133 napról száz év után – A Tanácsköztársaság emlékezete

2018. október 9-én a Szabad Október Fesztivál névre keresztelt programsorozat keretében került sor egy különleges történészi beszélgetésre Lehet-e propaganda nélkül beszélni a Tanácsköztársaságról? címmel. A résztvevők Zeidler Miklós, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének habilitált egyetemi docense és Apor Péter, az MTA BTK TTI Jelenkortörténeti Témacsoportjának tudományos munkatársa voltak. A beszélgetést Diószegi-Horváth Nóra újságíró moderálta.

A beszélgetés felütése az a kérdés volt, hogyan látjuk ma a Tanácsköztársaságot, s hogy van-e bármiféle emlékezete, akár csak a politikai eszközhasználat szintjén is. Elsőnek Zeidler Miklós válaszolt: azt mondta, ha a hallgatóira gondol, azt látja, a mai egyetemistákat nem mozgatja meg a kérdés, nagyon kivételesnek mondható, hogy bárki a proletárdiktatúrával (is) foglalkozzon közülük. Felidézi, hogy a pártállami érában természetesen nem így volt, különösen 1919 kerek évfordulóin sok-sok tanulmánykötet született a rövid életű szovjeturalomról. 1990 után az értékelés részint megváltozott, részint eltűnt a színről. Ma a Tanácsköztársaság keveseket foglalkoztat, s nincs politikailag pozitív emlékezete.

Apor Péter továbbfűzte Zeidler gondolatmenetét: nemcsak az emlékezet, de az „ellen-emlékezet”, az egyszerűség kedvéért jobboldalinak mondott kritikai hozzáállás is igen halk. Ez felveti a kérdést: érdemes-e, illetve lehet-e újra a diskurzusba állítani az időszakot. Ehhez pedig hozzátette: soha nem a különböző rendeletekről, intézkedésekről vitáztak a tanácsállam kapcsán, hanem egy politikai identitás mentén húzódott a megítélés törésvonala. Ha netán új diskurzusra kerül sor, mondta Apor, objektívabb hozzáállást igényelne a kérdés.

Zeidler más szempontot vetett fel ezután. Álláspontja szerint a kommunista hatalomátvételek sosem valamiféle fejlődés után, logikus úton következtek be, hanem elkeseredett válaszok voltak mély krízishelyzetekre. Ennek eklatáns példája Magyarország első világháborús veresége. Ebből a hirtelenségből pedig az fakadt, hogy maguk a kommunista vezetők sem voltak felkészülve a hatalom átvételére. Bizonyos értelemben nem is volt lehetőségük felkészülni, hiszen a bolsevik hatalmak fennállásuk során mindenkor alapvetően ellenséges, elszigetelésre törekvő államokkal néztek szembe. A kommunizmus piacellenességét és társadalom-átformáló igényeit nézve ez az ellenállás érthető. Apor egyetért azzal, hogy a kommunizmus konkrét kérdésekre – háború, éhség, szegénység – kívánt kizárólag a saját szempontjai szerint választ adni, egyfajta társadalmi kísérletként fogták fel vezetői. Szerinte ezeknek a vezetői mechanizmusoknak, a kísérlet működtetésének a meghatározása a kulcs a bolsevik rendszer(ek) megértéséhez.

Diószegi-Horváth ezen a ponton szegezte a résztvevőknek kérdését: hogyan látják, mi az, amit esetleg érdemes örökségül magunkkal vinni a Tanácsköztársaságból? Zeidler erre az 1948 utáni emlékezetpolitika felidézésével válaszolt: még a „szellemi utód” pártállam is kerülgette a forró kását, ugyanazokat a toposzokat írta le újra és újra, mert 1919 részleteinek feszegetése (társadalmi elégedetlenség, felkelések) igencsak öngól lett volna a rendszer számára. Meglátása szerint a tanácsköztársasági epizód lényege az volt, hogy egy csapat alapvetően felkészületlen ember háborús viszonyok között egyszerre akarta az egész társadalmat átformálni. Ez szükségszerű bukásba torkollott, olyan mértékűbe, amiből nem biztos, hogy bármit is éltetnie kellene az utókornak.

 Apor lényegében egyetértett Zeidler kijelentéseivel, hozzátéve: a proletárdiktatúrából a Kádár-rendszer lényegében egy mozzanatot ragadott ki jelentősen: magát a bukást. Központi elem volt az államszocialista hatalom részéről annak a sulykolása, hogy a kommunizmus alternatívája „fehérgárdista rezsim”, ilyen módon aki ellenük van, az a fasizmus, a vérontás, a polgárháború mellett van, „náluk nem jön jobb”. A megállapítás másik felére reagálva Zeidler azt mondta, a Tanácsköztársaság akkor sem tekinthető bármiképpen sikeresnek vagy példamutatónak, ha a vörösterrortól eltekintünk. Az ellenkező véglettel – mármint hogy miképpen lehet egy radikális politikai kísérlet teljes mértékben elhibázott – sokkal jobban be lehet mutatni rövid fennállásukat. Mindezt pedig a kortársak is érezték, az értelmiség kezdeti heves igenlését hasonlóan heves kiábrándulás és szembefordulás követte.

