Kibővülve, megújulva – Az impexek kora

Borvendég Zsuzsanna monográfiája, Az „impexek” kora először 2017-ben jelent meg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának kiadásában, és talán ennek híre okozta, hogy a kibővített, 2020-as második kiadás címéből már elhagyhatók legyenek az idézőjelek (Az impexek kora, Kárpátia Stúdió, ISBN 9786155656125). Az impex megnevezés az „import-export” összevonásával került külkereskedésre specializált cégek nevébe. Ám ahogy figyelemmel követem, a kibővített kiadás visszhangja valamivel kisebb. Méltatlanul.

Borvendég Zsuzsanna: Az impexek kora (második, bővített kiadás), 2020, Kárpátia Stúdió, 320 oldal.

Mindenekelőtt hangsúlyozandó: a kötet az a ritka típus, melyet alkotója tudományos igénnyel megírva a legszélesebb olvasóközönség számára készített. Borvendég Zsuzsanna történész: állításait precízen igazolja, és bár témája összeesküvések elméleteire csábítana, efféléknek nyoma sincs a műben. Természetes következtetések azonban kínálkoznak. De nem ez a kettős erény teszi olyan fontossá írását, hogy azoknak is, akik benne éltek a korban, és azoknak is, akiknek később nyílt ki az értelmük, alapvető, szemléletformáló hatású összefoglaló kerüljön a polcukra.

Bárdossy László portréja Borvendég Zsuzsannáról. (Kép forrása: Wikipédia)

Az impexek, tényleges kereskedési tevékenységükkel hosszú időn át, a vegyes – külföldi-magyar – vállalatok akadozó elismeréséig kizárólagos joggal „vették le a terhet” az exportra termelő cégekről. Ezen túlmenően azonban számos bizalmas természetű feladatot láttak el. Az, hogy erőteljes titkosszolgálati felügyelettel, nem meglepő. Valakik – tudom, ez rossz szó, de nem tudok alkalmasabbat – helyesnek tartották, hogy ezt két rivális titkosszolgálat lássa el: az állami és a katonai elhárítás. Borvendég Zsuzsanna könyvének egyik erőssége annak bemutatása, hogy ezek azonban ott akadályozták egymás munkáját, ahol csak tudták. Az ellenőrzés joga az állambiztonságé volt, és ezt alaposan ki is használta a hivatali szembenállásban. A katonai elhárítás (melynek akkori működése a mai napig titkos) lényegesen erősebb pozíciókkal bírt a küzdelemben, a különféle visszaéléseik leleplezéseit zavartalanul megúszta.

De melyek is voltak ezek a visszaélések? A valutaínségben nyögő országnak minden eszközt meg kellett ragadnia a „valutakitermelésre”. Olykor jelentős veszteségek árán is. Valutára azonban nemcsak saját gazdasági céljaira, a közhangulat pacifikálása miatt volt szükség. Természetesen el kellett látni a két elhárító hivatalt is a működésükhöz szükséges anyagi erőforrással, de finanszírozni kellett nyugati szocialista „testvérpártokat” is (elsősorban az olasz és francia pártokat), sőt, ami a legabszurdabb, a hivatalosan a semleges országok egyik vezető hatalma, India Kongresszus Pártját is, minthogy India a vele legellenségesebb viszonyt fenntartó Pakisztán Amerika-barátsága miatt a háttérben szovjet orientációt keresett. A magyar nemzetgazdaságból elvont deviza átjátszásához vagy a testvérpártok vállalatait választották kereskedelmi partnerül, vagy a pártok által „delegált” kereskedelmi „ügynökökön” keresztül folytak el „jutalék” címen a százalékok. Az impexekre bízták az embargós rendelkezések kijátszását is. Ennek lehetősége adott volt: az Egyesült Államok által szorgalmazott kényszermegoldás megsértése az egész világ kereskedőinek elemi érdekében állt. Ugyanakkor az Egyesült Államoknak nem állt lehetőségében az egész világra kiterjedő figyelőhálózatot kiépíteni. Eszközei mindenesetre „rómaiak” voltak: a semleges Ausztriával diplomáciai úton közölték, a nyugatnémet vállalatok megszakítják a kapcsolatot az országgal, ha továbbra is megsértik az embargós előírásokat. Ausztrália, amely hivatalosan nem is csatlakozott az egyezményhez, különös módon mégis szabatosan betartotta, aligha önként. És bár mindent elkövettek az embargó fenntartására, nyilvánvalóan látták ennek korlátait, de óriási politikai előnyt értek el az embargóval elért árdrágításon. Fontos „diszkrét” feladatuk volt továbbá megszervezni az olcsó szovjet olaj nyugati továbbadása gyakorlatának részleteit. A legtöbb nyugati ország nem vett közvetlenül olajat a Szovjetuniótól, ehhez közvetítőkre volt szükség. Magyarország a saját szükségletei többszörösét kapta a Birodalomtól, és a felesleget jó felárral nyugatra játszotta át. Nyilvánvalóan a szocialista Oroszország tudtával, de ez nem okvetlenül jelenti azt, hogy az így befolyt nyereséget „birodalmi költségnek”, „olajozásnak” tekintették. Joggal feltételezi a szerző, hogy ebből a nyereségből a Birodalom is részesült. A közvetítői rendszer derékba tört, mivel az 1979-ben kezdődött és a „végórákig”, 1989-ig húzódó szovjet-afgán háború megnövekedett olefinigénye leszűkítette a Szovjetunió mozgásterét az olajkereskedelemben. 1981-ben Brezsnyev tájékoztatta Kádárt az olajszállítások meredek redukciójáról. Átmeneti fellélegzést okozott mind a nemzetgazdaságnak, mind a visszaélések szervezőinek, hogy Magyarország bekapcsolódott az Irán és az Egyesült Államok között zajló, természetesen szupertitkos olajvásárlásokba.

