezzel egyidőben megkezdődött a szovjet megszállás alatt elkövetett atrocitások felderítése. Habár a szovjet erők szeptember 26-án fegyelmezettem vonultak be a városba, miután fellelték a település szeszlerakatait, teljes mértékben felbomlott a csapatok fegyelme. Fosztogatásokról, tömeges nemi erőszakról és önkényes rablógyilkosságokról számoltak be a helyiek a bevonuló magyar csapatoknak. A vizsgálat során hamar a Vajda téri telepen élő romákra terelődött a figyelem.

">

Magyar filmhíradó a szovjet haderő nagyszalontai pusztításairól. (Magyar Világhíradó 1077/6. 1944. október)

A helyi cigányság és a többségi társadalom viszonya rendkívül terhelt volt. 1941-ben a megyei város azzal került be az országos közéletbe, hogy Hadady Imre polgármester „cigányösszeírást” rendezett, ennek kiértékelése nyomán pedig „cigányrendeletet” adott ki. Ebben gyakorlatilag az állandó keresettel nem rendelkező romák számára „zárt cigánytelepül” létesítését rendelte el, amit esténként csak a cigányügyi előadó írásos engedélyével hagyhattak el. Az itt élők számára kötelező munkáltatást írtak elő. Elköltözni – és ezáltal az előírt szabályok alól mentesülni – polgármesteri engedély fejében, csak „megélhetést nyújtó foglalkozás” megléte, valamint „rendes lakás” bérlése vagy ház vásárlása esetén lehetett. Ugyan a rendelet nem szerepeltette a gettó szót, a szélsőjobboldali sajtó „cigány-gettóként” reflektált a nagyszalontai „cigánytelepülésre”, párhuzamot húzva a zsidó lakossággal. Utóbbi alapját adhatta, hogy a nagyszalontai városvezetés a német megszállást megelőzően is az országos antiszemita jogszabályokon túlmutatóan is igyekezett megkeseríteni az itteni zsidó lakosság életét – többek közt akár azzal, hogy az 1941-es árvíz során a polgármester cigányokat akart költöztetni jómódú zsidó családok lakásaiba. Ugyan a rendelet nem került megerősítésre a belügyminiszter részéről, a magyar önkormányzatok romaellenes helyi rendeletei számára országosan mintává vált a nagyszalontai városi vezetés intézkedése.

A helyi romákkal szemben kettős – a VII. hadtest I.b (hírszerző és kémelhárító) osztálya által felvett jegyzőkönyvekben is megerősített – vád jelent meg. Egyfelől zeneszóval – a román eljárás szerint az Internacionáléval – várták a szovjet és a román katonákat. Másfelől ők is bekapcsolódtak a fosztogatásokba, sőt, segítették a szovjet katonákat az értékesebb vagyontárgyak, illetve a szovjet katonák elől elbújt nők fellelésében, úgymond „az oroszokat a cigányok és a kommunista érzelmű lakosság vezette”.

A kémelhárítók által lefolytatott eljárásból viszont nem következtek a Vajda téren végrehajtott kivégzések. Egyfelől, a felvett jegyzőkönyvek beszámoltak a romák közreműködéséről a fosztogatásokban, viszont a dokumentumok alapján a kihallgatást végzők nem törekedtek az elkövetők azonosítására. Így önmagában ezek tartalma alkalmatlan volt arra, hogy vádat lehessen emelni bárki ellen.

Másfelől, a romák kiemelése a társadalom többi rétegének felelősségének elrejtésére szolgált. Habár Heszlényi József altábornagy, a 3. hadsereg parancsnoka elrendelte, hogy „egyetlen falu sem kerülhet ellenállás nélkül az ellenség kezére”, több települést jelentősebb harc nélkül foglaltak el a szovjet és a román csapatok. Mindez nem csupán a rögtönzötten felállított magyar alakulatok jórészt alacsony harcértékétől és alacsony moráljától függött, hanem a helyi lakosság hozzáállásától is. A front közeledése a menekülés mellett sokszor arra sarkallta a települések vezetőit, hogy igyekezzenek elérni, hogy minél kisebb veszteséggel történjék meg a „front átvonulása”. Nagyszalontán sem volt ez másként. Többek kenyérrel, szalonnával és gyümölccsel kínálták a bevonuló katonákat. Egyes visszaemlékezések szerint maga a városvezetés kérte a település cigánymuzsikusait, hogy zenével fogadják a katonákat.