A moderátor ezt követően arról kérdezte a résztvevőket, hogyan viszonyult a jobboldal a Tanácsköztársasághoz. Ismét Zeidler reagált elsőnek: szerinte az eszmei antagonizmus feloldhatatlansága nem meglepő. A konzervatív ethosszal szemben áll a szocialista-kommunista rendszerek által vizionált egalitárius társadalom.

„Akinek pedig már Károlyi is sok volt, mit kezdjen Kun Bélával?” – Utóbbi, költői kérdéssel Zeidler az ellenforradalmi emigrációs gócok létrejöttének szükségszerűségére utalt.

Ezt követően arról beszélt: nem kérdés, hogy a bukás utáni bűnbakká tételnek egy kollektív önfelmentő szerepe volt. Álláspontja szerint egy nemzeti közösség egy olyan súlyos trauma után, mint a háború és annak magyarországi következményei voltak, nem tud úgy tovább egzisztálni, hogy tudatában az van: súlyos helyzetéért ő maga viseli a felelősséget. A trauma elhárítására tökéletes volt a proletárdiktatúra valóban rossz emléke; így pedig megindulhatott a magyar politikai vezetés és az egész társadalom önfelmentése. E szerint ők, a nagy többség, csak áldozatok voltak, a történelmi Magyarországot pedig „idegen eszméket valló idegen emberek” egy kis csoportja verte szét, szinte összeesküvésbe hajló módon. Apor csatlakozott az állásponthoz, kiemelve, az önfelmentés mellett az is célja volt az önmeghatározása szerint is ellenforradalmi hatalomnak, hogy a háború előtti valós problémákkal, mint a földéhség, ne kelljen érdemben foglalkozni. Manapság pedig – tette hozzá – az értékeli le a Tanácsköztársaság „elrettentő példa” szerepét, hogy időközben újabb kommunista hatalom jött létre Magyarországon, több mint negyven évre.

Következő kérdésként Diószegi-Horváth azt tette fel, milyen eredménnyel járna a narratíva objektívebbé válása. Zeidler erre annyival válaszolt, a kutatói objektivitás nem nehéz, és talán érdemesebb lenne úgy felvetni a kérdést: mennyiben tudna a mai bal-/progresszív oldal árnyaltabban állni a saját történelmi örökségéhez. Apor annyit válaszolt, az objektívvá válásra a közbeszéd szintjén nem lát esélyt, a politika harctérré alakult szerinte, a történelmi események pedig afféle világnézeti sorvezetőkké. Hozzátette, ebből az állapotból szerinte ki kellene jutni, ennek mikéntje a nagy kérdés. Leszögezte azt is, a magyar múlt és jelen megértéséhez mélyebb nemzetközi kontextust lenne szükséges beemelni a diskurzusba.

Zeidler ironizálva reagált: „Megérkeztünk a történelem az élet tanítómestere kitételhez”. Hozzátette, számára a történelem példatárként való alkalmazása egy komoly jelzést felvet. Szerinte a történelemből a példa mellett impulzusokat, érzelem-vezérelt narratívákat is nyernek az emberek, márpedig „minél laikusabb valaki, annál több impulzust”. Számára ennek egy köznapi manifesztációja például az ünnepi beszédek kérdése.

Zárásként Diószegi-Horváth azt kérdezte, a fentieket, különösen a nemrégiben elhangzottakat hallva mit tehet az ember, akár történész, akár nem. Apor szerint két alapvető kérdést lehet feltenni, mégpedig: „Hogy jutottunk ide? Hogyan tudunk változtatni, ha nem tetszik nekünk?” Véleménye szerint a múlt hatásait tudomásul kell venni, s pontosan meg kell találni, hogyan befolyásolják az életünket ma. Zeidler a történészi hivatás szempontjából zárta le a beszélgetést. Szerinte a történész a korábban létezett világokat, eseményeket, mindennapokat vizsgálja, miközben mi a mában élünk, és teremtjük ezt a mostani világot. Ebből a párhuzamból kiindulva látható, mi is a történészi hivatás: az elmúlt korok minél inkább pontos, hiteles rekonstrukciója.

Erdős András

Ezt olvastad?

A szabadkőművesség és az 1918–1919-es forradalmi kormányok

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves

X