Száz éve született a fasizmus

Száz évvel ezelőtt, 1919. március 23-án Benito Mussolini Fascio di Combattimento [Harci Fascio] néven megalapította mozgalmát, a későbbi Partito Nazionale Fascista [Nemzeti Fasiszta Párt, 1921] elődjét a milánói San Sepolcro téren. A centenárium alkalmából az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara (ELTE BTK) és az Istituto Italiano di Cultura [Olasz Kultúrintézet] Andreides Gábor és Juhász Balázs történészek kezdeményezésére és szervezésében kétnapos konferenciát rendezett, amelyre 2019. március 21–22-én került sor. A szervező intézményeken túl a rendezvényt a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ) és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara (PPKE BTK) is támogatta.

100 éve született a fasizmus – A konferencia plakátja

A magyar-olasz tudományos konferencia első napjának az ELTE BTK campusa adott otthont. Bartus Dávid dékánhelyettes (ELTE BTK) és Kőszegi Zoltán, a MAZSIHISZ kommunikációs vezetője megnyitó beszédét követően Ormos Mária, a fasizmus legtekintélyesebb hazai kutatója üzenetben köszöntötte a résztvevőket, amelyet Hamerli Petra közvetített, majd két plenáris előadás vezette be az ülésszak munkáját. Federigo Argentieri, a római John Cabot University kötelékébe tartozó Guariani Institute vezetője előadásában Mussolini életének és politikai pályafutásának legjelentősebb olasz kutatóját, az általa személyesen is ismert Renzo De Felicét mutatta be a közönségnek. A neves történész nehézségekkel tarkított pályájának ismertetésén túl Argentieri összefoglalta a több ezer oldalas Mussolini-biográfia megszületésének körülményeit és a kötetek fogadtatását, valamint néhány szóval kitért De Felice politikai szerepvállalására is, kiemelve, hogy a kutatót az 1956-os magyar forradalom eseményei sarkallták véglegesen arra a döntésre, hogy kilépjen az Olasz Kommunista Pártból. Pankovits József, a Politikatörténeti Intézet munkatársa a „fascio” kifejezés kulturális és történeti jelentéstartalmával kapcsolatos gondolatait osztotta meg a nagy létszámú közönséggel. Az előadó kitért a fascio eredetére, amely a Római Birodalom idejére vezethető vissza. Hangsúlyozta, hogy nem Mussolini volt az első az olasz történelemben, aki politikai mozgalmat ezzel a terminussal nevezett meg, ugyanis a Risorgimento-párti szocialisták Bolognában már évekkel korábban, 1871-ben létrehoztak egy úgynevezett „munkás-fasciót”. Az előadás ezután főként az 1914-ben létrejött fascióra koncentrált, amelyet az intervencionisták alapítottak, akik azt szorgalmazták, hogy az eredetileg semleges Olaszország az esetleges területi gyarapodás reményében lépjen be az időközben kirobbant első világháborúba.

