„A Darányi-kutatást tehát a kísérletügy, a Károlyit pedig Darányi hozta az életembe” – interjú Fehér Györggyel

Fehér György közel negyedszázadon át – huszonegy esztendeig – töltötte be a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főigazgatói posztját. Ő vezette át az intézményt a 20. századból a 21.-be, számos szempontból megújítva működését. Muzeológusi munkája mellett több felsőoktatási intézményben tanított, valamint folyamatosan publikált, köztük olyan köteteket is, mint Darányi Ignác és Károlyi Sándor életrajza. Fehér Györggyel életéről, pályájáról és jövőbeni terveiről tanítványa, Kárbin Ákos beszélgetett.

Újkor.hu: Hogyan kerültél kapcsolatba a történelemmel? Mit lehet elmondani a gyerekkorodról?

Fehér György: Én egy nagyon „híres” faluban születtem 1950-ben, ahol Kincsem, a versenyló is. Ezt a települést Tápiószentmártonnak hívják, Budapesttől mintegy hatvan kilométerre található. Itt éltem a gyermekkoromat. A szüleim kereskedő parasztcsaládból származtak, s egyedüli gyermekük vagyok. A pályám innen indult. Az általános iskolában Fejes István tanár úr volt rám nagy hatással, aki csillagász lett, később nagydoktor. Ő büntetésből – mint osztályidegen – tanított egy évet Tápiószentmártonban. Minden szempontból jelenség volt. Másképp öltözött és beszélt, mint a korábbi tanítók, és kedvet csinált az olvasáshoz. Amikor nyolcadik osztályos voltam, a tanár úr eljött hozzánk, és azt javasolta a szüleimnek, hogy Budapesten tanuljak tovább középiskolában, amit a szüleim támogattak. Így kerültem a kőbányai Ihász Dániel Gimnáziumba. Budapesten laktam albérletben, kemény volt ez az időszak, de megtanultam beilleszkedni és kiharcolni a helyem a középiskolában. Itt kezdtem megkedveli a történelmet. Ennek köszönhetően a „Ki miben tudós?” című műsorba is eljutottam. Úgy gondoltam, hogy történelemből felvételizem. Édesapám legnagyobb bánatára, mert ő azt szerette volna, hogy jogász legyek. Akkor csak nyelvvel lehetett párosítani a történelem szakot, de a német nyelvtudásom hiányosságai miatt első próbálkozásomra nem vettek fel az egyetemre.

Úgy tudom, hogy ekkor szerencsés fordulatot vett az életed, és külföldön is dolgoztál. Itt a fő cél a német nyelvtudásod erősítése volt. Elmesélnéd, hogy ez miként valósult meg?

Ekkor kerültem el Wessetzky Vilmos egyiptológus segítségével a Szépművészeti Múzeumba mint segédmunkás. Őt – TIT előadásait hallgatva – középiskolás koromban ismertem meg. A múzeumban fantasztikus kollégák vettek a szárnyaik alá (Passuth Krisztina, Gerszi Teréz), s fél év után a Szépművészetiből kerültem ki a drezdai múzeumba, ahol a porcelángyűjteményben voltam teremőr és takarító. Nagyon komolyan vettem a nyelvtanulást, mindenkivel megálltam beszélgetni, Juhász Jánosnak a Richtiges Deutsch című könyvéből számos szófordulatot elsajátítottam. Ennek köszönhetően rengeteget erősödött a német tudásom. Amikor pedig hazajöttem Magyarországra, felvettek az ELTE BTK német-történelem szakára. Ress Imre az első és második felvételim során is jelen volt a bizottságban, s meg is jegyezte, hogy „elég sokat fejlődtél” az első alkalomhoz képest.

Hogyan emlékszel vissza az egyetemi éveidre?