Brezsnyev és Kádár 1967-ben Ferihegyen. (Kép forrása: Fortepan / Bojár Sándor)

Mindez természetesen csak a fő profilja volt az impexek működésének. Borvendég Zsuzsanna könyvét különösen olvasmányossá teszi egyes konkrét esetek szabatos ismertetése, mint amilyen a Videoton tragikomikus lebukása (majd „csodás megmenekülése”) volt a szigorúan COCOM-listás, 1974-től gyártott Intel 8080-as processzor beszerzésével. Vagy az a nemkülönben tragikomikussá váló óriási katonai megrendelés Kadhafitól, amely hatalmas sikerrel kecsegtetett, és amelynek nyélbeütéséhez Magyarország minden eszközt megragadott, csak éppen nem számolt az ezredes ravasz halogató manőverével. Végül a Szovjetunió diplomáciai tankönyvekbe kívánkozó módon mentette meg a teljes csődtől a magyar felet, amelyik így ahhoz képest csekély veszteséggel megúszta a kalandot. De csemegének tekinthető az az oknyomozás is, amelyet a szerző az embargó megsértésében szorgoskodó izraeli és japán ügyekről ír. Ezeket a „poénokat” lelőni (a részletek bemutatásával) etikai vétség lenne részemről.

Külön erénye a könyvnek, hogy a „trükkök” módszerét olvasmányosan, egyben közérthetően ismerteti. A következőkben ezeket röviden összefoglalom.

  • Reexport. A kereskedő felek közé egy harmadik fél úgy kerül be, hogy az importőr számára hivatalosan az exportőr ismeretlen.
  • Tranzit. Itt valamennyi fél számára ismert a többi kiléte. Egyes esetekben éppen ez teremt játéklehetőséget jutalékátjátszásokhoz.
  • Switch („kapcsolás”). Ebben az eljárásban áruért árut kapnak a felek (mint a régi szép ősidők mesés marxi rekonstrukciójában), az értékkülönbözetet klíringdevizában tartják nyilván, értelemszerű manipulációs lehetőségekkel.
  • Lecserélés. Ennek során a „devizaéhes” fél a saját jó minőségű árujáért ugyanolyan fogyasztói igényt, csak lényegesen alacsonyabb szinten kielégítő árut kap vissza a gazdagabb partnertől, bizonyos devizamennyiség jóváírásával. (Nem állok meg egy rövid sóhajt: azért, hogy a szovjetbarát indiai Kongresszus Párt versenyképesebb legyen belpolitikai ellenfeleinél, a magyar háztartásokba olyan termékekből is az alja jut, amelyeket a magyar gazdaság magas szinten képes előállítani…)

Ezeknek a külkereskedői fogásoknak az elsődleges célja az volt, hogy a nemzetgazdaság közvetlen (és óriási mérvű) megkárosításával a szocialista világrendet finanszírozza.

Az Intel 8080-as processzora (Kép forrása: Wikipédia)

Egy recenzens óhatatlanul az ördög ügyvédjének szerepébe helyezkedik, és felteszi óvatos kérdéseit. Bűnt követ el valamely ország, amelyik egy másik ország rá vonatkozó, káros (embargós) rendelkezését megsérti? Ha megsérti, bűnt követ el azzal, ha ezt a lehető legdiszkrétebben kezeli? Ha a „diszkrét kezelés” letéteményesei, technikai végrehajtói szocialista elhárító szervek, akkor ezekkel együttműködni az ügy érdekében bűn? A kérdések alkalmasak ravasz manipulációra. Hiszen ha az embargós rendelkezéseket harmadik ország javára, annak katonai erejét fokozandó sérti meg, máris felmerülnek erkölcsi aggályok. Fel sem merül, hogy az együttműködés a „diszkréciót” teremtő elhárítással erkölcsös-e: az együttműködők eleve olyan körből kerülnek ki, amely korábban már bizonyította erkölcsi „rugalmasságát”. Ezt szükségesnek találom tisztázni, mielőtt az olvasó megbocsátó hangulatba ringatná magát.

Az igazi wagneri dilemma azonban súlyosabb, és amennyire a teljes történet rendelkezésre álló részének áttekintése után kibogozható, feloldhatatlan, és szükségképpen vezet katasztrofális bukáshoz.

