A Domonkos-rend alapítójának élete

A Domonkos-rend (Ordo Praedicatorum) alapítója, Szent Domonkos halálának, valamint magyarországi rendtartománya megalakításának 800 éves jubileumát ünnepli. A jeles évfordulók körül pedig általában élénk tudományos diszkusszió alakul ki, amint a rend alapításának 800. évfordulója kapcsán is tapasztalható volt 2016-ban. Az aktuális kettős centenárium előtt természetesen számos programmal tisztelegnek a magyarországi domonkosok. Ehhez kapcsolódik jelen írás, amely a szerzetesrend alapítóatyjának életét és jelentőségét eleveníti fel.

A középkori szentek között nagy tekintéllyel bíró kasztíliai prédikátor körülbelül 850 éve született Domingo de Guzmán néven a Kasztíliát átszelő Duero folyó partján található Caleruega városában, az osmai püspöki székhely közelében. Szülei – jóllehet a szent életrajzírója és utódja, Szászországi Boldog Jordán előtt ismeretlenek voltak és Pedro Ferrando, a szent legendájának szerzője is mindössze a keresztnevüket rögzítette – a köztudatban a Pero Tafur 1439 körül keletkezett útinaplójában foglaltaknak megfelelően Félix de Guzmán és Juana de Aza nemesek személyében öltöttek testet. Domonkos lelki fejlődéséért nagybátyja, Gumiel de Izan esperese tartozott felelősséggel. Tanulmányainak első ismert állomása a Santa María de La Vidben működő premontrei monostor, ahova a híradások szerint 14 esztendős korában került Domonkos. Az ismeretszerzést Palenciában folytatta, ahol hat évig művészetet, további négy évig pedig teológiát tanult; ugyanitt nyerte el első egyházi tisztségét, a helyi székesegyház kanonoki javadalmát. A később szentté avatott egyházfi erényeiről palenciai tanulmányai idejéről értesülünk, amikor Domonkos a szegényeket megszánva könyveit és kéziratait áruba bocsátotta, az ebből befolyt összeget pedig az éhezők között osztotta szét. Az ehhez kapcsolódó anekdota szerint Domonkos így indokolta irgalmas cselekedetét: „Nem akarok halott bőrök fölé hajolva tanulni, amíg emberek éhen halnak.”

Fra Angelico: Szent Domonkos (forrás: hu.m.wikipedia.org)

Életének meghatározó fordulata lehetett, amikor 1196-ban az osmai székeskáptalanban kanonoki stallumot nyert el, egyúttal pedig pappá is szentelték. Két évvel később újabb megtiszteltetésben részesült Domonkos, miután Diego de Acebo, Osma püspöke a káptalani reform során saját magát perjellé, a későbbi szentet pedig alperjellé nevezte ki. A püspök és Domonkos között minden bizonnyal szoros munkakapcsolat alakult ki, ugyanis Diego de Acebo Domonkos segítségére is igényt tartott, amikor a főpapot VIII. Alfonz kasztíliai király (1158–1214) Dániába küldte 1203–1204 táján, hogy fia, Ferdinánd herceg számára méltó társat szerezzenek, menyasszonyát pedig Hispániába kísérjék. Jóllehet a tárgyalások sikerre vezettek, sajnálatos módon a hercegnő a hazaúton meghalt.

A sikertelen küldetés következtében megtett út azonban Domonkos pályafutása fordulópontjának bizonyult. A Dániába történő utazás során ugyanis a küldöttség Aragónián és a Francia Királyság déli területein áthaladva szembesült a katar eretnekmozgalom sikerességével és a térítéssel megbízott ciszterci szerzetesek eredménytelenségével. Az ott tapasztaltak hatására Diego de Acebo vezetésével Rómába indultak, hogy személyesen kérjenek felhatalmazást III. Ince pápától (1198–1216) a térítőmunkához. A korábbi missziók sikertelenségét a ciszterci rend képviselőire jellemző pompaszeretetben és a néptől való távolságtartásukban látták, ezért a pápa engedélyével aszketikus, egyszerű életmódot követő, prédikáló misszióval kívánták felvenni az eretnekség elleni harcot. Bár a katarok mozgalmát nem tudták visszaszorítani, valamint időközben a Domonkost patronáló osmai püspök is elhunyt, a későbbi szerzetesrend ötlete minden bizonnyal ekkortájt fogalmazódott meg. A katarok példáját követve Domonkos Pruillé-ben leányneveldét alapított, amely házból hamarosan zárda, majd az első domonkos apácakolostor lett; életrajzírói szerint a jámbor klerikus igen fontosnak találta, hogy a ház lakói imával segítsék küldetését.