Az egyetemei tanulmányaimat 1970 szeptemberében kezdtem meg, azonban a német szakot csak két évig folytattam. A német nagyon sok időmet elvette, és nem kifejezetten voltam sikeres. Majd később felvettem a muzeológia szakot, amely akkor egy újra induló C szak volt. Itt legalább annyit tanultam történelemből, mint a történelem szakos hallgatóként történelem szakon. Rengeteg történelmi tárgyat kellett hallgatni, emellett néprajzot, szociológiát. Példának okáért Lederer Emmának voltam a tanítványa, aki fantasztikus világot mutatott be nekünk. A lakására jártunk órára, ahol megismerhettünk egy polgári zsidó származású értelmiségit, sőt német lapokat olvashattunk, például a Neue Züricher Zeitungot. A ’70-es évek elején nem igazán lehetett ezekhez hozzájutni. Egészen különleges világ volt.

Kik voltak azok az oktatók, akik hatást gyakoroltak rád?

En bloc az egyetemen nagy személyiségek és nevek oktattak, így a teljesség igénye nélkül kiemelem Hahn Istvánt, Komoróczy Gézát, Sinkovits Istvánt, Unger Mátyást, de Szabad Györgyöt sem lehet kihagyni a felsorolásból. Érdekes módon az új- és jelenkori magyar történelem nem érdekelt akkor a legjobban, de kiemelném még Salgó Lászlót, aki korábban diplomata volt. Jártam Andics Erzsébethez is, de akkor már más volt a szerepe, mint 1956 előtt. Molnár József a Segédtudományok Tanszékről kiváló tanár volt, aki sajnos korán meghalt. Csatári Dániel is nagy hatást gyakorolt ránk. Nem voltam célirányos és nem is törekedtem arra, hogy valaki kedvenc tanítványa legyek. Nem érdekelt, hogy milyen jegyet adtak, ami tetszett és érdekelt azt megtanultam, és sokat olvastam.

Úgy tudom, hogy az egyetemi éveid alatt kollégista voltál és az ELTE budaörsi kollégiumában laktál. Mit jelentett ez a miliő akkor egy fiatalnak? Hogyan érezted ott magad?

Tankörtársaim és kollégiumi társaim alakítottak, akikkel az újonnan átadott budaörsi kollégiumban laktam. Nagyon sokszínű társaság jött össze, mivel nemcsak TTK-sok, jogászok, számviteli főiskolások, gyógypedagógusok, hanem művészeti iskolások, képzőművészti főiskolások, iparművészeti és – ami megint egy nagy élmény, hogy – rengeteg külföldi hallgató lakott ott egy kis mikrovilágot alkotva. Nagyon okos és művelt baráti társaságom volt, akikkel sokat beszélgettünk, sportoltunk, az egyetem után még tíz évvel is együtt fociztunk. Itt kinyílt a világ és szabad élet volt. Mindenki tudta azt, hogy az egyetem befejezését követően nem leszünk munkanélküliek.

Az egyetemi diplomád megszerzését követően lettél tudományos továbbképzési ösztöndíjas. Mit jelentett az akkor?

A szakmai gyakorlatomat a Munkásmozgalmi Intézetben végeztem. Diploma után úgy volt, hogy a Hadtörténeti Múzeumba megyek dolgozni, azonban egy véletlen folytán lettem tudományos továbbképzési ösztöndíjas. Az ösztöndíj kétéves időtartamra szólt és a végén az úgynevezett kisdoktori fokozatot lehetett megszerezni általa. Ekkor hirdették meg, s azt javasolták a barátok, hogy ha nincsen hely a Hadtörténeti Múzeumban, akkor jelentkezzek az ösztöndíjra. Történt ugyanis, hogy az egyik hallgató lemondta az ösztöndíjas helyét, és a megüresedett helyre én jelentkeztem Unger Mátyásnál. Tehát ez egy véletlennek volt köszönhető. Ekkor az egyetem kihelyezte a hallgatókat intézetekhez. Volt egy témavezetőnk az intézetnél és az egyetemen is. Így kerültem az Országos Műszaki Múzeumba, akinek a vezetője ekkor Szabadváry Ferenc kiváló tudománytörténész – később akadémikus – volt. Szabad György javaslatára a magyarországi kísérleti állomások történetének feldolgozását kezdtem meg, amit Szabadváry is támogatott. Tehát ez a két történész volt kvázi a témavezetőm. Tudományos továbbképzési ösztöndíjas 1975 és 1977 között voltam. Nagyon komolyan vettem a munkát, s reggeltől estig könyvtárban, s levéltárban kutattam. Ezt a témát bontottam ki és dolgoztam fel, majd látott napvilágot kötet formájában az Akadémiai Kiadónál 1982-ben. E munkám során ismertem meg Hoffmann Tamást és Gunst Pétert, akikkel a későbbiekben is munkakapcsolatban maradtam.

