„Salgótarjánban nem volt egy pofonütés sem, és a válasz ez volt?!” Az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz

Az 1956. december 8-án lezajlott 46 áldozatot számláló sortüzet tekinthetjük fordulópontnak Salgótarján, illetve Nógrád megye forradalmának történetében. A véres leszámolással azonban a hatalom célja még nem a forradalom és szabadságharc aktív résztvevőinek, tényleges vezetőinek a meghurcoltatása volt, hanem a munkástanácsok hatalmának megtörése, a mögöttük felsorakozott dolgozók megfélemlítése. Írásomban a 62 éve lezajlott salgótarjáni eseményeket ismertetem a résztvevők visszaemlékezéseinek felhasználásával.

Salgótarjánban az 1956. október 27-én lezajlott első forradalmi megmozdulástól, a november 4-i szovjet intervención, valamint az első Kádár-kormány megalakulásán keresztül oda vezettek az események, hogy november végére kettős hatalom alakult ki a városban és Nógrád megyében egyaránt. A november 4-e után visszaállított tanácsok csak abban az esetben tudtak napi kérdésekben dönteni, ha együttműködtek a volt forradalmi szervekkel. December elejére a kialakult állapotok miatt, a Kádár-kormány elsődleges feladatának a kettős hatalom megszüntetését, a kizárólagos hatalom megszerzését tartotta. A munkástanácsok mögött felsorakozott munkások megtörésére egyetlen módot találtak: a fegyveres testületek bevetését. Ezt a politikai döntést Marosán György december 8-án a következőképpen közölte a Steigerwald Ottó vezette Nógrád megyei munkásküldöttséggel:

„Vegyétek tudomásul, hogy ti nem forradalmárok vagytok, hanem piszkos, rohadt ellenforradalmárok. Mától kezdve nem tárgyalunk veletek, mától kezdve lövünk! És takarodjatok innen addig, amíg takarodhattok.” (Szokács László: 1956. Salgótarján véres decembere. Salgótarján 2002. 63.)

Steigerwald Ottó visszaemlékezéséből kiderül, hogy mire a küldöttség kijutott a Parlamentből és visszaért a SZOT székházba, ahol aznap tartották a budapesti munkástanács kibővített értekezletét, Salgótarjánban már lezajlott a sortűz. Itt bizonyosodott be, hogy a kormány a munkástanácsok hatalmának megszüntetésére elhatározott fegyveres fellépést nem a fővárosban, hanem Salgótarjánban, az ország egyik nagy vidéki munkásközpontjába hajtotta végre. Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor könyvükben, a hatalom „forgatókönyvét” három pontban tárgyalják, – erő koncentrációja, tömegek aktivizálása, leszámolás – melyek mentén ismertetem a december 8-i nap történéseit.

A kormánypárti erők megerősödése november közepén vett lendületet és december első napjaira érte el csúcspontját Salgótarjánban. A szovjet beavatkozást követően megalakult, Darázs István által vezetett fegyveres csoport mellett, a városban november 14-e óta jelen volt páncélos alakulatával Salupin alezredes, aki a Salgótarjáni Katonai Városparancsnokság parancsnoki feladatát látta el. 1956. november 15-én az Országos Rendőrfőkapitányság, a kormány szempontjából megbízható tiszteket küldött ki a megyei főosztályok újjászervezésére, így érkezett a salgótarjáni kapitányságra Ladvánszky Károly és Koltai őrnagy. Uszta Gyula parancsára december 3-án érkezett a városba Házi Sándor vezérőrnagy, aki felvette a kapcsolatot Darázs Istvánnal és, az MSZMP megyei első titkárával, Jakab Sándorral. Házi Salgótarjánba érkezésével a kormánypárti erők megerősödése teljessé vált.

A munkástanácsokat támogató tömeg aktivizálására a leghatékonyabb módszernek, a forradalom egyes vezetőinek a letartóztatása bizonyult. Házi Sándor parancsára december 8-án hajnalban egy pufajkás alakulat, Kisterenyén letartóztatta Gaál Lajos tröszti munkástanács tagot, illetve Viczián Tibort, akit 1950-ben egy koncepciós per keretében 12 évre ítéltek el. Gaál ellen az volt a vád, hogy sztrájkra buzdító röplapokat terjesztett, Viczián pedig csak rosszkor volt rossz helyen, ugyanis a karhatalom Kelemen Károlyt akarta letartóztatni, azonban Gaál elfogásakor ő elrejtőzött, így valószínű ekkor esett a választás Vicziánra. A pufajkások előtt nem volt ismeretlen Viczián lakhelye, ugyanis novemberi szabadulását követően jelentkezett a rendőrségen, így a karhatalom előtt már annak ellenére ismert volt, hogy az iparmedencében alig tudtak róla valamit. A letartóztatott két személyt a salgótarjáni BM főosztály zárkájába szállították.