A fosztogatások esetén ma már megállapíthatatlan, hogy a rablásban közreműködők közül mennyien voltak romák, s a cigányok mekkora hányada vett részt a rendbontásban. Frontátvonulások alkalmával nem volt ritka, hogy a szegregátumban élő roma lakosság részt vett a szovjet katonák által kezdeményezett fosztogatásokban. Több alkalommal a katonák – mint a „kapitalista, fasiszta rendszer elnyomottainak” – élelmet, lestrapált lovat vittek a cigánytelepekre, vagy engedélyezték számukra a fosztogatást. Viszont szembetűnő, hogy egy másik, a fosztogatásokban közreműködő csoport szerepét nem vizsgálták: a környező falvakban élő román lakosságét. Nagyszalonta egy etnikai kontaktzónában található: miközben a város lakosságának több mint 95%-a magyar volt, a „bécsi határon” túli, korábban a Nagyszalontai járáshoz tartozó falvak lakossága jellemzően román többségű volt. A bevonuló román csapatok nem csupán azzal alázták meg a helyi lakosságot, hogy 1919-hez hasonlóan 1944 szeptemberében is ledöntötték a város főterén álló Kossuth-szobrot, de ezzel egyidejűleg megengedték a Nagyszalontához közel fekvő, román többségű falvak – Madarász, Marciháza és Tulka – lakosságának, hogy csatlakozzanak a fosztogatáshoz. Így szekerekkel jöttek fel a szomszéd településekről, és a feltört üzletekből valamint elhagyott magánlakásokból árut, ruhát és tartós élelmiszert is elvittek. Azontúl, hogy hasonló esetek már 1919-ben is történtek a Tiszántúlon, 1944-ben sem volt ez egyedülálló. 1944. szeptember végén Kötegyánt is kifosztották a szomszédos Illye román lakosai. A román lakossággal szembeni fellépést viszont egyfelől propagandaszempontok, másfelől a román megtorlástól való félelem miatt korlátozta a magyar hadvezetés – mindannak ellenére is, hogy az 1944. szeptemberi harcokban több, a román lakosságért ért atrocitásra is sor került az észak-erdélyi és partiumi harcok során.

">

Szovjet és román hadifoglyok menete Budapesten. Magyar Világhíradó 1078/5. 1944. november.

Tömeggyilkosság Nagyszalontán

A kivégzés elrendelésének döntéshozási mechanizmusára csak Macskássy Alajos háború utáni, több alkalommal egymásnak is ellentmondó vallomásai állnak rendelkezésünkre. Október 2-án kellett felkeresnie a nagyszalontai gimnázium épületébe települt katonai parancsnokságot, ahol referálnia kellett a lövész- vagy harckocsiárkok építéséről. A Macskássyt fogadó katonai parancsnok – egyik vallomása szerint egy alezredes, más vallomása alapján maga Tarnaváry vezérőrnagy – ennek a beszélgetésnek a keretében tért rá a romák kérdésére: „kik voltak, akik raboltak és fosztogattak? Igaz, hogy a cigányok?” Itt közölte Macskássyval, hogy „biztos adatai” vannak arról, hogy a Vajda téri cigányok követték el a fosztogatásokat, sőt az egyik csendőraltiszt agyon is lőtt már egy fiatalembert, „mert az oroszoknak kiszolgáltatott több lányt”.

A meg nem nevezett katonai parancsnok első terve az volt, hogy a tömeggyilkosságokat a Nagyszalonta melletti Nádas tónál vagy a környékbeli mocsaraknál hajtják végre. Előbb a kígyósréti romákat, majd a Vajda téren összeszedetteket lövik a város melletti tóba és mocsárba. Saját bevallása szerint Macskássy ez ellen élesen tiltakozott, mire a parancsnok „csak” minden negyedik roma lelövését helyezte kilátásba. Macskássy ezt is elutasította arra hivatkozva, hogy

„A bevonuló orosz hadsereg megtorlásképpen a magyar lakosságot le fogja lövetni, amire példát hallottam nem is egy felől a katonáktól”. (USHMM RG-25.004M Reel 42. File 40030, item 47. ASRI dosar 83/1945. 87. Macskásy Alajos Jenő kihallgatási jegyzőkönyve, 1945. augusztus 8.)