Említetted, hogy Szabad György javaslatára kezdtél neki, hogy feltárd a magyarországi kísérleti állomások történetét. Milyen hatásúnak ítélted meg ezeket?

A kutatásnak köszönhetően rengeteget tanultam a mezőgazdasági termeléssel kapcsolatban. Az intézetekben elért kísérleti eredményeket hasznosították a gazdaságok, elsősorban a nagygazdaságok. Ez az intézményhálózat megszervezett, hosszú távú kísérleteket folytatott, s a kutatások nem ad hoc jellegűek voltak. A témához kevés irodalom állt rendelkezésre, és az is nagyon száraz volt. Dubravszky Róbert nevére emlékszem, aki először írt alaposabban a kísérletügyről. Végül megírtam, majd megvédtem a disszertációt. Ez idő tájt az agrártörténeti kutatás sokkal intenzívebb volt, jóval többen foglalkoztak vele, mint manapság. Ami külön érdekesség volt, hogy sokat jártunk külföldre, elsősorban Nyugat-Európába konferenciára. Nem a háromévenként 70 dollárral igényelhető turistaút volt, hanem szakmai útnak számító külföldi út, amelyet szabadabban lehetett igénybe venni, akár tíz alkalommal is egy évben. A tudománytörténet Nyugat-Európában nagyon erős diszciplínának számított, idehaza ekkor kezdődött meg ennek a témának a feldolgozása Mátrai László professzor vezetésével. Németes lévén jellemzően én a német nyelvterülettel kerültem kapcsolatba, és lett mentorom Harald Winkel professzor úr, valamint Klaus Herrmann. Vele később a múzeumi területen is szoros kapcsolatot ápoltam, mivel ő lett a Deutsches Landwirtschaftsmuseum igazgatója. Ekkor kezdtem a termeléstörténet felé fordulni. Az első cikkemet az aratás gépesítése Magyarországon témakörben készítettem. A McCormick cég – ők adták a legtöbb aratógépet – üzleti tevékenységéről szólt a tanulmányom, amely a Technikatörténeti Szemlében jelent meg. A későbbiekben a műtrágyázásról kutakodtam, hogyan nézett ki a technológiája, hogyan terjedt el idehaza stb. Közben kapcsolatba kerültem Für Lajossal, ő lektorálta a cikkemet, aki felvetette egy új állásnak a lehetőségét. Előtte ösztöndíjas voltam Németországban a Deutsches Museumban és a Hohenheimi Egyetemen. Így 1983-ban kerültem a Magyar Mezőgazdasági Múzeumba. Meglehetősen vonzott ez a lehetőség.

Milyen miliő volt a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban? Milyen hatások értek ott?