Daniel van den Dyck: Szent Domonkos a katarok ellen emeli a feszületet Simon de Montfort kíséretében (forrás: wikipedia.org)

Domini canes / Az Úr kutyái

A domonkos rend alapítására mindössze körülbelül egy évtizedet kellett várni, amikor Domonkos és hat követője egy házat kapott Peter Seila-tól Toulouse-ban. Ezzel egyidőben Fulco toulouse-i püspök Domonkost az egyházmegye prédikátorává nevezte ki. A szent érdeme volt, hogy felismerte az egyre szaporodó és növekvő városokban jelentkező spirituális igényt, amelyet a zömében monasztikus életet folytató szerzetesek (bencések, ciszterek) nem tudtak megfelelő módon kiszolgálni. Ezen felbuzdulva egy olyan rend megalapítását tervezte, amelynek testületét a meglévő társulásokhoz hasonlóan elismert, tanult szerzetesek alkotják, ugyanakkor rugalmasabb a monasztikus szerzeteseknél, valamint a világi papoknál. A terv valósággá érett, amikor Fulco püspökkel 1215-ben Rómába utaztak, hogy kieszközöljék a pápa engedélyét az éppen ülésező IV. Lateráni Zsinaton (1215). Noha a zsinaton határozat született arról, hogy újabb szerzetesrend megalapítását nem engedélyezik, Domonkos terveit ennek ellenére is pártfogásukba vették a zsinati atyák. Végül az írásbeli engedélyt 1216–1217 telén sikerült elnyerni III. Ince ígéretéhez hűen az új pápa, III. Honorius (1216–1227) kegyéből, ezzel megalakult a Prédikálók Rendje (Ordo Praedicatorum). A 13. század elején útjára induló két szerzetesrend – a ferencesek és a domonkosok – támogatásában különösképpen Ugolino di Conti bíboros tűnt ki, aki később a IX. Gergely (1227–1241) nevet felvéve maga is Szent Péter örökébe lépett. Domonkos ekkor ismerte meg Monteferrati Vilmost, aki később nem csupán a domonkos csuhát öltötte magára, de a szentéletű rendalapítóval is szoros baráti kapcsolatot ápolt utóbbi haláláig; sőt Domonkos gyors kanonizációjában is kulcsszerepet vállalt.

A szerzetesrend tagjait a kezdetektől fogva dominicanus néven emlegették, melynek hatására a kortársak a Domini canes, azaz az „Úr kutyái” jelzőt akasztották a barátokra. E jelzőt a domonkosok olyannyira magukra vették, hogy egy időben a rend címerébe is beemelték a szájában fáklyát tartó ebet. Emellett számos művészeti alkotáson is szerepet kapott a szimbólum, mint például a mellékelt Coello-festményen, amelyen a kép bal alsó sarkában látható.

Claudio Coello: Guzmáni Szent Domonkos-portré (1670, forrás: wikimedia.org)

A szerzetesrend alapítóiratával Domonkos visszatért Toulouse-ba, ahol mindenekelőtt 16 társának adta tudtára a rendalapítás hírét. A szélesebb közönség körében – ideértve a püspököt és Simon de Montfortot is – azonban tiltakozást váltott ki az újdonsült szerzetesrend megalapítása. A legenda szerint Domonkos ekkor egy látomás során figyelmeztetést kapott arról, hogy Simon de Montfortot hamarosan meggyilkolják, az ennek nyomán kirobbanó polgárháború pedig végleg ellehetetlenítette a prédikátorok munkáját. Ennek hatására Domonkos úgy döntött, hogy a testvéreket Európa-szerte szétszórja, hogy helyi közösségeket alapítsanak.

Az új küldetéstudat sikerességéhez azonban további pápai kiváltságokra volt szükség, ennek megszerzésére a rendalapító maga vállalkozott, melynek érdekében újfent Rómába zarándokolt. Az új felhatalmazás birtokában azután sorra végiglátogatta az „idegenben” tevékenykedő barátokat. Kis Domonkos és Uceroi Mihály korábban visszatért az Ibériai-félszigetről, míg Garrieguesi Bertrand és Navarrai János Párizsból érkezett, hogy az ottani ügyeket a rendi elöljáró elé tárják. Domonkos mind a négyüket Bolognába küldte, amivel az első domonkos központ kialakításának első lépését is megtette az egyik legfontosabb egyetemi városban. A szentéletű szerzetes ezután maga is Bologna, valamint Pruillé felé vette az irányt, amit hispániai látogatása követett; itt kolostort és apácazárdát alapított, amelyeket újabb fundációk követtek Segoviában, Palenciában és San Esteban de Gormazban. Érdekesség, hogy a madridi nővéreknek Domonkos írt egy levelet, amely – a jogi dokumentumokat nem számítva – az egyetlen, kétséget kizáróan hozzá köthető írásos emlék. Arra is akad példa, hogy egy közösség ugyan rendben megalakult Domonkos látogatása alkalmával, mint például Guadalajarában, azonban a prédikátor távozását mégsem élte túl.

