A csehek szerepe a mohácsi csatában

A mohácsi csata egyik kevésbé kutatott, azonban annál jelentősebb része a csehek szerepe az ütközet során. A cseh korona országai, valamint a Magyar Királyság a közös uralkodó révén egyfajta unióként működött. A magyar történetírásban keveseket foglalkoztatott az önálló kormányzósággal rendelkező csehek magatartása, valamint szerepvállalása a mohácsi katasztrófa eseményeiben. A cikkben elsőként a cseheknek az eseményekhez való viszonyulását igyekszünk bemutatni, valamint kitérünk arra is, hogy milyen tényezők befolyásolták és irányították a cseh elitet. Ez utóbbiak tekintetében leginkább a politikai és vallási ellenététek értendőek. Kutatásunk során négy sereget sikerült beazonosítani, amelyek elindultak királyuk megsegítésére, de ezek közül mindössze az egyik érkezett meg az ütközet helyszínére. A másik három sereg tevékenységének vizsgálata során bemutatjuk, hogy ezeknek miért nem sikerült időben odaérniük. Végezetül kirajzolódik, hogy Mohács mennyiben számít ugyanolyan katasztrófának a csehek számára, mint a magyaroknak.

Cseh belügyek (ellentétek és pólusok)

A Magyar Királyság és a cseh korona országai közti viszonyt a király budai tartózkodásának körülményei jellemzik a legjobban. A budai udvar és a cseh rendek közti távolság jelentősen megnehezítette a cseh elit számára az ügyintézést, ami növelte az ellenszenvet a király, II. Lajos (1516–1526) iránt. Erre jó példa az 1515-ös bécsi királytalálkozó, amiről a cseh kormányzó, Zdenek Lev z Rožmitál (1470–1538) úgy ír, hogy végre közelebb kerülhet a királyhoz. Lajos és a cseh nemesség közti elhidegülést az is növelte, hogy a király mindössze egyetlen alkalommal, 1523-ban látogatott el Prágába. Ezen látogatása során próbálta meggyőzni a cseh rendeket a török elleni segítségnyújtásról. A látogatás és a tárgyalások hangnemét inkább könyörgéshez lehetett hasonlítani. A királytól való elhidegülés ellenére a csehek jól fogadták Lajost. A látogatás során cseh királynévé koronázták Lajos feleségét, Habsburg Máriát (1505–1558), amit nagy ünnepség követett. Ennek a gesztusnak a jelentősége abban rejlik, hogy a szimbólumokon túlmutatóan ténylegesen is elfogadták királyuknak Lajost, valamint a hitvesét királynéjüknek. A kétségbeesett király számára a tárgyalások pozitív kicsengéssel értek véget, ugyanis a rendek több adót és hadi támogatást is megszavaztak, valamint bizonyos várakat visszakapott, amelyek eredetileg Jagelló kézben voltak. A cseh rendek biztosították hadi támogatásukról a törökellenes harcban, valamint támogatták a békekötést a németekkel, ezzel is erősítve a keresztény összefogást. A Jagelló uralkodó számára komoly problémát jelentett, hogy kevés királyi birtokkal rendelkezett, ami cseh területeken még inkább jellemző volt. A cseh részen mindössze öt vár volt a király kezében (Poděbrady, Kolín, Křivoklát, Tachov, Netčiny), azonban ezek fölött is a cseh kormányzó, Zdeněk Lev z Rožmitál gyakorolta a hatalmat. Lajos számára a Kutná Hora-i pénzverde jelentette az egyetlen bevételi forrást. Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy a Jagelló király hatalma inkább csak szimbolikusnak számított cseh földön. Ezt a jelképes hatalmat az is jól példázza, hogy a cseh korona országainak anyagi és katonai potenciálja megközelítette a Magyar Királyságét, azonban ezt mégsem sikerült kiaknázni.

Emellett a legnagyobb problémát a már említett cseh kormányzó, Zdeněk Lev z Rožmitál jelentette Lajos számára. A kormányzó Csehország egyik legbefolyásosabb családjából származott és a katolikusok, valamint a királyellenes párt vezetője volt, továbbá közeli jó viszonyt ápolt a Habsburgokkal is. Ebből következik, hogy a kormányzónak nem állt érdekében, hogy Lajos erőfeszítései sikerrel járjanak. A király és a kormányzó ellenséges viszonyán az is rontott, hogy 1516-os hatalomra kerülése után Lajos leváltotta a cseh államapparátus vezetőit, így a kormányzót is. Később a kitört zendülések ráébresztették, hogy ez rossz lépésnek bizonyult, ezért 1526-ban mindenkit visszahelyezett eredeti tisztségébe. Emellett a hadba vonulás kapcsán nem szabad elfelejteni a logisztikai és utánpótlási nehézségeket sem, ebből kifolyólag ezt a kérdést nem lehet egyszerűen a kapcsolat megromlásával magyarázni.