Macskássyt támogatta két, a vitába bekapcsolódó őrnagy is. Ők elvetették ezt a tömeggyilkosságot és egy differenciáltabb megtorlást támogattak arra hivatkozva, hogy „ide való kémektől be fogják kérni az adatokat”. A romákról a listát egy Garai nevű egyén állította össze, aki alighanem azonos azzal a rendőrdíjnokkal, aki a Fővezérség hírszerzése számára is adatokat szolgáltatott a nagyszalontai eseményekről.

Délután 5-kor razzia vette kezdetét a Vajda téri cigánytelepen. Teherautóról leszálló katonák és leventék csendőrökkel kiegészülve szidalmazások mellett szedték össze a romákat – korra és nemre való tekintet nélkül – és Mezei Vilmosné házába gyűjtötték őket. A szűk épületből kihívták a férfiakat azzal a felszólítással, hogy romot mennek eltakarítani. Az épületből kihozott 18 férfit arccal a földnek fektették, s ott agyonlőtték őket. A tömeggyilkosság rejtésére a házban maradt nők és gyerekek számára elrendelték, hogy tegyenek párnákat az ablakba, viszont a lövések hangjai, valamint a padláson lévők beszámolói alapján is nyilvánvalóvá vált számukra, hogy mi történt a férfiakkal. Több asszony a hátsó ablakon kitört, mire egy magyar fegyveres az ajtón keresztül kétszer egymás után belelőtt a megriadt tömegbe. Mindezzel hét nőt sebesített meg. Ugyan egy őrt álló civil azt ígérte a bentlévőknek, hogy „10 perc után következnek”, az épületben lévő nőket és gyermekeket este 8-kor elengedték. Ekkor ők már csak a ruhadarabokat összeszedő katonával és egy helyi civillel találkoztak.

Az áldozat kiválasztásának szempontjai egyértelműek – a 18 áldozat 16 és 75 év közötti férfi volt, közülük 12 cigányzenész. A tömeggyilkosság kivitelezése viszont kérdéseket vet fel. A keleti fronton végbement tömeggyilkosságokkal szemben a kivégzés nem a városhatáron kívül, hanem magán a cigánytelepen hajtották végre. Ugyancsak különbözik más tömeggyilkosságoktól az, hogy a kivégzés idejére nem voltak előkészítve még a sírok. Délután 6-kor a katonák a szomszéd utcából szedtek össze még férfiakat, akikkel helyben temetették el a kivégzett romákat. Minderre két magyarázat adható: vagy az elkövetők „gyakorlatlanságáról” – esetleg hirtelen felindultságából elkövetett tettéről – lehet szó, vagy pedig arról, hogy a 18 férfi kivégzése elsősorban a megmaradt roma közösség terrorizálására szolgált.

Sarkadtól Dobozig

A nagyszalontai romák szenvedései nem értek végett október 2-án, ugyanis az 1. tábori páncéloshadosztály I.b osztálya ismételten vizsgálatot folytatott a nagyszalontai romák ügyében. Az osztályt Kubányi György százados vezette, mindazonáltal a nyomozást Kozma Andor detektív végezte. Utóbbi elleni népbírósági eljárás során viszont nem került szóba az a kérdés, hogy a 4. tábori póthadosztály által lefolytatott eljárás és a Vajda téri kivégzések után miért folytattak ismételt vizsgálatot a nagyszalontai romák ellen, s egyáltalán volt-e kapcsolat a 4. tábori póthadosztály és az 1. tábori páncéloshadosztály kémelhárítása között. Az viszont rekonstruálható, hogy a páncéloshadosztály a Nagyszalonta és Sarkad közötti térségben több településen is razziát tartott a vélt kollaborálókkal szemben.

Kötegyánt szeptember 26-án foglalták el a román csapatok, majd két nap múlva visszafoglalták a németek és a magyarok. Szeptember 29-én megjelentek az 1. tábori páncéloshadosztály kémelhárítói a településen, ahol egy lista alapján 9 cigány nőt és férfit – köztük 12-14 éveseket is – és egy roma férfi nem roma feleségét állították elő a helyi cigánysoron. Háború utáni vallomásaik szerint először nem értették, hogy miért gyűjtik őket össze. Kezdetben azzal gyanúsították őket, hogy részt vettek a Hangya szövetkezet helyi boltjának kifosztásában, de a későbbiekben súlyosabb vádakat is megfogalmaztak velük szemben. „Ti hoztátok a románokat a magyarokra” – ordította egy visszaemlékező szerint a romák összeszedésében közreműködő helyi férfi az összegyűjtötteknek. Amikor a sarkadi csendőrlaktanyába átkísérték a foglyokat, már mint „partizánokat” adták át őket a páncéloshadosztály kémelhárításának.