A könyvelés szigorú, kérlelhetetlen tudomány. Ha bármely okból „alkotmányos költségek” címen szabad benne lyukakat hagyni, az ugyanazzal a hatással jár, mint egy matematikai bizonyításon a legkisebb lyuk: azon keresztül felfoghatatlan volumenű (anyagi vagy szellemi) kiáramlások indulnak el. És ez a teljes konstrukció összeomlásához vezethet (ami a matematikában egy szempillantás, az a könyvelésben évtizedekig is elhúzódhat). Amint azt hasonló esetek már a Rákosi-korban is mutatják – mint amilyen a Szűcs testvérek élete és horrorisztikus halála – egy-egy szükségképpen ellenőrizetlen könyvelés csábító ereje óriási, a legnagyobb terror idején is. (Ezzel az általános észrevétellel egészítem ki a kötet tudományos megállapításait.) A reexportok-alkotmányos költségek-valutakitermelések világában várható, hogy előbb vagy utóbb feltűnik a magánzseb mint motívum, mint másodlagos cél azok előnyére, akiknek tudása a háttérről, az ellenőrzés hiányosságairól megfelelően nagy. Fekete János magánzsebe is szóba kerül a könyvben, ő is megkapta a maga jussát. Az INTERAG RT. vezérigazgatója, az Ábrányi Aurélt szőnyegbe csavaró munkásigazgató, Gerő László és mások kreativitása azonban eltörpül a Mineralimpex vezérigazgatójáé, Russay Istváné mellett. A nemzetgazdaság devizabevételeit a jutalékok-kenőpénzek rendszerén keresztül brutálisan megcsapolók életrajzában – tudja meg a kötet olvasója – kísérteties következetességgel feltűnik az orosz szál. Az, hogy a tevékenységük főbb vonalait feltáró állambiztonság jelentései mindhiába jutottak el miniszterelnöki szintig (Grósz Károlyig) vagy másokig, például Fejti Györgyig, semmi nem történt: a nyomozást se nem állították le, se nem reagáltak a jelentésekre, arra enged következtetni, hogy Magyarországon kívül dőlt el a kérdés. Mi több, a Magyarországot ért óriási anyagi veszteség tetemes része a nyomozás folyamán halmozódott fel. Természetes élettani folyamatok következtében – megöregedni akkor csak első titkároknak volt szabad – az immár felhasználhatatlan ügynököket ejtették. (Csak én jegyzem meg, a szerző nem, hogy Russay váratlan egészségromlása és közeli halála a mai bulvársajtó figyelmét bizonyára nem kerülné el.) A könyvből részletesen kiderül, hogy a „vegyesvállalatokban” tandemben dolgozó Russay és Heinrich Korzil jutalékok elsíbolásán keresztül csillagászati magánvagyont halmozott fel. Korzil számos szocialista országban is kiépítette hálózatát, a lengyel társa a lebukás után tizenöt évet kapott. Russay utóda, Tóth József (Tihany díszpolgára) folytatta a jutalékelterelés módszerét. Bár a magyar nyomozásban Korzil készségesnek bizonyult, mégis meglepő, hogy 1997-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje Csillaggal katonai fokozatával. Természetesen felmerülhet, hogy ezek a pénzek nem magáncélokat voltak hivatva szolgálni. Azonban Russay, még élete virágjában, feleségét, Szőnyi Olga operaénekesnőt tette meg örököséül, a vagyont nyugaton halmozta fel, és az ottani bankoknak írásban meghagyta: ezeket a pénzeket nem lehet se Magyarországra, se bármely más szocialista országba utalni. Ezek a motívumok nem arra utalnak, hogy a szocialista párt vagy valamelyik titkosszolgálat lett volna a vagyon kedvezményezettje. Borvendég Zsuzsanna kitűnő összefoglaló táblázata a Magyarországot ért kárt 2017-es valorizáción is mutatja. Ez mintegy 132 milliárd Ft (!), ebből a nyomozás alatt keletkezett veszteség 71 milliárd Ft, és összesen kb. 6,5 milliárd Ft-ot sikerült visszanyerni. Nyilvánvalóan Russay rendelkezéseinek következményeképpen. Ahogy a magyar kereskedő feleket nem aggasztotta erkölcsileg az embargó megsértése, ugyanúgy nem aggaszt egy nyugati bankot egy másik országban elkövetett bűncselekmény, ha nem kapnak bírói végzést. Márpedig a magyar államvédelem effélével nem szolgálhatott. A szerző feltételezése során ezek a pénzek a magyar privatizációban játszhattak szerepet. És ezt csak alátámasztja Korzil magyarországi gazdasági terjeszkedése.

Ha akadhatnak is kifogásaim a szerkesztéssel (az időrendek „vonalvezetése” nehezen követhető), megkockáztatom: a szocializmus természetét alapvetően feltáró munkát olvastam el.

Sunyiverzum

Ezt olvastad?

A lassan másfél éve tartó pandémiás helyzetben mindennapunk részévé vált, hogy számtalan tevékenységet a számítógép előtt végzünk, így már egyáltalán