Robin Hood a tengeren – Emilio Salgari és a fekete kalóz

110 éve, 1911. április 25-én hunyt el Emilio Salgari olasz író. Nevét a magyar olvasóközönség leginkább a maláj kalóz, Sandokan karakterének megalkotójaként ismerheti. Hosszú időn keresztül nem volt Salgarinál népszerűbb író hazájában. Népszerűségét a regényei kalandosságának köszönhette, valamint annak, hogy egzotikus tájakra kalauzolta az olvasóit. Nem véletlen, hogy a mozgókép fölfedezte Salgari regényeit. Sandokan és a fekete kalóz, Emilio di Roccabruna figuráját többen magukra öltötték a filmvásznon. Az 1976-ban készült A fekete kalóz című kalandfilm ismertette meg Kabir Bedi indiai színészt az olasz közönséggel. A következő évben eljátszotta Salgari másik hősét, Sandokant egy hatrészes tévésorozatban, amelyet mindenütt nagy sikerrel vetítettek.

A film plakátja (Forrás: imdb.com)

Emilio Salgari (1862–1911) elvégezte a tengerészeti iskolát, mielőtt írásra adta a fejét. Első műve, a Pápuaföld vademberei húszéves korában jelent meg egy milánói folyóiratban. Ettől kezdve az író keze alól sorra kerültek ki az utazásos kalandregények és westerntörténetek. Salgarit úgy emlegették, mint a francia Jules Verne olasz pályatársát. Ám kettejük között volt egy különbség: Salgari nem a tudományos ismeretterjesztéssel, hanem a lélegzetelállító kalandokkal bűvölte el olvasóit. Regényeiben egymás követik a harcok és csodás megmenekülések, állandó a feszültség, akár 17. századi karib-tengeri kalózok, akár 19. századi aranyásók a hősei. Salgarit tartják az italo-western vagy másként spagettiwestern irodalmi megalapozójának, mert előszeretettel írt vadnyugati történeteket, amelyekben halmozta a túlzásokat. Magyarországon is népszerű írónak számított, bár belőle nem vált a francia Verne Gyula és a német May Károly mintájára Salgari Emil.

Emilio Salgari (Forrás: rohpress.com)

Az 1911-ben öngyilkos lett író nyolcvan művet és számos elbeszélést hagyott hátra. Amikor Olaszország belépett a gyarmatosító hatalmak sorába, Salgari távoli, mesés tájakon játszódó történetei és izgalmas csatajelenetei különösen megragadták a kalandkedvelő ifjúság fantáziáját. Nem csoda, hogy a Mussolini által 1937-ben alapított Cinecittà filmstúdió egy Salgari-mű, a Zivatar kapitány megfilmesítésével nyitotta meg kapuit. De az imperialista délibábok kergetői mellett azok is megtalálhatták az író könyveiben igazolásukat, akik elutasították a hódítást. Hiszen Salgari hősei mindig küzdenek az elnyomók ellen, ahogyan Sandokan harcol a Malájföldet gyarmatosító britek, valamint Sarawak „fehér rádzsája”, a gátlástalan James Brooke ellen. Che Guevara kedvenc íróját tisztelte Salgariban, és az argentin orvosból lett forradalmár azt nyilatkozta az íróról, hogy az ő hősei igazolták számára a gyarmatosítók és elnyomók elleni fegyveres harc jogosságát.

Abban az id. Alexandre Dumas példáját követte, hogy hőseit hosszú regényciklusokban szerepeltette. A Sandokan-történetek mellett a Fekete kalóz-ciklus volt a legnépszerűbb sorozata. A 19. század végén a kalózregények java belesimult az ifjúsági kalandregények és a ponyvatörténetek kínálatába. Két kalóztörténet alakította azt a kalózképet, amelyik évtizedeken keresztül meghatározta a tömegkultúrát. Az egyik Robert Louis Stevenson skót író A kincses sziget című 1883-as ifjúsági regénye, amely messze kiemelkedett az átlagos termésből a pirátok, azaz a tengeri rablók életmódjának realisztikus ábrázolásával. A kalózfigura másik klasszikusát Salgari teremtette meg 1898-as A fekete kalóz című kalandregényével. Míg Stevenson kalózhőse, a féllábú Long John Silver egy minden hájjal megkent, ravasz, gonosz és fekete humorú tengeri róka, aki gyakran fordít a köpönyegen, és így olykor átsodródik a pozitív szereplők oldalára, addig Salgari hőse, Emilio di Roccabruna a kényszerből kalóznak szegődött tengeri Robin Hood megtestesítője, aki védelmezi a gyengéket és elnyomottakat, miközben igyekszik bosszút állni azon, aki miatt elvesztette birtokait és nemesi rangját. Utóbbi figura olyan regény– és filmhősökben él tovább, mint Blood kapitány (az ő megteremtője, Rafael Sabatini szintén olasz nemzetiségű) és az 1952-es Karmazsinvörös kalóz hőse, Vallo kapitány.