Egy olyan múzeum volt, amely rengeteg kiállítást csinált az előzőhöz képest. A Vajdahunyad várában ez idő tájt kb. 180–200 alkalmazottja volt a múzeumnak, mivel vidéki filiái is voltak az intézménynek. Az államigazgatásból jött Szabó Loránd vezetésével éppen egy fiatalítási hullám vette kezdetét. Politikai dolgokkal csak egymás között foglalkoztunk. A térképtár, aprónyomtatványok, és a műszaki rajztár volt a gyűjteményi köröm. A külföldi együttműködés a Mezőgazdasági Múzeumban is folyatódott, mert a Mezőgazdasági Múzeumok Nemzetközi Szövetsége (AIMA, azaz Association International des Musées d’Agriculture) mint az ICOM (International Council of Museums) egy leányszervezete sokszor szervezett ide különféle rendezvényeket, mivel a miénk volt a világ legnagyobb mezőgazdasági múzeuma. Mindenki ide jött, s egyúttal rengeteget utaztunk. Elsősorban a szocialista országokba, például Kelet-Németországba, Csehszlovákiába, másodsorban Dániába, Franciaországba, Olaszországba. A minisztérium és a múzeum remek kapcsolatot ápolt a ’80-as évek második felében. Jött a rendszerváltás és sikerült elérni azt, hogy ne felülről nevezzenek ki igazgatót, hanem pályázat útján. S így lett főigazgató Szakács Sándor, aki két évig töltötte be ezt a pozíciót.

Huszonegy évig (1993–2014) töltötted be a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főigazgatói tisztjét. Hogyan nyerted el a tisztséget? Milyen volt a munka, hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre? Milyen kihívásokkal kellett szembenézned?

Ebben az időszakban én voltam a szakszervezetis, így a minisztérium velem is tárgyalt Szakács utódlásával kapcsolatban. Für Lajos is, aki ekkor éppen honvédelmi miniszter volt, figyelemmel kísérte az eseményeket a múzeumban. Meg persze mások is, példának okáért Antall József, akit még a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumból ismertem. Így a tárgyalások alapján, míg a pályázatot kiírták, ideiglenesen – vagyis megbízott – igazgató lettem. Majd háromnegyed évig tartott az a periódus, de viszonylag sikeres volt ez a pár hónap. Végül az 1993-as év végével megpályáztam az igazgatói állást, és nyertem. A legfontosabb célkitűzésem az volt, hogy a lehetőséget kihasználva jó vezető legyek. (Hogy ez mennyire sikerült? Ezt a kollégák mondhatják meg.) Először a gazdasági, pénzügyi kérdésekre kellett figyelni, mert megbukni ezek miatt lehetett. Mindig bent voltam a múzeumban, és a gazdasági igazgatóval igyekeztem jó kapcsolatot kialakítani. Hosszú ideig jó kondíciók mellett tudtunk dolgozni, mivel jó volt a költségvetésünk. Ez idő alatt számos kiadványunk jelent meg magyar és idegen nyelven egyaránt, valamint rengeteg kiállításunk és konferenciánk volt. 2000 után egyre kevesebb pénzből gazdálkodtunk. Új koncepciót kellett kidolgozni a támogatások kiesésének pótlására. Rengetegszer adtuk bérbe az előadótermünket, ajándékshopot, később éttermet nyitottunk, hogy növeljük a bevételeinket. Közös gondolkodás jellemezte ekkor a múzeum kollektíváját e téren is.

A múzeum mellett mennyire volt időd a tudományos munkára?

A múzeum vezetése mellett a tudományos munkám visszaszorult. Mindig jelent meg egy-egy írásom, mivel egyíves tanulmányokat még csak-csak meg tudtam írni. De nagyobb lélegzetvételű munkát a leterheltségem következtében nem tudtam elkészíteni. Amikor megjelent a Darányi életét 1899-ig feltáró kötetem, akkor egy államtitkár engedélyével háromhónapos alkotói szabadságra mehettem, és így készíthettem el a könyvet. Ekkor jelent meg igényes nyomdatechnikai kivitelben Az agrárvilág Magyarországon magyar és angol nyelven egyaránt. Konferenciát szerveztem Darányi Ignác életéről és munkásságáról 1999-ben. Annak nagy visszhangja volt. A konferencián elhangzott előadásoknak megjelent az írásos változata is. Szintén 1999-ben az Osiris Kiadónál megjelent Darányitól a Válogatott dokumentumok című kötetem.

