200 éve vált független állammá Brazília – interjú Szilágyi Ágnes Judittal

Szilágyi Ágnes Judit az Eötvös Loránd Tudományegyetem habilitált egyetemi docense, az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, valamint az azonos nevet viselő doktori program vezetője. Részt vesz az egyetemen működő Brazil Tudományos Központ (elte.hu) irányításában. Fő kutatási területe Latin-Amerika és az ibériai országok 19–20. századi történelme, a portugál António Salazar és a brazil Getúlio Vargas nevével fémjelzett történelmi időszakok, illetve a Portugália és Brazília közötti nemzetközi kapcsolatok története. Azonban gyakran ír az Ibériai-félszigetet és Dél-Amerikát érintően érdekes magyar vonatkozásokról is. Kutatóként, előadóként többször megfordult a távoli országokban.

Brazília idén ünnepli függetlenné válásának 200. évfordulóját. A bicentenárium alkalmából az Újkor.hu és az ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszéke cikksorozatot indít, amelynek ez az interjú az első tétele.

Újkor.hu: Miért aktuális napjainkban Brazília függetlenné válásának a kérdése?

Szilágyi Ágnes Judit: A történettudományban a témaválasztást gyakran a kerek évfordulók határozzák meg. Idén szeptemberben lesz kétszáz éve, hogy Brazília elnyerte a függetlenségét. Ez mindenképpen ráirányítja a figyelmet, vele együtt pedig az egész latin-amerikai régió emancipációja érdekessé válik mint történelmi probléma. Nem utolsó sorban azért, mert hirtelen sok új állammal bővült a nemzetközi közösség ebben az időszakban. A mai napig érvényes kérdésként merül fel, hogy miként hatott ez a világpolitika vagy a világgazdaság viszonyaira. Birodalmak, országok integrációja vagy dezintegrációja azóta is zajlik. Akár a hozzánk közeli térségekben és korszakokban (például a Szovjetunió, Csehszlovákia vagy Jugoszlávia szétesése), ami szintén aktuális érvénnyel vet fel Latin-Amerikából ismert jelenségeket, a fiatal államok alkotmányozásának kérdéseitől az önálló identitás, a múlttal való szembenézés problémájáig.

Szilágyi Ágnes Judit Curitibában (Brazília) megbeszélést folytat az alkormányzó hivatalában 2021-ben
Szilágyi Ágnes Judit Curitibában (Brazília) megbeszélést folytat az alkormányzó hivatalában 2021-ben

Mikor és hogyan nyerte el Brazília a függetlenségét?

Természetesen Brazíliának is megvannak a jeles napjai, hozzájuk köthetők fontos évfordulói, ebben az esetben a brazil függetlenség napja, szeptember 7-e a nemzeti ünnep. A hagyomány szerint Péter infáns, a későbbi császár a São Pauló-i Ipiranga folyócska melletti táborhelyén ekkor döntött úgy: „Függetlenség vagy halál!” Híressé vált jelmondatával arra a levélre reagált, amiben a portugál udvar hűségre és engedelmességre szólította fel a brazil patriótákhoz húzó régenst (történészek máig vitatják e szimbolikus aktus valódi jelentőségét a függetlenedési folyamatban, 1821 és 1825 között). Minden esetre Brazília más utat járt be, mint a spanyol–amerikai gyarmatok. Viszonylag békésen rendezte a helyzetét, diplomáciai tárgyalások során egyezett meg Lisszabonnal.  Portugál-Amerika területi egysége megmaradt és a Bragança család átmentette hatalmát, valamint a monarchikus államformát az elszakadó dél-amerikai birodalomrészben. Az emancipáció döntő előzményének tekinthetjük, hogy a portugál udvar a napóleoni háborúk fenyegetése elől, példátlan módon, amerikai gyarmatára menekült (1807/1808). Valamint azt az államjogi átalakítást, mikor a gyarmati státust maga mögött hagyva Brazília az anyaországhoz hasonló, egyenrangú birodalomrésszé vált a portugál–brazil egyesült királyságban (1815).