A fekete kalóz szerepében Kabir Bedi (Forrás: pemplumtv.com)

Salgari A fekete kalóz című könyvét háromszor filmesítették meg, de az 1976-os, Kabir Bedi főszereplésével készült alkotás lett a leghíresebb. Az 1970-es évek elején indiai filmekben debütáló félig indiai szikh, félig angol származású színész, Kabir Bedi pályáján A fekete kalóz jelentette a fordulatot. Olyan jól szerepelt kalózkapitányként, hogy a következő évben, amikor szereplőt kerestek a Sandokan című filmbe, őrá esett a választás. Kabir Bedi a Sandokan címszereplőjeként vált ismertté világszerte.

A fekete kalóz című regény és a film cselekménye a 17. század második felében játszódik a Karib-tengeren. Emilio di Roccabruna és két fivére bosszút akarnak állni szüleik gyilkosán, a spanyol szolgálatban álló Van Gould hercegen, aki nem más, mint a venezuelai Maracaibo város kormányzójának tanácsadója. Van Gould orvul megöleti Emilio fivéreit, amikor azok párbajt akarnak vívni vele. Roccabruna kapitány annak érdekében, hogy kézre kerítse szülei és fivérei gyilkosát, szövetkezik a spanyolok körében (okkal és joggal) rettegett Jean Nau, más néven L’Olonnais kapitánnyal. Csapataik beveszik Maracaibo városát, ám Van Gould kisiklik Roccabruna kezei közül. Közben egy romantikus szerelem megzavarja a kapitány bosszúhadjáratát: emberei elfogják halálos ellensége lányát, és a kapitány reménytelenül beleszeret a kisasszonyba. Végül sok harc és kaland után a kapitány bosszúja sikerül, és Van Gould elpusztul hajójával együtt.

A fekete kalóz egy 1898-as kiadása (Forrás: pinterest.com)

Salgari ugyan nem történelmi regényt írt, de alaposan tanulmányozta a karib-tengeri kalózkodás történetét. S itt rögtön érdemes tenni egy fogalmi tisztázást. Kalóz, tengeri rabló, pirát – mi a helyes fogalom? A magyarság, történelmi és földrajzi adottságai miatt, soha nem volt tengerjáró nép, ezért számos, a tengeri élethez kapcsolódó fogalom leegyszerűsödött a magyar közbeszédben. A kalóz szó eredetileg azokat jelentette, akik állami szolgálatban, kormányuk fölhatalmazásával, egy kalózlevél (letter of marque) birtokában támadják és fosztogatják az ellenséges országok hajóit, kizárólag háború idején. A kapitány, a legénység és az állam osztoztak a zsákmányon. A kalózkapitányt és a hajó tulajdonosát (aki gyakran két külön személy volt) afféle „kisvállalkozónak” is fölfoghatjuk, csak éppen ők a tengeri harcra, az ellenséges állam tengeri zaklatására vállalkoztak. Amíg az államok nem tudtak nagy flottát hadrendbe állítani, az ilyen kalóztevékenység kifizetődő megoldás volt.

A tengeri rablók, a pirátok viszont bármiféle hajót zsákmánynak tekintettek, akár egy baráti ország, akár éppen a saját államuk királyának vagy polgárának hajóit. Természetesen mindig és mindenütt volt egy szürke zóna a két tábor között, hiszen nem kevés alkalommal az államok elnézték a pirátok tevékenységét abban az esetben, amennyiben az más országnak okozott kárt. Ugyanakkor nem egy hajóskapitány, aki háború idején kalóz volt, békeidőben folytatta véres mesterségét, de immár közönséges bűnözőként.