A plenáris előadásokat követően a munka a szekciókban folytatódott. A délelőtti szekció a fasizmus kezdeti éveinek alapvető jellemzőit foglalta össze négy előadás keretében. Horváth Jenő, a Budapesti Corvinus Egyetem magántanára az arditizmust mutatta be. Az arditók önkéntes alapon szerveződő rohamcsapatok tagjai voltak, és az olasz haderő elitalakulatát képezték. A szervezet mintegy 30-35 ezer emberből állt, akiknek többsége rendkívül fiatal volt. A háború utáni leszerelést követően a harcias moráljuk nem kevés fejtörést okozott az olasz kormányzatnak, ugyanis „haragjukat” a számukra ellenszenves belpolitikai tényezők ellen fordították, és nemritkán erőszakos cselekedetekre ragadtatták magukat. Kezdetben ők alkották a szerveződő fasiszta mozgalom egyik gerincét, ugyanis az arditók közé tartoztak olyan neves fasiszták is, mint Italo Balbo, vagy Giuseppe Bottai. Andreides Gábor, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) tudományos kutatója arra kereste a választ, hogy miként alakult Mussolini viszonya a fasizmus többi befolyásos tagjával. A fasizmus kezdetben nem volt egységes, egyidejűleg több fascio alakult, és nyilvánvalóan mindegyiknek megvolt a maga vezetője. Ők többnyire az egységesült párton belül is megőrizték tekintélyüket, így a gerarca (alvezér) elnevezéssel illették őket. Az előadás több példával rávilágított arra, hogy Mussolini és az alvezérek kapcsolata korántsem volt felhőtlen, és a kisebb konfliktusokat követően 1943-ban – a Fasiszta Nagytanács nevezetes, a Ducét voltaképpen megbuktató ülésén – nyílt szakításra került sor. A következő előadó, Pasquale Fornaro – az Università degli Studi di Messina tanára – arról rajzolt képet, hogy Szicíliában miként fogadták a fasizmust. Ezen a vidéken a fasciók szerveződése kicsit megkésve, 1920-tól kezdődött, és inkább városi-társadalmi mozgalmi jelleggel bírt. A félszigeten nagy hagyománya volt a demokratikus-szocialista eszméknek, így a fasizmus, mint integrált rendszer bevezetése a későbbiekben számos nehézségbe ütközött. Fokozta a problémát az is, hogy Szicíliában nagy szerepet töltött be a maffia, amit a fasiszta kormányzat tudvalevőleg üldözött. A szekciót Raoul Pupo, az Università degli Studi di Trieste professzora előadása zárta, aki az úgynevezett „határmenti fasizmust” mutatta be az érdeklődőknek. A kifejezés Venezia-Giulia régióban született, ahol a fasizmus feladatának azt tartották, hogy megvédje Olaszországot a „barbár világgal”, azaz a latin civilizációt a szlávokkal szemben. Pupo kitért Fiume kérdésére is, amelynek nacionalista önkéntesek által történő elfoglalása – a Gabriele D’Annunzio olasz költő által vezetett „Marcia su Fiume” – sok tekintetben a fasizmus modelljének, előfutárjának tekinthető.

Az ebédszünetet követően a konferencia párhuzamos szekciókban folytatódott tovább. Egyfelől terítékre kerültek a téma kulturális és ideológiai aspektusai, másfelől az ELTE doktoranduszai bemutatták azt, hogy a fasiszta eszmerendszer elemei miként jelentek meg a világ más területein. A fasizmus kulturális vetületeit bemutató szekciót Ordasi Zsuzsa, a Károli Gáspár Református Egyetem tanárának előadása nyitotta, aki az 1920–1930-as években folyó szociális építkezés eredményeit ismertette a közönséggel. A nagyarányú beruházásokat és átalakításokat, amelyek főként a jelentősebb városokban és a fővárosban valósultak meg, az indokolta, hogy egyrészt számos lakóépület rendkívül rossz állapotban volt, másrészt pedig az időszakban növekedett a városi lakosság létszáma is. Az építkezések kivitelezésével fiatal, modern stílust képviselő szakembereket bíztak meg, akik az általuk kidolgozott tipológia alapján végezték el a feladatot. Ennek mintájára készültek el többek között Róma kertvárosi negyedei is.

Ezt követően Szegedi Péter futballtörténész azt mutatta be, hogy az olasz futball miként emelkedett fel a fasizmus idején. A fasizmushoz hasonló totalitárius politikai mozgalmakról általában véve elmondható, hogy azok nagy hangsúlyt fektetnek a testedzésre és a sportra, amely egyfajta közösségformáló tényezőként működhet. Olaszországban a futball fejlesztése a minél kiválóbb játékosok képzésére, és a sportlétesítmények kialakítására irányult. Előbbihez jelentős segítséget nyújtottak a külföldi trénerek és focisták, akik között rendkívül sok magyar sportolóval is találkozhatunk. Az utóbbi, vagyis a stadionok építése arra teremtett lehetőséget, hogy a szurkolók minél nagyobb számban nyomon követhessék a sporteseményeket, ami erősítette a nemzeti összetartozás tudatát.

A sportba való betekintés után Fried Ilona, az ELTE BTK tanára a fasizmus idején alapított Olasz Királyi Akadémia működését ismertette, amely az időszak legfontosabb kulturális és tudományos intézménye volt. Az előadás hangsúlyt fektetett az évente megrendezett Volta-konferenciák bemutatására, részletes képet rajzolva a humán osztályok által szervezett rendezvényekről. Ezekre a nemzetközi konferenciákra az olasz tudósok mellett más országok szakemberei is rendre meghívást kaptak, s a résztvevők köre kitűnően illusztrálja azt, hogy a fasiszta kultúrpolitikában milyen témákkal foglalkozó kutatók kaptak helyet.