Gaál és Viczián letartóztatásáról már a kora reggeli órákban értesültek az üzemek és bányák dolgozói, ugyanis a tröszti munkástanács ötös bizottságának elnöke, aki aznap vett volna részt Gaállal a munkástanács ülésén, mikor tudomást szerzett a letartóztatásról értesítette a környező üzemeket. A megyei munkástanács elnöke, Szabó Ervin felhívta a kisterenyei bányaüzemet, akik közölték vele, hogy a helyi bányászok Salgótarjánba akarnak menni a fogvatartottak kiszabadítására. Szabó ezt ellenezte, helyette egy pár tagból álló delegáció felállítását javasolta, hogy ott személyesen győződjenek meg a letartóztatás tényéről, azonban amíg ő telefonon tárgyalt a bányászok már elindultak Salgótarján irányába.

Eközben a BM megyei főosztályán is értesültek a bányászok indulásáról, ezért Szabó István és Ladvánszky Károly civil ruhás rendőröket küldött ki a városba a helyzet felmérésére. Salupin alezredes azt az utasítást kapta, hogy védje meg az épületet, így megszervezték a belső védelmét, valamint a szovjet alakulatok megszállták a rendőrség előtti területeket, a helyi karhatalom emberei a megyei tanács épülete előtt foglalták el állásaikat. Házi Sándor telefonon jelentést tett a honvédelmi miniszter első helyettesének, Uszta Gyulának a készülő tüntetésről, aki azt válaszolta, hogyha a fejlemények radikalizálódnak, akkor újból tegyen jelentést. Házi ennek a parancsnak eleget téve, az események súlyosbodásakor ismét telefonált Usztának, aki Tompa István belügyminiszter-helyetteshez irányította. Tompa felszólította Házit, hogy nem azért vannak ott, hogy meghátráljanak.

A tüntetők reggel 9 óra óta folyamatosan érkeztek a megyei rendőrkapitányság elé. Először a Kisterenyéről elindult bányászok, mintegy 100-150 fős csoportja érkezett a helyszínre, ahol egy rendőrtiszt tartott nekik beszédet. A tiszt többek között azt kérte a bányászoktól, hogy állítsanak ki egy 5 fős delegációt, akikkel tárgyalni tud a rendőrség. A felvonult tömeg a delegáció lehetőségét elutasította, így a rendőr távozásra szólította fel az összegyűlteket, akik azonban nem hagyták el a helyszínt, mert ekkorra egy körülbelül 800 fős tömeg csatlakozott hozzájuk. A felvonultak elfoglalták a rendőrség, illetve a megyei tanács épülete előtt elhaladó útszakaszt, számuk 11 órára 3-4 ezer főre duzzadt. Jelszavakat skandáltak, követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását, a szovjet csapatok kivonását és hangoztatták, hogy nem ismerik el a Kádár-kormányt, valamint többen a kivezényelt karhatalmistákat is szidalmazták.

Az összegyűlt tömegben a város legnagyobb üzemének, az Acélárugyárnak a dolgozói, habár készültek elindulni a tüntetésre, nem voltak jelen, ugyanis a „K” vonalon egy titokzatos telefonáló parancsoló hangon felszólította Mándoki Andort, a gyár akkori igazgatóját, hogy akadályozza meg az Acélárugyáriak kivonulását. Erre Mándoki a következő képpen emlékszik:

„…egy parancsoló durva hang volt ugye, […] kiadta a parancsát és akkor lecsapta a kagylót, és azt már én se tudom magamnak megmagyarázni, hogy miért hatott ez úgy rám, hogy nekem egy ilyen telefonra cselekednem kellett valamit. A lényeg az, hogy cselekedtem, és amit tudtam azt megtettem.” (Beszélgetés Mándoki Andorral. 2017. november 15.)