Mind Kötegyánon, mind Sarkadon folyamatos verbális és fizikai bántalmazásnak voltak kitéve az elfogottak. Már a razzia során egy kézigránátot is bedobtak az egyik házba, ahol többen megsebesültek. Kötegyánon pedig tyúkólba zárták őket. A kihallgatásokat vezető Kozma is rendszeresen verte az elé kerülőket:

„A kihallgatásokat úgy folytattam le, hogy a cigányokat egyenként behozattam a kihallgatásra rendelt helységbe, ahol azok a tanúkkal szembesítették és ha ezután is tagadták a terhükre rótt cselekményt, meztelenre lettek vetkőztetve, arculvertem és kutyakorbáccsal ütlegeltem őket” (BFL VII.5.e 21847/1949. 283. Tárgyalási jegyzőkönyv, 1947. december 3, p 5.) – számolt be Kozma a népbírósági tárgyalásán a nagyszalontai romák kihallgatásáról.

Az erőszak nem csupán a roma lakosságot érintette. Zsadányban a szovjet megszállás alatt a lakosság szegényebb része által ellopott ingóságokat egy helyre összegyűjtötték, az elkövetőket pedig „kegyetlenül megpálcázták”. A szeptember 28-án a magyar és német csapatok által visszafoglalt, Kötegyánnal szomszédos faluban, Méhkeréken nem várt módon érte a helyieket az új magyar hatalom. Amikor Száva László, a község bírója üdvözölni akarta a magyar katonákat, akkor Kozma korbáccsal el kezdte verni, majd a községházára hurcolta. Egy lista alapján további öt embert gyűjtöttek össze, akiket a sarkadi csendőrlaktanyába vittek. Az elhurcoltakat itt is meztelenre vetkőztették, majd egy ágyra fektetve botokkal és pálcákkal megverték őket. A céltalannak tűnő erőszak okát a foglyok csak a csendőrlaktanyában ismerték meg. Kozma János hétnapos szabadságra ment haza a katonai szolgálatából, s a román bevonulás miatt nem tudott ismét bevonulni – ezt a kémelhárítók dezertálásnak ítélték meg. A helyi elöljáróság a veszteségek elkerülése érdekében fehér zászlóval fogadta a bevonuló szövetséges erőket – ezt interpretálták diadalkapuként a visszatérő magyar csapatok.

A kémelhárító osztály brutalitása kiváltotta a parancsnokság rosszallását is. Hajnal Géza, a hadosztály tábori lelkésze is panaszt tett a kínzásokkal kapcsolatban. Jánosi Ferenc, a páncéloshadosztály tábori bíróságának vezetője utasítást kapott arra, hogy Sarkadon tájékozódjon az ottani kihallgatásokról. Itt szembesült azzal, hogy a foglyok embertelen körülmények között voltak – 25-30-an egy szobába összegyűjtve -, s láthatóan a testüket ütési nyomok borították. Ugyan a kémelhárítók azt mondták, hogy a polgári lakosság verte meg a romákat még Nagyszalontán, a hadbíró Kozmát és Kubányit is figyelmeztette, hogy ilyen eseteket nem tűr, és az esetet jelentette Pálffy-Muhoray Zoltán alezredesnek, a hadosztály vezérkari főnökének. Másnap maga Pálffy-Muhoray is közbenjárt a méhkerekiek érdekében: élelmiszert hozatott számukra, s megtiltotta a további bántalmazásukat. Viszont ebben az esetben is már megmutatkozott a foglyok megkülönböztetése: amíg a parancsnokság részéről közbenjártak a méhkerékiek érdekében, hasonlót a romákkal kapcsolatban nem tudhatunk.

Mivel október 5-én a szovjetek megközelítették Sarkadot – másnap el is foglalták a települést –, így a páncéloshadosztály I.b osztálya is a hátratelepülésről döntött. Kubányi György százados arra utasította a Blága József csendőr szakaszvezető vezette csendőrosztagot, hogy a Sarkadon lévő foglyokat kísérjék hátra: a hadifoglyokat Szegvárra, a polgári foglyokat pedig engedjék szabadon. A csapatcsendőrök és a mintegy 30-50 fős, hadifoglyokat, méhkeréki letartóztatottakat, továbbá a Kötegyánról és Nagyszalontáról összeszedett romákat magába foglaló fogolycsoport szürkületkor elindultak a körülbelül 12 km-re lévő szomszédos település, Doboz irányába. Az 1956-os eljárásnak sem sikerült megállapítani azt, hogy pontosan melyik csapatcsendőr részéről merült fel az a gondolat, hogy a foglyok közül a romákat ki kell végezni. A dobozi Wenckheim-kastélyhoz este 10-kor megérkezve kettéválasztották a foglyokat: 20 cigányt külön gyülekeztettek, a többi foglyot pedig az istállóba zárták.

