A francia kiadás – szerelmeslevél az újságíráshoz

A francia kiadás című film Wes Anderson rendező 10., jubileumi filmje, amibe szinte mindent meg akart mutatni. Mióta múlt nyáron Cannes-ban megjelent, a The French Dispatch című filmet, úgy jellemzik, hogy egy szerelmeslevél az újságíráshoz. Ez a levél azonban nem gyöngybetűs, nem rózsaszín és nem illatos.

(Forrás: imdb.com)

Anderson 2019 áprilisában a Charente Libre francia magazinnak így nyilatkozott a filmről:

A történetet nem könnyű megmagyarázni, [egy] francia újságíróról szól, [aki] létrehozza magazinját. Ez inkább ennek az embernek a portréja, ez az újságíró, aki azért küzd, hogy azt írhassa, amit írni akar. Ez nem egy film a sajtószabadságról, de amikor az újságírókról beszél, akkor arról is beszél, hogy mi történik a való világban.”

A filmben Frances McDormand is főszerepet kapott, és ez első élőszereplős szerepe azóta, hogy elnyerte második Oscar-díját a Three Billboards Outside Ebbing, Missouri című filmben nyújtott alakításáért. McDormand a Moonrise Kingdom forgatásakor csatlakozott  Anderson társulatához, és szinkronizált a Isle of Dogs című filmben is. Tilda Swinton a Moonrise Kingdom-ban debütált, majd a The Grand Budapest Hotel-ben és az Isle of Dogs-ban is szerepelt. Anderson The Grand Budapest Hotel című filmjében szereplő színészek közül sokan most is feltűnnek a filmben, köztük Saoirse Ronan, Willem Dafoe, Mathieu Amalric és Adrien Brody (aki a The Darjeeling Limited c. filmben is szerepelt). Edward Norton is szerepel a filmben, habár meglepően kis szerepben. Az egyik legrégebbről ismert színészpárosát is visszahozta a film kedvéért Anderson, a Rushmore sztárjait, Bill Murray-t és Jason Schwartzman-t. Az Anderson szinte minden filmjében szereplő Owen Wilson és Bob Balaban is szerepet kapott a filmben. Elképesztő színészi gárdát vonultat tehát fel a film, de vajon milyen történetet beszél el?

A film teljes címe: The French Dispatch of the Liberty, Kansas Evening Sun. A film a lap 1925-ös alapításával kezdődik és egészen az 1975-ös megszűnéséig tart, amikor is Arthur Howitzer, Jr. a magazin főszerkesztője (Bill Murray) meghalt. A francia kiadás a The New Yorker és fennállásának évtizedei, az újságírás hőskora előtt tiszteleg. A fiktív The New Yorker címe The French Dispatch, amely bár a kansasi Libertyből indult, ahol Arthur Howitzer, Jr. (Bill Murray) szerkesztő született és nőtt fel, egy Ennui-sur-Blasé nevű francia kisvárosban jelenik meg. A valóságban a filmet Angoulême városában forgatták. A helyi magazin eredeti neve Piknik volt. William Inge drámaíró, aki 1953-as Piknik című drámájáról híres, a kansasi Independence-ben született. A liberty és az independence szavak angol jelentése közel áll egymáshoz,  a szabadság és a függetlenség szavak ily módon történő említése a filmben nem lehet a véletlen műve.

A tulajdonos és a szerkesztő a művelt, de tekintélyes Arthur Howitzer Jr, alakját egyértelműen Harold Ross személyéről (The New Yorker társalapítója volt) mintázták – de talán a New York Review of Books vezetője, a néhai Robert B. Silvers (1963–2017 között dolgozott a lapnál) vonásai is megtalálhatók a karakterben. Howitzert egy hűséges csapat veszi körül, különc írók kollektívája, akik mindannyian lázasan munkálkodnak a következő szám cikkeinek elkészítésén. A The French Dispatch nem mélyed el ezeknek a karaktereknek az életében, hanem a munkájukra összpontosít, a film pedig a magazin utolsó számában megjelenő cikkek keletkezésének története.

A film egy The New Yorker: The Talk of the Town című részre emlékeztető jelenettel kezd Herbsaint Sazerac alakjával (Owen Wilson). A film történetei közül a legegyszerűbben emészthető, megérthető Sazerac, Ennui bevezető vázlata, amelyben a kóbor riporter – miközben a biciklivel a városban cikázva elmeséli történetét a kamerába – eloszlatja egy csábító és festői útleírás gondolatát, figyelembe véve a város zsebtolvajait, a szexmunkásokat és a ragadozó kórusfiúkat. A városról alkotott véleménye mellett, amely a Blasé folyóból kihalászott holttesteket is magába foglalja, elmondja a saját gondjait is, legyen szó akár egy aknába zuhanásról, akár arról, hogy fiatal gonosztevők lerángatták a bicikliről. A zárójelenet, amelyben Howitzerrel beszélik át az írást, miközben javítja biciklijét egészen minimalista, de hangulatos.


(Forrás: imdb.com)

Ezután következik a három, 35-40 perces rövid önálló történet, amelyek a magazin különböző rovatainak a cikkeit mutatják be. Az első a The Concrete Masterpiece, második a Revisions to a Manifesto és a harmadik a The Private Dining Room of the Police Commissione.

A első rész

A kritikus és történész, J. K. L. Berensen (Tilda Swinton) meséli az első történetet Moses Rosenthalerről (Benicio Del Toro), egy művészről és pszichopatáról, aki világhírűvé válik, miközben gyilkosság elkövetésért elzárják egy szigorúan őrzött ennui intézménybe. Rosenthaler egy Simone (Léa Seydoux) nevű börtönőrnek köszönheti karrierjét, aki nem mindennapi múzsa, mivel szeretője és fegyőre is egyben. Rosenthaler ismertségét Julien Cadazio (Adrien Brody) nevű műkereskedőnek is köszönheti, aki egy adócsalásért elítélt rabtárs és beszervezi Rosenthalert a galériájába, mivel érzi, hogy nagyon sokat érnek a festményei. Sikerül egy jelentős gyűjtőt, Upshur Clampette-et (Lois Smith) a kansasi Libertyből a börtönbe meghívni egy kiállítás megnyitójára, ami tömegverekedésbe torkollik. Láthatjuk ebben a történetben a művészet fejlődését a szép tájképektől a modern, absztrakt művészetig, valamint annak kritikáját. 

(Forrás: imdb.com)

Második rész

Második részben, Lucinda Krementz (Frances McDormand) politikai tudósító ír egy ennui diákfelkelésről, dátum nélkül, de egyértelműen az 1968. májusi párizsi események mintájára. A diákok vezetője, Zeffirelli B. (Timothée Chalamet) áll annak a csoportnak az élén, amely azt követeli, hogy fiatal férfiakat engedjenek be a női kollégiumba. Krementz, aki Zeffirelli szüleivel vacsorázik, egy fürdőszobai véletlen találkozás nyomán viszonyba keveredik a lázadók vezérével. Mindez konfliktust robbant ki Zeffirelli és a másik diákvezér, Juliette (Lyna Khoudri) között, aki a felkelők kemény magjának ideológusa. A film minden szegletében reflektál az újságírás mibenlétére. Főleg, amikor egy kulcsfontosságú vita alakul ki az újságírói objektivitás fogalma körül, amely rávilágít arra, hogy Krementz szélsőséges körülmények között is fontosnak tartja a részvételen alapuló újságírás gyakorlását. A rendőrséggel való ütközés, amelyet Zeffirelli és a rendőrbiztos sakkjátszmával oldanak meg, rendőrségi zavargássá fajul. Végül a diákok ügye, ahogy Krementz beszámol róla, „kevesebb, mint két hét alatt eltörölte a köztársasági hatalom ezer évét”. Krementz történetében olyan komoly témák is előkerülnek, mint a gyerekvállalás, a magány, a depresszió. Mindvégig komoly, érzelmi kitörésektől mentes módon, szinte rezzenéstelen arccal adja közre gondolatait. Emiatt sokan kritizálták a filmet, hogy nem elég érzelmes, sőt száraz. Úgy vélem, talán pont ezért lehet ennyire megkapó a párbeszéd a filmben. Tényleg ennyi lenne? Ezeket a témákat lehet így tálalni? Itt tart a mai világ, a társadalom? Robotként élünk és gondolunk a gondjainkra? A depresszió behálózza életünket és magányosan végezzük? 

(Forrás: imdb.com)

Harmadik rész

Roebuck Wright (Jeffrey Wright) története a három közül a leginkább megrendítő. Wright egy afroamerikai, homoszexuális, amerikai író, aki számára Ennui száműzetésének helyszíne. Mai szóval élve a gasztro rovat vezetője lett az újságnál. Szerintem Wright karaktere James Baldwin személyén alapul, aki Párizsban majd Saint-Paul-de-Vence kisvárosában élt, valamint A. J. Liebling írójén, aki a The New Yorker magazinnál volt a gasztro rovat vezetője.