A Mándokival készített interjúm során kiderült, hogy az egykori igazgatónak a későbbiekben sikerült rájönni, hogy ki lehetett a titokzatos telefonáló, és miért akarta ennyire megakadályozni az Acélárugyáriak kivonulását.

„…aki telefonált valószínűleg, sőt egészen biztos a gyárnak a dolgozója volt, egyik dolgozója és ő volt a pufajkásoknak a vezére. [Darázs István] Tehát ő tudta, mert ő ott volt azon a tanácskozáson, ami a sortűz előtt elhangzott és ahol kiadták a sortűzre a parancsot. […] Darázs volt, akinek ugye rokonai voltak a gyárban…” (Beszélgetés Mándoki Andorral. 2017. november 15.)

A visszaemlékezésből látszik, hogy Mándoki álláspontja az, hogy a sortűz egy előre eltervezett esemény volt, így Darázs István tisztában volt azzal, hogy a felvonultakra tüzet fognak nyitnak, ezért személyes indíttatásból hívhatta az Acélárugyár igazgatóját, hogy az ott dolgozó rokonai és barátai életét megkímélje. Azt, hogy a sortűz előtt valóban lett volna egy tanácskozás, amin elhatározták, hogy tüzet nyitnak a demonstráló tömegre, azt az eddigi kutatások alapján kijelenteni nem lehet.

A munkástanácsok mögött felsorakozott tömeg aktivizálása rövid idő alatt nagy eredményt ért el, a hajnalban őrizetbe vett személyek kiszabadítására, már 11 órára 3-4000 fő gyűlt össze. Ennek ellenére akadtak olyan dolgozók, akik nem hallottak a reggeli letartóztatásról, illetve a tüntetésről, csak a sortűz pillanatában értesültek róla. Ezt támasztja alá Csákvári László következő visszaemlékezése:

„Szombat volt, dolgoztunk munkahelyünkön, a nagyállomás melletti telepünkön. Tizenegy óra után hagytuk abba a munkát, s indultunk haza. A vasúti pálya mellett jöttem, amikor a Tűzhelygyárral egyvonalba értem, sorozatlövéseket hallottam. Nem tudtam, hogy tüntetés van.” (Szokács László: 1956. Salgótarján véres decembere. Salgótarján 2002. 48–49.)

Önéletírásában is hasonlóképpen gondol vissza a december 8-i délelőttre.

„1956. december 8-án, szombaton is benn voltunk a munkahelyünkön, a „Saját telepen”. 11 óra körül hagytuk abba a munkát (12 óra helyett) s indultunk haza. Gyalog mentem, amikor sorozatlövéseket hallottam. Nem tudtam, hogy tüntetés van.” (Csákvári László: Tarjáni történetek. Életem fejezetei. Salgótarján 2001. 112.)

A fenti emlékezésből kiderül a „leszámolás”, azaz a sortűz megkezdésének az időpontja is, amely tizenegy és fél tizenkettő közé tehető. Mihalik Ferenc visszaemlékezéséből megtudhatjuk, hogy a lövések megkezdése előtt Házi Sándor még távozásra szólította fel a tömeget, de sikertelenül járt.

„Pár perccel fél tizenkettő előtt kijött a rendőrség épületéből egy alacsony köpcös ember, tábornoki egyenruhában, felállt egy földhányásra és próbálta csillapítani az embereket. A felvonulók azonban nem tágítottak…”  (Szokács László: 1956. Salgótarján véres decembere. Salgótarján 2002. 101.)

Az első lövések a megyei tanács épülete előtt felsorakozott pufajkás alakulat adta le, majd ezt követően dobta Ferencz István az Autóközlekedési Vállalat garázsmestere a nála lévő gyakorló hanggránátot a karhatalmisták háta mögé, azzal a szándékkal, hogy megakadályozza a további lövéseket. Páles Lajossal való beszélgetésem során kiderült, hogy ő gránát robbanásra nem emlékszik, sőt lehetetlennek is tartja, mert a karhatalmisták 40 méterre helyezkedtek el a tömegtől.

„Azt mondja, hogy egy kézigránátot dobnak […] a pufajkásokra. Pufajkások ugyan nem messze vannak. 40 méterre. Oroszokra. Oroszok meg 80 méterre vannak. Hát kétszeres olimpiai bajnok sem tud ennyit dobni.” (Beszélgetés Páles Lajossal. 2017. november 3.)