Továbbá fontos megemlíteni a vallási ellentétet is, ami a legnagyobb megosztó erőnek számított a csehek között. Zdenek Lev z Rožmitál a katolikusok élén jelentős politikai tábort képviselt, élvezte a katolikus városok, valamint a fővárosnak mondható Prága támogatását is. Vele szemben állt a cseh kancellár, Jindřich z Rožmberka, aki a király oldalán állók vezetője volt. Ugyan a husziták leverését követően már nem képviseltek jelentős politikai tényezőt, azonban az utraquisták szellemisége tovább élt bizonyos néprétegek körében. Az ő támogatásukat főként a kancellár, Jindřich z Rožmberka élvezte. A politikai kultúra változásának egy másik fontos tényezője korszakunkban épp a cseh nemzeti öntudat kialakulása volt. Az antik műveket lefordították csehre nyelvre, valamint a levelezések során is kezdték elhagyni a latint. Ezt jól példázza Břetislav Švihovsky z Rýzmberka levele, aki csehül jelentett a kormányzónak, majd amikor a bajor grófnak írt, levelét már lefordította latinra. Végül a cseh nemzeti öntudatot tovább erősítette, hogy a cseh korona országaiban hivatalos nyelvvé vált a cseh. Ennek ellenére a politikai bipolaritás az országban továbbra is jelen volt. A nemzeti öntudat csak a későbbiekben vált valós politikai tényezővé, ami enyhítette a vallási ellentétet, és ez egyfajta korszakváltásra is utal.

A hadba induló csapatok

Kutatásunk során összesen négy sereget sikerült beazonosítanunk, amelyek útnak indultak a cseh korona országaiból királyuk megsegítésére. Ezeket a csapatokat egy mai térképen helyeztük el, bemutatva, hogy az ütközet idejében hol tartózkodtak. A négy seregből mindössze egy jutott el az ütközet helyszínére, a többi három kapcsán mérlegeltük a megérkezés esélyeit is. Ezeket a seregeket külön megnevezésekkel illettük: 1.) a kormányzó Rožmitál serege, 2.) a kancellár csapatai, 3.) a székesfehérvári sereg, 4.) a mohácsi sereg.

Elsőként a cseh kormányzót, Zdeněk Lev z Rožmitált és seregét tekintenénk meg közelebbről. A cseh nemeség tisztában volt az oszmán térhódítás veszélyeivel. A kérdés inkább az volt, hogy ki és hogyan tudja kihasználni az ennek nyomán kialakult helyzetet. A kormányzónak nem állt érdekében, hogy megsegítse a királyt, ezért késleltette a hadba vonulást. Ezt az igyekezetét két módszerrel is sikeresen álcázta. A késlekedés nem volt meglepő, mivel általában a hazai csapatok mozgósítására csupán az utolsó pillanatokban került sor. Az általában lassú mozgósítás, valamint a nagy távolságok miatt könnyedén „elkéshetett” az ütközetről. A halogatás másik módszere a szimbolikus gyűlés volt. A prágai krónikás, Bartoš író beszámolója alapján a kormányzó a törökök érkezésének hírére összehívta a prágai gyűlést. A kormányzó valószínűleg tisztában volt a törökök érkezésével, vagyis akkorra már készen állt volna a mozgósításra, ha az érdekében állt volna. A halogatás ellenére végül július 28-án, a gyűlést követően Rožmitál csapatai is útnak indultak. A másik kérdés, hogy egy hónap alatt lehetséges volt-e odaérni, azonban a távolságot és a kormányzó hozzáállását figyelembe véve ez nem volt valószínű.