A következő szekció a fasizmus ideológiájának egyes részleteire koncentrált. Szabó Tibor, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógiai Karának tanára előadásában a fasiszta berendezkedés talán legismertebb ellenzője, Antonio Gramsci gondolatait prezentálta a közönségnek. Gramsci, mint a Partito Comunista Italiano [Olasz Kommunista Párt, PCI] egyik alapítója, kezdettől fogva szembehelyezkedett a formálódó fasiszta mozgalommal, és politikusként, valamint teoretikusként egyaránt hangot adott nézeteinek. A fasizmus megdöntését célzó elképzeléseit bebörtönzése után a Quaderni del carcere [Levelek a börtönből] című művében összegezte. Fejérdy András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója és az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, igazgatóhelyettese, Rákosi Mátyás életének egy kevéssé ismert fejezetét, a Tanácsköztársaság bukása után a III. Internacionálé munkatársaként kifejtett tevékenységét mutatta be. Rákosi öt évet töltött az európai munkásmozgalom szervezésével, amelynek során a Komintern többek között azzal bízta meg őt, hogy Olaszországban elősegítse a baloldali erők antifasiszta összefogását. Simon István, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa – akinek előadását Juhász Balázs közvetítette – azt vizsgálta meg, hogy a magyar szociáldemokrata sajtó – a Népszava napilap és a Szocializmus folyóirat – miként értékelték a fasizmust. Simon a fasiszta pártról és Mussoliniról értekező cikkek tartalmának összefoglalásával, helyenként idézésével támasztotta alá azt, hogy a szociáldemokraták rendkívül kedvezőtlen véleménnyel voltak az olasz kormányzatról, és hangsúlyozták, hogy az eszmerendszer korántsem tekinthető egységesnek. Az előadó kiemelte ugyanakkor, hogy volt olyan korabeli írás is (Rudas Béláé), amely a fasiszták programjának egyes pontjaiban szociáldemokrata elemeket vélt felfedezni. A szekciót Molnár Anna, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docensének előadása zárta, aki Altiero Spinelli személyében szintén egy olyan politikai gondolkodó pályáját mutatta be, aki a fasizmus ellenzője volt. Spinelli fiatalkorában kommunista volt, ami miatt 1927-ben 10 évre bebörtönözték, majd ezt követően 6 évre internálták. Itt érdemes pontosítani Anna szóhasználatát. Javaslom az „internálás“ kifejezés használatát. A börtönben töltött esztendők alatt Spinelli – olvasmányélményeinek hatására – fokozatosan eltávolodott a kommunista eszméktől, és megismerkedett a föderalista gondolattal, és a nemzetállamok válságának, valamint a tartós béke és a gazdasági fejlődés biztosításának egyedüli megoldásaként Európa föderatív átalakítását tartotta, így a későbbiekben emellett kardoskodott.

A doktorandusz szekcióban többnyire olyan előadások kaptak helyet, amelyek a fasiszta eszmék más földrajzi területeken való megjelenését állították középpontba. Bakó András azt vizsgálta meg, hogy Latin-Amerikában miként jelentkezett a fasizmus. A kontinens országainak jobboldali rendszerei között kiemelkedő jelentőségű volt Juan Domingo Perón mozgalma, a perónizmus. Noha Perón szimpatizált az olasz fasizmussal, és átvette annak egyes elemeit, mint az államközpontúságot, vagy a nemzeti gazdaság megteremtésére irányuló törekvéseket, végeredményben nem épített ki totális berendezkedésű államot. Bakó képet rajzolt arról is, hogy a dél-amerikai országokkal foglalkozó magyar kutatók hogyan értelmezik az itteni szélsőjobboldali eszméket.

Pálfi László előadásában a fasizmus és a nácizmus dél-afrikai modellkövetését mutatta be. A gyarmatosításnak köszönhetően etnikailag vegyes társadalom alakult ki a területen, ami maga után vonta az egyre élesedő ellentéteket a „fehér” telepesek és a helyi lakosok, a búrok között. Az országot elfoglaló angol telepesek apartheidet, azaz a faji megkülönböztetést alkalmaztak, ami hamar szélsőséges méreteket öltött, és elsősorban a náci ideológiából kölcsönözte módszereit.