Ha jól tudom, a Szent István Egyetemen is tanítottál, később pedig az ELTE-én is voltak óráid. Hogyan érezted magad az oktatói szerepben?

1996-tól jártam ki oktatni Gödöllőre, a Szent István Egyetemre, az Agrártörténeti tanszékre mint óraadó. Akkor ott dolgozott éppen Gunst Péter, Csöpüs István, Magyar Eszter és Lőkös László, akik szorgalmazták azt, hogy legyen agrártörténeti oktatás, s akkor én így kerültem oda óraadó tanárként. A múzeum mellett egy napot töltöttem Gödöllőn. Egészen 2003-ig vettem részt az ottani képzésben. A végén címzetes egyetemi tanárként köszönték meg a munkámat. Az ELTE BTK-val, egészen pontosan a Segédtudományok tanszékkel úgy kerültem újra kapcsolatba, hogy a muzeológia szakos hallgatók a múzeumban végezték az agrármuzeológia tárgyat. A hallgatók emellett gyakorlatot teljesíthettek. A félév során óráimat a múzeumban tartottam. Itt több éven keresztül tanítottam. Az 1990-es évek közepétől tagja lettem az Agrártörténeti Szemle szerkesztőbizottságának és az MTA Agrártörténeti Bizottságának. Pozíciómnak köszönhetően sok embert ismertem meg, többek között a volt tanáraimat, például Pölöskei Ferencet, más oldalukról. Sokat jelentett számomra, hogy megismerhettem Wellmann Imrét és az Agrártörténeti Bizottságban pedig több éven át Varga János titkára voltam. Ekkor találkoztam Orosz Istvánnal, akitől azóta is sok emberi és szakmai segítséget kapok. 2009 után kerültem az Új- és jelenkori magyar történeti tanszékre, ahol kevés óraszámmal oktattam. Amikor sok hallgató volt a történelem szakon, valamint, ha valamely oktató távol volt (például diplomáciai szolgálatot teljesített), akkor helyettesítettem, és így besegítettem a tanszéken. Új volt, s egyre jobban belejöttem a tanításba. Kedveltem a hallgatókat. A doktori iskolában szeretek leginkább tanítani, kedvenc témám a történeti biográfiaírás módszertana. A visszajelzések szerint a hallgatók élvezték és értékelték a közös munkát. Remélem tavasszal újra tartom majd ezt a kurzust a tanszéken, ismét lesz jelenléti oktatás.

Az első biográfiádat Darányi Ignácról készítetted. Hogyan került személye az érdeklődésed középpontjába?

Amikor a kísérletügyi állomások történetét kutattam, akkor láttam, hogy a 27 intézetnek 3/4-e az ő minisztersége (1896–1903 és 1906–1910) alatt létesült. A témával kapcsolatban mindenütt Darányi nevével találkoztam. Elkezdtem kutakodni személye után, s láttam, hogy meglehetősen keveset írtak róla, az írások tendenciózusok és ellentmondásosak voltak. Egy vegyészmérnök is írt róla egy életrajzi kötetet, de ő nem lévén történész semmilyen szakmai kritikát nem alkalmazott, inkább heroizálta Darányit. Ezáltal úgy ítéltem meg, hogy van létjogosultsága vele foglalkozni. Első tanulmányomat Darányival kapcsolatban 1997-ben publikáltam Darányi Ignác, a Bánffy-kormány földművelésügyi minisztere címmel. Ezt követően éveken keresztül kutattam a munkásságát, azonban a múzeumi elfoglaltságaim végett csak a nyugdíjba vonulásomat követően tudtam megjelentetni a teljes életrajzot.

Hosszas kutatómunka eredményeképpen hogyan ítéled meg Darányi személyét, munkásságát, az agráriumra gyakorolt hatását?