A következő megemlítendő sereget a kancellár, Jindřich z Rožmberka csapatai alkották. Zdeněk Lev z Rožmitállal ellenében Rožmberk egyből mozgósított és 200 lovassal, valamint 400 gyalogossal útnak is indult. Az utazás során Rožmberk azonban megbetegedett és augusztus 15-én Zwettl kolostorában meghalt. A kancellár utódja Adam z Hradce lett, aki csapataival szintén útnak indult a király megsegítésére. Az elhunyt Rožmberk csapatai csatlakoztak az új kancellárhoz, amelynek serege mintegy 3000 főre duzzadt, amelyből 500 fő lovas volt. A cseh haderő kapcsán fontos megemlíteni, hogy hagyományosan főként gyalogosokból állt, a lovasság aránya pedig elenyésző volt a magyar hadseregben szolgáló lovasok számához képest. Adam z Hradce csapatai ennek ellenére nem jutottak el Mohácshoz. Brodarics István váci püspök beszámolója alapján a kormányzó az ütközet idejére nagyjából Győrig jutott el, ahol foglyul ejtették a dezertáló püspököt. A lassú mozgósítás és nehézkes előrehaladás miatt a kormányzó seregeinek érkezésére szintén nem számított a Mohácsnál állomásozó haderő katonai vezetése. Adam z Hradce jelentősége inkább a vereség után volt jelentős, ugyanis az ő csapatai érkeztek meg először a Pozsonyba menekült Habsburg Mária királynéhoz. A cseh kancellár a későbbiekben a király azonosítása során játszott jelentős szerepet, valamint ő vitte haza az uralkodó halálhírét.

Egyre közelebb érve Mohácshoz, meg kell vizsgálnunk a létszámában legnagyobb sereget. Amint említésre került, a törökök érkezésének hírére a kormányzó Zdeněk Lev z Rožmitál összehívta a prágai gyűlést. Ugyanakkor több város zsoldosseregeket fogadott fel, amelyeket királyuk megsegítésére küldtek. Ezt a jelenséget megvizsgálva két városi csoport rajzolódik ki, amelyeket főként a vallási megosztottság szerint lehet megkülönböztetni. A huszita szellemiségű városok zsoldosai eljutottak Mohácsig, amint az a továbbiakban említjük. Ezzel szemben a legnagyobb létszámú vizsgált sereg csak Székesfehérvárig jutott. Ezek a következő városok zsoldosai voltak, amelyek főként katolikus vezetőséggel rendelkeztek: Plzeň, Beroun, Slang, Litoměřice, Mělník, Ústí nad Labem és Prága. A városok azt a Ján Pastuchát bízták meg, hogy vezesse a 8000 főnél is nagyobbra becsülhető sereget, aki a cseh krónikás, Bartoš szerint fiatalon kecskepásztor volt (erre utal a neve is). Az itt állomásozó csapatok kapcsán azonban egy sajátos ellentmondás kerül elő. Az eddig felsorolt seregek mohácsi érkezése nem tűnt valószínűnek. Ezzel szemben Székesfehérvár már nincs olyan jelentős távolságra az ütközet helyszínétől. Az ellentmondás az érkezés kapcsán kerül elő. Brodarics beszámolója alapján ugyanis a mohácsi vezetőség tisztában volt vele, hogy a cseheknek nem áll szándékukban megérkezni, ezért felesleges rájuk várni. Ezzel szemben a cseh krónikás, Bartoš arról számol be, hogy a csehek céltudatosan indultak útnak, azonban a magyar vezetés nem várta meg őket és vakmerően nekikezdett a csatának. Valószínűleg mind a két forrás kapcsán fellelhető némi elfogultság. Véleményünk szerint az igazság valahol a kettő között lehet. A fentebb említett cseh belügyek alapján nem valószínű, hogy a csapatok mindenáron oda akartak érni Mohácshoz. Ennek ellenére mégis elindultak, és tapasztalt zsoldossereg révén pár nappal később oda is értek volna. Ugyanakkor az már egy másik kérdés, hogy mennyire tudták volna befolyásolni a csata kimenetelét, de ez a kérdés már túlmutat a cikk keretein.

Végül az utolsó cseh sereg, amivel számolnunk kell, azokból a csapatokból állt, akik valóban eljutottak Mohácshoz. A mohácsi ütközetben résztvevők listáját még nem sikerült teljesen rekonstruálni, de a beszámolók alapján egy részleges listát már sikerült felállítani. A nagyjából huszonötezres mohácsi seregből nyolcezerre becsüljük a külhoniak számát. A velencei történetíró, Marino Sanuto ebből 6–7 ezerre becsüli a csehek és morvák létszámát. A számok enyhe pontatlanságától függetlenül valószínű, hogy a külhoni seregek nagy része a cseh korona országaiból állt össze. Ezek a csapatok a többi sereggel ellentétben nem egy egységként érkeztek, ezért valamivel összetettebb feladatot jelent a beazonosításuk. Az ütközetben részt vevő csehek valószínűleg számítottak a vereségre, ezért ennek fényében esetükben kétségtelen a hősies hozzáállás. Utóbbit az is magyarázza, hogy ezeket a csapatokat főként a király barátai és tisztelői alkották, akiknek a távolság ellenére nem okozott gondot, hogy időben odaérjenek az ütközet helyszínére.