„Függetlenség vagy halál!” Pedro Américo a historizmus jegyében, jó fél évszázaddal később, 1886 és 1888 között készített festménye. Forrás: https://mp.usp.br/chamadas/museu-paulista-da-usp-por-nossos-fotografos
„Függetlenség vagy halál!” Pedro Américo a historizmus jegyében, jó fél évszázaddal később, 1886 és 1888 között készített festménye. Forrás: https://mp.usp.br/chamadas/museu-paulista-da-usp-por-nossos-fotografos

Portugáliának voltak máshol is gyarmatai, miért éppen Dél-Amerikába menekült el a királyi udvar?

A portugálok legfontosabb és legélhetőbb gyarmati területe Brazília volt. Ne felejtsük el, hogy Afrikában a klimatikus és természeti viszonyok, vagy az épített környezet nem volt kifejezetten vonzó az európai telepesek számára, pláne nem felelt meg a királyi családnak. Az európai hadszínterektől biztonságos távolságban lévő Brazília viszont a 19. század elejére a szigetektől (például a Zöldfoki) eltekintve a gyarmatok közül a leginkább összeforrott a portugál civilizációval, sőt gazdaságilag, demográfiailag és kiterjedését tekintve jóval fölé is nőtt az anyaországnak, és így már nemsokáig volt tartható, hogy alávetett státuszban maradjon. Nem feledkezhetünk el egyes személyiségek történelemformáló szerepéről, így a régensherceg, Péter és felesége, Habsburg Leopoldina karakterének, személyes ambícióinak jelentőségéről sem. Pétert édesapja, VI. János portugál király azzal bízta meg, hogy a nevében irányítsa a brazíliai birodalomrészt, miután ő hazatért Európába. Közben azonban a portugáliai alkotmányozási folyamat a brazilok számára kedvezőtlenül, önállóságuk szűkítésének irányába hatott, többek között Péter hazarendelése is napirendre került. Mindez közrejátszott abban, hogy Rio de Janeiróban a Joaquim Gonçalves Ledo vezette függetlenségi liberálisok meg tudták nyerni ügyüknek a régenst, aki kinyilvánította: „Maradok!”, és az elszakadási törekvések élére állt.

Jó nagy meglepetést okozhatott ezzel.

A portugálok természetesen érzékelték a világ változásait, a spanyol-amerikai függetlenségi mozgalmak erejét, és azzal is tisztában voltak, hogy nem áll módjukban nagyobb expedíciós haderő felszerelése és a tengerentúlra küldése. 1822. december 1-én I. Pétert a független Brazília császárává koronázták. 1825 augusztusában pedig Lisszabon és Rio de Janeiro – angol közvetítéssel – végül diplomáciai megállapodásra jutott, az utóbbi jelentős összeggel váltotta meg szuverenitását. A fiatal állam kétmillió fontsterling kölcsön felvételére szorult angol hitelezőitől, hogy kötelezettségének eleget tehessen. Ha ennek a történelmi ténynek máig ható következményeit keressük, akkor azt találjuk, hogy az olyannyira eladósodott latin-amerikai országok függetlenné válásuk pillanatában elkezdték maguk előtt görgetni az államadósságot, a nagy hiteleket részint a spanyolellenes harcokra, részint a függetlenség megvásárlására vették fel. Gyenge és kiszolgáltatott gazdaságuk a továbbiakban nem tudta ledolgozni ezt a hátrányt.

Véglegesen és teljesen elszakadt Brazília Európától? Milyen mértékben vált le Portugáliáról, történelmi örökségéről?

Ez a kérdés nagyon izgalmas, egy jó másfél évtizede magam is keresem rá a választ. Államjogi vagy gazdasági szempontból persze gyors és teljes volt a függetlenedés. De a társadalom szövetében, az emberek fejében talán sosem válik maradéktalanná, bár a lassú távolodás nyelvi és kulturális szempontból folyamatos. Ennek egyik mérföldköve az 1922-es Modern Művészet Hete (februárban éppen a száz éves évfordulójára emlékeztünk, érdemes elolvasni erről Pál Ferenc esszéjét). Központja nem a politikai centrum, Rio de Janeiro volt, hanem a gazdasági fejlődés dél-brazil motorja, São Paulo. Irodalmárok és képzőművészek léptek színre ekkor a modernizmus jegyében, egy fiatal nemzet önálló identitását, sajátos kifejezésmódját keresve. A brazil öndefiníció az 1822 és 1922 között eltelt száz évben többé vagy kevésbé mindig előhívta az Európához és a portugál örökséghez való viszonyulás problematikáját. Számos posztkoloniális válasz született, a paletta igen széles a teljes elutasítástól (luzofóbia) akár a Portugáliával való politikai újra egyesülés (konföderáció) gondolatáig. Amit én vizsgálok jó ideje, az az egyik ilyen lehetséges válasz, a portugál–brazil testvériségre épülő úgynevezett luzo-brazil politika az I. Brazil és az I. Portugál Köztársaság keretei között. Mindkét országban voltak ugyanis hívei a kétoldalú kapcsolatok szorosabbra fűzésének. Brazíliai elkötelezettjei a portugál örökséget saját identitásuk szerves részeként élték meg. Portugáliai támogatói pedig az elveszett gyarmat helyén fiatal, gyorsan fejlődő testvérnemzetet és erős szövetségest láttak, mely a portugál értékeket a maga amerikanizált módján viszi tovább, dicsőséget szerezve ezzel nemcsak magának, de az egykori gyarmatosítónak is.

Hogyan kezdett el foglalkozni ezzel a száz évvel és a luzo-brazil kapcsolatokkal?

Több, mint tíz évvel ezelőtt kezdődött minden, amikor Berlinben voltam kutatóúton az Ibero-Amerikanisches Institutban. Ez egy fantasztikus kincs nekünk, közép-európai latin-amerikanistáknak, mert könyvtára közel hoz több mint nyolcszázezer kötetnyi Latin-Amerikára vonatkozó anyagot. Még a poroszok kezdték el gyűjteni okos, logikus munkával. Itt találtam rá az Atlântida című folyóiratra, amivel addig történészek nemigen foglalkoztak, pedig nagyon érdekes forrás. Kettős (lisszaboni és Rio de Janeiró-i) szerkesztőséggel működött 1915–1920-ig és negyvennyolc terjedelmes száma jelent meg. Központi gondolata az értékközvetítés volt a két ország között, és barátságuk, testvériségük erősítése. Jószándékú, talán kissé naiv alkotói köre a szépirodalom mellett szerteágazó közéleti, politikai publicisztikát tett közzé a lapban, így körvonalazva a luzo-brazil politika lényegét. Mostanra már digitalizálták az Atlântida teljes tartalmát, így a történészek, irodalomtörténészek is jobban felfigyeltek erre a rendkívül gazdag anyagra.

Ebből a folyóiratból gondolom, sok minden kiderült a két portugál nyelvű ország 20. század elejei viszonyáról.

Igen, nagyon sok minden. A folyóirat szerkesztői szoros kapcsolatban álltak a két ország politikai elitjével, kormányköreivel is. Bizonyos értelemben az ő szócsövük is volt a lap, megszólaltak benne miniszterek, diplomaták, parlamenti képviselők, persze főként a luzo-brazil szempontból is érdekes kérdésekben.

Flávio Limoncic és Francisco Carlos Martinho: A experiência nacional: identidades e conceitos de nação na África, Ásia, Europa e nas Américas (2017) című könyvének borítója

Érzékelhető volt-e változás, módosulás ebben az érdekes brazil-portugál viszonyban 1915 és 1920 között?

Az első világháború ebben a vonatkozásban is döntő jelentőségű, bár a két ország mellékszereplője a konfliktusnak, amiben egy oldalon állnak, tagjai a német-ellenes szövetségnek. Az Atlântida fegyvertársi alapon is hangsúlyozza a luzo-brazil szolidaritás fontosságát és párhuzamot von a német agresszió portugálokat és brazilokat egyaránt fenyegető megnyilvánulásai között. Előbbieket az afrikai gyarmataikon éri támadás, Brazíliában pedig a német bevándorlók nagy száma és az óhazához való lojalitása vet fel belbiztonsági kérdéseket. A luzo-brazil Atlantisz szellemi horizontján a konfliktus alapvetően a latin és a germán tömb és mentalitás szembenállásaként jelent meg. A háborút a modern világ korábban sosem tapasztalt intenzitású, kritikus pillanataként értékelték, civilizációk harcaként, ahol a megtámadott fél az újlatin népek csoportja, maga a latinitás, az európai tradíció valódi letéteményesei, míg a germánok barbár agresszorok. Az Atlântida központi gondolatát jelentő luzo-brazil testvériség eszméje így 1919-re „össz-neolatinná” szélesedett.

Szilágyi Ágnes Judit Lengyel Péter Redenta szobrok és egyéb történetek c. kiállításának finisszázsán
Szilágyi Ágnes Judit Lengyel Péter Redenta szobrok és egyéb történetek c. kiállításának finisszázsán

Mennyire volt jogos a német telepesektől való félelem Brazíliában a világháború idején?

Az első világháború fordulatai Brazília határait vagy területét közvetlenül nem fenyegették. Azonban mivel a sok emigránst kibocsátó európai országok érintettek voltak a konfliktusban, a bevándorlóközösségek aktivitása fokozódott a háború éveiben: ez a jótékonysági akciók szervezésétől az utcai összecsapásokig széles spektrumot ölelt fel. A németek egyes helyeken titkos rádióadót üzemeltettek, előfordult háborús kötvényjegyzés, valamint toborzás. Nem volt ritka eset, hogy fiatal férfiak visszatértek harcolni Európába. Az asszonyok búcsút, jótékonysági vásárokat, gálaesteket szerveztek, hogy az óhaza számára gyűjtsenek. Ebben különösen a São Pauló-i olasz és a Rio de Janeiró-i portugál kolónia jeleskedett. Azonban a Brazíliába került európaiak többsége békés, dolgos ember volt, földműves, munkás, aki megpróbált túlélni, esetleg némi vagyont gyűjteni. Nem kereste a konfliktust a brazil hatóságokkal. Az első világháború éveiben a legkomolyabb, a bevándorlókhoz is köthető társadalmi mozgalom nem nemzeti vagy hazafias alapon szerveződött, hanem osztály alapon. 1917-19-ben bontakozott ki az ország történetének legnagyobb sztrájkhulláma és elsősorban a sok európait befogadó brazil tagállamokban vált jellemzővé az anarchista eszméket követő munkásmozgalom, hiszen főleg a dél-európai országokból érkezők hozták magukkal ezt a tradíciót. Az első világháború hatása persze döntő volt ebben a vonatkozásban, hiszen a nyers- és üzemanyagellátás romlásával bekövetkező válság költségeit a munkaadók a munkavállalókra igyekeznek hárítani, a fogyasztói árak is folyamatosan emelkednek, nőtt a munkanélküliség.

Hogyan halad, hol tart az Atlântida folyóirat tartalmára és történelmi hátterére vonatkozó kutatása?

Már a végén járok, mostanában állítom össze a megírt fejezeteket. A készülő kötet négy nagyobb egységre tagolódik majd. Az első magával a folyóirattal, szerkesztőivel, szellemi körével foglalkozik. Majd az I. Brazil Köztársaság (kronologikusan ez volt az első, 1889-ben jött létre) történetének luzo-brazil összetevőit vizsgálom. Végül az 1910-ben alapított I. Portugál Köztársaság luzo-brazil arculatának bemutatása következik.

Tanárnő fő témája mellett rövidebb írások erejéig más korszakokkal, más latin-amerikai és ibériai problémákkal is foglalkozott az elmúlt évek során. Milyen kérdésköröket érintettek ezek a munkái?

A latin-amerikai magyar emigráció története kezdettől fogva érdekel. Mikor a szegedi József Attila Tudományegyetem (ma Szegedi Tudományegyetem) Bölcsészettudományi Karán Anderle Ádám professzor aspiránsa, ma úgy mondanánk doktorandusza lettem, az ottani latin-amerikanista műhelyben éppen elindult ez a még Wittman Tibor által kijelölt kutatási irány. Portugál nyelvtudásom folytán én kaptam Brazíliát, ahol a dél-amerikai országok közül Argentína mellett a legtöbb magyar él. Közelebbről azt vizsgáltam, hogyan viselkedett a brazil állam a bevándorlókkal Getúlio Vargas diktatórikus elnöksége idején (1930–45). Ebből nőtt ki a PhD dolgozatom, mely a vargasi Új Állam bevándorlókat asszimiláló, nemzetépítési törekvéseiről szól. Mai napig érdekel az emigrációkutatás, mint olyan tematika, mely a magyar és az egyetemes történeti problémákat össze tudja kapcsolni, érdeklődést váltva ki a nemzetközi tudományosságban is. Újabban egyre inkább a biografikus nézőpont, egy-egy életút, személyiség és annak történelmi környezete foglalkoztat. Első hősöm Icsey Rezső operatőr volt. Hazaküldött hagyatéka (fotók, újságcikkek, levelek, bizonyítványok, bevándorlási dokumentumok stb.) a Magyar Filmintézetbe (ma Gyűjtemények – Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum (filmarchiv.hu)) kerültek. Ennek feldolgozásával állítottam össze élettörténetét, filmográfiáját. Icsey a két világháború közötti magyar filmgyártás kiemelkedően termékeny operatőre volt, majd az 1950–60-as években Brazíliában olasz kollégáival a São Paulo-i filmipar egyik megteremtője és jelentős alakja lett. Az ő révén pedig mindkét országról és mindkét korszakról lehetett újdonságot mondani.

Szilágyi Ágnes Judit a paranái elnöki palotában (Paláçio Iguaçu), 2021-ben
Szilágyi Ágnes Judit a paranái elnöki palotában (Paláçio Iguaçu), 2021-ben

Említene még néhány példát arra, hogy milyen érdekes személyekkel kapcsolatban kutatott?

Több hasonló történet következett a 19–20. századból. Például foglalkoztam Kornis Károllyal, aki az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utáni politikai emigráció tagjaként került Brazíliába. Ott a polgári házasság ügyében emelt szót és keveredett sajtóvitába jeles brazil jogtudósokkal, felkavarva ezzel a Rio de Janeiró-i közéletet. Türr István alakja jól ismert itthon, de szerepe a Panama-csatorna létrehozásában kevés figyelmet kapott. Hondurasi kolléganőm, Ekaterina Rodriguez volt a szerzőtársam ennek a témának a feldolgozásakor. Szintén a Dél-Amerikába került magyarok története vezetett el ifj. Horthy Miklós figurájához. Sáringer Jánossal közös könyvünkben a magyar közéletben játszott szerepe mellett bemutattuk brazíliai követi és portugáliai emigráns éveinek történetét is. Egyébként szívesen dolgozom együtt szerzőtársakkal. Közülük többen doktoranduszaim voltak, mint Pongrácz Attila, akivel egy Brazíliába került magyar jezsuita szerzetes-tanár, Kövecses Géza leveleit elemeztük az 1950–60-as évekből; Racs Marianna, akivel az 1974-es portugáliai redemokratizálódás kezdeti szakaszát vizsgáltuk. Újabban tanszéki kollégámmal, Pál Istvánnal közöltünk több közös tanulmányt argentínai magyarokról, akiket a pártállam ügynökei figyeltek meg Budapestről az 1950–60-as években, ezért főként az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárának vonatkozó anyagát dolgoztuk fel. Az 1956 után emigrált magyarok egyébként is külön figyelmet érdemelnek, mint a 20. század utolsó nagy kivándorló hulláma. Velük kapcsolatban több tanulmányt írtam, döntően a korabeli latin-amerikai sajtóanyag felhasználásával.

Melyik a legkorábbi korszakok, amivel még foglalkozik?

Tanszéki feladataimmal összhangban folyamatosan követnem kell a 19. és a 20. század egészének történeti irodalmát az általam kutatott régiókra vonatkozóan. Kifejezetten oktatási céllal született a latin-amerikai államok függetlené válásának időszakát bemutató terjedelmes, kollektív kötet, Semsey Viktória szerkesztésében, Latin-Amerika 1750–1840 – A gyarmati rendszer felbomlásától a független államok megalakulásáig címmel, melyben az Argentínára, Brazíliára, Uruguayra és Paraguayra vonatkozó részek szerzője vagyok. A kora újkor története szerkesztője, Poór János felkérésére pedig a spanyol gyarmatbirodalomról írtam. Itt mentem vissza legtovább az időben.

És az ibériai országokra vonatkozóan?

A legkorábbi téma kis alkalmi tanulmány volt, a 2005-ös Don Quijote 400 emlékév kapcsán. I. (portugál trónon IV.) Péter születésének (1798) és halálának (1834) helyszínéről, körülményeiről, a queluzi palota Cervantes-szobájáról. De Portugáliával kapcsolatban mélyebben a salazarizmus foglalkoztatott, különböző szempontból összehasonlítva Getúlio Vargas brazil autoriter rendszerével is (Metszéspontok kötetemben több tanulmány foglalkozik ezzel.) Utóbbi témámhoz, a luzo-brazil problematikához hasonlóan ebben a vonatkozásban szintén az érdekelt, hogy párhuzamosan vizsgáljam a két ország történetét, külső szemlélőként, minegy kívülről tekintve kettejük érzékeny viszonyára.

Hol végezte a tanulmányait?

A Trefortban érettségiztem (akkor Ságvári Endre gyakorló iskolának hívták). Aztán az ELTE-re jártam, 1984-től 1990-ig, ahol történelem tanári és portugál nyelv és irodalom szakos előadói képesítést szereztem. Kedves tanárom, H. Balázs Éva tanácsára Glatz Ferenc témavezetésével kezdtem a diplomamunkámhoz. Mivel azonban ő 1989-ben igen elfoglalt lett művelődési miniszterként, én pedig lehetőséget kaptam egy több hónapos külföldi tartózkodásra, munkakapcsolatunk megszakadt. Szakdolgozatomat a Karády-Jávor filmek középosztályképéről végül Szőcs Gábor irányításával fejeztem be. A téma az első munkahelyemhez és a filmek iránti lelkesedésemhez kapcsolódott. Elsőévesként az egyetem mellett dolgoztam is, a Magyar Filmintézetben gyűjteménykezelőként, hogy film közelben legyek. A leges-legelső publikációm is az Intézet szakmai füzetében jelent meg, a világhírű portugál rendezőről, Manuel de Oliveiráról.

Akkor már elkötelezte magát a portugál nyelv mellett?

Az ELTE portugál tanszéke viszonylag új volt a bölcsészkaron mikor elkezdtem egyetemre járni. Az olasz tanszékből kiválva Rózsa Zoltán hozta létre fiatalabb munkatársaival, köztük a fordítóként, irodalomtörténészként ismert Pál Ferenccel és a történész Rákóczi Istvánnal. Azóta mindketten az ELTE professzorai lettek. A tanszéknek jó híre volt a hallgatók körében. Remek hangulat, közvetlen viszony tanárok és diákok között, valamint, ami akkoriban, az 1980-as évek közepén sokat jelentett, ösztöndíjas utazási lehetőség a távoli, különleges Portugáliába! Nem csalódtam. Tanáraink életre szólóan belénk oltották a portugál nyelvű kultúrák szeretetét, és a kilenc fős évfolyamról, ha jól emlékszem, mindenki utazhatott rövidebb-hosszabb időre a portugál kulturális intézet (ma Camões Intézet) támogatásával.

Könnyű volt fiatal felnőttfejjel egy új nyelvet megtanulni?