A nagyszalontai tömeggyilkossággal szemben az elkövetők itt törekedtek a kivégzés elrejtésére. Doboz felé menet folyamatosan keresték a megfelelő helyet a tömeggyilkosság végrehajtására – végül a dobozi temetőre esett a választás. Molnár József még a temetőcsőszt is felkereste éjjel azzal, hogy ne ijedjen meg a lövésektől – új fegyvereket próbálnak csupán ki. Az éjszaka is arra szolgált, hogy minél kevesebb szemtanúja legyen a gyilkosságoknak. A két-három 16 éven aluli fiatalból, férfiakból és nőkből álló csoportot (a háború után csak 8 kötegyáni áldozatot sikerült közülük azonosítani) a temetőben lefektették, majd néhány méterre hátrébb húzódva a csapatcsendőrök tüzet nyitottak a fekvő személyekre. A visszaemlékezések, valamint az exhumálást vezető orvosszakértő megállapítása szerint kézigránátot is dobtak a haldoklók közé. A gyilkosság után két csapatcsendőr két községi csendőr társaságában elment a temető közelében fekvő cigánytelepre és onnan 6-8 férfit elhurcoltak. Velük vájattak egy 2×3 méteres gödröt, amibe belehúzatták a holttesteket.

Október 6-án hajnali 4 óra 30 perckor megindult a 6. gárdalovashadtest támadása Doboz irányába. A tüzérségi előkészítést meghallva Boldizsár János elrendelte a továbbvonulást. Előbb Békéscsaba felé mentek, ahol a városszélen két roma nőt el is engedtek. Ezt követően Orosházára akartak menni, de az előrenyomuló szovjet csapatok miatt már nem tudták elérni a települést. Miután Kondoros határában légitámadást kaptak, valamint feltűntek a szovjet harckocsik is, a csapatcsendőrök egyszerűen magukra hagyták a foglyokat.

Nagyszalonta hosszú árnya

Nagyszalontát követően a magyar polgári és katonai adminisztráció következetesen szovjet kollaboránsként kezdte kezelni a cigány lakosságot. A Fővezérség kémelhárító és hírszerző osztálya arra az állítólagos hírre reagálva, hogy Tiszakeszinél a szovjetek a romákat géppisztolyokkal szerelték fel, azt javasolta, hogy

„Mivel a cigányok hasonló oroszbarát magatartása Nagyszalontán is észlelhető volt, azonnali országos jellegű intézkedés volna célszerű,” (MNL OL K 63 1944-24/7. 12825/1944. 9. Oroszok által megszállt területek helyzete. 6. kerületi parancsnokság jelentése 1944. X. 24-én)

Ugyan a déli hadműveleti terület kormánybiztosa a romákkal szemben azok közrendet veszélyeztető tevékenységére hivatkozva már október 16-án lakhelyelhagyási tilalmat rendelt el, a roma lakossággal szemben 1945 januárjában és februárjában születtek meg azok a BM-rendeletek, melyek a roma lakosság, a romák internálását és fokozott rendőrfelügyelet alá való helyezését rendelték el arra hivatkozva, hogy azok „az ideiglenesen megszállva volt községekben és városokban az erőszakoskodásokban, fosztogatásokban és az ellenséggel való együttműködésben, továbbá a felszabadulást követő napokban is a fosztogatásban” közreműködtek.

A szovjet csapatok előrenyomulásával párhuzamosan Magyarország egyre nyugatabbi területein végeztek ki romákat fosztogatás és kollaborálás vádjával. Így például a dobozi tömeggyilkossággal egy napon a Hajdú megyei Pocsajon legalább 3 cigányt végeztek ki, a további gyilkosságokat pedig csak a szovjet csapatok tüzérségi tüze akadályozta meg. Jászkarajenőn október 10. környékén 14 főt, november 30-án a Tolna megyei Lengyel községben további 14 romát lőttek agyon tábori csendőrök. A romaellenes erőszak legvéresebb időszakát Fejér vármegye 1945. januári ideiglenes visszafoglalása hozta el. 1945. január-februárban Lajoskomáromban 16 főt, Szolgaegyházán 72 főt, Szabadbattyánon 26 főt, Várpalotán a Grábler-tónál 118 székesfehérvári és várpalotai romát, a várpalotai vár oldalánál pedig további 5 főt végeztek ki.