A mohácsi fennsíkra megérkező cseheket alakulathoz tartozásuk és származásuk alapján három részre lehet osztani. Ezek elsőként Lajos cseh királyi testőrsége, a cseh nemesek és főméltóságok, valamint a cseh városok által felfogadott zsoldoscsapatok voltak. Brodarics beszámolója alapján Lajos július 24-én indult útnak Budáról Mohács irányába. A király kicsiny sereggel indult el, amit főként a királyi testőrség alkotott. Ennek része volt egy 600 fős cseh alakulat a lengyel származású Ondrej Trepka vezetésével. Ez a csapat részt vett az ütközetben, Ondrej Trepka pedig az életét vesztette annak során. A cseh korona országaiból érkező főméltóságok létszáma ennél valamivel jelentősebb. Elsőként Henrik Kutnauer karlštejni várgróf, valamint Štěpán Šlik, Lajos közeli barátai érkeztek meg, akik egy cseh úr későbbi beszámolója alapján a király oldalán harcolva vesztették életüket az ütközet során. Az ütközet napjára a Šlik nemzetségből két további úr, Albin és Albrecht is megérkezett, valamint Johan von Wüzscherett is, akinek személyét még nem sikerült beazonosítani. A késve érkező két Šlik a vereséget követően sikeresen elmenekült és Mária királynéhoz igyekezett Pozsonyba. Az ütközetben részt vevők létszámát leginkább a cseh városok által felfogadott zsoldosok növelték. A korábban említett cseh fősereget főként huszita szellemű városok fogadták fel. Ezzel szemben a sokkal inkább utraquista szellemiségű városok (Žatec, Louny, Kadaň, Most és Tábor) zsoldosai meg is érkeztek a csatába. A városok közösen Jakoub Kyšpersky királyi kamarást bízták meg kapitányuknak.

Az ütközet következményei

Az ütközetet követően a legfőbb problémát a király eltűnése jelentette. Ez azért volt fontos, mert a királyról nem érkezett egyértelmű halálhír, ami hátráltatta a királyválasztást. Ez főként a csehek számára jelentett akadályt, mivel a királyról a hírek nagyon későn jutottak el a cseh korona országaiba. Břetislav Švihovsky z Rýzmberka szeptember 16-án írott levelében még mindig arról ír a cseh kormányzónak, hogy a király holléte nem ismert. A két Šlik, Albin és Albrecht az ütközetből elmenekülve Mária királynéhoz siettek, azonban ők sem tudtak egyértelmű hírt hozni. A király beazonosításában végül a cseh kancellár, Adam z Hradce játszott fontos szerepet, mivel ő vitte haza a halálhírt. A kancellár ugyanis szintén a királynénál tartózkodott, mikor Czettriz Ulrich megtalálta a király holtestét. Czettriz Ulrich lovag-kamarás visszatért a mohácsi ütközet helyszínére és október 18-án megtalálta a király holttestét, majd Székesfehérvárra szállíttatta. A távolságok miatt érthető módon a hírek is csak később érkeztek meg.

A király eltűnésének időszaka a királyválasztások során játszott fontos szerepet, mivel a csehek szempontjából ugyanúgy fontos volt, hogy ki kerül trónra, mint a magyarokéból. Itt újra előkerültek a már korábban felvázolt politikai ellentétek. Zdeněk Lev z Rožmitál Habsburg-barát politikája miatt támogatta I. Ferdinánd (1526–1564) trónra kerülését. Érdekesség, hogy ezzel szemben a cseh elit többsége inkább Szapolyai Jánost (1526–1540), a későbbi magyar királyt szerette volna cseh trónon is látni. Ahogy korábban említettük, Zdeněk Lev z Rožmitál kivételével a legtöbb cseh főméltóság elhagyta az országot, ami jelentős mértékben befolyásolta a belföldi politikát. A másik nehézség a kései halálhír volt, ami szintén Rožmitál és a Habsburg-párt számára jelentett előnyt. Ennek ellenére Zdeněk Lev z Rožmitál sikeres ügyködése nem hozta meg a várt sikert, mivel Ferdinánddal a csehek szuverenitása még inkább csökkent. Ennek ellenére a kormányzó politikája mégsem számít észszerűtlennek, mivel ő maga profitált a Habsburgok hatalomra kerülésből.