Stempler Ádám a thai Phibun Songkhram első miniszterelnökségének időszakát (1938–1944) mutatta be. Phibun katonai diktatúrát vezetett be országában, amelynek nevét a nacionalizmus jegyében Sziámról Thaiföldre változtatta. Számos fasiszta – vagy inkább náci – elemet felhasznált a rendszere kiépítéséhez, amelyek közül legmarkánsabban az idegengyűlölet volt tetten érhető, mely főként a kínaiak ellen irányult. Ezzel párhuzamosan Phibun igyekezett közelíteni államát a nyugati tradíciókhoz is. Lódi Csilla előadásában a fasizmus svájci megjelenését vizsgálta, ahol ugyancsak történtek kísérletek az 1930-as években arra, hogy az olasz eszmerendszer mintájára politikai pártokat, mozgalmakat szervezzenek. A svájci fasizmus talán legjelentősebb képviselője a Svájci Fasiszta Föderáció volt, amely élénk kapcsolatokat ápolt Mussolinival és az olasz fasisztákkal. Azonban teljes egészében ez a párt sem honosította meg az ideológiát, csupán annak néhány aspektusát használta fel programja kialakításához, mint például a nacionalizmust és liberalizmus-ellenességet.

Nagy Gergely a fasiszta Olaszország és az Amerikai Egyesült Államok kapcsolatait ismertette. A párizsi békekonferencia (1919) idején a két állam viszonyát nagymértékű feszültség jellemezte, amelynek oka az volt, hogy Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök nem kívánta betartani a londoni titkos szerződésben (1915) foglalt területi ígéreteket, amelyek Olaszországot rávették az első világháborúba antant oldalon történő belépésre. Ezt követően, különösen az 1930-as évek elején a feszültség enyhült, és a két ország igyekezett kereskedelmi kapcsolatokat kiépíteni egymással, valamint az Amerikában élő olasz kisebbség helyzetének kedvező alakítására is történtek lépések.

Závoczki Adrienn az 1928 és 1938 között létesített olasz–magyar kereskedelmi vállalatokat mutatta be előadásában, amelyek közül az 1936-ban alapított Magyar-Etióp Kereskedelmi Kft. tevékenységére koncentrált elsősorban. A társaság azt követően alakult meg, hogy Olaszország elfoglalta Etiópiát. Célja egyrészt az olasz gyarmatokról származó árucikkek magyarországi behozatala volt, másrészt pedig az, hogy a magyar – főként mezőgazdasági – termékek számára piac létesüljön Etiópiában.

A szekció utolsó előadójaként Neuspiller Ferenc a Movimento Sociale Italiano [Olasz Szociális Mozgalom] történetét mutatta be az 1946-os alapítástól az 1970-es évekig. A párt már nevében is a Salò-i, vagy másképp Olasz Szociális Köztársaságot – a Mussolini által vezetett, 1943 és 1945 között fennálló német bábállamot – idézi, és ideológiája, programja, jelképei tekintetében egyaránt neofasiszta pártnak tekinthető. Az előadók közül Nagy Gergely a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza, a többiek az ELTE-t képviselték.