Ilyen módon a nagyszalontai és dobozi tömeggyilkosságok nem az egyes magyar alakulatok egyedi atrocitásaként értékelhető, hanem annak az erőszakhullámnak a részeként, mely végigsöpört az ország területén 1944 szeptembere és 1945 áprilisa között. Miközben a magyarországi polgári lakosságot a Magyarországot ért bombázások révén közvetlenül is érte háborús veszteség, sőt, a magyarországi zsidóság gettósítása és deportálása révén magával genocídiummal is találkozott, az év őszéig nyílt tömeggyilkosságokra nem került sor az ország területén. A frontvonal mögötti területeken a visszavonuló magyar és német csapatok viszont a saját polgári lakosság egyes rétegei ellen is erőszakosan léptek fel. Ebben egyszerre játszott közre a szélsőjobboldali kormányzat radikalizációja, a háborús pszichózis, valamint a csapatok – akár a szovjet hadműveleti területről hozott – brutalizációja is.

Fóris Ákos

Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-4 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Ezúton köszönöm George Eisennek, Gellért Ádámnak, Rivka Schillernek és Ungváry Krisztiánnak, hogy a nagyszalontai eseményekhez kapcsolódó forrásanyagaikat megosztották velem a kutatás során.

Az ismeretterjesztő cikk alapját az alábbi tanulmány adja: Fóris Ákos: Anti-Roma Massacres in the Shadow of the Frontline – Mass Murders in Salonta and Doboz, October 1944 (Megjelenés alatt)

Levéltári intézmények:

BFL – Budapest Főváros Levéltára

CAMO – Центральный архив Министерства обороны Российской Федерации

MNL BéVML – Magyar Nemzeti Levéltár Békés Vármegyei Levéltára

MNL OL – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

USHMM – United States Holocaust Memorial Museum

Ajánlott irodalom:

Hungarian Roma During World War II. – Anti-Roma mass killings in Hungary, 1944-1945. [Database]

Bársony János: Cigányok viharban – Biharban: elfeledett tömeggyilkosságok nyomában. Deliberationes 8. (2015) 2. sz. 53–67.

Bársony János – Daróczi Ágnes: Kali Trash, Pharrajimos, Samudaripen: fekete félelem, szétvágatás, legyilkolás: A romák sorsa a holocaust idején Magyarországon II. [Budapest]: Cigányságkutató Intézet – Romano Instituto, 2015.

Cornea, Lucia: Contribuţii la o istorie a oraşului Salonta în perioada interbelică, 1919–1945. Oradea: Editura Muzeului Ţării Crişurilor, 2005.

Dánielisz Endre: Nagyszalonta a 20. században, Nagyszalonta: Prolog, 2008.

Fóris Ákos: Szovjet atrocitások és háborús propaganda. Dokumentumok Nagyszalonta 1944. szeptemberi megszállásához. Lymbus 21. (2023) 615–647.

Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945: út a cigány holocausthoz. [Budapest]: Cserépfalvi Kiadó, 1992.

Kereskényiné Cseh Edit (szerk.): Források a Békés megyei cigányság történetéhez. Dokumentumok a Békés Megyei Levéltárból 1768–1987. Gyula: Békés Megyei Levéltár, 2008.

Kovács Szabolcs: Etnikai atrocitások Erdélyben (1944). Erdélyi Krónika, 2023. november 11.

Miklós Tamás: „A cigánykérdés a cigányok elhelyezésével megoldva nincsen.” Források az 1942. évi esztergomi cigány-szabályrendelet megalkotásához. Romológia 7. (2023) 18. sz. 77–96.

Számvéber Norbert: Az alföldi páncéloscsata. Harcok a Tiszántúlon, 1944. október. [Keszthely]: Peko Publ., 2023.

Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest: Osiris Kiadó, 2005.

Ezt olvastad?

A száz éve született Szabad György öröksége

A honismereti mozgalom zászlóshajójának számító Honismeret folyóirattal nagyon régóta, majdhogynem portálunk indulása óta együttműködünk. A Honismeretet kiadó Honismereti Szövetség tömöríti

X