Személye, munkássága több szempontból is figyelemreméltó és tanulságokat hordoz magában. Önkényesen kiemelve először a család és az oktatás, nevelés fontosságára utalnék. Pályája is igazolja, hogy a gondoskodó, előrelátó család biztosította környezet a sikeres életút egyik záloga. Darányi, de akár Széll Kálmán pályája is bizonyította, hogy a talpon maradás, később pedig az érvényesülés egyik záloga a tanulás, amit dzsentri környezetben is biztosítani lehet. Ennek egyik része a nyelvtanulás, több nyelv ismeretének elsajátítása, a világ dolgaira való nyitottság képességének, a kapcsolatépítés gyakorlatának kialakítása, a korabeli társas érintkezés (tánc, zene, sport) néhány területén szerzett jártasságok a társadalmi szocializálódás nélkülözhetetlen „eszközei” voltak. Pártpolitikusként és miniszterként bizonyította, hogy elvei mellett még konfliktusok árán is érdemes kitartani. A földművelési tárca irányítójaként példát mutatott, hogy miként kell az ágazat modernizálása mellett a szociális szempontokat is szem előtt tartani. Az eredmények eléréséhez szükségeltetik továbbá a tudással felvértezett munkatársak szerencsés kiválasztása és munkájuk összehangolása. Többek között ezek a jó és minisztert jellemző képességek.

Ezután Károlyi Sándorról írtál életrajzot. Hogyan kezdtél vele foglalkozni?

A Darányiról szóló kéziratomat 2016 második felében zártam le. Károlyi és Darányi rengeteget kooperáltak. A TTI-ben beszélgettem a 19. százados kollégákkal, hogy Darányi után vajon kivel érdemes foglalkozni, Széll Kálmánnal vagy Károlyi Sándorral. A kollégák pedig egyöntetűen Károlyit ajánlották figyelmembe. 2016 második felében már elkezdtem foglalkozni a Károlyi-életrajzzal. Finanszírozási problémáim voltak. Ekkor már nyugdíjas voltam, s nem kapcsolódtam semmilyen intézethez. Végül az OTP-vel szerződtem, s támogatta a munkámat. Nagyon gyorsan készült, és hihetetlen intenzív munkafolyamat volt. Azt hangsúlyoznom kell, hogy ha nem lett volna a Károlyi-kutatócsoport, amelynek köszönhetően digitalizálva egy csomó anyagot megkaptam, amit bármikor felhasználhattam, akkor nem készült volna el ilyen hamar a könyv. A Darányi-kutatást tehát a kísérletügy, a Károlyit pedig Darányi hozta az életembe.

Milyen konklúziót tudtál levonni a Károlyi életéről szóló biográfia befejezését követően?

A nagy vagyonok öröklése független az örökös teljesítményétől. A döntő, hogy miként élünk ezzel a lehetőséggel. Feléljük, vagy gyarapítjuk, és az önhibájukon kívül nehéz sorsban élők, valamint a tágabb értelemben vett közösség érdekében is kamatoztatjuk annak hozadékát. Ez utóbbit tette Károlyi Sándor és felesége, Korniss Klarissza is jótékonykodásain és alapítványain keresztül. Károlyi Sándor valóban sokat tett a hazai szövetkezeti mozgalom fejlesztéséért – ez általában köztudott. Elképzelései szerint a hazai szövetkezetek tagságában olyan potenciális közéleti szereplőket látott, akikkel meg lehet változtatni a korabeli rendkívül szűk választójogra épülő politikai felépítményt. Víziójában még a nemzetiségiekkel is foglalkozott. Továbbá részletesen felvázolta a közös vámterületből történő kilépés agráriumra vonatkozó forgatókönyvét, mindennek dátumát 1917-ben jelölte meg. 1906-ban bekövetkezett halála és a Monarchia szétesése miatt elgondolásai nem állhatták ki a gyakorlat próbáját, de mind a dualista rendszer megreformálására irányuló gondolatkísérlettel érdemes foglalkoznunk. A kettőjük pályájának feltérképezése során szerzett tapasztalatok mondatják velem: az elfogult nacionalista és internacionalista történészi prekoncepciók egyaránt erősen torzítják a történelmi események és azok szereplőinek megítélését. Jó lenne ezeket a hibákat elkerülni.