A megyei tanács előtt eldördült lövések után, az épület mellet elhelyezkedő rendőrkapitányság elé kivezényelt orosz alakulat fegyverei is megszólaltak. A sortűz következtében a helyszínen 27-en vesztették életüket, velük együtt 135 személyt szállítottak be a bányai kórházba. A kórház személyzete alig győzte ellátni a sérülteket, így rádión keresztül mozgósították a vöröskeresztes véradókat, és az ápolói végzettséggel rendelkezőket. Erre Fancsik János, aki pályakezdő orvosként volt jelen december 8-án a kórházba, önéletírásában így emlékszik vissza.

„A sebészeten minden műtőt befűtöttek, a belgyógyászatokról a sürgős ellátást nem igénylő betegeket hazabocsátottuk, megkezdődött a véradás, melyre az utcáról bejövők, a hozzátartozók és az egészségügyi dolgozók tömegesen jelentkeztek. Behívták a szabadnapos vagy szabadságon lévő dolgozókat is, mivel azonban így is kevesen voltunk, a Pásztói Kórház orvosai, nővérei, műtősnői közül is átirányították az ott éppen nélkülözhetőket.” (Fancsik János: Rokkantteleptől a Vásártérig. Salgótarján 2016. 192.)

A műtétek során további 19 ember vesztette életét, így a rendelkezésre álló források alapján 46 áldozatról tudunk, 33 férfiról, 2 gyermekről és 11 nőről. A visszaemlékezők azonban gyakran 131 halottról beszélnek. Ha valóban több áldozatot számlált volna az 1956. december 8-án lezajlott sortűz, akkor így több mint 60 évvel az események után, elő kellett volna kerülnie több forrásnak is a további áldozatokról, azonban erre nem került sor, így az áldozatok száma körüli vitában, a december 10. és 16-a között, a kórház által készített kimutatást tartom helytállónak, amely a már fent említett 46 halottról számol be.

Arra kérdésre, hogy ki vagy kik adták a tűzparancsot egyértelmű választ nem lehet adni. Ha egyáltalán volt parancs, az érkezhetett Budapestről, hiszen a párt hatalmának megszilárdítása érdekében, elhatározta a munkástanácsok mögött felsorakozott munkásság erőszakkal való megtörését, de az sem kizárt, hogy a parancsot a rendőrség épületében tartózkodó rendőri-, katonai- vagy politikai vezetők adták ki. Az is előfordulhat, hogy a kialakult feszült helyzetben a karhatalmisták nem bírták tovább az összegyűlt, őket is szidalmazó tömeg nyomását, és önkényesen lőttek a felvonultak közé.

A véres eseményt követően a karhatalmisták elvonultak a helyszínről. A rendőrségen Salupin szovjet parancsnok parancsára egy röplapot fogalmaztak meg, amelyben a valóságot tudatosan meghamisítva, ellenforradalmi provokációnak minősítették az eseményeket. A röpirat az esetért a felvonult tömeget tette felelőssé, miszerint a tüzet ők kezdeményezték, a karhatalmisták csak erre adtak választ. Az álláspont megerősítése érdekében december 11-én a Népszabadság hasábjain „Ellenforradalmárok felháborító provokációja Salgótarjánban” címmel jelent meg cikk.

A kormány álláspontját cáfolni látszik egy 1956. december 16-án, a megyei kórház által keltezett jelentés, amelyben dr. Bódi László igazgató főorvos leírja, hogy a kórházi felvételre került betegek közül egy sem viselt karhatalmi egyenruhát, valamint egyről sem tudtak, aki az alakulathoz tartozott volna. Álláspontom szerint, ha a felvonult munkások tüzet nyitottak volna a felsorakozó karhatalmi alakulatra, akkor a sebesültek között lenni kellet volna egyenruhás személynek.

A kórházi jelentés mellett, a Budapesti Rendőr-főkapitányság által, december 13-án kiküldött szakértői bizottság beszámolója is cáfolja a kormány propagandája révén terjesztett információt, miszerint a demonstrálók tüzet nyitottak a kivezényelt alakulatokra. A szakértők tüzetesen átvizsgálták a megyei főkapitányság és a mellette elhelyezkedő épületek homlokzatát és arra a következtetésre jutottak, hogy a rajtuk található sérüléseket nem fegyverből kilőtt lövedékek okozták. Mivel a bizottság megállapítása nem támasztotta alá a kormány által terjesztett verziót, így a jelentést hosszú időre titkosították.