Másnap a konferencia az Olasz Kultúrintézetben folytatódott, amelynek igazgatója, Gian Luca Borghese a szekciómunkálatok megkezdése előtt köszöntötte a résztvevőket. A nap első előadója Alessandro Vagnini, az Università degli Studi di Roma „La Sapienza” tanára volt. Előadásában azt vizsgálta, hogy miként alakult Magyarország és Olaszország viszonya a fasizmus hatalomra jutását követő első időkben. Mussolini számára, aki kezdetben több külpolitikai orientáció irányába puhatolózott, Magyarország elsősorban földrajzi elhelyezkedése miatt volt fontos tényező, ugyanis a „jugoszláv kérdés” megoldásához Olaszországnak szüksége volt a magyarokkal történő együttműködésre. Gianluca Volpi, az Università degli Studi di Udine tanára azt vázolta fel, hogy a fasiszták miként viszonyultak a magyar királykérdéshez. Olaszország tudvalevőleg Habsburg-ellenes állam volt, így az egykori uralkodóház trónjának restaurálását alapvetően ellenezte. Több ízben kísérlet történt viszont olasz részről arra, hogy román–magyar perszonáluniót hozzanak létre, minthogy Olaszország a román és a magyar kormányokkal történő jó viszony kiépítésében egyaránt érdekelt volt. Felmerült továbbá az az eshetőség is, hogy az olasz királyi család valamely tagját teszik meg Magyarország királyává. Alessandro Mazzetti, az Università degli Studi di Salerno volt doktorandusza és kutatója előadásában az olaszok Mediterráneumhoz kapcsolódó geopolitikai terveit, és a flotta szerepét mutatta be. Szót ejtett a korszakban születő hajózási törvényekről, amelyek szabályozták, hogy az egyes nagyhatalmak milyen nagyságú flottát tarthatnak fenn, és részletezte azokat a nemzetközi körülményeket is, amelyek veszélyt jelentettek Olaszország geopolitikájára nézve. Francesco Guida, az Università degli Studi di Roma Tre tanára Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter naplójának Magyarországról szóló bejegyzéseit vette nagyító alá, felvillantva néhány naplóbejegyzést, amelyek képet adnak arról, hogy az olasz politikai vezetés miként látta Magyarország egyes politikai lépéseit. Kiemelte például, hogy az olasz kormány nem fogadta kitörő örömmel Horthy István kormányzó-helyettesi kinevezését, ugyanis a fiatalembert nem tartották igazán alkalmasnak a posztra.

A következő szekció azt állította középpontba, hogy a fasizmus elemei miként jelentek meg más európai államok berendezkedésében. Lénárt András, a Szegedi Tudományegyetem oktatója előadásában Spanyolországra koncentrált, megemlítve Miguel Primo de Rivera diktatúráját (1923–1930), amelyet Lénárt inkább erős jobboldali rendszernek tekint. A diktátor fia, José Antonio Primo de Rivera viszont fasiszta mintára szervezett pártot (Falange). A falangisták kapcsolatban álltak Francisco Franco tábornokkal is, aki ügyes taktikus lévén úgy alakította a szálakat, hogy túl erős hatalomra ne tehessenek szert a spanyol fasiszták. Murber Ibolya, az ELTE szombathelyi campusának oktatója előadásában az ausztriai Heimwehr és Mussolini kapcsolatát mutatta be. Az olasz kormány terve – amelyet a magyar miniszterelnök, Bethlen István sugallt – az volt, hogy a jobboldali Heimwehrt kormányra segítve döntse meg az Ausztriában jelentős szociáldemokrata befolyást. A szervezet azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így Johannes Schober kancellári kinevezése (1929) után annak olasz és magyar támogatása gyakorlatilag megszűnt. Szilágyi Ágnes, az ELTE BTK oktatója a portugál Sidónio Pais mozgalmát ismertette, amelyet a vezető nevéből származtatva szidonizmusnak kereszteltek el. A 20. század elején formálódó eszmerendszert, amely autoriter berendezkedést eredményezett Portugáliában, gyakran tartják protofasisztának, azaz a fasizmus előfutárának. A későbbiekben António Salazar is sok elemet átvett a szidonizmusból. Ezt követően Pál István, az ELTE BTK oktatója a Mussoliniról és a fasizmusról szóló angol jegyzőkönyveket, levelezéseket vizsgálta meg, rávilágítva arra, hogy egyes, „szenzációként” beharangozott angol feljegyzések a valóságban korántsem voltak nagy jelentőségűek. Példaként Mussolini és Winston Churchill állítólagos levelezését említi, amely valójában egy levélváltásra korlátozódott.

Az ebédszünetet követően két egyháztörténeti előadásra került sor, az előadók mindketten a Nemzeti Emlékezet Bizottsága munkatársai. Soós Viktor Attila azt mutatta be az érdeklődőknek, hogy a Magyar Katolikus Egyház miként vélekedett a fasizmusról, vagy helyesebben szólva, a nácizmusról. Az egyház szerepe a német megszállás és a nyilas hatalomátvétel után vált igazán jelentőssé, amikor a katolikusok – a protestánsokkal összefogva – tevékeny részt vállaltak a magyar zsidóság megmentésében. Földváryné Kiss Réka előadásában ismert magyar reformátusok, név szerint Ravasz László, Balla Antal és Kovács J. István fasizmussal kapcsolatos gondolatait vette nagyító alá. Ravasz a lateráni szerződések (1929) kapcsán úgy vélekedett, hogy azok nem oldanak meg hosszú távon minden vitás kérdést, így a nevelés ügyét sem. Balla elítélően nyilatkozott a fasizmusról, Kovács pedig úgy gondolta, hogy a református államoknak – amelyek forradalom nélkül is meg tudják oldani belső konfliktusaikat – nincs szükségük hasonló berendezkedésre.