A spanyol területekről Domonkos útja újfent Toulouse-ba vezetett, a dél-francia területeken pedig további rendházakat alapított Lyon, Montpellier és Bayonne városaiban. Ráadásul újra találkozott Garrieguesi Bertranddal is, akivel közösen Párizs felé vették az irányt, ám útközben a német zarándokok körében is sikeres térítést folytatott. Jóllehet nem ismerte a germán nyelvet, körülbelül harminc embert így is meg tudott győzni a rendhez való csatlakozásról, köztük Marburgi Henriket és Guerricet. Utóbbi feladatul kapta, hogy Metzben alapítson rendházat; ekkor csatlakozott még Reimsi Péter (a rend francia provinciájának későbbi elöljárója), Bourboni István jelentős domonkos prédikátor, valamint Montferrati Vilmos, akivel Domonkos korábban Rómában ismerkedett meg, és már akkor egy kiterjedt misszióról szőttek terveket. Domonkos a misszió sikerességének alapfeltételeként gondolt a felsőfokú tanulmányokra, valamint a folyamatos térítőmunkára is, így párhuzamosan szorgalmazta mindkettőt rendtársai körében.

Maga pedig Bolognába utazott 1219-ben, amely város, illetve az abban alapított közösség élete végéig otthona maradt. A bolognai rendház kvalitásait hűen szemlélteti, hogy közülük négyen is a város egyetemének tanárai voltak. A rend itteni sikerességét segítette Reginald, a párizsi egyetem kánonjogtanára, akivel Domonkos annak szentföldi zarándokútja alkalmával ismerkedett meg. A peregrináció során Reginaldot betegség kínozta, azonban a Szűzanya meggyógyította, sőt bemutatta előtte a Domonkos által alapított rendet, s a szentföldi zarándokút befejeztével Bolognába utazott, hogy segítse a prédikátorok térítését.

El Greco: Szent Domonkos imája (1600 körül. Forrás: wikipedia.org)

A rend anyagi biztonságát – a korai időszakot tekintve – mások mellett egy ifjú hölgynek, Diana d’Andalonak köszönhette, aki családja tiltakozása ellenére is a szerzetesnővérek közösségébe szeretett volna lépni. Ebbe végül beleegyezett Diana édesapja, aki gazdag adománnyal gondoskodott a lánya, illetve a rend jövőjéről.

A rendalapításból az Úr szólításáig

Domonkos életének hátralévő idejét is aktívan töltötte el; előbb újabb római útra vállalkozott, hogy az egyházfőtől további kolostoralapításokra kérjen engedélyt. A szentatya ugyan helyt adott a kérésnek, egyúttal azonban Rómába küldte Domonkost, hogy a San Sisto Vecchióban található apácakolostort saját rendje mintájára formálja át. A prouillé-i nővérek segítségével végbe vitt kolostorreform nyomán a nővérek társulása a domonkosok harmadik apácaközösségévé alakult, Domonkos egészségi állapota ugyanakkor leromlott, amelyen Reginald halálhíre sem segített. A pápa ennek ellenére egy válogatott szerzetesekből álló misszió élére állította, amely az albigens és a valdens eretnekek által érintett Lombardiába készülődött.

A szentéletű fráter romló egészségügyi állapotára, valamint a rend méretének gyors növekedésére való tekintettel – két küldött a skandináv [!] területek képviseletében érkezett – 1220 pünkösdjén megtartották az első generális káptalant Bolognában, ahol mindmáig meghatározó alapokat fektettek le a rend számára. Noha Domonkos szeretett volna visszavonulni, végül nem engedték lemondani, azonban négy, úgynevezett definitort neveztek ki a rendalapító munkájának segítésére. Többek között ekkor határoztak arról, hogy a rend szabályai nem kötik a szerzeteseket abban az esetben, amennyiben a térítés érdeke mást kíván. A rend alapszabályai két részből tevődtek össze: az első egység az aszkétizmust és a liturgiát érintette, sok elemében a premontreiek gyakorlatából merítve. A második rész a rend szervezeti struktúráját szabályozta, annak szempontjait figyelembe véve. Ekkor szabályozták az általános káptalanok jogkörét, illetve életre hívták a rendmesteri méltóságot is; sőt, 1220 pünkösdjén határoztak arról is, hogy a domonkosok a koldulórendi életformát választják és lemondanak a bevételt generáló tulajdonukról.