Kalózábrázolás a 18. század elejéről (Forrás: TheWanderingHistorian)

Spanyolország amerikai gyarmatainak szerencsétlenségére a karib-tengeri francia, angol, holland telepesek egy része a 17. században aktívan űzte a tengeri rablást, és részben praktikus, részben ideológiai („hazafias”) okból a spanyol városok és hajók kárára. Franciaország, amely úgyszólván végigháborúzta a Habsburg-dinasztia által uralt Spanyolországgal a századot, valamint Anglia egyaránt készek voltak fölhasználni a karib-tengeri kalózkodást ellenségük meggyöngítésére és anyagi kivéreztetésére. Ugyanakkor a karib-tengeri rablók, akiket hol filibuster vagy flibustier, hol bukanir néven emlegettek, alapvetően saját indíttatásból támadták meg a spanyol városokat és hajókat. A flibustier elnevezést először a franciák használták magukra. Az elnevezés eredete homályba vész, de akár a freebooter (martalóc) angol szó franciás változata, akár a holland vribuyter (rabló) szóból származik, mindenképpen tengeri rabló értelemben használták. A bukanir szó a boucan (tűzhely) szóból eredt, és a húsfüstölésre utalt, ugyanis az angol telepesek a vadonban jórészt ebből éltek.

Noha a spanyolok az 1494-es tordesillasi egyezmény értelmében saját érdekszférájuknak tekintették az amerikai kontinenst, kétszáz év alatt az angolok, a franciák és a hollandok szívósan egyre beljebb terjeszkedtek, és kiszorították a spanyolokat néhány szigetről. Az angolok Jamaicán, Barbadoson és Guyanában, a franciák Martinique és Tortuga szigetén vetették meg a lábukat. Tortuga lett a legfontosabb kalózfészek a Karib-tengeren.

Henry Morgan (Forrás: wikipedia)

Salgari forrásként használta a holland nemzetiségű Alexandre Olivier Exquemelin De Americaensche Zee-Rovers (Az amerikai tengeri rablókról) című művét. Exquemelin azzal büszkélkedett, hogy ifjúkorában nem egy híres kalózvezér kardja alatt szolgált. Remek portrékat rajzolt olyan híres filibusterekről, mint Pierre Le Grand, Raveneau du Lussan, Jean Nau L’Olonnais és a legsikeresebb, egészen Jamaica alkormányzóságáig jutó Henry Morgan. A francia hugenotta nemesi családból származó du Lussan alakja feleltethető meg leginkább Roccabrunának.

L’Olonnais és Morgan szerepelnek A fekete kalóz filmben. L’Olonnais volt az első olyan tengeri rabló, aki nem érte be azzal, ha elcsípte az „ezüstflotta” egy-egy túlzottan megterhelt hajóját, hanem kitervelte és végrehajtotta a spanyol-amerikai városok kirablását. Maracaibo 1667-es megtámadása és első kifosztása valóban az ő nevéhez fűződik, ahogyan azt a filmben bemutatják. L’Olonnais valóságos hadsereget vezényelt. A filmben helyesen mutatják be azt is, hogy a kalózsereg nem a tenger, hanem a szárazföld felől támadott, ott, ahol a spanyol helyőrség nem számított rá. Igaz, a filmben, valamint a regényben ezt nem L’Olonnais hadvezéri kvalitásaival magyarázzák. Roccabruna tanácsolja kényszerű alkalmi szövetségesének, hogy a szárazföld felől ostromolja a várost. A filmben a küzdelem sikerét az dönti el, hogy Roccabruna feltartóztatja az erősítést, amely sietne az erőd szárazföldi oldalát védő csapatok segítségére.

Francois L’ Olonnais (Forrás: wikipedia)

L’Olonnais valóságos rémalakká növekedett a spanyolok számára. Vérszomjasságban nem volt párja. Exquemelin leírja, hogy egyszer rajtaütött az elfogására küldött spanyol vitorláson, majd a foglyul ejtett legénység tagjait egyenként magához hívatva lefejezte őket, és minden fej levágása után megnyalta a kardját. Spanyol foglyait válogatás nélkül kínozta, kit éheztetett, másokat kínpadra vont. Szadista hajlamától még a sok durvasághoz hozzászokott filibusterek is megdöbbentek, és amikor sikereinek csillaga kezdett leáldozni, embereinek többsége faképnél hagyta. Maroknyi emberével próbált keresztülvágni az őserdőn a mai Guatemala területén, de – ahogyan Exquemelin nem kis elégtétellel írja – az indiánok elfogták, darabokra tépték, és fölfalták. Így bűnhődött a vérszomjas kapitány.