A szovjet városparancsnokság és a rendőrkapitányság december 8-i közös parancsában, azonnali hatállyal feloszlatta a megyei munkástanácsot, és a város egész területén kijárási tilalmat rendelt el. Azzal szemben, aki a tilalmat megszegte, a karhatalmi erők tüzet nyithattak. A délutáni órákban kezdetét vette a forradalom vezetőinek letartóztatása, illetve megindultak az emigrálások.

A véres eseményt követő napon a szovjet katonai parancsnok és a megyei rendőrkapitány egy közös felhívást tett közzé, melyben bejelentették, hogy a sortűz következtében elhunyt áldozatok közös temetését nem engedélyezik, a hozzátartozókat kérték, hogy szűk családi körben helyezzék örök nyugalomra halottjukat.

A salgótarjáni sortüzet követően az ország több pontján is megszólaltak a fegyverek. Sortűzre többek között Miskolcon, Hódmezővásárhelyen, Egerben és Csepelen került sor. 1956. december 10-én, Miskolcon és Hódmezővásárhelyen nyitott tüzet a karhatalom a tömegre. Miskolcon a tüntetők közül hárman vesztették életüket, Hódmezővásárhelyen egy férfi sérült meg életveszélyesen, aki sérülésének következtében december 12-én elhunyt. December 11-én és 12-én Egerben is megszólaltak a fegyverek. December 11-én a nyomda épülete előtt tüntetők között egyesek szerint egy, mások szerint kettő halálos áldozat volt, a december 12-i lövöldözés nyolc halottat és számos sebesültet követelt. Az utolsó sortűzre 1957. január 11-én került sor. Itt a karhatalom a gyár falain belül nyitott tüzet a munkásokra, melynek következtében egy személy vesztette életét.

Az igazi megtorlás a sortüzeket követően vette kezdetét. Nógrád megyében a forradalom és szabadságharc aktív szereplői ellen 319 esetben indítottak eljárást. A bírósági tárgyalások során, másodfokon 32 esetben a hírhedt Vida Ferenc hozott ítéletet, akinek a nevéhez fűződik Nagy Imre és társainak a halálra ítélése is. A rendszerváltást követően eljárást kezdeményeztek a sortüzekben tevékenyen résztvevő személyek ellen, a Fővárosi Bíróság 12 vádlottból 3 karhatalmistát talált bűnösnek.

Ma az áldozatokról való közös megemlékezésnek Salgótarjánban az esemény helyszínén, 1992-ben felállított emlékműnél nyílik lehetőség. A park, ahol a szoboregyüttes áll a December 8. tér nevet viseli, ezzel is emléket állítva a hatvankettő esztendeje lezajlott eseményeknek.

Felhasznált irodalom

Á. Varga László – Dupák Gábor – Tyekvicska Árpád: 1956 Nógrád megyei kronológiája és személyi adattára. Salgótarján 1996.

Csákvári László: Tarjáni történetek. Életem fejezetei. Salgótarján 2001.

Dávid János – Geskó Sándor – Schiffer Pál: Forradalom, sortűz, megtorlás. H.n. 1990.

Fancsik János: Rokkantteleptől a Vásártérig. Salgótarján 2016.

Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor: „Mától kezdve lövünk” Tíz év után a sortüzekről. Bp. 2003.

Szokács László: 1956. Salgótarján véres decembere. Salgótarján 2002.

Á. Varga László – Pásztor Cecília: Az 1956-os forradalom Nógrád megyei okmánytára II/2. Salgótarján 2002.

Kahler Frigyes (szerk.): Sortüzek 1956. Lakitelek 1993.

Gyebnár Kristóf

Ezt olvastad?

„Nem mondhatom, hogy kommunizmust, mert ezt senki nem akarja…” – Mit szerettek volna a munkástanácsok 1956-57-ben?

Csalódni fog, aki kezébe veszi a Gulyás Martin: „Szocializmust akarunk, de magyar úton” – Munkástanácsok 1956-1957-ben című munkáját. A Corvina

X