A káptalant követően Domonkos folytatta a Lombardia felé tartó útját, majd újabb betegeskedést követően 1221-ben visszatért Rómába, hogy egyfelől jelentést tegyen a misszió állásáról, másfelől pedig befejezze a San Sisto Vecchióban megkezdett reformot. Ekkoriban a rendalapító figyelmét elsősorban az itáliai kolostoralapítások, valamint a rendházakat elhagyó domonkosok problémái kötötték le. Valószínűleg ez idő tájt találkozott a kor másik kiemelkedő szerzetesrend-alapítójával, Assisi Szent Ferenccel, aki Domonkoshoz hasonlóan közeli kapcsolatot ápolt Ugolino bíborossal. Életének egyik csodája is ehhez a római útjához kapcsolódik: a San Sisto zárda előtt ugyanis feltámasztott vagy meggyógyított egy Napoleon nevű ifjút, aki egy lóversenyen szenvedett balesetet.

Ebből az időszakból származik Cecilia Cesarine apáca jellemzése Domonkosról: „Közepesen magas és karcsú alkatú volt, jóképű és kissé vöröses arccal, haja és szakálla vörösesbarna, szemei csillogók. Homlokából és szemöldökei közül ragyogó fény sugárzott, amely mindenkit arra ösztönzött, hogy tisztelje és szeresse [Domonkost]. Mindig vidám és jókedvű volt, kivéve, ha valaki bánata együttérzésre késztette. Kezei szépek és karcsúak voltak; hangja tiszta, nemes és dallamos volt; sohasem volt kopasz, ugyanakkor vallásos tonzúráját megtartotta, itt-ott néhány ősz hajszállal vegyítve.” – Cecilia Cesarine OSB: The Legend of St Dominic. In: Jarrett, Bede OP. (Ed.): Lives of the Brethren of the Order of Preachers 1206–1259. London, 1955. III. 14.

1221 májusában Bolognában újabb általános káptalant hívtak össze, amelyen Domonkos és a helyi közösség tagjain kívül megjelent a spanyol, provence-i, francia, lombard, római, teuton, angol és talán a magyar tartomány küldöttsége. A káptalan térítő misszióra küldte számos rendtársát; közülük a bolognai konvent perjele Magyarországi Boldog Pált és Boldog Szádokot a Magyar Királyság, Aarhusi Salamont néhány német szerzetessel karöltve Dánia, Ashi Gilbertet és társait Anglia, míg Opolei Szent Jácintot a Lengyel Királyság területére küldte téríteni.

A rendalapító halála

A második káptalant követően Domonkos folytatta a térítőmunkát, Diana d’Andalo és más nővérek számára pedig Bolognában apácazárdát alapított, amelyet Szent Ágnes tiszteletére szenteltek fel. A nyár közepén (július 28.) azonban ismét betegség törte le Domonkost, aki augusztus elsejére már ágyát sem tudta elhagyni, a hőség miatt a Monte Mario-i bencés monostorba szállították. Néhány nappal később Ventura perjeltől kérte, hogy vigyék vissza a bolognai Szent Miklós-kolostorba, hogy ott hunyhasson el. Kívánságát teljesítve szállították vissza Bolognába, ahol a szentéletű fráter augusztus hatodikán éjjel, 50 éves kora előtt teremtője oltalmába távozott. Halálát követően a rendtársak Szászországi Boldog Jordánt választották a rend mesterének, Domonkost pedig pártfogója és barátja, IX. Gergely pápa kezdeményezésére 1234-ben szentté avatták. A szentté avatás folyamatával járó testfelemeléskor számos csodálatos dolgot tapasztaltak a szemtanúk. A más szentek elevációját is jellemző csodálatos elem volt például a szent testének kellemes illata, amely betöltötte az egész templomot.

Domonkos öröksége

Arról a kérdésről, hogy vajon milyen ember volt Domonkos, számos forrásból tudakozódhatunk, azonban ezek legkisebb része – az egyetlen madridi levele – a sajátja; a többi kútfő kortársai vagy utódjai beszámolóján alapul. Elsősorban a Szászországi Boldog Jordán által papírra vetett életrajzát, valamint a Cecilia Cesarine nővér által készített legendáját hívhatjuk segítségül, másfelől a domonkos rend első szabályait tanulmányozva ismerhetjük meg a rendalapító szellemiségét. Az így kialakult képből kiderül, hogy a szent számításait leginkább a prédikátori tevékenységében találta meg, és igyekezett ezt a lelkületet minél több rendtársa számára átadni, sőt a rend igazgatásának feladatait igyekezett laikusokra bízni; de többször próbált lemondani a rendmesteri méltóságról, valamint a számára felajánlott püspökségeket is elutasította.