Konklúzióként érdemes leszögezni, hogy a mohácsi csata nem csak a magyarok, de a csehek számára is sorsfordító vereséget jelentett, gondoljunk például arra a több ezer cseh katonára, akik az ütközet során vesztették életüket. A Mohácsnál elesett csehek a vereségre felkészülve indultak útnak, ennek ellenére mégis harcba szálltak. Továbbá fontos hangsúlyozni, hogy sokan vették az irányt Magyarország felé, akik ugyan nem értek el Mohácsra, de legalább éreztek annyi tiszteletet királyuk iránt, hogy útnak induljanak az érzelmileg ambivalens küldetés ellenére. Mindezek mellett a legfontosabb hasonlóságot a szuverenitás elvesztése jelenti. A tanulmány egyik legfőbb eredménye, hogy rávilágít a csehekkel való közös múltunk egy fontos részletére, ugyanis Mohács számukra ugyanúgy korszakváltó esemény volt, akárcsak a magyarok számára.

Tuček Viktor

Felhasznált irodalom

Források

Bartoš író: Krónika a prágai felkelésről, 1530 körül. in.: Mohács. szerk. B. Szabó János. Budapest. 2006.

Brodarics István: Igaz történet a magyarok és Szülejmán török császár mohácsi ütközetéről, 1527 in.: Mohács. szerk. B. Szabó János. Budapest. 2006.

Břetislav Švihovsky z Rýzmberka az egyik bajor herceghez Raby/Rabí, 1526. szeptember 16. in.: Örök Mohács: Szövegek és Értelmezések. szerk. B. Szabó János. Budapest. 2020.

Egy cseh úr levele a Santa-Clara- kolostor főnöknőjéhez, 1526. november. in.: Mohács. szerk. B. Szabó János. Budapest. 2006.

Szakirodalom

Arnošt Denis: Konec samostatnosti české. Díl I. Kniha I a II, Jiří Poděbradský, konec doby husitské, Jagielovci. Praha. 1932.

Antonín Kalous: Bohemians and moravians in the light of the 1515 meeting, in Vienna. in.: Das Wiener Fürstentreffen von 1515. Beiträge zur Geschichte der Habsburgisch-Jagiellonischen Doppelvermählung. ed.: Dybas Boguslaw, Tringli István. Budapest. 2017.

B. Szabó János: Új korszak határán – Az európai államok hadügye és hadseregei. Budapest. 2019.

B. Szabó János and C. Tóth Norbert: „Árnyékboksz az árnyéksereggel” – avagy már megint mindenért Szapolyai a hibás: A magyar elit 1526. évi katonai szerepvállalásáról Botlik Richárd új könyve kapcsán. in.: Hadtörténelmi Közlemények. 131 (2).

Botlik Richárd: II. Lajos cseh- és magyar király (1516-1526) halálának és megtalálásának körülményeiről. https://www.academia.edu/34117298/II_Lajos_cseh_%C3%A9s_magyar_kir%C3%A1ly_1516_1526_hal%C3%A1l%C3%A1nak_%C3%A9s_megtal%C3%A1l%C3%A1s%C3%A1nak_k%C3%B6r%C3%BClm%C3%A9nyeir%C5%91l

Botlik Richárd: Az 1526. évi mohácsi csata “árnyéksregei”. Budapest. 2017.

Čornej Petr: Slavné bitvy naší historie. Praha. 1995.

Jaroslav Pánek, Oldřich-Tůma: Dějiny českých zemí. Universita Karlova. Praha. 2018.

Jiří Kuthan: Královský mecenát doby jagellónské v českých zemích – jeho charakter a středoevrópský kontext. in.: Doba Jagellónská v zemích české koruny (1471-1526). Konference k založení ústavu dějin křesťanského umění. KTF UK v Praze. ed. Viktor Kubík. České Budějovice. 2003.

Jiří Fajt: “Na paměť statečného a zbožného Štěpana Slika, zakladatele Jáchymova” Monogramista I. P. a dvorskô reprezentance za Ludvíka Jagellónského krále uherského a českéhoin. in: Doba Jagellónská v zemích české koruny (1471-1526). Konference k založení ústavu dějin křesťanského umění. KTF UK v Praze. ed. Viktor Kubík. České Budějovice. 2003.

Juřík Pavel: Rožmberkové: První po českém králi. Praha.  2020.

Macek Josef: Jagellonský věk v českých zemích I.–II. Praha. 2001.

Pálosfalvi, Tamás: From Nicopolis to Mohács. A History of Ottoman-Hungarian Warfare, 1389–1526. In: The Ottoman Empire and Its Heritage. ed. Suraiya Faroqhi, Boğaç Ergene. volume 63. 2016.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

Medieval – A félszemű cseh zsoldos esete a magyarok királyával

Miközben a 2022-es év második felében elkezdtek szállingózni a hírek a készülő magyar történelmi filmekről, a csehországi mozikban szeptember 8-án

X