A filmben nem ábrázolják L’Olonnais rémtetteit, elvégre egy szórakoztató kalandfilmről van szó. Egyébként is fontos megjegyezni, hogy egy filmkarakter soha nem azonos (hiszen nem is lehet) a történelmi személyiséggel. L’Olonnais ezért finomabban ábrázolt figura annál, mint ahogyan a róla fönnmaradt források írnak róla. Egyetlen apró jellel utalnak a fennhéjázó modorú francia tengeri rabló jellemére: amikor kényszeríti a dominikánus szerzeteseket, hogy élő fedezetként vonuljanak serege előtt, egyiküket, aki nem hajlandó erre, kardjával kettéhasítja egy fa mögött.  

L’Olonnais tökéletes ellentéte tehát a lovagias, gáláns Roccabrunának. A filmben szereplő harmadik tengeri rabló, a walesi születésű Henry Morgan a maracaibói hadjárat idején még jórészt ismeretlen fiatalember. A dicsősége csúcsán álló L’Olonnais és a kezdő Morgan ellentétét karikírozzák azzal, hogy előbbi nem képes megjegyezni Morgan nevét, a walesi fiatalember őszinte bosszúságára. A film későbbi részében Morgan talál rá a gazdag zsákmányra, minek hatására emberei otthagyják a meghökkent L’Olonnais-t.

Henry Morgan kapitány a filmben (Forrás: pemplumtv.com)

Henry Morgan valóban bizonyította később, hogy méltó arra, hogy megjegyezzék a nevét. Hadjáratot indított a karib-tengeri spanyol városok ellen 1669–1671 között. A kubai Puerto Principe, a venezuelai Puerto Cabello, majd ismét Maracaibo következett. Maracaibót ugyanazzal a taktikával foglalta el, mint korábban L’Olonnais. Végül 1671 februárjában elesett a mesés Panama is. Pedig a spanyol helyőrség mozgósította a szövetséges indiánokat, fegyvert nyomtak a rabszolgák kezébe, sőt egy bikacsordát is megkíséreltek ráuszítani a támadókra. A tengeri rablók 28 napig tartották megszállva a várost. Két év múlva romjaiból kellett újjáépíteni Panamát.

Maracaibo filmbéli ostrománál L’Olonnais dominikánus szerzeteseket hurcoltat a falak alá, hogy élő fedezékül szolgáljanak emberei számára. Valójában ezt a cselt Morgan vetette be Puerto Cabello ostrománál. Feltételezte ugyanis, hogy a mélyen katolikus spanyol katonák nem lőnek a szerzetesekre.

Van Gould lánya és a fekete kalóz (Forrás: pemplumtv.com)

A film bemutatja a filibusterek és bukanirok életének néhány elemét. Ahogyan Roccabruna mondja, „itt más törvények vannak. Nem rosszabbak, nem jobbak, csak mások.” Tortuga szigetére hurcolják Van Gould lányát, ahogyan általában a foglyokat, hogy váltságdíjat kérjenek értük. A filibusterek íratlan szabályai alól még a legtehetségesebb kapitányok sem vonhatták ki magukat. Pontos szabályok rögzítették, milyen arányban részesül a zsákmányból a kapitány, a hajóács, a hajóorvos (már ha egyáltalán volt), a legénység és az elesettek családjai. A sebesültek vehettek először a zsákmányból, sebesülésük súlyosságának mértéke szerint (így harcban elveszített jobb karért 600, bal karért 500 pezeta járt). Roccabruna sem tud kibújni a szabályzat alól: amikor megtudja, hogy szerelme Van Gould lánya, kénytelen egy korábbi fogadalmára hivatkozva megkérni a legénységet, hogy ők ítéljenek élete fölött. A legénység egyhangúan arra szavaz, hogy egy csónakban tegyék ki Roccabruna szerelmesét. Később azonban szerencsésen ismét találkoznak.

A fekete kalóz romantizáltan mutatja be a karib-tengeri kalózéletet. De ne felejtsük el, hogy nem egy történelmi filmről van szó ez esetben, hanem egy kosztümös kalandfilmről. Ugyanakkor a film jól érzékelteti a korabeli hajóséletet, a filibusterek életét, és azokat a veszélyeket, amelyekkel a gyarmatokon élőknek meg kellett küzdeniük.      

Paár Ádám

Ezt olvastad?

A kora újkori eszmetörténettől a modernkori beszámolókig – interjú Schvéd Brigittával

Schvéd Brigitta már gyermekként a humán tudományok iránt érdeklődött, ez vezette el a történelem szakra, amelynek alapképzését a piliscsabai campus

X