A szentéletű szerzetes jelleméről is sokat elmond a kilenc imamód, amelyben imádkozott, s amely mindmáig ismert a domonkos lelkiségen belül. Lényege a teljes odafordulásban, valamint a változatos imapózokban keresendő, meghajolva, térden állva, leborulva, könnyek között, énekelve – és így tovább – gyakorolta a hitét. Szintén neki köszönhető a Boldogságos Szent Szűz tiszteletének a renden belüli hangsúlyozása, amelynek máig fennmaradt tanújele a rózsafüzér.

Bernardo Cavallino: Szent Domonkos látomása (1640. Forrás: wikimedia.org)

Természetesen Domonkos hagyatékának máig legfényesebb ékköve az általa alapított szerzetesrend. Jóllehet a kezdetektől fogva számos nehézség szegélyezte a szerzetesrend útját, az immár több mint 800 éves múltra tekinthet vissza. A megpróbáltatások a szent halála után kezdődtek, amikor a Libellus de Principiis szerint Bernát testvért ördögi kísértések kínozták, a Domonkost követő Szászországi Boldog Jordán ezért körmenetre hívta a testvéreket, azok pedig a Salve Reginát énekelve szabadultak meg a pokolbéli kísértőiktől, a körmenetből pedig hagyomány lett, valamint hivatalos ünnep. Egy másik probléma akkor ütötte fel a fejét, amikor számos szerzetes úgy gondolkodott, hogy a rend jövője abban az esetben lenne biztosított, ha átlépnének a ciszterci rendbe. Kezdeményezésüket végül Reginald és Cremonai Roland, a párizsi egyetem teológiatanárának érvei csendesítették le.

Nehezen elvitatható a szentéletű prédikátor személyének hatása édesanyja, Juana de Aza 1829-ben történt boldoggá avatásának folyamatában. Domonkos kultuszának számos lenyomatát láthatjuk a harmadik évezredre fordulva is, hiszen róla neveztek el két országot: Dominikát, valamint a Dominikai Köztársaságot, utóbbinak fővárosa is nevét viseli (Santo Domingo). Nem csupán a spanyol nyelvterületen tapintható ki azonban Domonkos tisztelete, hiszen a liverpooli székhelyű futballklub, az Everton F.C. is eredetileg a Saint Domingo’s F.C. nevet viselte.

Domonkos személyének művészetekre gyakorolt hatását pedig talán hűen – bár csak töredékesen – szemléltetik a mellékelt alkotások. Itt csupán a szent életén alapuló, Antonio Braga által 1997-ben komponált orációt említem, amely maga is éppoly grandiózus vállalkozásnak tekinthető, mint az a pályafutás, amely 800 esztendővel ezelőtt idejekorán, mégis hatalmas örökséget maga mögött hagyva zárult le.

Kovács István

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Források és tájékoztató irodalom:

Diós István: Szentek élete I–II. Budapest, 2009.

Bedouelle, Guy: Szent Domonkos: az ige kegyelme. Ford. Gaál Imre. Budapest, 2011.

Cecilia Cesarine OSB: The Legend of St Dominic. In: Jarrett, Bede OP. (Ed.): Lives of the Brethren of the Order of Preachers 1206–1259. London, 1955. (=http://www.domcentral.org/trad/brethren/default.htm – utolsó letöltés: 2021.07.30.)

Fehér Mátyás J.: Magyar Pál mester Summa de Penitentiaja. Magyar Történelmi Szemle, IV. évfolyam, 1973(?), 1. szám., 51–70.

Finn, Richard OP.: Dominic and the Order of Preachers. 800 Years of Service: 1216–2016. London, 2016.

Szászországi Boldog Jordán OP: Libellus de principiis Ordinis Prædicatorum – Könyvecske a Prédikátorok Rendjének kezdeteiről. Ford. Deák Hedvig OP. 107.

Windeatt, Mary Fabyan: Saint Dominic. Preacher of the Rosary and Founder of the Dominican Order. Charlotte, North Carolina, 2013.

Internetes hivatkozások:

https://www.magyarkurir.hu/hirek/szent-domonkos-aldozopap – utolsó letöltés: 2021. 07. 30.

http://dominicains.ca/vie-de-saint-dominique/?lang=en – utolsó letöltés: 2021. 07. 30.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket