A francia forradalom eszmeisége Magyarországon ‒ a magyar jakobinus mozgalom története

1795. május 20. reggelén, a budai vár alatt elterülő Generális kaszálón és környékén nagy sokaság gyűlt össze, hogy szemtanúi legyenek a felségsértésért és hazaárulásért perbe fogott, majd fej- és jószágvesztésre ítélt személyek ‒ a magyar jakobinus vezetők ‒ kivégzésének. Már cikkünk elején fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a „jakobinus” elnevezés félrevezető, ugyanis jóval alulmúlták francia társaik radikális elképzeléseit, mindazonáltal hazánk viszonylatában ugyanazt a szerepet töltötték be; kétségtelen azonban, hogy a Rákóczi-szabadságharc és az 1848 ‒49-es forradalom és szabadságharc közti időszakban ők voltak a nemzeti ébredés és függetlenségi törekvés képviselői; de kik is voltak a jakobinusok?

Korábbi cikkeink a magyar jakobinus mozgalomról:

Magyarországi rapszódia avagy Hajnóczy József tragikus története

„Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” ‒ Batsányi János élete

A jakobinusok sírja (Wikipedia)

A jakobinus mozgalom bölcsőjét nem máshol találjuk, mint a felvilágosodás második hullámának hazájában, az 1789-ben kirobbant forradalom hevétől izzó Franciaországban. A jakobinusok a kispolgárság és az alsóbb társadalmi osztály, Párizs szegényeit képviselő politikai csoportosulás volt. Az angol mintára létrejött csoport, avagy klub székhelye a francia főváros 1218-ban alapított domonkos-rendi kolostora volt a Szent Jakab utcában (Rue Saint-Jacques), innen származik elnevezésük. A klub 1792‒1794-ig tartó működése alatt aktívan vette ki  részét a forradalom eseményeinek alakításában. Legismertebb szószólójuk nem volt más, mint Maximilien de Robespierre, a Nemzeti Konvent elnöke, egyúttal a jakobinus diktatúraként elhíresült féktelen terror időszakának vezéralakja. Franciaországban a drámai politikai „rendcsinálásnak” ‒ a szembenálló girondisták és az arisztokrácia, valamint a rivális jakobinus hangadók szó szerinti lefejezésének ‒ Robespierre halála vetett véget, amellyel a Jakobinus klub sorsa is megpecsételődött.

A 18. század utolsó évtizedeire a Magyar Királyság területére is elértek a felvilágosodás eszméi, amelyek a legmagasabb szinten, egyenesen az 1780-ban trónra lépő II. József király által kiépített felvilágosult abszolutizmusban öltöttek testet; az általa létrehozott belpolitikai intézkedéseket nevezzük jozefinizmusnak, míg támogatóit a szabadkőművesség soraiból származó reformereket jozefinistáknak. Reformtörekvései mind a Német-római Császárság területén, mind pedig a Habsburg Birodalom országaiban, köztük Magyarországon is heves ellenállásba ütköztek. Tíz esztendős uralkodásának utolsó éveiben, a kiújult törökellenes harcok nyomán, újoncozás céljából 1787‒1789 között összehívta a megyegyűléseket. Ezek közül is az utolsón, a többség országgyűlést követelt, erre az uralkodó 1791-es haladékkal tett ígéretet, ezt azonban 1790-ben bekövetkező halála meghiúsította. II. József halálos ágyán három rendelet kivételével visszavonta az országra vonatkozó intézkedéseit, visszaállítva a korábbi közigazgatási állapotot. A felvilágosult uralkodó germanizáló tevékenységének köszönhetően, virágzásnak indult a magyar nyelv használata, ébredezett a magyar nemzeti identitás. A magyar nemesség politikai programját Rousseau Társadalmi Szerződése hatja át, amelyet a Hétszemélyes Tábla bírája, Ócsai Balogh Péter fogalmazott meg. A mozgalom az angol alkotmányos monarchia mintáját kívánta követni, a francia forradalom vívmányait elítélték. Tevékenységük a közjogra fókuszált, a társadalmi kérdésekben elővigyázatosak voltak; legfőbb céljuk a II. József által létrehozott berendezkedés felszámolása, a rendi államiság megújítása volt. Javaslataik között szerepelt a nemességgel nem bírók hivatalviselésének és birtokszerzésének kiterjesztése, valamint a „legnagyobb magyar” édesapja, Széchényi Ferenc felvetette a nemesség részleges adófizetését. További képviselőik: Forgách Miklós, Vay József, Berzeviczy Gergely.

A mérsékelt reformtörekvések mellett hazánkban felütötte fejét a francia forradalommal való szimpátia is, amely kifejezetten a társadalmi változásokat sürgette a szabadság és egyenlőség jelszavak foganatosítása által. Hangadójuk nem volt más, mint az ismert költő, Batsányi János, aki A franciaországi változásokra c. versében vállal sorsközösséget a forradalmi eszmékkel. A pesti egyetem történész professzora, Koppi Károly a rendi kiváltságok eltörlését szorgalmazta, míg Hajnóczy József a Hadi Történetek és a Magyar Hírmondó hasábjain tudósított a franciaországi eseményekről. A nemesség körében is népszerű alispán a közteherviselés és az örökváltság mellett,  Batthyhány Alajoshoz hasonlóan, sürgette a birtokszerzés lehetőségét, amely a politikai jogszerzés alapját szolgálta volna.

A vértanúk fája.(keptar.oszk.hu)

II. József halálát követően öccse, a toscanai nagyherceg, Pietro Leopoldo foglalta el a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság trónját, II. Lipót néven. Az európai viszonylatban is élenjáró, felvilágosult eszmék szerint irányított udvaráról híres Lipót igyekezett a jóval összetettebb és hatalmasabb császárságot is kézben tartani. Trónra lépése idején Dél-Németalföld (ma: Belgium) nyíltan fellázadt a birodalommal szemben, míg Magyarország bátyja intézkedései nyomán az önállóságot rebesgette. Húga, Marie Antoinette ‒ a francia királyné ‒ Párizs haragjának volt kitéve, délen zajlott a török ellen vívott háború, valamint ott volt a magyar rendek támogatásával kacérkodó Poroszország. Ezek közül a legégetőbb az osztrák-porosz viszony rendezése volt, amelyre már 1790 nyarán sor került, ezután Magyarországon sikerült csillapítani a kedélyeket a Szent Korona Budán való őrzésével, majd az 1790-91-ben összehívott országgyűlésen visszaállított rendi alkotmány és vármegyerendszer által, azaz újból a feudalizmus nyert teret, a polgárosodás kárára.

A francia események 1791-ben kezdtek nemzetközivé szélesedni. XVI. Lajos francia király sikertelen, júniusi szökésével maga ellen fordította saját országát; a mindeddig ‒ csupán látszat módon ‒ egyensúlyra törekvő uralkodó végleg elvesztette népe bizalmát és szeretetét. A német határról fogolyként visszatérő uralkodó épségét a császár és a porosz király az 1791. augusztusában létrejött ún. pillnitzi nyilatkozatban szavatolta. Habár a cenzúra és titkosrendőrség mindent elkövetett, az események híre eljutott Magyarországra is, így Lipót kénytelen volt a forradalmi eszméket reformintézkedésekkel ellensúlyozni: biztosítani kívánta a rendeken túli országgyűlési képviseletet, azonban váratlan  halála véget vetett az ország kulturális, szellemi és gazdasági fellendülésének.

II. Lipótot fia, Ferenc követte a trónon, akit még császárra sem koronáztak, 1792. április 20-án az a szürreális helyzet fogadott, hogy a girondiak (francia köztársaságpárti mérsékeltek) hadat üzentek Magyarország és Csehország királyának” ‒ XVI. Lajos ugyanis egy külső támadástól remélte a forradalom vérbe fojtását, hatalmának restaurációját. A magyar főrendek, egyháziak és nemesek egyaránt biztosították a Habsburg udvart, hűségük felől. A köznemesség egészen 1791-ig megértést tanúsított Párizs iránt, egészen a forradalom radikalizálódásáig, amely után egyértelműen Bécs mellett voksoltak. A franciák eszméi mellett egyedül az értelmiség tört pálcát, köztük is a már említett nemesi mozgalom művelt irodalmárai és a magyar szellemi élet mozgatórugói. 1792-ben fordulópont következett, ugyanis az egyesült császári és porosz hadak Valmynál vereséget szenvedtek a francia köztársasági hadaktól, majd 1793. január 21-én a párizsi Place de la Révolution-on ‒ a mai Concorde téren felállított guillotine által ‒ kivégezték XVI. Lajost. A II. József szárnyai alatt, felvilágosult, haladó szellemben nevelkedő Ferenc a forradalom térnyerése után a feudalizmusban, az arisztokrácia jogainak megerősítésében látta hatalma biztosítékát. Az uralkodó a cenzúra ismételt bevezetésével keresztes hadjáratot indított a szabad eszmék ellen, amelyeket mind a közéletből, mind az irodalomból igyekezett kiirtani.

Az 1792-ben kirobbant az első koalíciós háború, a forradalom átlépte Franciaország határait. Ezzel egy időben I. Ferenc (1792‒1835) szakítva elődei politikájával, visszatért az abszolutista kormányzáshoz, amelyet a rendőrminisztárium visszaállítása és besúgóhálózata szavatolt. Ha ez önmagában nem lett volna elég, a franciák ellen vívott harc növekvő költségei Magyarországot sem hagyták érintetlenül, mindez a vármegyék udvarellenes hangvételét vonta maga után. Az aktuális közhangulatot Batsányi egyik levelével illusztráljuk:

„Itt a francia módon gondolkodó emberekre nagyon vigyáznak, s a józanul okoskodó és beszélő embereket is hamar jakobinusoknak nevezik…Én mindazokból, amiket történni látok és hallok, nem hozhatok ki egyebet, hanem hogy elmúlhatatlan a mi hazánkban is a revolúció.” (Z. Szabó László: Így élt Kazinczy Ferenc, 80.)

Batsányi gondolatai 1793-ra valósultak meg ‒ részlegesen. A műveltség és az értelmiség elnyomása, az abszolutizmus újbóli térnyerése cselekvésre buzdította az elégedetlenkedőket. Létrejött a magyar jakobinus mozgalom, ismertebb nevén a Martinovics-féle összeesküvés.

Martinovics Ignác (Wikipedia)

Martinovics Ignác szászvári apát 1755. július 20-án született, Pesten. Elszegényedett nemesi család sarja. Az egykori ferences rendi szerzetesből előbb egyetemista, tábori lelkész, katonai mérnök, majd II. József kinevezése által a lembergi egyetem természettan tanára lett. Nagy hangsúlyt fektetett irodalmi tevékenységére, azonban saját ötletek híján hajlamos volt mások érdemeivel dicsekedni. Mivel szerzetesi fogadalmát akadálynak érezte, pápai engedélyezés nélkül világi papnak állt. Tanítói tevékenysége mellett belekezdett a jozefinista eszmék terjesztésével, amivel kivívta számos kollégája ellenszenvét. Az uralkodó 1790-es halálakor névtelenül jelentette meg „II. József császár politikai végrendelete” című politikai munkáját, amivel azonnal magára vonta az udvar figyelmét. Az új uralkodó, II. Lipót udvarában, mint vegyészt találjuk, azonban politikai művek írásába kezdett, amelyek közül kiemelkedik a „Magyarország főuraihoz szóló országgyűlési beszéd”. Műve a rendi kiváltságok, előítéletek és az egyházi hatalom elleni kritikát fogalmaz meg a felvilágosult gondolatok keretében. Lipót gyors halála után Martinovics kegyvesztetté és munkanélkülivé vált. Laczkovics nevű barátjának írt levelében úgy fogalmaz: „a demokratáknak az udvarban többé nincs helye”.

Személyes kudarca és az abszolutista törekvések hatására szemlélete megváltozott. Marczali Henrik szerint Martinovics egyéniségét és indíttatását nehéz megérteni. Szabadelvű, már radikális gondolatai ellenére 1792-ig hűen szolgálta az udvar érdekeit, többek között besúgói tevékenységével. Íróként a cenzúra eltörlését szorgalmazta, majd egy névtelen, nyílt levélben egyenesen I. Ferenc és kormánya ellen fogalmazott meg bírálatot. Marczali a röpiratot Martinovics legértékesebb munkájának nevezi, amely az európai helyzet és Ausztria politikájának jellemzését foglalta magába. Bírálta a francia forradalom terjedésének akadályozását, élesen felszóltalt az uralkodó ellen, aki, mint vallotta egyszerre hízeleg a nemzetnek és zsákmányolja ki Magyarországot.

Martinovics, a császár egykori bizalmasa kapcsolatba lépett a magyar reformistákkal, valamint a Franciaországot irányító Nemzeti Konvettel. Utóbbi Forster Györgyön, Mainz híres jakobinusán keresztül felhatalmazta az apátot a forradalmi eszmék magyarországi terjesztésére, nekilátott az udvar ellenes összeesküvés szervezésének. 1794-re titkos társaságokat hozott létre mind lakhelyén, Bécsben, mind Magyarországon, amelyeknek ő töltötte be a főigazgatói címét. A két társaság: a nemesi reformereket magába tömörítő Reformátorok Társasága és a radikális, forradalmi elveket valló, egyúttal az értelmiséget felsorakoztató Szabadság és Egyenlőség Társasága.

A nagyobb városokban, úgymint Pest-Budán, Kassán, Nagyváradon, Kőszegen és Lőcsén olvasókörök alakultak, s ezekbe a francia mérget titkon terjesztő klubokba” tömörült az értelmiség és a változást követelők, köztük olyan személyek, mint Laczkovics János, Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc, Sigray Jakab, Verseghy Ferenc, Berzeviczy Gergely és a nyelvújítóként elhíresült Kazinczy Ferenc, akik végül a jakobinus mozgalom kiemelkedő szereplőivé avanzsáltak. A jakobinusok programjai országrészenként sőt, olvasókörönként is eltérhettek egymástól, ám a mozgalom gerincát Martinovics és az általa kiválasztott négy igazgató jelentette.

Laczkovics Janos (Wikipedia)

A mozgalmi törekvés kiemelkedő támasza Martinovics barátja, Laczkovics János, a császári hadsereg huszártisztje. Mária Terézia egykori Testőrségének tagja is bízott a társadalmi változásban. Ő volt az, aki a Graeven-huszárezred tisztikarának folyamodványát szerkesztette. Ez a dokumentum volt az, amely a magyar nyelv katonai szolgálati használatát és a nemzeti tisztek képzését indítványozta. Tette hadbíróság elé állította, azonban 1790-ben leszerelt. Martinovics II. Józsefről írt, majd általa átszerkesztett röpiratának terjesztésével próbálta visszaszerezni II. Lipót kegyét. Tevékenységét a titkosrendőrség honorálta ugyan, de rangját nem kapta vissza. Sértettségétől hajtva csatlakozott Martinovics szervezkedéséhez. 1794-ben a Szabadság és Egyenlőség Társasága egyik igazgatója, valamint részt vett a káték terjesztésében és azok részleges fordításában.

A Martinovics és Laczkovics mellett a harmadik igazgató a már fent említett Hajnóczy József volt. Hajnóczy az aszódi protestáns pap fia volt, aki tanulmányait követően Forgách Miklós, majd Széchényi Ferenc szolgálatában állt. Batsányihoz hasonlóan ő is Forgách köreiben ismerkedett meg a jozefinizmussal és a felvilágosodás eszméjével. Szerém vármegye alispánjaként II. József híve volt, ám halálakor, révén nem bírt nemesi felmenőkkel, megfosztották címétől. A jogász, író és műfordítóként tevékenykedő Hajnóczy politikai kérdések mellett nagy rajongója volt a történelemnek. Célkitűzései között szerepelt egy jobbágyság történetét feldolgozó munka megírása. Martinovics a szervezkedés kezdetén, szinte bevonta Hajnóczyt a gyakorlati munkába, aki még 1793 végére lefordította a jakobinus alkotmányt. Ő volt az, aki kezdetben ódzkodott beszervezni barátját, Kazinczy Ferencet, ám a későbbiekben mégis eljuttatja hozzá a szervezkedés programját.

Szentmarjai Ferenc (Wikipedia)

Az egyetemi hallgatók élén Rousseau Társadalmi Szerződésének magyar fordítója, a lázadó szellemű Szentmarjay Ferenc állt, aki társaival ismertette Párizs történéseit, cselekvésre bitatva őket. A pesti egyetemisták lelkesedése külsőségekben is megnyilvánult: hajukat rövidre nyírták, fejükön jakobinus sapkát viseltek. Szentmarjay előbb a hazafias ellenzék egyik oszlopos tagjának, gróf Sztáray Mihálynak, majd a bandériumok fővezérének, báró Orczy Lászlónak volt a titkára. A franciák győzelmében való bizalmát nyíltan vállalta.

A vezetők közötti egyetlen arisztokrata, egyben az utolsó igazgató Sigray Jakab gróf volt, a kőszegi kerületi tábla bírája, jogász. A kevésbé művelt, ám annál ambíciózus férfi nem élhetett nemesi kiváltságaival. A későbbiekben a Reformátorok Társaságának igazgatói címét viselte, amely hetvenöt főt számlált.

A Reformátorok Társasága az ellenzéki nemesek tömörülése volt. Céljaikat latin nyelven fogalmazták meg katekizmus ‒ röviden káté ‒ formájában, amelynek lényege a köztársaság kikiáltásának megvalósítása, vagyis a Habsburg Birodalomtól való teljes függetlenség. Emellett olyan ígéreteket tartalmazott, mint az állami adó eltörlése, földesúr-jobbágy viszony rendezése, nem-nemesek országgyűlési képviseletének biztosítása, egy számukra létrehozott kamara által. A párhuzamosan működő Szabadság és Egyenlőség Társaságának a függetlenség kivívása után szántak volna szerepet a nemesség félreállításával. Magyar nyelvű kátéjuk ‒ Az embernek és polgárnak oktató könyvecskéje ‒ az általános radikális gondolatok összegzésén túl nem tartalmazott konkrétumokat. Látnunk kell, hogy a Martinovics által, Démocrite la Montagne álnéven írt Az ember és polgár jogai című munkája az általános kozmopolita szemlélet kivonata volt, több káté mondanivalóját sűrítve össze az emberi szabadságjogokról, az ész felsőbbrendűségéről, a szolgaság elítéléséről, valamint a királyok elleni lázadásról. A káték tehát nem a magyarországi viszonyokkal, hanem az általános felvilágosult, forradalmi eszmékkel, gondolatokkal foglalkoztak.

Az igazgatók ezen káték terjesztésével toborozták híveiket. Minden beszervezett tag további kettő számára juttatta el a programokat tartalmazó könyvecskéket. Az 1794. májusi alakulásukat követően, három hónap alatt megközelítőleg 2-300 főre duzzadt a mozgalom, kiterjedve Erdély és Horvátország területére. A tagság többnyire huszonéves nemes és honorácior, azaz értelmiségi réteghez tartozó fiatal volt, akik neveit kizárólag az igazgatók ismerték.

Sigray Jakab (vassurany.hu)

Kétség sem férhet ahhoz, hogy a Társaságok által terjesztett gondolatok szembementek a fennálló közjogi és társadalmi renddel, de sem a királyságra, sem pedig a közrendre nem jelentettek különösebb veszélyt. Martinovics nem állt szoros kapcsolatban sem a Habsburg-ellenes nemességgel, sem a jobbágysággal, akiktől az uralkodó osztály leginkább tartott. A káték rávilágítottak arra, hogy meg sem kísérelték az alsóbb osztályok lázítását, pedig ez volt a francia jakobinusok ismérve. Ha lett is volna effajta elképzelésük, a soknemzetiségű és az 1790 óta dinasztia-barát jobbágyság kétkedve tudott volna azonosulni a jakobinus eszmékkel.

A titkos szervezkedésre egy angol jakobinus, Horne Tooke és társai vallomása világított rá, akik osztrák és magyar összeköttetésekkel rendelkeztek. Marczali megjegyzi, hogy a bécsi titkosrendőrség önerőből is felfedezhette a mozgalom szárnyait. Martinovics és bécsi barátainak letartóztatására 1794. július 24-én került sor. A főigazgató beismerő vallomását követően augusztus 16-án, Pesten elfogták Hajnóczyt, Szetmarjayt és Laczkovicsot, akiket Martinovics után Bécsbe szállítottak. A titkos rendőrség feje, gróf Saurau által folytatott kihallgatások során igyekezett minél veszedelmesebbnek és széleskörűnek beállítani a mozgalmat. A magyar vármegyék, köztük leginkább Pest kérésére a foglyokat Budára szállították, az egykori ferences kolostorba, ahol jelenleg a budai főhadparancsnokszág székelt. A „magyar Bastille”-nak nevezett Úri utcai épületben töltötték vizsgálati fogságukat, ahová a későbbiekben Kazinczy, Verseghy Ferenc és számos összeesküvő” követte őket.

Verseghy Ferenc, a világi pap, költő, s egyben a későbbi francia himnusz, a Marseilleise első fordítója 1790-ben még hitt a nemesek reformtörekvéseikben (Magyar Hazának Anyai Szózattya), ám az országgyűlés ráébresztette arra, hogy a magyar arisztokrácia csupán saját érdekeit képviseli, bizalma 1792-re a polgári változásban állt, így került Hajnóczy által kapcsolatba a szervezkedéssel.

A felségsértési perben a vádlottak számára hiába volt a 1790: LVI. törvénycikk szerint törvényes eljárás, a királyi tábla példát akart statuálni, ezért eltértek attól.  A közvádló Németh János volt, aki mindent elkövetett annak érdekében, hogy az összeesküvés felségsértés és hazaárulás minősítést kaphasson, az udvar kénye szerint alakítva az ítéletet. A tárgyalást rendhagyó titoktartás övezte. A táblai jegyzőket kizárták, a vádlottak kijelölt védőket kaptak: 36 főre összesen négy jutott, köztük a legeredményesebb Szabó-Sárói Sámuel. A védők mindent elkövettek védenceik szabadságának érdekében, azonban a koncepciós perben esélyük sem lehetett. A tábla az öt igazgatón kívül további kilenc tagot ítélt halálra, köztük Kazinczy Ferencet, Verseghy Ferencet, Szentjóbi Szabó Lászlót, a felvilágosodás kiemelkedő irodalmárait, valamint egy fiatal ügyvédet, Őz Pált, aki maga fogalmazta védőbeszédét. Húsz társukat ‒ köztük Batsányi Jánost ‒ több éves várfogságra ítéltek a káték terjesztéséért.

A Martinovics-összeesküvés vádlottjainak kivégzése (Wikipedia)

A Hétszemélyes Tábla 1795 áprilisában meghozta a döntést az öt igazgató és tizenhárom követőjükről, amelyet I. Ferenc május 11-én erősített meg. Az elítéltekkel május 18-án közölték a fővesztés általi halálos ítéletet. 1795. május 20-án hajtották végre a budai várhegy alatti Generális-kaszálón, a mai Vérmezőn. Az uralkodó öccse, Sándor Lipót nádor zavargásoktól tartott, ezért szigorú biztonsági intézkedéseket hajtott végre: a hadsereg megszállta Buda stratégiai pontjait, felfegyverezték a polgárőrséget, sőt, egyes házak padlására is lövészeket állíttatott. A  Sigrayra háromszor sújtott le a hóhér, Szentmarjay a Marseillaise-t fütyülve indult a bakó felé, Laczkovics büszkén, míg Hajnóczy sztoikus nyugalommal ment a halálba. Martinovicsot hagyták a végére. Külön büntetés volt számára társai halálának látványa. Kazinczy így írt az apát kivégzéséről:

„Martinovicsot bajjal vonták a székhez. Ott beköték szemeit, s a hóhérlegény tartotta  a kendő végét. A kopasz koponyáról lesiklott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Gráciát  ‒ kegyelmet  ‒ reményle. De szemeit ismét beköték, s feje repült. Homokkal hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek. Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban.” (Z. Szabó László: Így élt Kazinczy Ferenc, 90.)

1795. június 3-án további két jakobinusra sújtott le a hóhér, Őz Pálra és Szolárcsik Ferencre. Sírjukra 1914. május 20-án, kivégzésük évfordulóján bukkant rá Dr. Bartucz Lajos egyetemi tanár. Több exhumálást és vizsgálatot követően maradványaikat a Kerepesi úti temetőben helyezték el.

A magyar jakobinusoknak mondott férfiak bűne nem volt más, mint a szabad gondolkodás, az abszolutista berendezkedés helyett keresett alternatíva. A bécsi udvar kivégzésük által rettentette el mindazokat, akik a francia forradalmi eszmékkel rokonszenveztek, próbát téve a szabad eszmék Magyarországon való meghonosítására. Mozgalmukra az első 19. századi reformtörekvések előfutáraként gondolhatunk, ám elképzeléseik csupán ötven év múlva öltenek testet, az 1848. március 15-én kirobbant forradalomban.

Szekeres Zoltán

Felhasznált irodalom

Benda Kálmán: A magyar jakobinus mozgalom (1792–1795). In: Mérei Gyula (főszerk.): Magyarország története 1790–1848. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1983.

Benda Kálmán: A jozefinizmus és jakobinusság kérdései a Habsburg-Monarchiában. In: Történelmi Szemle 1965/4. 388–422.

Bartucz János: Személyazonossági vizsgálatok a magyar jakobinusok csontvázain. In: Anthropológiai Közlemények 1960/3–4. 59–84.

Marczali Henrik: A forradalmi eszmék és Magyarország. Martinovics és társai. In: Uő: Magyarország története a szatmári békétől a bécsi congressusig 1711‒1815. Reprint kiadás. Laude Kiadó, [Budapest], [1997.] 547‒564.

Z. Szabó László: Így élt Kazinczy Ferenc. Móra Könyvkiadó. Budapest, 1977.

Ezt olvastad?

Viharos történelmünk egyik katasztrofális következménye a középkori Magyarország írásos emlékeinek pusztulása volt. A megmaradt könyv- és iratanyag számbavétele, majd feltárása
Támogasson minket