Meg szabad kérdezni, hogy most milyen témán dolgozol?

2017-től tagja vagyok a Károlyi-kutatócsoportnak. Ebben értelemszerűen a Károlyi-életrajzzal vagyok jelen, valamint néhány Károlyiról szóló tanulmánnyal. A Debreceni Egyetemről kerestek meg, hogy van-e kedvem bekapcsolódni egy formálódó kutatócsoportba, ami az arisztokrácia témájával jelentkezik egy OTKA-pályázatra. Végül nem nyertek. De a keresgélés közben akadtam rá Apponyi Franciska és Károlyi László alakjára. A Debreceni Egyetemtől informális és szakmai segítséget kapok, elsősorban Orosz István, Papp Klára és Püski Levente nevét említhetem. Részt veszek a Történeti Intézet konferenciáján, publikálok kiadványaikban. Tehát ez egy jó együttműködés. Visszatérve az éppen aktuális kutatásomra: Apponyi Franciska életútja három politikai érán túlívelő életpálya, amellyel azt is lehet vizsgálni, hogy mennyire változott az arisztokrácia helyzete, élete, reprezentációja, megbecsültsége, gazdasági ereje, valamint nem utolsó sorban egy társadalmi rajz arról, hogy miként élt az arisztokrácia. Apponyi Franciska például 1914 és 1918 között a fóti Tanácsadó Irodát működtette, ami országos szervezeteknek és minisztériumnak adott munkát, olyan kérdésekben foglalt állást, hogy ki számít rászorulónak, s a megállapítást követően hogyan adminisztrálják őket. Apponyit 1945 után kilakoltatták, szeretett volna a rokonokhoz kimenni Franciaországba, azonban nem engedték. Aztán 1956-ban emigrált és 1958-ban meghalt. Jelenleg Károlyi Gyula uradalmainak történetét vizsgálom és még a tavasz folyamán készítek egy hosszabb lélegzetű tanulmányt, ehhez biztatást és segítséget kapok Püski Leventétől és Kaposi Zoltántól. Károlyi Gyula uradalma egy fantasztikusan, szakszerűen és mindenki által elismert módon kezelt birtok volt. Ezen kívül még számos téma érdekelne, de attól tartok, hogy az időből kifutok.

Zárásképpen azt szeretném kérdezni tőled, hogy miként töltöd a szabadidődet? Mivel tudsz kicsit lazítani?

A feleségem mindig biztosította a hátteret számomra. Két gyermekünk van, ők már viszont kirepültek a családi otthonból. Sok időt töltök az unokáimmal. Nagyon szeretek olvasni, a szakirodalom mellett szépirodalmat is. Egy héten akár háromszor, vagy négyszer is teniszezem, ez nagy feltöltődést jelent számomra. Rengeteg futballt nézek, elsősorban külföldi focit. Kedvenc csapatom a Real Madrid, de képben vagyok a német és angol bajnokságot illetően is. A ’80-as évek közepéig rendszeresen látogattam a Fradi mérkőzéseit, de a bajnokság alacsony színvonala miatt már nem érdekel. Szeretek a bor világában elmerülni, mivel volt egy kat. hold szőlőm is, amelyet örököltem. Édesapám halála után, 1985-től 2005-ig műveltem az ültetvényt és évente átlag 25–30 hektoliter bort termeltem, majd értékesítettem. Ma már csak fogyasztom. Szokták mondani, azóta iszom jó bort, mióta másét fogyasztom. Több borrendnek és a Magyar Borakadémiának is tagja vagyok, rendszeresen részt veszek rendezvényeiken. A Kadarka Körben pedig kadarnagy vagyok, és havonta egy alkalommal a Kéhli vendéglőben egy-egy borászat kadarkáit kóstoljuk. Érthető, hogy ezeket az összejöveteleket élvezem.

Kárbin Ákos

Ezt olvastad?

5+1 könyv az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcról

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.

X