A konferencia záró szekciója a fasizmus magyarországi hatásáról villantott fel néhány szempontot. Kerepeszki Róbert, a Debreceni Egyetem oktatója a magyar szélsőjobboldali egyetemi szervezetek és a fasiszták kapcsolatait vizsgálta az 1920-as években, az ilyen jellegű egyesületek eszmevilágára helyezve a hangsúlyt. A szélsőjobboldali egyetemisták Magyarországon és Olaszországban egyaránt jelentős propagandatevékenységet folytattak, elutasították a liberalizmust és igyekeztek háttérbe szorítani a nőket. A magyar szervezetek kezdettől fogva antiszemiták voltak, az olaszokra azonban ez nem volt jellemző. Egry Gábor, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója a magyar és az olasz nacionalizmust hasonlította össze előadásában. Miután ismertette a hasonlóságokat és különbségeket, Egry azt a kérdést igyekezett megválaszolni, hogy vajon Magyarországon sikerült-e meghonosítani a fasizmust. Elmondta, hogy bár történtek kísérletek erre, és a Fajvédő Párt programja sok elemet kölcsönzött a fasiszta eszmerendszertől, a magyar nacionalizmus etnicizált, azaz a népesség etnikai alapon történő megkülönböztetése központi eleme volt. A fasisztákat ez nem jellemezte. Juhász Balázs, az ELTE tanára előadásában a Magyarországnak ígért olasz hadikölcsön kérdését járta körbe. Noha az olasz kormány jelentős pénzösszegeket helyezett kilátásba a magyar fegyverkezés támogatására, az ígéretek valójában nem teljesültek. A fasiszta kormányzat – a kompromittálódástól való félelem ürügyén – több ízben is elhalasztotta a kölcsön folyósítását, és feltételül szabta azt is, hogy a végül átutalt részleteket a magyar kormány olasz fegyverek megvásárlására fordítsa. A konferencia utolsó előadását Pritz Pál, az ELTE professzora tartotta, aki Mussolini és Gömbös Gyula példáján keresztül arra kereste a választ, hogy a politikusok személyisége valóban olyan mértékben képes-e befolyásolni a történelem alakulását, mint ahogyan azt a történetírás időnként hajlamos érzékeltetni. A vizsgálódás során Pritz arra a következtetésre jutott, hogy a személyiség gyakran hangsúlyosabban kezelt a szakirodalomban, mint amennyire az indokolt lenne. Ennek alátámasztása érdekében kiemelte, hogy Mussolininak valójában inkább bámulói voltak, mint igazi hívei, követői.

Összességében a konferencia több oldalról körbejárta a fasizmus eszmerendszerét és politikai céljait, és igyekezett hangsúlyozni azt is, hogy nem minden szélsőjobboldali ideológia tekinthető fasizmusnak. A még teljesebb kép érdekében esetleg érdemes lett volna részletesebben bemutatni az Usztasa Mozgalom magyar–olasz támogatását, a lateráni szerződéseket, Etiópia és Albánia megszállását, vagy a fasiszta propaganda szerepét az 1936 – 1937-es palesztinai arab lázadás kitörésében. Mivel a szervezők terveznek folytatást, a jövőben talán ezekre a témákra is sor kerül majd. Kiemelendő továbbá, hogy a rendezvényt nagy érdeklődés kísérte, mindkét nap igen tekintélyes volt a közönség létszáma.

A fotókat és a konferencia programjának plakátját Juhász-Kiss Regina készítette.

Hamerli Petra

Ezt olvastad?

1909, Belfast: a világ legnagyobb kohóival az acélgyártásnak, a gyümölcsöző dohánykereskedelemnek, s nem utolsósorban a messze földön híres hajógyártásnak a
Támogasson minket