A cikk középpontjában Nescaffier hadnagy (Steve Park), a rendőrségi konyha legnagyobb séfje áll. Wright egy kellemes vacsorára hivatalos a rendőrségre, ahol maga a rendőrfőnök (Mathieu Amalri) ad vacsorát, amelyet a híres séf készít el. Külön kiemelendő a séf neve, mivel a Nescafé és a híres francia séf Auguste Escoffier nevéből jött létre, Nescaffier. Az esemény rémálommá válik, mert az egész osztályt mozgósítják, hogy felkutassák a rendőrfőnök elrabolt kisfiát, Gigit (Winsen Ait Hellal). Wright egy tévés talkshow színpadán meséli el történetét, ahol cikkének szó szerinti felolvasásával bizonyítja tipográfiai memóriáját. Wright szinte végig a kamerához beszél, miközben az események zajlanak. A történet, amit Wright mesél – gengszterek által elkövetett bűncselekményekről, rendőrtisztek által elkövetett szörnyű, brutális túlkapásokról, merész, nagy személyes áldozatokat hozó megmentésekről szól, ugyanakkor egyúttal egy személyes történet, amely magában foglalja a homoszexuálisok által elszenvedett elnyomást és üldöztetést.

(Forrás: imdb.com)

Pont úgy kezdődik az interjús jelenet, ahogy 1968-ban Baldwiné a Dick Cavett Showban. Wright arról beszél, hogy ételíróként egy idegen országban az éttermek és kávézók, az asztalaik és székeik, az étkezés apró rituáléi, a vendéglátás koreográfiája az ő otthonává is váltak. A történet pozitív véget ér, hiszen a séfnek hála megmentik a kisfiút. Mérgezett ételeket készített az elrablóknak, és ő neki is enni kell belőle bizonyítva, hogy az étel jó, ehető. Mikor Nescaffiert megdicséri Wright mennyire bátor volt, azt válaszolja: „Nem vagyok bátor – csak nem akartam mindenkinek csalódást okozni.” Ez is mutatja mennyire kétségbeesetten vágyta, hogy idegen származása ellenére be– és elfogadják. Külön kiemelendő a rész közbeni váltás a fekete-fehér majd színes jelenetek között, valamint a három perces animált üldözési jelenet.

(Forrás: imdb.com)

A French Dispatch a részletek elsöprő és pompás tömkelegét tartalmazza. Ez igaz a díszletekre és a jelmezekre, a narratív formák és technikák sokféleségére (pl. élő akció, animáció, osztott képernyők, flashbackek és előreugrások), a drámai keret reflexív gesztusokkal és szembetűnő színpadképekkel játékos megtörésére, aforisztikus és dübörgő párbeszédeire. A film minden aprólékos előkészülete ellenére spontánul, zökkenőmentesen lendül tovább, és éppen ez az érzékszervi és intellektuális túlterheltség okozhatja azt a sok kritikában előforduló negatív megjegyzést, hogy statikus, nyűgös, feszes. Az első megtekintéskor fennáll annak a veszélye, hogy a néző érzékelési áramkörei rövidre zárnak. Még az a törekvés is, hogy megértsük, mi történik – a cselekményt alkotóelemeit elemezzük, narratíváit, hangulatait és elképzeléseit összeszedjük – elkerülhetetlen leegyszerűsítésekhez, a kavargó filmes energia puszta mentális pillanatképekké való redukálásához vezet. Véleményem szerint ez egy tipikusan olyan alkotás, amelyet legalább, kétszer kell látni, hogy akár egyszer is lássuk teljes egészében.  A film korántsem cukorkás doboz, hanem kemény, erős, impulzív. A forgatókönyv, amelyet Anderson, Roman Coppolával, Hugo Guinness-szel és Jason Schwartzmannal közösen írt, átjárja a felfedezésben és a feltalálásban rejlő öröm érzése.

A film befejezése elsőre érzéketlennek tűnhet, hiszen közvetlenül a főszerkesztő halála után születésnapot ünnepelnek és tervezik az utolsó lapszámot. Howitzer végrendelete azt volt, hogy halála után szűnjön meg a magazin, ezért különösen felértékelődött annak a jelentősége, hogy milyen cikkek kapnak helyet az utolsó kiadványban. Az újságírás, a kutatómunka szépsége is ez talán ebben rejlik, hogy sosem tudhatjuk, mikor mire bukkan az ember, mikor történik valami váratlan, sokkoló és sosem szabad elfelejteni, hogy minden cikk mögött egy ember, író áll, aki utána járt a történetnek, megtapasztalta és igyekezett a legjobban megismertetni a történetet az olvasóval.

Mind a három történet önálló filmként is megállná a helyét, informatívak, rétegeltek. Wes Anderson sajátos látásmódját, csavarjait hűen tükröző filmalkotás, valóban tekinthető egy az újságírásnak címzett szerelmeslevélnek. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a filmjeit. Sodró lendületre, érzelmi megrázkódtatásra, az élet nagy kérdésein való elmélázásra számíthatnak.

Csák Krisztina Csilla

Ezt olvastad?

A Sorbonne az 1170-ben létrehozott legrégebbi francia felsőoktatási intézmény, a Párizsi Egyetem egyik kollégiuma volt, amely alapítójáról, Robert de Sorbon
Támogasson minket