Az egyetemen kezdő szintről indult a nyelvtanulás egy alapozó évfolyammal. Nem tartoztam a legjobbak közé, mert az évfolyamtársaim többsége már beszélt valamilyen neolatin nyelven. Nekem viszont nem voltak ilyen alapjaim, gyerekkorban németül, a középiskolában angolul és oroszul tanultam. Viszont negyed- vagy ötödévben Pál Ferenc műfordítói szemináriumán történt valami. Euclides da Cunha brazil író, publicista nehéz szövegét kaptam és valahogy megbirkóztam a feladattal. (Az Os Sertões magyarra fordítása azóta is luzitanistáink nagy adóssága.) Pál tanár úr is felfigyelt rám, én pedig ráéreztem valamire. Aztán néhány év múlva ő hívott meg a Portugál Tanszékre tanársegédnek mikor a PhD fokozatot megszereztem Szegeden két brazíliai tanulmányút után.

Szilágyi Ágnes Judit doktori hallgatóival, Zelei Dáviddal és Pál Zsombor Szabolccsal utóbbinak 2018-as könyvbemutatóján
Szilágyi Ágnes Judit doktori hallgatóival, Zelei Dáviddal és Pál Zsombor Szabolccsal utóbbinak 2018-as könyvbemutatóján

A történelem szakon is voltak olyan tanáregyéniségek, akik meghatározták a pályáját?

H. Balázs Éva professzor szeminaristája voltam, aki később is sok jó szakmai tanáccsal látott el. De az egyetemen minden korszakot sikerült kiváló történész-tanároknál hallgatnom. Az ókort Várady László professzornál, Hegyi Dolores és Puskás Ildikó tanárnőnél. A magyar középkort Gerics József professzornál és feleségénél, Ladányi Erzsébet tanárnőnél, akikkel életük végéig jó kapcsolatban maradtam. Oldottak és izgalmasak voltak a fiatal Klaniczay Gábor órái. Szabad György professzor, akitől diákjai személyes figyelmet kaptak, a pestmegyei levéltárban tartotta páratlan hangulatú forrásolvasás óráit. Az engem egyre jobban érdeklő új- és jelenkorról Urbán Aladár professzort hallgattam az Egyesült Államok történetére, illetve Izsák Lajos professzort a magyar politikatörténet kérdéseire vonatkozóan.

Egyetemi évei egybeesnek a magyarországi rendszerváltás időszakával, illetve közvetlen előzményeivel. Hogyan befolyásolta ez a pályakezdését?

Ismét szerencsém volt a portugál nyelvtudással. Röviddel az 1990-es választások után egy ismerősöm megkért, vegyem át tőle az egyik legfontosabb portugál napilap, a Diário de Notícias budapesti tudósítójának a feladatkörét. Így a korszak legizgalmasabb hónapjaiban, az új országgyűlés megalakulásától újságíró igazolvánnyal szabad bejárásom volt a Parlamentbe. Ahol azzal is szembesültem például, hogy korábbi tanárom, Szabad György professzor házelnök lett. Szorgalmasan írtam a háttéranyagokat, telexeztem (még az internet kora előtt voltunk) Lisszabonba, egy-egy szövegem önálló cikk formájában meg is jelent.

Szilágyi Ágnes Judit és férje, Vörös István író 2013-ban
Szilágyi Ágnes Judit és férje, Vörös István író 2013-ban

Az újságírói indulás után hogyan került ismét kapcsolatba az egyetemi világgal?

Szüleim révén mindig is kapcsolatban voltam a köz- és a felsőoktatással, és igazság szerint gyerekkorom óta tanítónak vagy tanárnak készültem. Friss diplomámmal hamar el is tudtam helyezkedni történelemtanárként az éppen akkor megújuló budai Tamási Áron Általános Iskola és Gimnáziumban. Viszont egyre inkább érdekelt az is, hogy kutassak és írjak Latin-Amerikáról. Röviddel azelőtt védte meg akadémiai doktori értekezését Anderle Ádám, akinek az első doktorandusza lettem. A wittmani örökséget továbbfejlesztő szegedi kutatócsoportnál jobb tudományos közegbe nem is kerülhettem volna. Anderle professzor igen elkötelezett, menedzser típusú témavezető volt, sokat köszönhetek neki. Kutatóként elismert volt a latin-amerikanisták nemzetközi mezőnyében is, és tanítványaival minden féltékenység nélkül, készséggel osztotta meg széles networkjét. Fáradhatatlan szervezője volt az éves konferenciáknak, tematikus kiadványoknak, összefogva ezzel a magyarországi latin-amerikanistákat. Emellett a munkában teljes szabadságot adott és remek ötleteivel, véleményével átsegített az esetleges holtpontokon. Tanárként igyekszem magam is hasonló módszereket követni.

Hogyan került az ELTE-re?

Ahogy említettem, miután ledoktoráltam az ELTE portugál tanszékén kezdtem oktatni. 2005 és 2008 között a veszprémi Pannon Egyetemen a Szilágyi István professzor vezette Társadalomtudományok és Európa Tanulmányok Tanszék docense voltam. Érdekes kihívást, új perspektívát jelentett a nyelvi-irodalmi tanszéki munka után témáimat más szempontok szerint tanítani. Közben a Wissenschaftskolleg zu Berlin (Wissenschaftkolleg) elegáns és nagyvonalú közegében, egy Andrew W. Mellon ösztöndíj támogatásával előkészíthettem a habilitációmat. Ez már ismét az ELTE-hez kötött, ahová az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék akkori vezetőjének, Majoros István professzornak a hívására visszatértem. Azóta itt tanítok. A sajnos korán elhunyt kedves kollégától, Lugosi Győzőtől nyugdíjazásakor, 2017-ben vettem át a doktori program vezetését. 2019 óta, Búr Gábor utódaként, tanszékvezető is vagyok.

Szilágyi Ágnes Judit az azóta elhunyt Sághy Marianne-nal mint ELTE-s tanár delegáció Egyiptomban, 2017-ben
Szilágyi Ágnes Judit az azóta elhunyt Sághy Marianne-nal mint ELTE-s tanár delegáció Egyiptomban, 2017-ben

Az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék vezetőjeként mik a tervei a közeljövőre?

Tanszékünk szellemi öröksége tanárainak, elsősorban professzorainak életműve. Gondoljunk csak Diószegi István vagy Urbán Aladár munkáira. Amikor itt kezdtem dolgozni, négy egyetemi tanárunk is volt: Majoros István mellett a néhai Vadász Sándor és a még ma is aktív emeritus professzoraink, Balogh András és Székely Gábor. Az általunk kijelölt, a nemzetközi kapcsolatokra fókuszáló, ugyanakkor a világ egyes régióinak szakértőit összefogó munkaközösségünk szerkezetének megőrzése és fejlesztése nekem is célom. Annál is inkább, mert a jelenkori kérdések népszerűek a diákjaink  körében, a tanszék jövőjének az ő intenzív érdeklődésük az egyik záloga. Kollégáim évtizedeken át termékeny szerkesztői munkát végeztek, periodikákat és alkalmi köteteket jelentettek meg a tanszék gondozásában. Szívemen viselem ennek folytatását. Ahogy az évente megrendezendő tematikus konferenciák hagyományát is.

Szilágyi Ágnes Judit (2014)
Szilágyi Ágnes Judit (2014)

Ha jól tudom, Brazília függetlenségének 200. évfordulójára is szerveződik egy konferencia.

Valóban, szeptember végén meghívásos műhelykonferenciát tartunk majd, ahol, hagyományaink szerint, nem választjuk szét a doktori iskola hallgatói és a már védett doktorok tudományos szereplését, hanem vegyes szekciókat szervezünk. Több egyetemről (SZTE, PTE, KRE, Corvinus) érkeznek vendégek, akik nemcsak Brazíliáról, de tágabban a latin-amerikai régióról vagy a függetlenség kérdésköréről beszélnek majd. Az előadásokat online is követhetik az érdeklődők, és írásos változatukat a tanszék Öt kontinens című tudományos közleménysorozatában szeretnénk megjelentetni. Emellett az Újkor.huval együttműködésben elindítunk egy cikksorozatot, amiben év végéig havonta egy-egy cikk jelenik majd meg Brazília történelmét feldolgozva.

Balogh Ádám

A cikkben szereplő fotókat Szilágyi Ágnes Judit bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete és a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolája 2022. április 29–30-án tudományos konferenciát rendezett